A másik játék

Könyvtár. Lawrence Durrellt olvasom, ezt a derűsen kiábrándult embert. Semmi sietség nincsen az írásában. Bár hemzsegnek az események Alexandriájában, mégis csend van. Könyvtár.

Aztán az embernek föl kell állnia, és vissza kell adnia a könyvet egy örökösen sértett könyvtárosnőnek, aki úgy teszi-veszi a könyveket, mint valami krumplikat.

Elindulni, másodszor immár, vizsgázni szemiotikából. A folyosón Vermesserrel találkozom, ezzel a szomorú Ivan Karamazovval. Különös szokása, hogy megsimogatja, szinte nem is érintve, az arcomat.

Még van néhány perc, azalatt megnézhetem az etimológiai szótárban a történet és a törik etimológiáját, vajon tényleg az-e a történet, ki hogyan törik meg? A tanszéki könyvtár polcain nem lelem a szótárt, bekopogok Szilágyi tanár úr szobájába. Még elkapja tekintetem a mozdulatát, mellyel mintha elrejtene valamit az asztal alá. Mi szél hozott ide, ahol a madár se jár? Mondom. Kulcscsomót vesz elő, s átvezet egy másik szobába. A falak mentén könyvesszekrények, ajtajuk üvegből, egyet kivéve, amelybe nem lehet belátni, mert fából van az ajtaja. Ismét keresgél a kulcsok között, majd kinyitja a faajtójút. Előre megmondhatom magának, hogy mit fog találni – mondja, s közben leemeli a polcról a kötetet –, azt, hogy eredete ismeretlen.

Kikeresem a történet címszót, valóban.

Régen ’véletlen’ értelemben használták, folytatja –, ma is mondjuk, hogy történetesen.

Olvasom a címszót, természetesen így van.

S hogy kapcsolatban áll-e a főnkkel? Nem valószínű – mondja Szilágyi tanár úr –, mert nincsen több olyan szavunk, amelyik a tén képző létére utalna. S egy történetbe fog, a szavak széttörésének tudományáról:

A moldvai csángók a sárkányt – román hatásra – zmeu-nak mondják, néhol zmónak, másutt ezmónak. Érthető, hiszen a magyar nyelv nem kedveli a szó eleji mássalhangzó-torlódást. Ebből az ezmóból aztán ezmókus lett. Képzeljük el, hogy ez a csángó kifejezés elterjed az egész magyar nyelvterületen, a román nyelv pedig beolvad egy másik nyelvbe, eltűnik – hogyan fogják az etimológusok magyarázni az ezmókus eredetét? Összetett szó, ez plusz mókus, előtag eredete ismeretlen, utótag finnugor eredetű.

Visszateszi a szótárt a polcra, megköszönöm a segítségét, mondom, hogy sietnem kell, mert vizsgázom.

Hát menjen – válaszolja –, ha van kedve. Zavartan köszönök el, mifelénk nem szoktak ilyeneket mondani a tanárok.

Valóban nincsen vizsga. Talán éppen ez volt az, Szilágyi tanár úrral.

Alig vonszolom magam egyik játéktól a másikig. Igyekszem pontosnak lenni, ezért mindig vámom kell.

Ez a játék kétpólusú: nem két játékos plusz egy szabály, hanem egy játékos és egy másik, s ez utóbbi maga a szabály.

A játék csak kétféleképpen végződhetik: győzelem vagy bukás. Aki nem ismeri a szabályokat értelemszerűen elbukik. Aki ismeri a szabályokat, az nem értékeli győzelemként a győzelmét, még azt sem veszi észre, hogy játéka van. Csak egy másik játékról tud, amelyben ő az, aki nem ismeri a szabályokat, ahol ő bukik el menthetetlenül.

Talán elkerülhetném a veszítést, ha valamiféle általános szabályokhoz tartanám magam. Mégsem ezt teszem, félek, hogy a bukás így nehezebben volna elviselhető, mint ha úgy bukom el, hogy nem tartok be semmiféle szabályt.

Nem venni figyelembe semmiféle szabályt annyi, mint nem részt venni a játékban. Nem részt venni a játékban nem jelenti, hogy nem veszíthetsz. Azt jelenti, hogy mindenképpen elbuksz.

Elbuksz mindenképpen, mert van egy másik játék, amit nem veszel észre. S a másik játék az igazi.