Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. április – Éneklő Borz / Arról, hogy miért nem veszem fel a telefont

Arról, hogy miért nem veszem fel a telefont

Lógott a levegőben. A fejem fölött körözött, néha mellettem, körülöttem, de nem öltött testet, akár egy idegen mondat, kiejthetetlen szavak hűvös erőtere. Néha sejtelmesen, miképp egy nő illata, vagy tolakodó szemtelenséggel, mint az aprószemű havaseső. Zavart ez a nem-tudás. Kibillentett az egyensúlyomból, bár éreztem: a megfogalmazás, a kimondhatóság, a konkrétumok józan pillanata már nem lehet messze. Aztán a blúz és egy Földes-mondat, pár sor: Mindenem eladom és semmit nem veszek / Ha nem marad semmim, majd szabad leszek. A kezdet persze könnyű, hiszen mindig csak egy akkordot kell lefogni, a dallamnak ez az első feltétele. Eleinte csak egy mondatról van szó, mondhatni: egy szabadságról.

A mosoly mindennél fontosabb, de talán még ennél is jobban kell ügyelni a hitelességére. Arra, hogy minden a lehető legtermészetesebben történjék meg, és ez a könnyedség soha, még egy pillanatra se csapjon át kényszeredett fintorba, ne fajuljon minden mértéket mellőző, kínos vigyorgássá. Csak így, ebben az állapotban lehet az ember jó Eladó. Így nemesül át a helyenként silány portéka tetszetős áruvá, hiszen elmosódnak a kis trükkök, a kis gonoszságok: a szavatossági határidő, a védjegy hiánya, a megsértett csomagolás, a hamisítás ténye. Tehát a jó közérzet a kulcs, minden gyarlóságból lepárolható cseppnyi esszencia. Mennyire tudjuk mi ezt? Mennyire lehet magától értetődő mindez? Le kell vetni a méretre szabott ruhát: a mindenkori mirelitpanaszokat, a lassú tűzön párolt patetizmust, a nyúlós, félig sült komplexusokat, a tejszínhabos önsajnáltatást. Más étlapra, jobb szabóra lenne szükség. A büféslány is mindig vidám, amikor megveszem a szokásos, műanyagízű frissítőmet. Ő vajon miért nem ír?

Nagyapám szerint a jó közérzet egyik elengedhetetlen feltétele a tiszta bor és az egészség. Tudományosabban: az életműködés zavartalansága Máris zavarban vagyok: hiába is szeretnék önfeledt arcot mutatni, a definíciók ördögi módon összeölelkeztek ellenem. A szavak közötti tudattalan. Hiába találok egy egészséges szót, az őt meghatározó mondatnak már biztosan van legalább egy gyenge pontja. A varriációk száma nem szűkíthető. Ha valakit nyugalmából vagy tevékenységéből tartósan, netalán ismételten kizökkentenek, háborgatnak, zavarban lesz. Megjelenik az első ránc a mosolyba rándult arc valamelyik szögletében.

A nyugalom még stimmelne. Legfeljebb parancsolok magamnak. Keményen, férfiasan. A bort Nagyapámra bízom, tapasztalt eleganciája még hiányzik belőlem. A tevékenység viszont már sántít, halmozódnak a bizonytalansági tényezők. Munkahely, kollégák, újság, füst, fontos hírek, álhírek, rémhírek, pletykák. Kelet-, Közép-, Nagy-, Álom-, Stabil-, Ingatag-, Új-Európa. És mindig a megfelelőt. A megfelelő környezetbe, a megfelelő hasábba, a megfelelő kép alá. Betűtípus, sorköz, alcím, felcím, vonal itt szaggatott, ott egyenes, nem mindegy. Tévedés esetén: szóbeli figyelmeztetés, pénzbeli figyelmeztetés, tettlegesség.

A szorongás állítólag semminek sem kedvez. Az ismeretlen veszély réme, akár egy ravasz csőlakó, ide-oda kúszik az idegpályákon. Olyan is akad, aki attól retteg, hogy már nincs mitől félnie. Ki tudja, hogy mit jelenthet ez a nagy-nagy nyugalom. Kit rejt. És főként miért. A rontás persze várható, hiszen kicsit kikezdtük a szerkezetet, bontogattuk itt-ott. Elmozdítottam egy-egy követ, talán már azzal, hogy fiatalabb vagyok a szorongóknál, a cselekvés helyett mentségeket keresőknél. „Lapot csináltak!” Az íróasztalok újak, a szék nagy, két széles karfa a könyökömnek, a támla nem nyomja a hátamat, formatervezett, vagy mi a szösz. A beírólányok csinosak, illatuk átszövi a tegnapi levegőt, a büféslányról már szóltam. A számítógépes rendszer kényelmes és gyors, néha helyettem is tudja, hogy melyik Európa éppen hova illeszthető. Én neveltem. És nem kérdez vissza, nem fenyeget. Ettől jól érzem magam. Így még beszélni is lehet erről-arról. Létrejön a nyelv, vannak jelek. Kiszámíthatók és persze ezoterikusak, ha mégis történne valami. Valami kiszámíthatóan kiszámíthatatlan.

De vajon most, a szöveg bibliai pillanatában, melyik állapot a jellemző? Melyik dominál, melyik tekinthető megmásíthatatlannak? A másban sántikáló óvatossággal vagyített félelme, vagy az eladásra – tehát a szabadságra – készülődő magára parancsolt nyugalma? Melyik igaz? A szorongás, a régi szerkezetek ránkvetülő árnyéka vagy az a magabiztos mosoly, amely az utolsó eladott holmi után ráfeszülne az arcomra? A válasz pillanatnyi biztonságot jelent, vagy valami tartós szélcsend előjele? Bölcsesség vagy elhamarkodottság? Melyik maszk idomul a vonásaimhoz?

Abban az illúzióban élek, hogy meg tudom őrizni a kedélyemet, életműködésem zavartalanságát. Abban, hogy mindebbe még beleszólhatok. Nem dohányzom, nem döntöm magamba számolatlanul a feketét, a nőkkel csak mértékkel és szabadidőmben; ha kiabálnak a hátam mögött, nem írok tovább. Nyugodtabb helyre vonulok el. De a kérdésekben rejlő feszültséget hol. vezetem le? Hogyan alakulhatok át tartósan szorongóból igazi eladóvá, ha ezt nem oldom meg? Ha nem lakom be a kérdések között húzódó holt teret?

Mostanság nem veszem fel a telefonkagylót. A falból persze még nem merem kihúzni. Talán egyszer kedvem támad válaszolni.