Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. április – Éneklő Borz / Control G. Napló

Control G. Napló

Azzal kezdem, hogy átallok magyarra. Tulajdonképpen a pécém teszi, átáll. A kettős pont É, a pontosvessző é, a macskaköröm Á lesz, a plusz meg az egyenlőségi jel Ü illetve ü, a folytonos vonal meg a kötőjel ö és Ö. És még mindig nincs vége: ú, U, ó, Ó, í, í. Jószágom megfontoltan, töprengő csipogások és piroslámpa-villanások kíséretében megtanul magyarul.

Arra kér, várjak. Legyek türelemmel.

Tulipán, így hívják. Tulip(án) pc. Magyarnak kellene lennie ezzel a névvel, született magyarnak. Mi több: erdélyinek. A hülye is tudja, csak nyitott szemmel kell járni: tulipános ládák, oszlopfők, kopjafák. Ahol faragás van, ott tulipán van. Ahol tulipán van, magyarnak is kell lennie, eltekintve attól, amikor nincs. Tuli-tuli-tulipán. És még idézhetnék.

A műveltség, Uraim! Európa, Urak! Biztos magyar, csak letagadja. Ez a módi. Várok.

Hosszas töprengés után áll át. Ebből is látszik, hogy magyar. De tagadja. A magyar nem fürge nép, tudjuk a történelemből. Csivitel, pittyeg, lámpázik. Rám se néz.

Számba veszem a veszteségeket, bőven van rá időm. A legjobban a zárójeleket sajnálom, de föl kell áldoznom a számjegyeket is, hatig. Nem áll módomban abszolút értékekről szólni, jellemző naivság volna elvárni. A körülírásra vagyok kárhoztatva, hogy megértsenek. És hát félreértenek.

Szomorú vagyok.

Kifosztott magyar, nyelve ketrecében. Szar, ne is kérdezd.

*

Azzal az elhatározással ébredek, hogy nekrológot fogok írni a helyi lapnak. A címe is megvan: Az utóirat. Így kezdődik a hét. Az elmúlt héten budapesti barátom levele várt a színházban, ezt írja: „Ui.: Nem tudom, eljutott-e hozzátok a szomorú hír (bár az mindig gyorsan jár), hogy...”

Igen, meghalt. Elkövetkezett a hatvannyolcasok ideje?

Kolozsvárott háromszor rendezett, egy gyermekelőadást – Lázár Ervin! – és két „körúti” vígjátékot: Molnár Ferenc és Szép Ernő. Látom, amint föl-alá járkál a proszcéniumon, cigarettázik és magyaráz. Saját hitéről beszélt folyvást, a darabok, a maguk hetyke-víg módján, gúnyt űztek belőle.

A színházban azonnal elterjed, hogy öngyilkos lett. Kiderül, senki sem ismeri a halál okát.

Remélem, nem, mondom annak, akivel éppen szembe megyek, nem öngyilkosság. De miért: remélem? Mert ismertem, jövök rá, egyszerűen azért, hogy nekem könnyebb legyen. A hírek rettegésben tartanak: az elérkezettek és az eljövendők. In memóriam ’68.

*

Igazi rossz nap elé nézek: nem tehetem meg, hogy ne mozduljak ki, amiképpen az utóbbi időben egyre gyakrabban összejön.

Azzal, persze, nem áltatom magam, hogy dolgozom, nem. Csendben ülök, fenn, a szobámban.

Szűk éve van dolgozószobám kertre néző ablakokkal. Erkélyes. Feleségem az utolsó pillanatban változtatta meg az építési tervet. Az erkély már a kert tartozéka, ha kilépek, sétának könyvelhetem el, mondja.

Most csupasz a domboldal, ellátni a végéig a fák között.

Hosszú „séták” évada jő.

*

Nehéz nap a szerkesztőségben, második munkahelyemen. Nehéz mert:

1. hivatalosan bejelentettem, hogy januártól kilépek;

2. indokolnom kell a szándékomat, és egyetlen kézenfekvő és önmagam előtt vállalható
indokom van: fáradt vagyok;

3. Levente is fáradt, hozzám képest elgyötört, és ő marad a lapnál és barátom.

A szerkesztőségi értekezleten mellettem ül, azzal vigasztalom, hogy fáradtságom „metafizikai” hátterű, identitásom veszélyes megingásával függ össze.

A politikai változások óta született-e írásod, amelyet ne sürgető felkérés, hanem alkotói szabadság íratott volna meg veled, amely tehát nem a régió állapota, hanem önnön legbensőbbként értelmezhető szabadságod szült volna meg? – kérdem tőle férfiasan.

Hamar jön a válasz: valóban nem írt ilyen szöveget.

Akkor elmondom neki, hogy magunkat, kifejezetten a mi nemzedékünket vákuum-értelmiséginek tartom, szerepek szippantanak be, környezetünk gálád és agresszív, de sokasodó tapasztalataim szerint kétértelmű és megvető nagyrabecsülése lekapja rólunk és elrejti előlünk saját arcunkat.

A helyzetet csak nehezíti, hogy Leventének is van dolgozószobája.

De hátha ez a mi identitásunk? – kérdi riadtan.

Aztán vodka, a címke tanúsága szerint svéd, valójában hamisítvány.

Nagy elhatározásokat depresszió követ.

írom a naplót. Megrendelésre.

*

Leventével megbeszéljük a Korunk decemberi számát. Elhatározzuk, hogy kizárólag fordításokat közlünk benne. Apró lelkesedés, a lapterv nagyvonalú kialakítása.

Az elgondolást betetőzi Leventének az ötlete, hogy írjunk négy bevezetőt a számhoz, négyen négy nyelven: angol (Levente), német (István), francia (én), román (Gyöngy).

Európázunk halált megvető bátorsággal.

Mintha mi sem történne. (És valójában nem történik semmi.) (Eltelik az év, mondjuk.)

Átfutok a színházba, beszélgetés Gáborral és Judittal a Képmutatók cselszövéséről, főként az utolsó képről. Hogyan mondhatná el Regiszter az utolsó monológot – „Február tizenhetedikén, Molière úr színdarabjának, a Képzelt betegnek negyedik előadása...” – úgy, hogy a történet kilépjen a színpadi térből a nézőtérre? Valamit közben osztogatnia kellene a nézőknek, a színpadról lejövén. Valami viszolyogtatót. Megbélyegzőt. Kicsinyített kínzóeszközre gondolunk, a Tower of Londonban láthatók közül valamelyikre. (Nekem a legjobban a szorítható abroncs-sisak tetszett, a delikvens szeme előtt csüngő szemtelen csengővel. Az atrocitás diszkrét humora?) Észre sem vesszük, mekkora természetességgel hivatkozunk egy londoni tapasztalatra.

Észrevenni, hogy nem vesszük észre – nem jó.

Hitetlen sejtelem a szabadság törékenységéről. (A hitetlen sejtelem teszi törékennyé a szabadságot vagy a törékeny szabadság szüli a hitetlenkedő sejtelmet?)

Végül Molière hajtincsében egyezünk meg. Az előadás végén, amolyan morbid souvenirként, minden néző hazaviszi a Mester kitépett haját.

Majd meglátjuk, a tényleges munka folyamán.

*

Haza, gyalog, a Mikó kerten át. Visszagondolok a napra, nagy megkönnyebbülést érzek, a szabadság enyhe mámorát.

A gyerekek már megebédeltek, mint rendesen. Andris tanul, Anna a szomszédban, Dóra ide-oda bóklászik: ebédlő, hall, gyerekszoba. A lépcsőn már magabiztosan jön lefelé: hátraarc, lehasalás, csúszás fokról fokra.

A feleség megfaggatása Dóra állapota felől, jelentkeztek-e a tetániás tünetek, délelőtt aludt-e, mennyit, hogyan ébredt.

Kálcium láktitum. Kálcium glukonikum. D vitamin. Étrend.

Andris az iskoláról, Anna az óvodáról.

A napi posta számbevétele, lötyögés. A borítékokat mutatóujjammal nyitom fel (apám szerint súlyos jellemhiba), előtte azonban a bélyegeket vizsgálgatom, vajon megúszták-e a pecsételést. Nagy fogásaim vannak már, egyéni rekordom 200 forint egyetlen borítékon. Átszámítva: közel másfél kiló élőhal! Ha, akkor áztatás, szárítás, raktározás. Elégtétel, sőt: öröm, mely az egész családot hatalmába keríti. (Postahivatalnok! A szigorítási intézkedések előtt kéretik gondosan mérlegelni a lehetséges következményeket! A magyar válási statisztikák a legrosszabbak.) Nyugati trófea még nincs, ám a vadászatot csak rövid ideje űzöm, házamnépe szolidaritásától övezve.

Elhúzok pihenni, jóllehet délután már hosszú ideje nem sikerül aludnom. Száraz szem, lucidus ébrenlét, megtorpanó ásítások. Rossz szag vesz körül. Ezeket a korszakokat éles fejfájás zárja, csillapítók, könnyű altatók, B vitamin kúra (évente kétszer).

A munkára semmi esély, legfeljebb a napló előmunkálatai, félmondatok, nagyolás. Valami foci volna jó az Eurosporton. Nem egész meccs, ahhoz nincs türelmem, összefoglaló lenne az ideális. Tenisszel is kiegyeznék.

Se, se.

*

Kibotorkálok a sötét hálószobából, rossz a kedvem, szédülök. Kávé, alma, édesség. Ha rajtam állna, íróknak édességpótlékot fizetnék. Kritikusoknak is. (Keményen megadóztatnám a sóssütemény ipart.) Feleségem szerint azért nem tudok elaludni, mert elolvasom a napilapot. Meglehet. Ám ennek ellentmondani látszik az a tény, hogy előre tudhatni, mi van a lapban. Nem vitatkozom.

Elhatározom, hogy a napok óta sorára várakozó hangjáték-korrektúrát fogom megcsinálni a Forrásnak. Jól jön már csak a napló miatt is, elmesélhetem a tartalmát, cseh kollégák különösképpen figyeljenek.

Címe: Vércseh. Lefordíthatatlan, jaj. Két összevont szó – vér + cseh –, amiből egy harmadik keletkezik: vércse és egy „néma” h. ’68-as történet, a fikció és gyermekkori emlékeim elegye. A falu utolsó földesurának a temetésén a belügy is fölvonul, majd, valószínű a temetési beszéd hallatán, továbbra is megszállva tartják a templomteret és a temetőt. A pap nem találja a magyarázatát. Közben folynak a prágai események, mindenki rádiót hallgat, remény, megszállás. Kiderül, hogy a megyében maga az Elnök kollektivizált, lefüggönyözött terepjáróból a gróf vezette lázongó parasztokat gyilkolt meg. A gróf csodával határos módon úszta meg, „némán” élte le az életét. A gyászbeszéd után a titkosrendőrök arra gyanakszanak, hogy a gróf hátrahagyta a papra a történetet, és attól tartanak, hogy ebben, a Románia számára nagy pillanatban ellenséges rádióadók fogják harsogni a történetet, bemocskolják az Elnök nevét, aki hirtelen a Nyugat üdvöskéje lett. Terepjáró, kihallgatások, a pap gyerekeinek a konspirációja. (A tanító fölszólítja az egyiküket, ima fel a táblára egy ragadozó madár-nevet. Ezt írja: vércseh. A h néma, mondja. Röhögés, botrány.)

1968-ban Nagyváradon laktunk, az állomás átellenében. Jól emlékszem az áthaladó nemzetközi vonatokra. A csehszlovák – ó, történelem...! – vagonok oldalán az Elnököt éltető harsány feliratok. Éljenzés, mámor. A szolidaritás titkos öröme. És valamiféle megmagyarázhatatlan szomorúság és megalázottság. Hogy bezzeg az anyaország...

Azzal a reménnyel adtam le a darabot a budapesti Kossuth Rádiónak, hogy perverz történetnek fogják olvasni, ám nem túl komolynak, kiélezik képtelenségeit, ráhajtanak humorára, szélsőséges – ám kétségtelenül éles eszű – belügyes-figurákat fognak majd hozni a színészek. A bemutató ízlésem szerint kicsikét puhára sikeredett, kétségtelen valőrjei mellett. Most, hogy a korrektúrán bütykölöm, rájövök, mennyire a maga útját járja a szöveg, és hogy: szépioid. A színházi szöveg szöges-szálkás deszkákon lépked, nem ilyen. Kedvet kapok drámát írni.

*

Az óra most üt éjfelet, ironikusan kérdve minket, hogyan használtuk perceinket, s a napot, amely elsiet... – Baudelaire.

Tv. Éppen vége van az Eurogolnak az Eurosporton. „Eurózis”.

A naplóra még alszom egyet. Reggel majd eldöntöm, mi történt. És mit tekintek meg nem történtnek. Aztán printelek, fax Sárának, fordítaná le. Sára van.

Jöjjön, aminek jönnie kell.