Haza?

Szembenálló nacionalizmusok kereszttüzében nem könnyű élni. Nemcsak azért, mert aki középen van, az általában mindkét oldalról kap – bőven jut neki a fajtája ellen irányuló támadásokból, de a védelmére kilőtt szellemi robbanótöltetek darabkái is sebeket osztogatva hullanak vissza rá olykor –, hanem főképp és mindenekelőtt azért, mert helyzeténél fogva látnia kell a tőle jobbra és balra elhelyezkedő nézőpontok ferdeségeit, a képviselt, kimerevített igazságok irrelevanciáját és torzulásait, kártékony következményeit ott, középen; látnia kell a megbékélés útjában álló strukturális – következésképpen elháríthatatlannak tűnő – akadályokat, az érvek és indulatok visszafoghatatlan eszkalációját, egyszóval: a megbékélés kétségbeejtő reménytelenségét.

Hosszabb ideje ebből – vagy hasonló – helyzetből figyelem a román és magyar nacionalizmusok párviadalát, a legesélyesebb vesztes félelmeivel, semmi jót nem remélve. Mert noha – szellemi, lelki hovatartozásomnál fogva – a képviselt és kimerevített igazságok közül az egyik minden kétséget kizáróan közelebb esik hozzám, leplezetlen riadalommal szemlélem, hogy a mindkét oldali legmarkánsabb megnyilatkozások, amelyek végül is megszabják a helyzet, az összkép alakulását, kísértetiesen hasonló logika mentén helyezkednek el. Úgy gondolják, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha úgy gondolnák hogy a képviselt igazságot a leghatározottabb, leginkább lehengerlő formában kell elővezetni ahhoz, hogy az ellenfelet álláspontja feladására késztessék és ezen igyekezetük közben nem áll módjukban figyelni a képviselt igazság másik fél által kiaknázható viszonylagosságaira. Miként a támadott álláspontot – elviségtől vagy akár a történeti jogtól függetlenül is – bebiztosító strukturális adottságokat, kikezdhetetlen érdekösszetevőket sem képesek bevonni számításaikba. Az egymásnak feszülő két igazság bonyolult erőterében – amely még a duplex veritas toleráns, nagyvonalú harmóniájának az esélyeit sem hordozza egyelőre – a középen állónak (amennyiben így éli meg a világot) aligha van másra lehetősége, mint kimunkálnia egy harmadik igazságot, amely a helyzetet vitatott eredetétől elvonatkoztatott éppígylétében rögzíti; elutasítja a történeti jog erőszakot legitimáló érvrendszerét; tartalmazza a vesztett csata tudatával való együttélés elemeit; reményeket – netalántán illúziókat – táplál a kérdés megoldásának európai esélyeit illetően; és amely mindezek következtében egyidőben minősül elvtelen megalkuvásnak, konformista árulásnak egyik részről, megengedhetetlen, „szeparatista” pimaszságnak a másikról.

Amikor még úgy tűnt, hogy a két nacionalizmus kapcsán van – lehet – valamelyes mondanivalóm, arra gondoltam, hogy a fentiek módjára felfogott közép hátrányaiból, áldatlanságaiból fakadó helyzeti előnyét lehet és kell kamatoztatni: föl kell ismerni csupán, hogy a valaki ellen irányuló nacionalizmusok – közvetlen indítékaikra való tekintet nélkül – egyneműek. Hogy a defenzív és a támadó nacionalizmusok között végeredményben elmosódik a határ, hiszen a legigaztalanabb, legalattomosabb támadások elleni felszólalások, amennyiben felvállalják a nacionalizmus frazeológiáját és érvrendszerét – és mi mást tehetnének, ha egyszer beszálltak a játékba? –, ugyanúgy sebeket osztogatnak, provokatív szándékok nevetséges játékszereiként szolgáltatnak ürügyet újabb és újabb támadásoknak, gerjesztenek és öngerjesztenek; egyszóval belépnek az ördögi körbe, amelyben nem az a fontos, hogy ki kezdte, hanem hogy ki hagyja abba – ha fontos még valami egyáltalán. Akkori – azóta elszivárgóban levő – hitem szerint úgy véltem, hogy meg tudom őrizni a közép által kialakított és rám kényszerített integritásomat az elvárásokkal szemben, amelyek szerint nekem látnom kell, hogy egészen másról van szó akkor, amikor a romániai nacionalista szélsőségek ellen szavukat felemelőket – nemzetiségre való tekintet nélkül – nemzetárulókként bélyegzik meg, a demokrácia és a jogrend nevében törvény elé állításukat követelik, és akkor, amikor bizonyos budapesti szellemi műhelyek körül szorgoskodók úgy gondolják, hogy bárki, aki bármilyen magyarországi kisebbséget sújtó jogsértést külföldön nyilvánosságra hoz, az hazaáruló.

Amikor a kérdéssel kapcsolatos álláspontomat kifejthetőnek reméltem, még úgy gondoltam, hogy a nacionalizmus tömegigényének, látványos közönségsikerének – különösen Románia esetében – olyannyira magát kínáló magyarázata van, hogy nem érdemes rá bővebben sem szót, sem figyelmet pazarolni. A diktatúra évei alatt elszenvedett megaláztatások eredményeként felgyűlt agresszivitás és a decemberi fordulat nyomán íolfakadt új és bő hozamú frusztrációs források összhatásaként nagyobb szükség volt – lett – ellenségképre, az agresszió lehetséges tárgyára, mint bármikor korábban. Nem lesz talán nehéz dolguk a közeljövő sajtótörténészeinek akkor, amikor 1990 márciusának elején a romániai szabad sajtóban bekövetkezett hirtelen fordulat indítékhátterét kell majd kifürkészniük, amelynek eredményeként az 1989 decemberében garázdálkodó terroristák fejét követelő indulatáradat felfoghatatlanul rövid idő alatt lekerült a napirendről, és átadta a helyét az ország területi egységét, „a nemzet lényét” veszélyeztető magyar szeparatizmussal kapcsolatos közhisztériának. De a hirtelen parttalanná vált világ, a szabadság elviselhetetlennek tűnő terhe is föléleszti a törzsiség, a nyáj szellem igényét; a dogmák, behatárolt lehetőségek és világos célok által hirtelen magára hagyott embernek pedig szüksége van arra a hitre, hogy több annál, mint aminek magát a mindennapok perspektívátlan, lehangoló szürkeségében megéli.

Ha mindez így van, és ilyen egyszerű – gondoltam-morfondíroztam tovább –, akkor csupán csak azt kell tenni, aminek olyannyira nincs konjunktúrája napjaink indulatok uralta közéletében: revendikatív hajlamainkat félretéve, higgadt, lefegyverző, ésszerű magyarázatot adni a jelenség bizonyos összetevőire; például egyes értelmiségi megnyilvánulások kényszerpálya jellegére, érdekmotívumaira; olyanokéra, amelyek fenntartják a kollektív énkép és értékrendszer ficamait, torzulásait, és buzgón táplálják a hisztéria el-ellankadó tüzét. Hogy világos legyen, miről is van itt szó – pontosabban: hogy miről kellett volna hogy szó legyen –, gondoljunk példaként azoknak az orosz értelmiségieknek a helyzetére, akik a második világháború után Lvovból elüldözött lengyelek házait, életterét foglalták el, és akik most egyszeriben szemben találják magukat a lengyelek ébredező nemzeti öntudatával.

Közben azonban történt egy és más. Arra gondolok mindenekelőtt, hogy a reális partnerként számon tartott román értelmiség egy jelentős része, akit kultúrája, morális integritása, de mindenekelőtt léthelyzete megkímélt eleddig attól, hogy kiszolgáltatódjék a szélsőséges nacionalizmus téveszméinek, az utóbbi időben lényeges pontokon enged a ránehezedő nyomásnak. Abban a formában elsősorban, hogy a nyilvánosság előtti kapcsolattartásnak, kommunikációnak egyre több formáját adja fel, fagyasztja be, mint olyat, ami számára kompromittáló szűkebb vagy tágabb környezete szerint. A „szélsőséges gondolkodású magyar” fogalma – vonatkozzék az akár a kisebbségire, akár anyaországbélire

– korábban is jelen volt a köztudatban, újabban azonban fölöttébb képlékennyé válik, és alkalmazásra kerül olyan helyzetekben is, amelyekben – normális körülmények között

– a jogos kisebbségi tiltakozásokkal, önvédelmi megnyilatkozásokkal kapcsolatban a szolidarizálás volna elvárható. Példák vannak arra, hogy olyan személyekre is le-lesújt a szentencia, akikkel szemben korábban a forradalmi helyzet logikája megkövetelte az elvközösséget.

E befolyásos közhangulatnak tudható be az is, hogy az utóbbi időben nevetséges ürügyekkel, kicsinyes, de megkerülhetetlen érzékenységek miatt lényeges pontokon elelakad a kommunikáció a felek – lehetséges partnerek – között. A közép kiszolgáltatottsága által lehetővé tett tapasztalataim szerint a kommunikáció zátonyra futhat, meghiúsulhat, vagy az üzenet tartalmával merőben ellentétes hatást válthat ki pusztán azért, mert a támadónak a legrosszabb indulattal sem mondható megnyilatkozások nem kalkulálják be a román fél érzékenységeit, nincsenek tekintettel a paritásos gondolkodásmóddal kapcsolatos elvárásokra – egyszóval nem elég diplomatikusak. És minden ilyen meghiúsult, zátonyra futott üzenetváltás újabb és újabb adalék a szélsőségként megélt élményvilághoz, ürügy a sorsközösség vállalásából fakadó lelki teher könnyítésére. Vannak persze – amint ez hasonló helyzetekben lenni szokott – radikalizálódó ellenpéldák is, ezek azonban egyelőre sokkal inkább szítják, mint oltják a tüzet; és igen gyakran céljaikkal, meggyőződésükkel radikálisan ellenkező érdekek eszközeiként játszhatók ki.

Mindezek alapján arra kell gondolnunk, hogy felelőtlen naivitás volna talán megnyugodni annyiban, hogy a nacionalizmus szélsőségesen agresszív formáit a végletesen kompromittált értelmiségiek éltetik, akik akár elvtelen funkcionáriusokként, akár kritikátlan szakértőkként hatalmas szolgálatokat tettek a rossz emlékű totalitárius rendszereknek, különféle diktatúráknak, és akik számára a forradalom utáni helyzetben, a forradalmi szolidaritás elszivárogtával, az ígéreteket rövid távon be nem váltó szabadság bekövetkeztével aligha adódik más lehetőség, mint a legolcsóbb, a legkézenfekvőbb és a legnehezebben számon kérhető ígérethez folyamodni: a nacionalizmushoz.

Félő azonban, hogy annyival sem érhetjük be, hogy figyelembe vesszük a kevésbé exponált, de sajátosan posztkommunista képződménynek tekinthető értelmiségiek lényegesen népesebb táborát, akiknek annyi szárad csupán a lelkén, hogy készületlenül érte őket a változás, a hirtelen nyakukba szakadt szabadság, és csupán alternatívák híján folyamodnak a nacionalizmus olcsó malasztjához; abban a reményben, hogy így tudják a legkönnyebben beváltani hirtelen devalválódott erkölcsi tőkéjüket, és a hatalom átrendeződő erőterében így biztosíthatnak a maguk számára a legkisebb presztízsvesztességgel járó helyet – úgy, ahogyan azt Bourdieu szokta magyarázni.

Mert ha meggondoljuk, hogy térségünkben több mint százmillió ember mindennapjait rontják meg a különböző gerjesztett és öngerjesztő nacionalizmusok, az ezekből fakadó etnikai konfliktusok, ha meggondoljuk, hogy ebben a rendkívül bonyolult, kevert népességű régióban a szabadságukat visszanyerő népek olyan mohósággal veszik birtokukba az önrendelkezési elvből fakadó jogokat, olyan agresszivitással és intoleranciával megy át ez az elv a gyakorlatba, hogy a közösség (a népcsoport) ügye szinte minden esetben konfliktusba kerül a szabadság ügyével, elnyomottakból virulens elnyomók lesznek – akkor félő, hogy nem csupán az érintett társadalmak bizonyos rétegeit kényszerpályán tartó viszonyokkal kell számolnunk, hanem magával egy szubregionális (legjobb esetben is nemzeti) kényszerpályával vagy kényszerpályákkal, amennyiben ezek nemzetiek. Mert a szabadság és a nemzet ügyének a konfliktusából fakadó görcsök – amint azt Bibótól megtanulhattuk – a legalkalmasabb feltételei a fasizmus-szerű tömeghisztériák kialakulásának, amelyben – a gazdasági fellendülés kilátástalanságának körülményei között – megbénul a politikai gondolkozás, az aktuális, a tulajdonképpeni problémák megoldhatatlanná válnak, a figyelem álproblémákra összpontosul, eluralkodik a hamis önértékelésre való hajlam, az ország úgy tesz, mintha egységes volna, holott nem az, mintha demokratikus volna, holott nem az, és a reális tennivalók elől való kitérés opciója mellett döntő politikai tényezőknek gondosan ápolniuk kell azokat az erőket, amelyek a valódi probléma – esetünkben a modernizáció – megoldásának az útjában állnak. Mindezt, vagy legalábbis ennek sok elemét sokan naponként a bőrünkön tapasztaljuk.

A román és a magyar nacionalizmus viszonyáról, természetéről, kilátásairól végül is nincs dadogás nélkül végigmondható véleményem. Az egyetlen dolog, amit ezzel kapcsolatban koherens módon végig tudok gondolni és mondani, az annyi, hogy – félek.