Helyzetjelentés (magamról)

Levelet küldött nekem a borz. Azt kéri, írjak nekik szakterületem, tevékenységem, munkaközösségem problémáiról. Persze, jó lenne tudnom, mire is gondol ő voltaképpen, amikor azt írja: „saját szakterületed, tevékenységed” stb. ... A színháztörténeti dokumentációs központ létrehozásának mindennapi gondjaival birkózó könyvtárost, a nyughatatlan néprajzost vagy az egyre éberebb pedagógust szeretné szóra bírni belőlem?

A színháztörténeti dokumentációs központról azért írnék szívesen, mert úgy gondolom, hogy létrehozásának gondolatáról csak azok tudnak, akikhez – mintegy hivatalból – eljutott a központ elhelyezésére, szerkezetére és működésére vonatkozó pályázatom szövege... E „tevékenységem”-nek nincsen „munkaközössége”. Ez egy intézményen belüli egyszemélyes vállalkozás, az álmoktól, elképzelésektől a dokumentumok polcra-szekrénybe-falra való helyezésének a gesztusáig. Úgy kezdődött, hogy rám bízatott a ma már 203. éves Kolozsvári Színház könyvtára. Ott állt a soktíz éves, esetenként kézzel, merített papírra írott szövegkönyv, plakát, kézirat, fotó, különféle tárgyak, rendezői bejegyzésekkel, színpadképekkel teletűzdelt példányok, díszlet- és jelmezrajzok sokasága, és még sok-sok egyéb érdekes dolog, ott állt egy erősen nyirkos, penészes helyiségben, porosan, gombásán, konok beláthatatlansággal és kilátástalanul. Az, hogy mindent leporoltam, átforgattam, ki meszeltettem a szobákat, nem bizonyult eredményesnek. Egy évi rakosgatás, porolás után megerősödtem abban az elhatározásomban, hogy egy egészségesebb helyre kell telepíteni az állományt. Pályázatokat fogalmaztam. A Színháztörténeti Dokumentációs Központ ügyét összeboronáltam a Néprajzi Társaság székházának és a néprajzi archívum létrehozásának a tervével, lévén, hogy azon már másfél éve ügyködöm, eredménytelenül. A „frigy” bevált. Teret nyertek álmaim. Egy nyáron át takarítottam, csomagoltam be- és ki a könyveket, terveztem az elhelyezést, méregettem a polcok, bútorok helyét... Mostmár minden polcon van. Lehet rendszerezni részleteiben. Az utóbbi hetekben a plakátgyűjteménnyel dolgozom. 30 évad halomba gyűjtött plakátmennyiségéből válogattam szét, és rendeztem kötésre kész állapotba az évadok plakát-anyagát... Még van néhány évad, aztán a súgópéldányok következnek. Rendezés, kartotékozás. Aztán a fotók, aztán a muzeális tárgyak, aztán a restaurálásra szoruló könyvek, példányok... Párhuzamosan pedig újítanom kell a könyvállományt. A színház könyvtára az egyetlen szakkönyvtár a színis és a teatrológus hallgatók számára. Könyvlistákat állítok össze és megint pályázatok, a belátásom szerint. Vajon jól van ez így? Nincs kitől megkérdeznem.

És vajon kell-e ez egyáltalán valakinek?

Szabadidőmben néprajzzal foglalkozom, mondottam régebb, amikor még volt szabadidőm. Most szabadidőm sincs, és néprajzzal is alig foglalkozom. A legfontosabb munkám, a székely asszonyok életéről írandó disszertációm évek óta várakozik rám, ki tudja, még meddig? Nyugalom kellene hozzá és sok idő. Idő... Idő... Pedig a Néprajzi Társaságban vállalt feladatok nagy részét letudtam. A vándorgyűlések lánca, a könyvkiadás jól halad; megvalósult a székház-álom is, ahol gyarapodik az archívum és a könyvtár. (Milyen egyszerű leírni ezeket egy mondatban, holott hónapok, évek lótás-futása van mögötte!)

Nemrégiben rendeztük meg a Kriza János Néprajzi Társaság idei első vándorgyűlését. A konferencián az utóbbi évek moldvai kutatásairól tartottunk előadásokat, és csángó sorskérdésekről beszélgettünk. A Társaság 6 éves története során rendezett több, mint 20 vándorgyűlés közt voltak rendkívül sikeres és fontos tanácskozások, de talán ez a legutóbbi, fontosságában felülmúlta az eddigieket. A megszokott rajongó, heroizáló hangnem helyett itt tárgyszerű, valóságfeltáró és értelmező munka bemutatása történt, a problémák differenciálására és pontos megértésére való törekvés vált nyilvánvalóvá, és a jó megoldások őszinte keresése. Nagy és bonyolult kérdés a csángóság sorsa. Ennek az identitásában megzavart és magára maradt népcsoportnak az erejét csaknem teljesen felőrli a mindennapok élhetővé tétele. Vallásuk kiszolgáltatottá, sebezhetővé, manipulálhatóvá teszi őket. Magyarságtudatuk, magyar nyelvismeretük falvanként, családonként, sőt, egyénenként erősen ingadozik. Néha úgy váltanak egyik nyelvről a másikra, hogy nincsenek tudatában a két nyelv különbözőségének. Soha nem fogom elfelejteni azt az egyszerre hátborzongtatóan jó és kegyetlen érzést, amit Újfaluban éreztem, amikor egy esős novemberi délelőttön azért kísért be az arra haladó rendőr, mert a fülem hallatára feljelentett neki az a férfi, akinek az édesanyja KÖZBEN, (a másik fülem hallatára!) megismételhetetlenül gyönyörűen beszélt arról, hogy mit jelent számára az édes anyanyelve... A férfival azelőtt néhány percig beszélgettem, barátságosan, mint egy érdeklődő idegen a helybélivel. Csak akkor történt benne gyökeres változás, amikor meglátta a rend helyi őrét, aki akár számon is kérhette tőle, hogy kivel, mit beszél... Pontosan átlátván a helyzetet, megtalálta a számára legkényelmesebb megoldást, még mielőtt a rendőr megszólalhatott volna, sértett hangon kérte: nézzen csak utána, ki és miféle vagyok én, mert igen furcsa kérdéseket tettem fel neki, és Kolozsvárról jövök... Önazonosan cselekedett, úgy, ahogy mindennapjait éli.

Az identitásbéli és nyelvi kérdéseken túl a moldvai „terep” rendkívül izgalmas a néprajzkutató számára. Egy, a környezetünktől merőben különböző kultúrában találja ott magát az ember, amelynek bármely vonatkozása rögzítésre, kutatásra kínálkozik. A konferencián a gazdálkodást, táplálkozáskultúrát, jellemző dísznövény-populációt, életfordulókhoz fűződő szokásokat, hiedelmeket bemutató előadások hangzottak el, majd emberi sorsok megoldására irányuló kísérletek következményeiről beszélgettünk. Vajon milyen lesz a hatása a Csicsó Antal moldvai gyermekek számára írt és megjelentetett ábécéskönyvének? Visszamennek-e, visszamehetnek-e Moldvába a Csíkszeredában és másutt tanuló diákok? A vicei áttelepítés pozitív példája követhető-e és milyen mértékben? Vajon szabad-e ilyenszerű általános megoldáson gondolkodni? Mindenképpen fontos szerintem, hogy ez alkalommal nem egy délibábként létező, nyelvi identitását szívósan őrző népesség mindenképpeni megmentése volt a cél, hanem emberek, emberéletek útjának egyengetése, segítése, egyénekre és igényekre szabott megoldások szükségessége fogalmazódott meg. Viszonylag szűk körben. És vajon változik-e, változhat-e ettől valami?

Az lllyefalván megtartott konferenciát követő hétvégén egy másik tanácskozáson vettem részt a Pesthidegkúti Waldorf Iskolában. A magyar nyelvű Waldorf-tanítók „Tanári Műhelyére” szülőnként kaptam meghívást, de tanári odafigyeléssel voltam jelen. Ez a rendszeres műhelymunka is fontos része a tanítók-tanárok életének. Az előadások mellett a műhelyen az iskolák, osztályok, tanítók konkrét problémái is megbeszélésre kerülnek, így aztán ezek a találkozók az állandó ön- és továbbképzés helyszínei, valamint a tapasztalatok személyes megbeszéléseinek is jó alkalmai. A tanári műhely mellett Hideg-kúton szülői műhelyen is részt vehettem. A Magyarországon működő Waldorf-iskolák szülői képviselete találkozott éppen akkor, és az 1995 őszén Antwerpenben megrendezett Waldorf-iskolás szülők európai tanácskozásának nyomán az önszerveződés megfelelő módjait keresték. Kiderült, hogy a Waldorf-iskolák máshol is a kolozsváriakhoz hasonló gondokkal küzdenek, és ezek megoldása mindenütt a szülőkre hárul. Nincs iskolaépület, kevés a tanár, minimális az állami támogatás, hiányzik az elengedhetetlen tárgyi felszerelés, műhelyek, mezőgazdasági terület, és a többi, és a többi... Bámultam ezeket az anyákat-apákat, akik egymásnak ajánlották megoldásaikat, ötleteiket cserélgették. Nyilvánvaló, hogy a Waldorf-módszert választó szülők nemcsak arra bátrak, hogy nemet mondjanak egy oktatási módra, hogy ezt kritizálják és elutasítsák, hanem tesznek is azért, hogy a sok nehézséggel induló MÁS pedagógia élni, hatni tudjon. Igaz, Magyarországon több az alternatív oktatási módszer, és valahogy természetesebben él a köztudatban az ilyen iskolák létezése-működése. Itt mintha közellenségként dúlna, úgy dorongolnak le minden, a módszerről érkező hírt, sajtóban is, személyes beszélgetésekben is. Vajon azért, mert nagyon kényelmes távol tartani vagy elutasítani minden újat, a kényelmességet pedig olyannyira megszoktuk a ’89 előtti évtizedekben? Az új, az mindig fölös odafigyeléssel, törődéssel, sőt, nemegyszer áldozathozatallal jár. Tapasztalatom szerint a szülők nagy része addig tartja fontosnak a gyerekre való figyelést, amíg mintegy „át nem adja” őt az iskolának. Aztán már csak kritizál és elégedetlenkedik. Joggal. De vannak szülők, akik maguk is folyamatosan képesek alakulni, tanulni, fejlődni gyermekük fejlődésével párhuzamosan, gyermekük által is. Ezeknek talán nemcsak elvárásaik vannak és számon kérni valóik, hanem keresik és követik maguk is a gyarapodásnak a legmegfelelőbb módját. Ez pedig valószínűleg nem azt jelenti, hogy hány kiló tudomány ömlik a gyerek fejébe és abból ő mennyit képes reprodukálni, hanem, hogy a megszerzett információkkal mit képes kezdeni, hogy mennyire érdeklődő környezete, a tudományok, a művészetek, a másik ember iránt.

A Waldorf-módszer választható. Egy másik lehetőség a megszokott, ismert, eddig egyetlen mellett. Rendkívül fontosnak tartom, hogy társadalmunkban megnyílhatott általa a választás lehetősége. Talán a választás bátorsága nem érett még az emberekben. Azt, hogy ki igényli a Waldorf-pedagógiát, csak alapos tájékozódás döntheti el. A ’89-es változás után azt hittük, egy új társadalom reményében, hogy másféle felkészültségű emberekre lesz szükség. Azóta sok minden kiderült. Az is, hogy nem kényelmes az alternatív út. Mégis, ha én valaha újra tanítanék, csakis egy ilyen nyitott szellemű, szabad iskolában szeretnék dolgozni.

Hát ezek azok a kérdések, amelyek engem foglalkoztatnak, kedves Borzok. Hogy ezek „szakterületek-e, tevékenységek-e, munkaközösségek-e”, én nem tudom. De vannak nekem. Ez van. Ez a helyzet, amelyről a jelentés készült, Kolozsváron, ma, 1996. február 7-én.