Két helykeresés

Már huszonöt perce haladt a luxushajó a La Manche csatornán, amikor a kikupálódott romániai magyar hazánkfia így szólt a mellette álló, Nyugatra szakadt hazánkfiához: Hát... van itt víz, uram!

Első helykeresés

Kattog, harákol a hazám.

A sörgyár tetejére a pszeudosztálini kommunizmus idején fel volt írva: Trăiască Republica Socialistă Romănia! A posztpszeudosztálini kommunisták országlása alatt a felirat érvényét vesztette, de felirat maradt. Középen szétdúlták a szocialista köztársaságot, csak az Éljen és a Románia tündököl, mint akinek metszőfogait verték ki. Az Éljen Románia ordas agyarak gyanánt védjegyzi a sörgyárat és az illegalitásban röpcéző szocializmust. Trade mark. A hazát csak akkor jelképezheti a hegy, ha az legalább a Fudzsijama; az alpesi idill csak akkor, ha okos svájci tehénkék legelik; a tó csak akkor, ha legalább ezer van belőle; a hó, csak ha sohasem olvad.

Hazám hegyei, tavai nem a hazát jelképezik, hanem a tájat alkotják, legelőin csimbókos tehenek imbolyognak, a hó reggeli szemű ovis gyerekek öröme és sáros nadrágú tisztviselők délutáni szitkozódása. Hanem a sörgyár!

Tilos ezt a képet leírnom, mert nem embertelen, nagyon is emberes táj, sok bumfordi ember tolong, én is közöttük, tilos ezt a képet leírnom, mert leírhatatlan. Ez a haza.

Hazám tiltja, hogy leírjam, mint ahogy megtiltja, hogy hazafias legyek. Nem lehetek első szentélyű, ha állampolgárságra vágyom, csak akkor lehetek, ha ügyeskedő vagyok, élelmes, talpraesett, piaci légy. Az ország, amelyben élek ^csak olyan ország akar lenni, amelyben lakom. Van olyan nap, amikor sem erdélyi magyar, sem elmagyarosított sváb, sem örmény aposztata, sem pedig titokban szisszenő zsidó nem akarok lenni. Csakhogy rákényszerít a kormány, a napi sajtó, a nemzetiségi párt, a szikh-magyar baráti társaság, az anyaország és az alapítvány, hogy munka helyett magyar, sváb, örmény vagy zsidó legyek.

De nem táj és nem múlt, mert nincs hol elmondani és nincs hogyan folytatni. A hagyományőrzés csak minden második alkalommal volna ostobaság, de minden nap elvárja hazám, hogy esetlenül elkötelezett „nemzetiségként” tülekedjek a sörgyárnál, és a minimális bizalmat sem kölcsönzi ahhoz, hogy jóindulatú lehessek iránta.

Ki ez?

Van-e személy, akiért, vagy van-e táj, amelyért élni és nem csak lakni akarok? Miből van a haza, és van-e egyáltalán, hogyha tilos beszélnem róla? Tilos: – ferencjóskabajszú millennium niás hazák ellen parancsoló vezérkar, szépvagygyönyörűvagy hőzöngés, párttal összevegyítő bolsevik ideológia egyként prostituálta, most pedig már senkinek sem kell, kiélt és ráncos lett, megkapta a hamisbrokát díszmagyart, a „szocialista munka hősét” és az AIDS-et. Veterán, kiszuperált cicababa. Nincs merre tovább kurvulni.

A megszemélyesített történelem sors, haza, azt hiszem, a mi legnagyobb csalódásunk és reményünk, s ha beszélünk róluk: szánk ordítással van megverve. Higgadtan beszélni róluk márpedig lehetetlen, hacsak nem tudományos elfogultsággal, a bármely személyest messzire űző tárgyias érdekkel.

*

A hisoria naturata esetéhez hasonlóan mi (most) nélkülözzük a hazai történelemalkotás élményét és tudatosságát. Ez állandó, észrevétlenebb szegénységünknek csupán egyetlen nincse. A történelem érzékelésének mitologikus volta – amely miatt higgadtan beszélni róla lehetetlen – eltávolít a lényegesség tudatától. Sohasem lehetünk egyenes adásban. Sorsunk és hazánk ezért nem a tulajdonunk, csak bérlakásunk.

*

Annyira gazdag nyelvünk annyira szófukar! Hol a helyem a nyelvben és a hazában ahhoz, hogy a kettő egyszer csak fedje egymást? Mert minden szempontból én vagyok a legfontosabb, és minden értem van, ha el tudom fogadni azt, amit magyarul – repedésmentesen! – Így merek hívni: ha tehát a nyelv szava a nyelvemen otthonosan hangozva jelöli otthonommá – és nem puszta lakásommá – a hazát, akkor szám végre nem ordítással volna megverve, akkor nem kövezne meg a kormány, a szikh-magyar baráti társaság, a fenekedő sajtó, az alapítvány, a párt és az anyaország, amiért ezt az AIDS-es rimát, nem pedig a tájat meg a hagyományt veszem védelmembe. Hazafiasnak lenni könnyű, a hazában élni nehéz. Ordítva beszélni könnyű, beszélni – egyáltalán – nehéz.

Második helykeresés

Ma jól vagyunk. Semmit nem kell írni. Honoráriumlistákat kell összeszednünk, lapjaink csak azt várják tőlünk, hogy jól dolgozzunk, a másik lapok szerkesztői azt várják, hogy három hétnél kevesebb késéssel szolgáltassuk ki a kéziratokat, fiaimat nem kell oltani vinni, feleségeim nem kapnak áramütéseket, mert ma nem kell mosniuk. Ma a rádióban csak Jugoszláviáról hallgatok, híradásokon kívül csendben kuksolnak a készülékek. Előre tudjuk, fel fognak hívni anyáim, hogy megkérdezzék, mik történnek velünk.

Értelmiségieknek lenni nagyon jó, mert nagy pénzeket lehet velük keresni. Miközben fontosságainkat elismerik, észrevétlenül sikerülhet megkaparintani a rétegek táplálékait és vagyonait. Az értelmiségektől függenek hazáink jövői, mennyire tudnak utakat mutatni a modern korok zűrzavaraiban. Értelmiségeink kulcsszavai (példákul: ,,a fordulat utáni eufória”, „ma, amikor”, „szürke hétköznapjainkban”, „a haladás letéteményesei”, „meghívás”, „elnököl”, „nyugati tanulmányút”, „segély”, „politológia”, „Közművelődési Egyesület” stb.) olyan fogalmi összefüggéseket jelölhetnek a népek fejei fölött, amely összefüggések közös nevezői, hogy hasonlatosak a mikulásokhoz: általában tudni illik, hogy nincsenek, de hinni illik, hogy vannak. Az értelmiségiek másik ágai azok, amelyek finnyásabbak annál, semhogy részeket vegyenek a közéletekben. Ezek az értelmiségi törekvések az elméleti gondolkodások emlőin fityegve hiszik egyenrangúaknak magukat a nyugati országok elméleti tudományosságaival, s ilyenformán úgy arányúinak a fejlett államok értelmiségi életeihez, ahogyan a népi demokratikus könnyűzenék az amerikai rockokhoz.

Ma azonban csak ezeken kell gondolkodnunk. Hogyan éljük meg mi az értelmiségi léteket? Az értelmiségiségeket? Hogyha elkezdenénk azonban ezeket figyelni magunkon, akkor mikor dolgoznánk? Azt kell hinnünk, hogy ezek az értelmiség-fogalmak olyanok, mint egy hasonlat. Mint egy hasonlatok. Mint egy-egy hasonlat. Valahol vannak tertium comparationis-ok, de azt csak azok tudják, akik a munkákról írnak, ergo a munkákról dolgoznak. Az értelmiség-kategóriák olyan nagyon arisztokratikusak, hogy nekünk szerfölött tetszenek. Nyugodtan és dölyfösen mondhatjuk, hogy rajongunk az értelmiségekért, mint ahogy az írók némelyikei rajonganak a hasonlatokért.

Ma rájöttünk, hogy mindenből sokfélék vannak, semmiből sincsenek egy.