Közérzet-jelentés

Azon gondolkodom éppen, mi módon jellemezhetném EGYETLEN szóval jelen állapotomat. Talán, ha azt mondanám: ÉBERHISZTÉRIA – az telitalálat volna. Nem tudom ellenben, hogy Ön, igen tisztelt uram, vagy éppenséggel ön, nagyrabecsült hölgyem, mihez kezdene ezzel a „terminus technicussal”; mit hámozna ki belőle. Tehát annak érdekében, hogy félre ne, illetve, hogy nagyon is félreértsen, megkísérelem különálló szeletekre bontani a gubancot, amiben éppen élek.

Jelen világom első számú összetevője a VÉGHANGULAT. No, nem a századvégre gondolok. A mondat, a nap, a barátság, a tudás és az álom végére gondolok. Arra az állapotra, amikor az Én fennakad a levegőben, és hirtelen nemcsak afelől bizonytalan, hogy honnan és hova tart, hanem még azt sem tudja, hogy hol lehet az a felfüggesztési pont, amelynek köszönhetően énje mégiscsak LÉTEZIK VALAHOL (t.i. lóg a levegőben). A Nagy Semmi állapota ez, mely fölöttébb nyugtalanító. Nyugtalanító, mert számtalan dolog, tett, gondolat HIÁNYA fémjelzi: mindannak hiánya, ami MÁR nincs és mindazé, ami MÉG meg nem született. Mivelhogy hirtelen a születésnek is vége szakadt.

Ebből kifolyólag a fent leírt állapotban leledző személy arról felismerhető, hogy nappal holdkórosan (napkórosan?) kóvályog tárgytól tárgyig, este megszállottan száguld szótól szóig, embertől emberig, éjszaka pedig könyvtől könyvig. De gyökeret nem ereszt sehol semmiben, és benne sem ereszt gyökeret senki-semmi. Ilyen esetben pedig a leginkább kézenfekvő magatartásnak egy bizonyos „mittudomén”-szerű gesztus mutatkozik. Felmerül ez a gesztus – mintegy a magyarázatot helyettesítendő – hisz az állandó magyarázat-kényszer az megmarad, mint mindenétől megfosztott „modus vivendi”. A tudat valamely boldog, felelőtlenségteljes gyermek- (illetve csecsemő-)korba hajlik vissza, s ennek köszönhetően minden történés eredendő természetességet nyer.

Ilyen körülmények között cseppet sem meglepő, ha emberünk egy rinocérosz közmondásos ellenállóképességével fogadja az eseményeket, ha tűrési mezeje határtalanná tágul. Lehetetlennek látszik nemet mondania. Megrögzött jóindulattal bólogat fűnek-fának, ígérget tücsköt-bogarat. Minek utána eszeveszett iramban, füstölgő koponyával kutat kis csecse-becséi között: kinek mit is adhatna? Cseppet sem meglepő továbbá az a heveny egykedvűség, amivel élete Nagy és Alantas dolgait fogadja. Ahogyan szinte változatlan arckifejezéssel jár el szerkesztőségi gyűlésre veszekedni; nyelvórára tanítani; irodalmi estre .irodalmi élet”-et élni; ahogyan szinte változatlan arckifejezéssel NEM jár el bizonyos helyekre, NEM felel meg bizonyos kérelmeknek.

Hogy végül igen-igen érzékletes képet nyújtsunk, felkérjük Önt, kedves szemlélő, képzeljen el egy apró, feketébe öltözött alakot egy vakítóan fehér, tömör Valami tetejében gubbasztani. Látja-e, amint ott ül a tömegét tömegével sokszorosan meghaladó, vízbe merülő dolgon, és TUDJA, hogy rengeteg a halásznivalója. Ám (attól eltekintve, hogy erre nem is képes), kisujját sem hajlandó mozdítani. Szédítő sebességgel maradnak el jobbról-balról az élet megragadható tényei, mialatt történetünk alanya (és tárgya) moccanatlanul figyeli a fénysugarakat, amint ferdén beleszaladnak a sebezhető vízfelületbe, hogy általa megtáltosodván hétszeres erővel térjenek a túloldalon vissza. Talán arra gondol, hogy ő is csak egy ilyesfajta felület, egyetlen fénysugár felnevelésére hivatott tehetetlen közeg, így búcsúzunk tehát tőle, elnézvén, amint ott üldögél gondbamerülten a csupasz tetőn, és várja, hogy a fény felélje a testét.