Mikor egy este

mikor egy este az Úristen betelefonált és

azon az éteri csendes hangján megkérdezte

hogy vagytok az Úristen mindig többes

számban kérdez mintha én magamra nem lehetnék

hát ő csak tudja én szemérmetlenül azt válaszoltam

hogy kösz éppen vacsoráznánk mintha ő kelle-

metlenkedne az örökös esti hívásaival

valóban vacsoráztunk némán szeltük a kenyeret

a sajtot unottan és sértetten tömködtük

a kisfiunk szájába ő meg csak köpködte az ételt

mindent le a kutyának mintha két hete vacso-

ráznánk gondoltam nem tudtam megszólalni

pedig csak gyűlölködtünk éppen és tömködtük

a kisfiúba az ételt és mosolyogtunk neki

mintha a világon sem lenne a másik (az apja

illetve az anyja) az Úristen meg hallgatott a

vonal végén mintha pusztán az étlap érdekelné

a kenyér a sajt a párizsi mindig ilyenkor tele-

fonál a néma falatozásokkor mikor

annyi nyál sincs a szánkban hogy péppé

dolgozzuk a kenyérdarabot és minden falat a

torkunkon ődöng mintha tudná az öreg

az elején még tuszkoltuk egymást biztosan

téged keres toltam át neki a készüléket

valahogy szégyelltük magunkat most meg ránk-

kérdez hogy vagytok akár föl sem kéne vennem a

kagylót hallom ahogy csönget nem is csönget

egyszerűen kiszól a csöndes hang hogy vagytok

kiugróm az előszobába annyira közelinek tűnik

aztán fújok egyet és mindent fölsorolok ami

ott áll a konyhaasztalon nem is hallom mikor

elnézést kér és leteszi a kagylót