Szibériai életkép

Nestrov kapitány, a munkálatokra felügyelő utász szakasz parancsnoka épp a fürdőbarakkból lépett ki, frissen mosott hajjal, csillogó-villogó egyenruhában, a nyaka akár egy oszlop, vakítóan fehér a foga (ritka tünemény e tájon), s indult volna Natasához, aki előbb megteáztatja, majd körmét levágja kezéről, lábáról, mire ő hálából katonásan megzütymöli, megbugymálja, elültetve benne a néma csodálatot hazája hadserege iránt, amikor az emberei kiemelték a fúrófejet. Így hát lehorgonyzott, s mint mindig, nem lanyhuló érdeklődéssel feledkezett a látványba, mely közvetlen erotikájával kellemes ábrándozásba ringatta, az erőt sugárzó impozáns méretekkel büszkén azonosította „önnön képességeit”, hájjal kenegették a lelkét, önbizalommal töltődött fel, amire szüksége is volt, mert munkásai megengedték maguknak, hogy durva célzásokat tegyenek Natasa vastag lábára, lógó mellére, de az efféle otromba viselkedésről a kapitány nem akart tudomást venni, mert bár egy isten háta mögötti fészekben jött a világra, azért úriembernek tartotta magát; jóllehet a legszívesebben szájon vágta volna valamelyiket.

A munkások figyelmét most valami egyéb kötötte le, kapkodva leállították a dízelmasinát, és a lyuk szája köré sereglettek. A barakkok között lődörgő ebek is megtorpantak, fülüket hegyezték, majd mozdulataikon is látható izgatottsággal ügettek a fúrótorony felé. Nestrov kapitány is oda vette az irányt, mert furdalta az oldalát, vajon mit leshetnek oly kitartóan az emberei.

Eljutván a lyukhoz, aztán maga is megállapíthatta, hogy távoli kutyavonításhoz vagy lónyerítéshez hasonlatos hangok hallatszanak a mélyből, s ilyen jelenséggel még sohasem találkozott szolgálata alatt. Az egyik munkás földrögöt vetett a mélybe, mire a hangok egy időre elnémultak.

A gáz bugyog, legyintett hagymaszagúan a brigádvezető, erre Nestrov kapitány, bosszúsan amiatt, hogy fényesre suvickolt csizmájával áttapicskolt a sártengeren, éktelenül káromkodni kezdett, s az egyik közelben tétlenkedő munkását lelkében már régóta terebélyesedő mozdulattal fenékbe billentette, amitől némileg lehiggadt.

Ekkor figyeltek fel a vadul kiáltozó-integető Natasára, aki viskójuk tornácán toporzékolt, mint akinek elment az a csepp esze is, amije volt. Valamennyien átvonultak megtudni, mi lehet az oka egetverő lármázásának.

Natasát nem bírták lecsillapítani, így meg nemigen értették, mit akar. Végül berontott a házba, és felemelte az ágytakarót, hogy láthassák azt a frissen támadt lyukat, amelynek oldaláról folyamatosan peregtek alá az agyagdarabok. Mindent összekúrtok, össze fog dőlni a házunk, mászkálhatok a járásba, amíg lábam kopik, senki sem fogja megfizetni a kárt, vette célba Nestrov kapitányt, és ki tudja, mire ragadtatja magát, ha nem toppan be atyja, a kuka halász, és kimeredő szemekkel, jellegzetes nyögéseivel nem mutogat a fúrás irányába. Kirohant mindenki, mert azt hitték, ledőlt a stáció, vagyis a torony (gyakori jelenség).

Az szerencsére büszkén fúrta fejét az alkonyi felhők közé. Megkönnyebülten felsóhajtottak. Ám a torony tövében akkor egy körbe-körbe rohangászó különös alakot pillantottak meg, aki (mert hát inkább emberforma volt, mintsem állat) szabályos körökbe nyargalta körül a lyukat, mintha láncon volna, és amikor észlelte, hogy figyelik, hátrahőkölt, majd sebesen eltűnt a mélyben.

Nestrov kapitánynak a nagyfokú izgatottságtól viszketni kezdett a feneke, nadrágja ülepén keresztül buzgón vakargatta, mialatt azon morfondírozott, sürgönyözzön-e a járási parancsnokságra. Végül elhatározta, előbb alaposan szemrevételezi a terepet.

Meggyújttatta a reflektorokat, és ismét a lyuk fölé hajoltak. Feljött a hold, égi reflektor, narancsvörös felhők úsztak el előtte. A lyuk némán tátongott, amitől Nestrov kapitány, a kis garnizon parancsnoka annyira felbátorodott, hogy kijelentette: tényfeltárás végett alá fog szállni. Rögtön akadt készséges jelentkező, aki kötélért rohant, sebesen a derekára hurkolták, így aztán, látva, hogy aligha visszakozhat a csak ezt váró szemtelen bakák előtt, Nestrov kapitány leereszkedett.

A magával vitt elemlámpa hamarosan felmondta a szolgálatot, ő pedig a teljes sötétségben semmit sem látott, sem jobbról, sem balról semmit sem észlelt, mintha megfosztották volna látásától, teljesen vak volt, csupán a talpa alatti hideg, fenyegető űrt érezte. Bár nem volt vallásos ember, fohászkodni kezdett, ami meghallgatásra talált, mert megjavult az elemlámpája. A fényben, húsz-huszonöt lábnyira maga alatt, a lyuk alján híg, latyakos sártócsát pillantott meg. Szinte felkiáltott a meglepetéstől, mikor onnan kinyúlt egy kar, és megragadta a lecsüngő kötél végét. Szája bambán kinyílt a csodálkozástól és a rémülettől, és rémülete csak fokozódott, amikor felbukkant a kar gazdája, és erőteljesen kúszni kezdett fölfelé. Kisvártatva újabb karok jelentek meg, karok seregei, egyre többen követték társukat, aki tíz-tizenöt lábnyira megközelítette a kapitányt. Ő az első bénultságából szabadulva arra gondolt, hogyan fogja ez a vékony kötél, mely épp csak hogy megtartja őt, kibírni annyi ember súlyát, és ki tudja, ha elszakad, milyen sors vár rá. Rekedten kiáltozva hajtotta vissza a közeledőket, miközben ő maga mozdulni sem mert. Eredmény nélkül. Erre dühösen feléjük vágta az elemlámpát. Sötét lett, de a kötél rángatózásából érezte, hogy azok rendületlenül másznak följebb és följebb, mint megeredt hangyaboly. Kapkodva előkotorta bicskáját, és egy gyerekkorából őrzött akrobatikus mozdulattal elnyisszentette maga alatt a kötelet, aztán az izgalomtól teljesen elerőtlenedve, nagy nehezen visszavergődött.

Munkásai azonnal faggatni kezdték, de bele sem kezdhetett hátborzongató kalandjának ecsetelésébe, újra megjelent a tornáca küszöbén sivítozó Natasa.

Ágya alatt időközben egészen kiszélesedett a lyuk, és most onnan sustorogtak elő a hangok. Emberi hangok voltak azok, azt is érteni lehetett, mint mondanak (távol-keleti oroszsággal). Éhesek vagyunk, ezt sóhajtották kórusban. A kuka halász, aki néma volt, s nem süket, leeresztett néhány halat az aznapi fogásból. Egy pillanatra csend lett, ám később a kórus felbátorodva, már követelőzőén folytatta. Az öreg erre két öblös kosárnyi halat zúdított a mélybe, majd egy faláda tartalmát, a füstölt állományt is beöntötte, nem törődve azzal, miből vesz kenyeret népes családjának.

Jóízű csámcsogás volt a felelet. Úgy hallgatták, lelkes karéjban, mint világraszóló rádióhíreket. Később aztán hiába kiáltoztak, hahóztak és eregettek le mindenfélét, nem jött felelet. Akkor Natasa erőszakosan előadott kérésére, megállapítván, hogy tőlük telhetően tisztességgel jártak el, néhány taliga kővel meg földdel betömték a lyukat.

Az est hátralévő része s a beköszöntő éj szaka a megszokott nyugalomban teltei. Csupán a végre eredeti úticéljához megérkezett Nestrov kapitány nem lelte helyét, minduntalan meghátrált, feszülten pillantgatott az ágy alá. Vissza is tért tiszti barakkjába, amúgy dolgavégezetlenül, megírta a jelentését, s megivott egy forró teát, hogy elűzze a rátelepedő szlávos búbánatot.

Napfelkeltekor semmi különöset nem tapasztalt: a nap keleten kelt föl, kutyák lefetyelték a sarat, a borókabozót aljába éjhomály kapaszkodott, a kiáltványokkal teleaggatott étkezde ajtaja nyikorogva lengedezett, és az aknát is betemette a sár, ahogy lenni szokott. A latyak közepén felfedezett egy döglött békát, amit valahogy kipiszkált egy deszkalapra, hogy alaposabban tanulmányozhassa, ugyanis úgy tűnt neki, mintha emberarca volna (magának sem merte bevallani, melyik feljebbvalójára emlékezteti ez az arc). Lassan előtámolyogtak munkásai, és épp a generátor beindításával bajlódtak, amikor egy katonai dzsip kanyarodott melléjük. Kiugrott belőle egy alezredes (ritka tünemény ezen a tájon), és papírokat lobogtatva a sárga földig leteremtette az álmélkodó Nestrov kapitányt, ott az emberei szeme előtt. Mint szavaiból kiderült, száz versztával eltértek a kitűzött célponttól, aminek okait Nestrov eddigi magaviseletének köszönhetően nem firtatja, jobb nem is gondolni arra, miféle szándék vezérelte a népellenes tettre, hanem most azonnal szedjék a sátorfájukat.