Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. április – Éneklő Borz / Szolgálni és (ki)szolgálni

Szolgálni és (ki)szolgálni

Az irodalom az érvényes mondat keresése. Az érvényes mondat stabilitást mutat, mert benne is – és csak másodsorban általa – végbemegy a genezis, a testetöltés nagy titka. Ha élni vagy evilágibban: tó/élni imperatívusz, úgy ez sohasem fordulhat – taktikai mozzanatok következményeként – önmaga ellen. Az áldozat pusztít abban a fogalomzavarban, hogy az áldozat – mely hasonlóképpen: imperatívusz – vonatkozhat a másik emberre. Föláldozni csak önmagunkat lehet. A szolgálat – elválasztás, a szó teológiai értelmében, az elkötelezés belül megy végbe, mint identitás- és szabadság-élmény.

*

A (kisebbségi) áldozathozatal napiparancsa ugyanúgy a komor uniformizáció és humortalan bolsevizáció irányában hat, mint az, ami ellen megfogalmazódik. Így az áldozat fogalmát magától az ünneptől választja el, amiből pedig az következik, hogy eleve nem lehet közösségteremtő és -formáló erő. Az áldozat ugyanis sohasem halált jelent, hanem megújulást, föltámadást. Az első napban mindig benne foglaltatik a harmadnap bizonyosságba torkolló reménye. Az ókor legtragikusabb hőseinek egyike minden bizonnyal Izsák (lásd Kierkegaard), neve annyit tesz mégis: Kacagás. Az ünneptől megfosztott áldozat görcsös erőfeszítés. Az áldozathozatal mint össznépi előírás vagy kivánalom – nonszensz. „A szabadság játékai nélkül jó művészet nincs” – (Konrád György). Honi példa: Szilágyi Domokos Hogyan írjunk verset c. impozáns játéka.

*

A stabilitás a lélek léte és – halhatatlansága. S ha itt alantasán ellenvethető volna, hogy nem jött vissza senki onnan, akkor mit kezdjünk a hagyomány folyamatát realizáló, visszatérő, megszólaló és jelentő mondatokkal?

*

Az elkötelezett művészet egy önmagát mindegyre az alkotói autonómia kapuin belülre lopni szándékozó totalitarizmus, amely esszenciálisán az alkotásban legmélyebben és legtisztábban megnyilvánuló – kiábrázolódó (Károli Gáspár kedvenc kifejezése) – szabadság elfojtása. Annak a kísérlete legalábbis. A midenkori totalitarizmusnak a jellegzetessége: önnön dogmáinak a dogmatikus elvetése (jó példa erre Kelet-Európa s az itt halódva élő politikai-vallási totalitarizmusok) – nem stabilitás tehát, hanem kóros, egzisztenciális gyökereket nélkülöző változékonyság. Princípiuma, hogy a princípiumok az éppen érvényben levő ideológiai trendek) egyik napról a másikra érvényüket veszítik, és így halad a kijelölt úton előre.

*

A műalkotás ezzel szemben áll. Nem deklaratív módon, hanem lényege szerinti megvalósulásában. Mindenekelőtt a már említett stabilitása réven. Vannak értékek – állítja –, amelyek kivonják magukat a változandóság súlyos kötelezettsége alól. Így s csak így: ítélet. Vagy ha úgy tetszik: a nemzet karakterét formáló (politikai) – szelíd – erő. Szelíd és radikális. Vagy: radikalizmusa szelíd és szelídsége radikális.

*

Ami a szabadság szellemében fogant – a műalkotás –, az szabadságot teremtő akarat. A szolgálat, abban a formában, ahogyan örökségként a két világháború közti megfogalmazásában reánk hagyományozódott, kizárólag a nép testében föloldott individuummal számolt. Csoda-e, ha zökkenőmentesen, apró fogalmi korrekciókkal beletorkollott a szocialista realizmusba? Aztán meg „túl a szocialista realizmus tisztítótüzén és tisztogatásain, túlnyomórészt megmaradt a népiség jegyében (mint ugyanazon szocialista realizmus végső kisugárzása, jóllehet a népiség csak a hasonló népi áramlatok háború előtti és alatti elméletét, gyakorlatát folytatta, és nemcsak Magyarországon, hanem a többi egykori k. u. k.-országban is” – állapítja meg Danilo Kis.

*

A pillanatnyi célok szolgálatába állított irodalom átkerül a maradandó értékek rendjéből az efemerbe. Ami, persze, nem jelenti azt, hogy a szabad műalkotás nem él a jelenben. Mert hiszen beépül, mint közös tudás, mint bizonyosság, a kultúra részévé válik, és ebben a folyamatosságában él és hat tovább. A műalkotásban testet öltő igazság sohasem személyes ügy, amely nem vonatkozna másra, más népre akár. „Hiába a költő szenvedélyes ragaszkodása a személyes igazsághoz – írja George Steiner –, ha nyelve elkopott, hazugságoktól hemzseg. Ez a válság táplálta Karl Kraus mániákus meggyőződését, hogy a mondat világosságában és tisztaságában rejlik a társadalom végső próbatétele.

*

A művészeten belül működő totalitarizmus monokultúrát szül. Az egyszínű kultúra: agresszív, intoleráns, türelmetlen. Agresszív, mert erőtelen és halnia kell. Intoleráns, mert a másság tükrében létjogosultsága kérdőjeleződik meg. Türelmetlen, mert azonnali realizálódást vár el önmagától.

*

Az elkötelezettség monolitizáló kívánalma gondolkodásunkban minden bizonnyal valamiféle értékvákuum (Broch) kifejeződése. Ennek egy másik tragikus jele, hogy érthetetlenek vagyunk. (Gondoljunk itt, most politikai cselekvéseinkre...) Az elkötelezettség az egyetemesség ellenében hat. Olyképpen is, hogy – Orwell szavaival – ahol megjelenik egy kötelezővé tett dogma, ott a jó irodalom megszűnik létezni. Nem konszenzust teremtő nyelv. A – fentebbi értelemben vett – változhatatlan érvényes művészi megmutatkozása az arányok tudása révén univerzális. Univerzális, mert játék. Az értékek rendjét csalárdul evidenciaként kezeli. Az arányok érzete ékesen – ékesen, igen – megmutatkozik abban, hogy nem túloz, amikor elrajzol; bőbeszédű, amikor tömör; épít, amikor falakat rombol, amelyek mögött a világ formájának az épülete van (s a világ formája a szépség maga – tanít erre a középkori esztétika); szemérmes, amikor triviális; bölcs, amikor tudatlan; sokat mond, amikor hallgat. Eredendő csalárdsága: nem azt jelenti, amit jelent, ami pedig nem egyéb, mint az önmagának való túlmutatás gesztusa. S ez meg – paradox módon – nem önnön alárendelését jelenti valaminek, ami maga is alárendelt, hanem az alárendelhetetlenről szól. A kifoszthatatlanról.

*

Az elkötelezettség kérdése Kelet-Honban többszörösen is megpörgethető. Elkötelezett irodalom az is, amely egy bizonyosfajta elkötelezés ellenében kötelezi el magát. A negatív kijelentések irodalma elkötelezett irodalom.

A szolgálat irodalmának értése egy bizonyos történelmi-geográfiai kontextusra korlátozza magát. Abból kiragadva érthetetlenné válik. A kontextus csak attól kezdve fontos, hogy hitelesen és meggyőzően magában a mű szerkezetében mutatkozik meg. A műalkotástól el lehet jutni a kontextus konkrétságáig – jóllehet ez nem hermeneutikai kívánalom

–   és vissza ismét magához a műhöz. Kölcsönös gazdagodás ez.

*

Az elkötelezés mint műalkotáson kívüli minőség végső értelme szerint a művészet megszüntetését célozza. Logikája, rövidre zárva, a következő: az irodalom érdekében az irodalom nem-irodalom. Az elkötelezett irodalom a datált és antedatált mondatok tárháza. Posztulátumaihoz, előfeltevéseihez előbb-utóbb megérkezik, a mondat a saját farkába harap, és ezzel meg is vonta érvényessége szűk körét. Az elkötelezett irodalom a jelentések pontosan körülhatárolható irodalma. Miből fakad ez? Első és legnagyobb axiómájából, hogy a meglevőt, a valót fölülbírálhatatlannak fogadja el, s így áll (meg) szemben vele. Nyelve – regresszív nyelv. Az egyént nem tudja elképzelni csak hatalom alá vetett, küzdve váltig, s abban „bízva”, hogy küzdelme oka meg nem szűnik, mert ha igen, légüres térbe kerül, összezavarodik benne az időről, szerepről való elgondolás. Ennélfogva könyörgi a toleranciát, miközben hős marad, s a póz a viszonyt legitimizálja.

*

A szolgálat imperatívusza a műben mint érzület van jelen, nem érzéklet. Mindaddig, amíg érzület, nem lehet tragikus, legfeljebb lírai hevületű, eufemizáló panaszolkodás, szépioid önsajnálat – elmaszatolt képe a valónak. Nem: „önábrázata”, „képe”, „alakja”, „lenyomata”. Mint érzület vigasz, amennyiben ez, így, tekinthető annak. Aztán meg semmivé lesz. „Mert elmúlnak az Egressyk, Megyerik, Laborfalvik és a többiek. Elmúlnak, mihelyst kötelességeiket betölték. A magyar megkapta már bennük – amire vágyott, de szomjasan maradt az ember. És szörnyűséges, mikor az ember szomjazik” – írja Ady Endre a Nagyváradi Naplóban, 1901-ben. (Kiemelések a szerzőtől.)

*

A szolgáló irodalom nem Szó – szócső.

A magát nem elkötelező – láttuk, miként – irodalom a kívülállás irodalma. Az elfordulásé – hangzik a szolgálattevő irodalom vádja. Ám a különállás a mindenkori alkotói pozíció, az egyetemesség keresése. Senki alkotó ember előtt kitaposott út nincs, a hagyomány sem az. Példák sorával lehetne igazolni – nem kell, persze –: a hagyományhoz való viszony akkor tiszta – ami alatt azt értem: a kapcsolódás a szerkezetek szintjén megvalósuló, a lényeget érintő –, ha tud félreállni, nem perelni ott és akkor, amikor ez akár árulásnak is tűnik. Kis népek nagyjai rövidebb úton válnak árulókká, hazafiatlanokká, idegen elemmé, mint a nagy kultúrák alkotóművészei. Ismeretes a modell: a maradandó alkotások rendszerint a tradíció mélyebb rétegeihez nyúlnak vissza. Ezt nevezi Csoóri Sándor bartóki pillanatnak. A szellem időről időre szűkülő véredényeinek faláról ezek a művek távolítják el a lerakodásokat. Megújul a nyelv, felfrissül a nemzeti emlékezet, megközelíthetőbbé válik az elszigetelt ember.

*

Együtt a présben. A maga egyetemességét kereső és megfogalmazó író nem arról szól, nincs ez a prés, hanem: van az egyetemesség. Létezik az értékeknek abszolút érvénye és rendje. Valós arányaiban mutatkozik meg az, ami amúgy nehezen kitapintható.

„... másféle dolgokra vágyunk: valami árnyékra, amely arányos az alakok terjedelmével” – írja Virginia Woolf. Az árnyék híján az alkotó ember ránő az életműre, elszívja nedveit, tekintély lesz, aminek azonban semmi köze nincs magához a műhöz.

*

A paradigmaváltás problematikája nem korkérdés, hanem elsősorban az alkotóé, jóllehet koronként jellemző hang- és fajsúllyal fogalmazódik újra. Az erőteljes ideologikus tartalom leggyakrabban alkotói válságokat takar, vagy pedig egy kultúra pillanatnyi levegőtlenségének a kifejeződése. Formája a másról való beszédnek. A műfogyatkozás szindrómája. A korszakváltás – ha van ilyen – nem a politikában következett be előbb. Pontosabb, ha így fogalmazunk: a közéletben nem következett be oly mértékben, mint a művészetben. Vagy tán inkább a művészetről való gondolkodásunkban.

*

A szolgálattevés parancsuralma alatti irodalom a rövidtávfutók irodalma. Vannak megtorpant életművek vannak már a megírásuk pillanatában fuldokló mondatok.

*

A tájainkon ismeretes szolgálat-fogalom a societas kialakulása ellen dolgozik. Ortodox tekintély-modellekét éltet, és a függés gondolatának zárt terében mozog.

*

„Az egész modern európai irodalom – ezen az utóbbi négyszáz év irodalmát értem – a szellemi becsületesség koncepciójára épül, vagy ha úgy tetszik, a shakespeare-i maximára: »Légy hű magadhoz.«" (Orwell)