Valamivel negyed előtt

sem lehet jogunk, mert a helyzetre bízvást mondhatjuk: nyugodt és egzisztenciális, mint a partra vetett halál.

A végső kérdés – végső, minden értelemben – közeljövő idejű, de a benne veszett logikai ugrás teszi egzisztenciálissá. Jelesen: mit tud egy libafertály arról, hogy tíz perccel ezelőtt még egész liba volt! ?

A szöveghelyzettel szemben a kérdés, amelyet Örkény gondol bele a pogány Süttőfia Süttő utolsókat gondoló fejébe, kétségkívül az élettelenségbe áthaló ember fel-nem-ismerhetőségének baljós ígérete miatt nyugtalanító. Tudnivaló, hogy Vencellin abádszalóki prépost négy kimustrált kancája csak negyedik rugaszkodásra képes majd négyfelé szaggatni a pogány Süttőfia Süttőt, így feltételezhető, hogy a szentháromságisták földi kárhozatra ítélt ellenfele a negyedik, végül is hát sikeres nekifutásra már rég elveszti eszméletét; felismerhetetlenül nem a Sátán kénköves poklának földi közkatonája lesz, mire váll- és combízületei átlépnek egymás természetadta közelségén. A kérdés tehát, az azután kérdése akár nevetségesnek is tűnhet, ha nézőpontunkat áthelyezzük a prépost fejébe. Aki – nyilván – a halálban, egész pontosan az élettelenségben látja és érti az eretnek fattyú méltó büntetését, amely büntetés az isteni egység és egyszemélyűség „bűnét” torolná a test egyetlenségének felosztásával. Monsignore Vencellin tehát szíve szerint a már négybe szakított Süttő tudatában keresné azt a tanulságot, amelyet rá nézve csak úgy fogalmazand meg: na ugye! A logikai ugrás azonban nyilvánvaló, számunkra legalábbis. A halál itt már semmit sem jelent. Az az agyvelő vagy az a szív, amelyet az élettelenség állapotában már csak egyik vagy másik végtag pozíciójához rendelhetünk hozzá, a fejet mondjuk a bal karhoz, a szívet és a zsigereket a bal lábhoz, végleg nem azt a tanulságot hordozza, amelyet a teljes emberi test tényei kirajzolhatnak.

A halál közelsége tehát egészen más „ismeretelméleti” erőteret hoz létre, következésképp ebben az erkölcsi kérdésfelvetés premisszái is átszíneződnek. Alig hiszem ezért, hogy a pogány Süttőfia Süttő bölcs volt, még kevésbé hiszem, hogy okos.

1. Hiteltelenek számomra Örkény sorai erről, ezzel szemben alkalmasnak érzem a helyzetet és a széttépetés elé néző Süttő fejébe gondolt gondolatokat egy olyanfajta leegyszerűsített, drámai és bizonyos értelemben hazug elmélkedésre, amely – ama lócsiszári pokoljáráshoz hasonlóan – a józan ész számára szinte követhetetlenül művi körülmények között próbálja meg a szellemi (erkölcsi) vértanúság hitelét megfellebezhetetlenné tenni. 2. Hitelesek számomra Örkény sorai, mert tudom, hogy a pogány Süttőfia Süttő utolsó, nyelvileg még alakba kényszeríthető gondolata a jó állapotban levő pézsmapocokbundáról („ Pedig már megyek széjjelfele!”) Örkény szerint nem desztillátum, és valójában nem is záró mondat. Hanem a helyzetszemlélés kritikája, mégpedig – ha ez egyáltalán lehetséges – abszurd kritikája.

Körülményes dolog. Mert nehézkes, ugyanakkor kézenfekvő arra gondolni, hogy Vencellin prépost itt van, mindjárt mellettünk a térben, az istenhit belső ideológiai sátánával szembeni mészárkodása azonban általánosan érthető, husziták és hugenották, vadak elé vetettek, gályarabok, mérgezettek és megőrjítettek közös élménye. A pribékek ugyanolyanok, mint Portugáliában, eurokonform kancák rángatják összevissza a cselekményt, minden kölcsönösen okozata az össes okoknak, Circus Maximus, circus vitiosus.

[ Hölgyeim és Uraim, most pedig engedjék meg, hogy felolvassam Süttő üzenetét.

„ 1. Céltalan erőlködés. Mit tud egy libafertály arról, hogy tíz perccel ezelőtt még egész liba volt?

És megfordítva: zavarja-e egy liba nyugalmát, hogy tíz perc múlva levágják, felnégyelik, ropogósra sütik?

Ha erre gondolok – és nem ordítok éppen –, jókat nevetek magamban!

2. Az új vallások milyen türelmetlenek!

Ha történetesen én győzőm le a szentháromságistákat, én bizony nem macerálom a prépostot, hanem egyetlen kardvágással kétfelé szelem. Pedig nekem jobbak a lovaim!

3. A gyávaság forrása, hogy az emberek nem tudják elképzelni a rossznál még
rosszabbat.

Én azonban, ha elgondolom, hogy négy helyett nyolcfelé is szaggathatott volna a prépost, helyzetemmel, még ha nem is valami rózsás, mégiscsak elégedett vagyok.

4.  Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember?
Most már tudom: az utolsó pillanatig.

Feleim, szántsatok, vessetek, és este mécsvilágnál pogány dalaitokat bátran énekeljétek! ímhol én most is tervezek, remélek, és keresek megvételre, esetleg abádszalóki házhely cserelehetőséggel, jó állapotban levő férfi pézsmapocok bundát, zömök alakra, háromnegyedest.

Pedig már megyek széjjelfelé!”

(Örkény István: A pogány Süttőfia Süttő gondolatai, Miközben Vencellin abádszalóki prépost parancsára Testét négyfelé szaggatták) ]

A probléma valójában leegyszerűsíthető volna a senki és a folyó példázatára, hogyha maga a példázat egyszerű volna. Csakhogy a köztudat a „senki sem léphet bele kétszer ugyanabba a folyóba” példázatának fókuszát a folyóban érti, valójában azonban két gyűjtőpontja van a mondatnak: a folyó mellett a senki. A helyzet számára teljesen közömbös, hogy a folyó térbeli és időbeli – tehát kettős – meghatározottságával szemben a senkinek – azaz a feltételezhető valakinek is – csupán egyszeres: időbeli a meghatározottsága. Ha egyetlen tényező változik is, maga a helyzet változik, mégpedig visszafordíthatatlan módon, nem mérhető össze magával, hiszen magasabb az ismeretlenek száma, mint a rendelkezésünkre álló egyenleteké. A meghalás története kevés az értelemhez és az értelmezéshez. Vencellin prépost ezért az ítélkező megbüntetés igazi dilettánsa. Tudja ugyan, merre keresse a történés alanyát, de annak tagoltságát nem érzi – ezért gondolja, hogy Süttőt négyfelé kell tagolni, mondhatnánk ostobán –, nem érzi tovább a hiteltelenség és hitelesség történelmi fedezet-nélküliségét sem; igaz: semmi szüksége rá, úgyis szinte nyomtalanul múlik el, feltétlenül nyomtalanabbul, mint a hírhedett Borgiák vagy a simóniás püspökök füzére. A történelem-érzéke lés néha, csak pár pillanatra is, az irónia lehetőségével ajándékozza meg azt, aki nem közeledik hozzá szakszerűen, s ebben még az sem zavarja a történelmet, hogy perszonifikálják, nagy melákot látnak benne, valaki olyant, aki bármikor képes – mintegy mellékesen letépett végtagokkal zsonglőrködve – izgalmas meg unalmas desztillátumokkal traktálni a körülállókat, akik ugyanarról a senkiről vagy valakiről elmélkednek, azt hiszik: cselekvőn; gondolkodásukat megtermékenyítőnek, nemzőképesnek – ondolkodónak – vélik, ezzel öltöztetik fel a történelmet, valami hasonlóval pedig a halált, a párta vetett halált, amely után megszámlálhatatlan részre esik szét a test, a folyó megszűnik folyni, de lépni már nem lehet, hiszen az idő állás, mozdulat nélküliség lesz, illetve a lesz nem lesz, a befejezetlenségnek elmarad az értéke és megmerevedik a szintaxis. Valójában nem lehet jogunk nemet és igent mondani, részletet és egészet érezni,