Változatok a melankóliára

1.  Százötven lapon át kísértek a felhők, és ez már így marad, mintha örökre. Nem én vagyok az esőember, ti nem engem vártok. Ő pedig ismeretlen messze jár. Fáradt köpenyét borítja az útra, úgy közelít, mint egy emlék. – Köd előttem, köd utánam, és mégse fordulok vissza. Talán garabonciás, szállást kér és kecsketejet iszik, majd eltűnik nyomtalanul. Elviszi a tüzet, fázós árnyékát melengeti valahol. Mozdulatai elhozzák a felföldi esőket. Egyszer megint erre jár, száz év múltán, mikor ti nem lesztek. Visszateszi a kályhába a tüzet, elnyújtózik a priccsen. Illatos füveket aprít a dohányba, pipafüst kúszik a gerendák felé. A fenyveseket hívja, fák őrzik hallgatag ösvényeit. Ágat dob a tűzre, kalapjába néz, csillagokat számol. Nem válaszol a kérdésekre. Ujjai közt levelet morzsol és mesébe kezd.

2. A táj és az unalom képei. Sápadt napfényben kék fenyves, talpig hóban egy hegyoldal. Vékony keleti szél. Csend, mozdulatlanság, fagy. Erdő alatt kunyhó, zsindely közt támolygó füst. Körül taposott hó, aprított tűzifa, kéregdarabok. Félig nyitott ajtó, bent már alkony. Alkonyban priccs, kályha. Priccsen hálózsák, hálózsákban meleg. Kályhában tűz, kályhán bögre. Fatuskó, rajta ember. Üldögél. Kézben cigaretta, lábnál kulacs. Arcon lenge álarc; kék füstön átvérzett parázs. Talán a nyugalom, a várakozás. Talán az unalom, a fáradtság. Barna fejmozdulat, kéz, kályhaajtó. Lángok. Fény, kettévágott alkony, hőhullám, hunyorítás, ráncok. Majd egy gyertya. Költözködő árnyak. Egy pillantás még a hóra. Szilánkos fagy, búcsúzó világ, gyarapodó szürke. Ajtónyikorgás, retesz. Kívül a semmi – belül a maradás.

3. Mint aki otthon van, pedig nincs. Így hát semmi dolga. Mindegy, mikor fekszik, mikor kel, mindegy, hol és kivel. Nincs természetes mozdulat, nincs szükség rá. Néz és lát, hallgatózik, majd tovább beszél. Olykor elindul. Mindennap reggel. Olykor meg is érkezik; néha este. Nem méri az időt és nem számol. Öntörvényű minden távolság. Hozzájuk idomul. Nem riasztja a messzeség, a közeinek örül. Szokásai vannak; lélegzik, vacog, tárgyakat vesz kezébe. Emlékezik és felejt. Elgondol egyet-mást. Abbahagy, újrakezd valamit. Talán jelentősége van, jelentése biztosan. Ebben még hisz. Megfejteni szeretné. Szavakat gondoz magában. Álmai vannak. Bennük él és belőlük. Van még kenyér, hal, bor. Jönnek vizek, érez nyugalmat. A fény, a fák, a fagy. A zaj, hogy létezik. A csend, hogy van. Éjjel, ha kezdődik és nappal, ha tovább.