Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. december / Az örök női Teilhard életében és írásaiban

Az örök női Teilhard életében és írásaiban

részletek

8. A teremtő egyesülés

                   

„Velem született vágy, hogy az istenit ne a Világgal szakítva keressem, hanem az Anyagon át és valamiképp az Anyaggal egyesülve.” (1917. november, in: A Teremtő Egyesülés, írások a háború idejéből)

A lélek = az a teremtő erő, amely az egyesülést hozza létre. – Igazi egyesülés csak ilyen teremtéssel valósul meg.

„Az a tény, hogy az érintkezésnek és az értékek közlésének székhelye a Világban nem a létezőknek anyagi, hanem szellemi része, igen fontos következményekkel jár.” – Teilhard ’látomásában’ ez az elv a következőt jelenti (s ez igen fontos az „örök női” tisztaságának megértéséhez):

„A szeretet egyesülést keres, azaz a létezők érintkezését akarja. De hát miként jön létre az érintkezés? – A könnyűvérű ösztön ezt válaszolja: Az Anyag által’ – s mi igen-igen gyakran eszerint is cselekszünk. Ki ne tudná, hogy a legtisztább érzelem is szánalmasan durva egyesüléssé fajulhat? Melyikünk nem sírt fel, amikor azt látta, hogy a lélek legtisztább szférájában csírázó kapcsolat lassan-lassan teret nyert és korlátlanul terjedt ki egészen a húsig? A szerelmesek nagy része abban tetszeleg, hogy egyre anyagibbá váló öleléssel hatol az egyik a másikba, amikor az egybeolvadás, egybeesés szenvedélye hajtja őket.” – „A tapasztalat nyilván elítéli ezt az egyesülési módot, mert minden egyes esetben csalódást szül, kéjencségre izgat, végül tehetetlen és undorító kiegészülésre vezet. A mi elméletünk könnyen jelöli meg ennek a sikertelenségnek okát: ilyen testi szerelem nem visz sikerre, mert az az alap, amiben bízik – az anyag – nem érintkezésnek, hanem szétválásnak alapja, hiszen a Sokféle visszataszítja a Sokfélét. Tehát az emberek minél inkább próbálnak kapcsolódni az alsó szférában, annál inkább eltávolodnak egymástól. – Akkor tehát hogyan kell szeretnünk egymást, hogy igazán közeledjünk egymáshoz? A szellemben: az a szerelem, amely a szerelmesek kölcsönös lelkivé-válására törekszik; olyan szerelem, amely nem annyira közvetlenül egymást elérni igyekszik, hanem együtt akar ugyanazon isteni Központ felé tartani: íme, ez az a végtelenül haladó és folyton megfiatalodó szerelem, amelyben a létezők lassan-lassan megalkotják egységüket”...

Ha valaki túlságosan ’spiritualistának’ véli ezt a látás- és életmódot, akkor gondoljon két tényre: (1.) a ’lelkivé-válás’ Teilhard-nál az egyre magasabb fejlődési fokot jelenti, és (2.) ugyanez az olvasó, aki ’túl spiritualistának’ vélte Teilhard-t, ne ’botránkozzék meg’ az előbb idézett szöveg folytatásától sem:

„Nyilvánvaló, hogy amiként a lélek, akként a szerelem sem nélkülözheti – nem is kell nélkülöznie – az anyagot. Mint ahogy a Szellem sosem szabadul ki a Sokféléből, hogy azt elvethetné, ugyanúgy minden szerelmi egyesülésnek is a jelenlét és az érzésre támaszkodó megismerés anyagi talaján kell elkezdődnie. Mert bizony a teremtő egyesülésnek egyik alapvető ténye és törvénye éppen az, hogy a lelki csúcsok egybekapcsolása föltételezi az alapok egybeesését”.

S ha ’eredményként’ szintetizáljuk a ’spirituális’ és az ’anyagi’ arcél kettős dimenzióját, tökéletesen ’logikus’ Teilhard realizmusa:

„Íme, a boldogság lényeges föltétele: a lét felső régióiban keressük a bensőséges viszony növekedését: ott, ahol a lelkivé-válás minden felsőbb fokának előrehaladottabb és szinte sajátos érintkezési mód felel meg – egy-egy új fok az egymást-közlésben és a valódi eggyé-válásban... A szerelem: fizikai szervezésnek, építésnek tényezője.”

Nagyon jól hangsúlyozza Henri de Lubac: „Teilhard terminológiájában a ’fizikai’ szó gyakran tér vissza az ősi görög értelmezéshez: é füzis = a Természet; fűzikos = a Természetnek megfelelő, a Természet szerint megvalósuló; ezt is mondhatjuk: ’organikus’. A ’fizikai’ nem a ’természetfölöttivel’ áll szemben, hanem a ’felszínessel’, a ’mesterségessel’ vagy a ’merőben-csak-erkölcsivel’”.

„Az igazi keresztény Erkölcs – a lemondásban átélt (!) Tisztaság és Szeretet által – minden más erkölcstannál világosabban célozza a lét egyre nagyobb egységesítését. – A Tisztaság küzd a szétszóró erők ellen: a monádot önmagában egyesíti – A Szeretet viszont hajtja a létezőket, hogy ne zárják magukat erőik egoista falai közé, hanem tárják ki magukat egy magasabb fokú egység Központja felé. A Szeretet egymás között egyesíti a monádokat (az emberi személyeket)... A Szeretet menti meg az egyetemes Átalakulást és haladásának valódi útján tartja. Az erkölcsi erőfeszítés ugyanazt a dinamizmust viszi tovább, mint ami a testünket adta.” – „Mivel minden létezőben (bár széthullva élnek és egymástól elválaszthatók) jelen van egy közös Központ, éppen ezért mélyükön érintkeznek egymással. Minél jobban tökéletesednek természetes síkon és minél inkább átszenteli őket a kegyelem, annál inkább közelednek egymáshoz és egybeolvadnak a vágyaikat egyesítő egyetlen Fészek ölén, amit ugyanúgy nevezhetünk olyan pontnak, amely felé összpontosulnak, mint olyan erőtérnek is, amelyben fürdenek.” – „A vágy és egyesülés mindezen meghosszabbodása számára – ami minden egyedi és kollektív élet tengelye – Krisztus nemcsak misztikus Testet ajánl fel, hanem kozmikus Testet is. E kozmikus Testnek legfőbb tulajdonságait Szent Pál írja le, bár nem ejti ki a ’kozmikus’ Test kifejezést. (Erről már írtam A Kozmikus Élet és A Misztikus Miliő c. elmélkedéseimben). S az a kozmikus Test, amely mindenüvé kiárad és mindenütt most is az egyénivé-válásnak (lelkivé-alakulásnak) útján jár = a kiváltságos misztikus Erőtér; s aki ide el tud jutni, világosan látja, hogy minden dolog legbenső és legszilárdabb szentélyébe érkezett: oda, ahová sem féreg, sem moly, sem bármiféle kínzó ellenséges erő nem hatol be; oda, ahol minden létezőn legközvetlenebbül és leghathatósabban érvényesülhet a cselekvés és az érzelem ereje.”

A teremtő egyesülés ’filozófiájával’ Teilhard magasfokú realista misztikát tesz lehetővé. Amint maga is írja: „Sokkal több ez, mint szellemet kielégítő logikus rendszer. A teremtő egyesülés filozófiája egészen sajátos magatartás, amely szerint élhetünk s amelynek alapján megérthetünk mindent.”

Ehhez a nagyszerű misztikus realizmushoz képest – majd látni fogjuk – az ’örök nőinek’ költői ’el-esszencializálása’ csakugyan csak ’felsőrendű álom’ avagy platonizmusba érő szemléletmód – mint ahogy ’felsőrendű álom’ volt a Misztikus Erőtér foka a többi (valódibb) misztikus fokhoz képest. – De Telhard látomásában éppen az a nagyszerű, hogy szintézisbe hozza a realista misztikát és a Danteéhoz hasonló ’mennyei tájakat’ is.

Mindezt látni fogjuk Az örök női c. elmélkedés elemzésekor.

               

9. Az örök női

                   

Nagybetűvel kellene írnunk – Teilhard szellemének megfelelően – mind a két szót: Örök Női, mert valami nagyszerűt és ’abszolútot’ akar jelölni velük. Már A Világ Lelke is így jellemzi ’a létezésnek és igazságnak ezt a forrását’ (= a Világ Lelkét): „Abszolút jellege szilárd alapot és egységelvet ajánl föl nekünk, a létezők állhatatlansága és porfelhőként kavargó sokasága mögött. Neki köszönhetjük azt is, hogy csodálhatjuk és szerethetjük a Föld szépségeit s közben átjár az a biztos meggyőződés, hogy bájukban valami szilárd és örökkévaló rejtőzik.” (írások a háború idejéből, A Világ Lelke)

Szándékosan idéztem A Világ Lelke néhány sorát. Teilhard valami ’óriásit’ akart ’megfogni’, megértetni e szavakkal: „(Valamit, aminek) bensősége belénk hatol, szétolvaszt, lényegét adja nekünk s ezzel lesz lényege mibennünk mienkké: saját alkotásunk s ugyanakkor mindenható urunk; nagysága dajkál, körülvesz, kézzelfoghatóan magába szív; kívül áll minden egyéniségen, s fölötte is: erőfeszítéseink számára így nyithat szabad utat, hogy kifejlesszük saját énünket, önzetlenség sugárzatában; s végül: kézzel tapintjuk misztériumát, amely száz csodát ígér; s ezeknek nagy része már homályosan miénk.”

Henri de Lubac (A Világ Lelke c. írást bevezető magyarázatában) kitűnően elemzi, hogy Teilhard egyre inkább elvetette az olyan dualitást, amely szerint a Világnak van valami természetes lelke, amely Krisztusnak van alárendelve s amely természetes lélek (Teilhard néha kis o-val, a görög omikronnal jelzi) közvetítő lenne a fejlődő Világ és Krisztus között. Ez a ’kozmikus természetes Valóság’...” a mi Világegyetemünkben az abszolútnak természetes formája.”

Teilhard belátta, hogy a ’Világ Lelke’ nem lehet ilyen határozottan megfogalmazott valami, s ezért későbbi írásaiban a ’Nooszféra’ (sokkal természetesebb) fogalma veszi át a „Világ Lelke’ helyét.

Az imént idézett sorokban viszont van valami óriási dinamikus erő: „...A Világ Lelkének bensősége belénk hatol; ...saját alkotásunk lesz, és ugyanakkor mindenható urunk; ...szabad utat nyit, hogy kifejlesszük saját énünket; ...kézzel tapinthatjuk misztériumát, amely száz csodát ígér.” – Meg vagyok győződve, hogy a ’Világ Lelkének’ ilyen dinamikus arcéle, ezek a poétikus-misztikus vonásai az Örök Nőinek ’lényegébe szívódtak’ Teilhard látomásában. Az Omega egyre határozottabb formát ölt Teilhard szemléletmódjában; másrészt viszont az Örök Női ’szívja magába’ mindazt a dinamikus-poétikus-misztikus elemet, amely az 1918. január 6-i írásában ( = A Világ lelke) ennek a ’természetes kozmikus Valóságnak’, az omikronnal jelölt misztériumnak jellemzője.

Már A Világ Lelke megírásakor is érezte, hogy „a Világ Lelke... olyan Erőtér, melyben átformálódunk a Másikká ( = krisztusivá)”. Viszont egész szemléletmódja mutatja, hogy ez a ’misztikus természetű erőtér’, „amelyben krisztusivá formálódunk”, éppen a ’sokféleséget szintetizáló szellem’, vagyis a szeretet, végeredményben pedig annak legtitokzatosabb formája: az Örök Női..., amely a Világnak éppen az az eleme, ami ’imádni késztet bennünk valamit, ami mi magunk vagyunk’...

Az Örök Női c. elmélkedés születése jól mutatja a fogalmak lassú tisztulását, a misztérium egyre határozottabb megközelítését. Kövessük Henri de Lubac könyvét vezérfonalul e vajúdás ismertetésekor: L’Éternel Feminin, étude sur un texte du Piére Teilhard de Chardin. Aubier, Paris, 1968.

Már A Kozmikus Élet befejezése után egy hónappal, 1916. április 29-én, Teilhard ezt írja Naplójában (Notes et esquisses): „A Szüzesség: a Kozmoszba kétségbevonhatatlanul ojtódott a Kinyilatkoztatott.” Persze „a Szüzesség – bizonyos szempontból nézve – természetes kivirágzás”. – De Teilhard különösképp „a keresztény Szüzességet” akarja eszmélődése tárgyává tenni: 1916. május 1-én elhatározza, hogy ezt az új elmélkedését „Miasszonyunk tiszteletére” fogja elkészíteni. Május 4-én ezt írja Naplójába: „Minden nagy és tiszta szeretet, Istené, a spekulációé, a Kozmoszé, ugye, hogy valami alapvető kozmikus szerelemnek (szexuális szenvedélynek) átformálódása? Ezt a szerelmet az emberi egyed különféle sajátos tárgyakra árasztja.” Ekként valamiféle ’felszabadulós’, ’elválás’ jön létre, amelyet Teilhard – szokásos bátor általánosítással – azonnal egyetemesít: „Az Emberiség teljes egésze talán azon fáradozik, hogy ily módon szakadjon el (az Anyagtól). De mert az érlelődés igen hosszú, ezért nincs szükség arra, hogy a Szüzesség jelensége már most közvetlenül érintsen minden lelket...”

Az 1916. május 8-i naplórészletben már mutatkozik a tervezett elmélkedés első vázlata: hármas ’látomás’, dialektikusan egybefonva:

               

1. belemerülés a testbe – küzdelem a test ellen;

2. a szellem parazitasága – a termékenység mint az egyed létezésének alapja és értelme;

3. a Szűz Anyában egyesülnek az ellentétek: a Szüzesség éppen Miasszonyunkban mutatja meg legnagyszerűbb valóságát.

                           

Az 1916. május 9-i Naplóban: „E témakörben éppen az vonz engem, hogy benne találkozik egy abszolút biztos kinyilatkoztatott tény (a Szüzesség kiválósága) egy emberi ösztönnel (a nemi és anyai ösztönnel), amely egyszersmind

1. kétségtelen tapasztalati nyoma annak, hogy az egyedeket hatalmas vitális áramlás uralja;

2. valamiképp a mi teljes érzelmi potenciálunknak forrása;

3. végül olyan energia, amely szemmelláthatóan képes arra, hogy ezer és ezer, egyre szellemibbé váló színárnyalattal neveljük, gazdagítsuk, sokféle tárgyra kiárasszuk, nevezetesen éppen Istenre.

A döntő ’vágást’ erre a mélységes ösztönre a mi Urunk Jézus adta meg, amikor a Szüzességet emelte az Anyaság fölé; vajon ez annak jele-e, hogy a természetes Élet elért egy végleges szintet s hogy ezentúl a faj folytatódása elé kerül az egyedek szebbé-tétele? Vajon a Szüzesség egyszerűen csak új ’összetevő’, amelynek az a rendeltetése, hogy együtt létezzék a nemi ösztönnel s annak megjavítására szolgáljon, de azt egyáltalán nem tiltja meg, hiszen a természetes életben lényeges szerepet kell betöltenie? Íme, ez a kérdés izgat engem; s ez a probléma: egyik sajátos esete az Isten országa és a haladás, elszakadás és meggyőződéses emberi munka gondolatpárok között meglévő ellentétnek. De tipikusan olyan különös eset ez, amelyben rendkívül biztos, életbevágó és jól meghatározott adatok ütköznek össze. – Miasszonyunk segítsen, nehogy eltérjek a helyes úttól ebben a témakörben, amely két legkiválóbb értékét jelenti (Szűz Ő, és Anya). Kétségtelenül Ő ennek a problémának élő megoldása”. (Ez a szöveg egy első megfogalmazása, esetleg másolata annak a levélnek, amelyet Teilhard Marguerite-nak küldött. Lásd: in Genèse d’une pensée.)

1916. június 27-én, július 24-én és július 30-án akadozik az eszmélődés a Naplóban. Július 22-én Teilhard azt írja P. Victor Fontoynont-nak: „A Kozmikus Élet kiegészítéseként tervezem ’a Szüzesség evangéliumi tanácsáról’ elgondolt elmélkedésemet.” De belátja, hogy csak akkor láthat világosan a Szüzesség kérdésében, ha kitágítja a problémát, vagyis ’A Női’-ről elmélkedik – s ezt ismét a Szent Szűzre vonatkoztatva teszi meg. 1916. szeptember 2-án csakugyan ezt látjuk már Naplójában: „Az autentikus és tiszta Női valami kiváltságos fokon ragyogó és szűzi Energia, bátorságnak, eszménynek és jóságnak hordozója = a boldogságos Szűz Mária. Elvileg a Nő Tisztaságot árasztó nagy forrás: íme, ezt a tényt nem vették észre, s látszólag ellentmondónak is találták egyesek; pedig ez jelent meg a keresztény Szüzességgel. A Tisztaság mindenekelőtt női erény, mert kiváltképp a nőben ragyog s legtöbbször általa árad másra is; sajátos eredménye pedig az, hogy valamiképp nőiessé tesz (a szónak igen szép és titokzatos értelmében). Miért? ...a szélsőségeknek milyen különös társulása révén? ...az Élet születik a Halálból (Vita ex morte) elvnek miféle új alkalmazása során?...”

Láthatjuk: az eszmélődés kérdőjelekkel végződik. A tervezett vállalkozás 1916 áprilisa óta semmivel sem jutott előbbre. Pedig hát nem egy jel arra mutat, hogy Teilhard közben sem vesztette szeme elől kutatása tárgyát. 1916. szeptember 20-án, A Világ hatalmunkbavétele és Isten Országa c. írásában mellékesen említi meg, hogy maga az ész – ha egyszer megtagadta Istent – nem állíthatja az emberek számára a szüzesség kiválóságát, nem is győzhet meg a termékenység kötelességéről, nem is találhat alapot az erkölcs számára; s ezért nem akadályozhatja meg az emberi szabadságot, hogy az élvezetre és a kisebb erőfeszítésre hagyatkozzék. Teilhard a tökéletes tisztaság eszméjére irányítja tekintetét...: „A tiszta lélek az isteni egyszerűség tüzes árjában edzi egységét”. (Írások a háború idejéből)

Időben itt esik közbe A Misztikus Erőtér és A teremtő egyesülés. Pusztán csak azt szeretném tudni, hogy Henri de Lubac minek alapján állítja, hogy az a személyes élmény még régi találkozás emléke... Nem sokkal valószínűbb az, hogy egy ilyen gazdag ’nagy pillanat’ (= élmény) – még ha lehettek is hozzá hasonlóak a múltban – éppen a Marguerite-hez kötő szeretetviszonyban történt meg? Én azt állítom, hogy igen! Vagy legalábbis éppen a Marguerite-misztérium szintetizálta a régi hasonló nagy pillanatokat...

A teremtő egyesülés meglátásait adja az 1917. november 10-i Napló: „...A szerelem az egyesülési igény tudata. – Például a szexuális találkozás részegsége annak köszönhető, hogy ez az egyesülés kiváltságos érintkezést valósít meg. Az emberek arra hajlamosak, hogy felfokozott anyagi kapcsolatban keresnek növekedést az egyesülésre s a boldogságra. Ez tévedés, mert az anyag visszautasítja az anyagot, azaz csalódást, sőt megcsömörlést és elerőtlenedést is szülhet. Az igazi érintkezés, a vég nélkül egyesítő érintkezés = a lelki szerelem. – S ezt helyesen kell megértenünk: a szellem sosem szabadul fel annyira a sokaságtól, hogy az egyesítő szintézis során nélkülözhetné. Minden egyesülésnek anyagi téren, a sokaság nívóján kell kezdődnie; de lelki irányban kell haladnia; s minden lelki foknak megfelel egy-egy sajátos érintkezés”.

Két hónap múlva ismét előkerül a téma (Napló, 1918. január 12): „Ismét elővettem közbe-közbe fölmerült tervemet: valamit írni a Tisztaságról, amely elsőrendű konkrét valóság az életben: szuggesztív, kritikus, megvilágosító; vele kapcsolatos a Jónak, a Haladásnak, az Egyesülésnek problémája. – A Tisztaságot még teljesen impulzív és tapasztalati módon tárgyalják... Fel kellene derítenünk a szerelem természetét, veszélyeit, mozgató erő-szerepét; hogyan kell felhasználnunk, hogy meg ne öljük?; milyen értelmet fed fel a boldogság számára? (= a Világgal összekötő egyesítő kapcsolat)” – S Teilhard fel is vázol néhány ’lehetséges tervet’: „Tanulmányozni a szerelmet és a rosszat meg a Jót s a legjobbat; a szerelmet és a titokba-bevezetést (iniciáció), az erőt, a Haladást; az elszakadást (a Tisztaság kiterjesztése = totális Tisztaság); kapcsolat a Világmindenséggel; a szerelem (kozmikus) tanulságai; a Szakítások”... Ez is hasonlóan nagyszándékú terv, akárcsak 1916-ban: a Tisztaság irányt jelöl, eszményt mutat; de a szerelem teljes problematikáját felöleli, kozmikus távlatokban. S ennek a nagy ’látomásnak’ lényege már nem szűkül kisebbre.

Közben pedig a Dante-i Beatrice-szimbólum, amelyet hat hónappal azelőtt látott meg, „inspirációs forrássá lesz, katalizátorrá válik” – mondja H. de Lubac. – Marguerite nélkül is katalizátorrá lett volna Beatrice? – kérdezhetjük H. de Lubac-tól. Világos a mi válaszunk: Marguerite = Teilhard első Beatrice-je!

1918. március 25-én, egy Reims melletti kis faluban (Verzy) készen áll Az Örök Női kézirata. Ajánlásként is ezt a szót írta rá: „Beatrice-nek”. Nyugodtan írhatta volna ezt is ajánlásként: Margitnak, az én Beatricémnek. De a Beatrice-szimbólum még jobban emeli ’hüperfizikai nívóra’ az egész költői-misztikusi elmélkedést... S diszkréció kérdése is...

A kész kéziratot közvetlenül előzte meg a megfogalmazás, a vajúdás utolsó három hete:

1918 március 2. –18.: ’miként is fogjam meg a témát?’; március 19.– 25.: a végleges szöveg kialakulása – a sok-sok változtatás után...

Az 1918. március 2-i Napló úgy szól, mintha nem is viselte volna magában ’édes teherként’ az egész misztériumot: „Kellene valamit írnom a Tisztaságról, pl. ’egy lefátyolozott Szűz előtt’... A tisztaság misztériumát kellene megírnom, sajátos vonásait, az egész problémakört, amelyet fölvet; a Nőinek dinamizmusát, amit a Tisztaság megőriz és más síkra tesz át (transzponál)”.

Az analízis először a ’szenvedélyre’ irányul, erre a – több szempontból –’nyugtalanító’ erőre: „A Másikat fedi fel mibennünk (eredetében korlátlan); láncát szakított Erőnek tűnik (gyakorlatilag ellenőrizhetetlen); s mintha sárba húzna; végül egyesít, hogy valami harmadikat adjon (tertium quid); s ezért merülnek föl az erkölccsel kapcsolatos haladás problémái (van-e termékenysége a rossznak?); mit jelent az egyed a fajhoz hasonlítva? s a szabadság – a kozmikus erőkhöz mérve? stb. Vissza kell-e húzódnunk valami félénk erényre, avagy megtisztítani a szenvedély dinamizmusát? Nem veszélyes-e az élet forrásaiba merülni? Nem jelenti-e ez ’naturalista panteizmus’ .kísértését, amely éppen ’a Művészet veszélye’?”...

Az 1918. március 3-i Nap/óban két téma között hajlik ide-oda:

– a zavaros Élet (az Élet megjelenésének és moralizálódásának problémája);

– a Tisztaság, vagy a Női.

Aztán az új terve vegyíti ezt a két kérdést: a Tisztaságot szándékszik vizsgálni a Kozmosszal kapcsolatban. – Az ’Örök Női’ kifejezés már kétszer tollára kerül.

Március 4-én mintha inkább ’a zavaros élet’ témája mellett döntene: dialógus formájában akarja elemezni, vagy inkább ’hármas monológusban’: a Tudós, a Művész és a Hívő egymásután fejti ki álláspontját. Látjuk majd: miként táplálkozik és bontakozik ki a szellem, ’komplex és durva elemek, heves és zabolátlan vonzások közepette’, hogy Isten képére formálódjék a Vele érintkezésben. Utalni szándékszik arra a ’harmóniára’, amely ’a földi Paradicsomban’ létezett. Ismét előkerül Naplójában a rejtelmes kifejezés: ’lefátyolozott Szűz’, a ’szűz, aki mégis asszony’, ’a női dinamizmusnak’ tökéletes és élő szimbóluma.

1918. március 5-én kialakul a végleges döntés: mindennek a ’Női’ köré kell csoportosulnia: az ’Abszolút Női’, az ’egyetemes Női’, ’az abszolút női elem’, ’a transzcendentális Női’, végül ’az örök Női’ köré: mindezek a kifejezések ugyanazt a valóságot jelzik, de különféle szempontból: különböző, egyelőre még alig hierarchizált helyzetekből kiindulva. Az ’örök Női’ Teilhard akkori látomásában: ’az örök elem’, egyesülésnek, megtermékenyülésnek, lelkivé-alakulásnak és ’szűzi-lelkűvé-alakulásnak’ eleme, amely a női princípiumnak különféle alakulási formáiban megtalálható. Ez a princípium valamiféle ’kozmikus vonzó elem’, amely viszont két, ellentétes irányban működhet. A nő vonásai, amelyek az egész mindenségben kiáradnak, ’enigmatikusak, bűvölök, anyásak, tisztítók’. A szoros értelemben vett Nőinek vonzása – amint emberi formát ölt = a kozmikus vonzásnak koncentrált, de egyre inkább ’kiáradni’ rendeltetett formája. A keresztény ezzel nem éri be; számára a Női nem valami semleges princípium, mert tökéletessége egy személyes létezőben valósul meg: Szűz Máriában. „Biztos, hogy Miasszonyunknak lényeges szerepe van” – mondta Teilhard már A Kozmikus Élet-ben is, amikor „a Kozmosz Drágagyöngyét köszöntötte, a boldogságos Szűz Máriát, minden dolognak Királynőjét és Anyját, az igazi Demetert”. Most pedig – hogy meghatározza Miasszonyunknak ezt a szerepét s hogy ne keresztezze vele Krisztus szuverén szerepét, azt jegyzi meg Teilhard, hogy sorban kell tanulmányoznunk a Szűznek Krisztushoz kötő viszonyát (’a karján a Gyermeket tartó Szüzet, mulier amicta Sole’), Krisztusnak az Egyházhoz való viszonyát; végül – az Egyházban – a szentségi házasságot és azt a tisztaságot, amely ’a tiszta, vagy lelki nőinek elfogadása’. Vagyis olyan elmélkedést tervez, amely ’a lefátyolozott Szűztől ezt kérdezi: ki ő és hová vezet minket?

Még mindig homályos a vázlatterv. De március 7-én minden megszilárdul és fénybe borul: a tervezett írást úgy kell elkészítenie, hogy „föltárja Miasszonyunk ’kozmikus helyét’„. Ha a Női ’a vonzó kozmikus elem’, hát akkor „a Szűzben virágzik ki (és alakul át)”: „Mária! Krisztus éppen általad jelenik meg számunkra”. E szemszögből kell látni a tisztaságot, amelynek immár új kiterjedés a funkciója: „Ezért tehát a tisztaságnak valószínűleg nem az volna az egyetlen funkciója, hogy önmagára koncentrálja az egyéni szellemet, hanem hogy a dolgok révén valami sajátos, a szeretet által létrehozott egységtől is különböző egyesülést készítsen elő... A Szeretet = a monádok révén visszatükrözött vonzás. A Tisztaság = közvetlen (?) kozmikus vonzás”. Láthatjuk, hogy a mondanivaló még keresi kifejezési formáját, vagy – helyesebben mondva – igyekszik kiterjedni olyan irányban, amely, bár igen sok szövegbeli és stílus-különbséget mutat Assziszi Szent Ferenc lelkületével, mégis őrá emlékeztet (: ’szűzen ölelhessem a Mindenséget!...).

A terv viszont kezd kijegecesedni: „A Nőinek (az egyetemes Nőinek) megszületése után következzék a bűvölő hatásnak elemzése, majd lelkivé alakító szerepe: az örök Nőinek jelentősége. Mindezt előzze meg egy prológus, amely a nő misztériumát érezteti”. Ennek a prológusnak címe lesz: „Egy lefátyolozott Szűz előtt. Beatrice-nek”. E két kifejezés most már közvetlenül érthető: Beatrice = a fátyollal takart Szűz; még nem kifejezetten Miasszonyunk, mert a Szűz még fátyollal van letakarva. De már szimbolikusan Miasszonyunk (is) – mondja Henri de Lubac. (H. de Lubac túlságosan ’a végső-célra-mutatva’, ’elesszenciálizálva’ magyarázza Teilhard misztériumát...).

Pár szót Henri de Lubac ’esszencializáló’ látásmódjáról:

– azt állítja, hogy az ajánlás (a végleges szövegben egyedül szereplő ajánlás) nem akar Dante Beatrice-jére utalni, hiszen Teilhard (franciául) Béatrix-et írt, és nem Beatrice-t.

Válaszom: ha nem Dante Beatrice-jére utal a francia Beatrix, hát akkor kire? Nyilvánvaló, hogy a francia Béatrix-nek az a Beatrice felel meg, aki Dantét indította el az úton: „Eu so Beatrice que te faccio andare: én vagyok, Beatrice, aki téged egyre előbbre viszlek”... s aki csak legvégső ’égi magasokban’ adja át vezetőszerepét Szent Bernátnak, hogy Szűz Mária elé vigye Dantét;

– tehát nem kell sietve azonosítani Beatrice-t és Szűz Máriát, amint ezt Henri de Lubac teszi. Az örök női csodálatos transzformációt szül abban, aki szerelmese. Csakhogy a transzformációból nem láthatjuk csak a kiindulópontot, mint ahogy nem szabad meglátnunk csak a végpontot. Az örök női kiindulópontja: Beatrice (illetve Teilhard számára: Marguerite); a végpontja pedig: Miasszonyunk, Szűz Mária. Maga Teilhard figyelmeztet: (tegyük át a teremtés kérdését az örök női által megvalósuló transzformációra)

„Magától értetődik, hogy akármennyire transzcendens és teremtő is az Istennek felénk hajló szeretete és tevékeny jósága, mégis csak emberi szívet szoríthat át, azaz egy olyan létezőt, amelyet (távolról vagy közelről) erre már előkészített a Föld minden íze és sava. – Különös, hogy itt is, mint más kérdésekben, oly kevés emberi szellem jut el a transzformáció (átalakulás) helyes megértéséhez. Előfordul, hogy az átformált valóság egyesek szemében olyannak tűnik, mint a régi: változatlan dolog. Mások pedig nem látnak benne mást, mint csak valami egészen újat. Az első esetben nem fogják meg a lelket. A második esetben viszont a valóság csúszik ki a kezükből”.

Henri de Lubac határozottan látja Teilhard transzformációjának (az örök női hatására történő átalakulásának) minden részletét. De túlságosan hangsúlyozza, hogy mi lett a végeredmény ebben a transzformációban (Beatrix = Szűz Mária). Ez pedig az említett hiba második fajtája: esszencializálta a transzformációt végrehajtó Beatrice-t a transzformáció végpontjával. Világos, hogy Teilhard sem állt meg egy fiatal lány (Dante esetében: Beatrice; Teilhard esetében: Marguerite) szerelménél. De Teilhard-t is egy határozott nő (s nem valami Béatrix-szimbólum...) segíti a tiszta nőinek (a transzformáció princípiumának) megtapasztalására, hogy aztán majd Szűz Máriában lássa meg ennek az átalakulásnak végpontját.

Teilhard egyre jobban a realizmust emeli ki misztikájában (látni fogjuk a két kiadatlan írásában is). Az ilyen realista élő személyekből indul ki, s ezek nem válnak ’eleve szimbólumokká’ (mint ezt Henri de Lubac sietve magyarázza), hanem lényegük formálódik át még csodálatosabb Valósággá. Teilhard ’Marguerite-élménye’ benne van – de transzformáltan – abban a gesztusban, amely immár a Szent Szűz Anya fátyla alatt egyesít minden kezdetleges élményt. Hogy mennyiben van igazunk, azt éppen Teilhard szavaival igazolhatom: az a bizonyos Örök Női, aki a legmagasabb csúcsokra viszi Teilhard-t, így énekel: „S bár el is felejtitek, hogy én voltam melletek dombja, hangotok színe, szemetek fénye, én mégis ott leszek: belemerülve abba a napba (Istenbe), amit magamba szívtam... S az isteni tűzben ismét fölragyogni látjátok arcomat...” (Az Örök Női elmélkedés utolsó sorai közül idéztem: Írások a háború idejéből)

S hogy még kevésbé legyünk ’esszencialisták’ (a végső-lényegre-mutatók), lássuk, hogy éppen Teilhard hogyan igazolja látásmódunkat az egyik levelében: „Bizony, Marguerite, minél mélyebbnek érzem szeretetemet irántad, annál inkább kívánom, hogy szilárdan, mélységesen Istenben és csakis Istenbe gyökerezve lássalak” (1919. április 20.) íme, a teljes transzformációs elemek: szeretetem, irántad, Istenbe gyökerezve. Vagy két hónappal előbb: „Mennyire örültem annak a pár napnak, melyet együtt tölthettünk. S mennyire számítok arra, hogy barátságunk, amely – ilyen vagy amolyan formában – annyira szükséges, megmaradjon és tovább mélyüljön. Bizony igaz: Isten téged adott nekem a háború számára. Aztán ugyan mi szakíthatná szét azt, amit a mi Urunk jézus szeretete köt össze?” (1919. február 12.)

Teilhard szemléletmódjában – és életében is – minden ’elveszés’ azt jelenti, hogy az a létező átváltozik, hogy még teljesebben lehessen a saját lényege. Teilhard lassan-lassan majd úgy ’veszíti el’ Marguerite-ot, hogy Marguerite fölemelkedik a Szűz Anyát jelentő nívóra, szinte ’palástja alatt olvad bele’ az Örök Nőit immár véglegesen-tökéletesen jelentő Miasszonyunkba. Itt tehát nem szimbólumokról van szó, hanem valóságos transzformációról s a ’búzaszemnek olyan elveszéséről’, amiből – a transzformáció során elért új és új, majd végleges nívón – ezerszeres ’búza terem’: egyre nagyobb tisztaság. Valami meghal, hogy újabb élet fakadjon belőle.

Ugyanezt a lelkületet mutatja 1918. március 9–10-i Napló]a is: rendi fogadalmára készül, amely május 26-án lesz Sainte-Foy-les-Lyon-ban, Dél-Franciaországban:

„Szerzetes-fogadalmam előtt, egy Szűz előtt elmélkedve... Hogy Neked engedelmeskedjek, Uram, átadom magam a Te erényednek. De teljes férfi-öntudatommal akarom tenni... Vajon ez annyit jelent-e, hogy számomra el kell tűnnie a Nőinek?... Vajon a Női nem éppen az én énem érzékenységét és lángját jelenti-e?... Küzdeni akarok ama hiedelem ellen, hogy a fogadalom elszakadást (vagyis nem átváltozást) jelent; küzdeni akarok ama impresszió ellen, hogy a fogadalom a Világ összeszűkítését (restrikcióját) jelenti (mintha lemondanék valami kozmikus Erőről és valamiféle leszegényedett Mindenségbe zárnám magamat...). Rendet akarok teremteni saját természetem, a Világ és Krisztus között... Dialogizálni akarok a Szüzességgel, hogy egyetemes Tengelyt találjak benne”.

1918. március 12-én újabb sorok a Naptóban: „Nem tudom, jó volna-e a Nőit önmagában vizsgálni. Inkább egyetemes távlatba kell állítanom a témát, ilyenféle címmel: ’transzformáció’: főleg az Aranynak, a Nőnek, a Szabadságnak, a szent Anyagnak, a Kozmosz ízlelésének s a dinamikus anyagi szilárdságnak átalakítása. Azt kell megmutatnom, hogy minden alsóbbrendű valóságnak ereje, íze-sava Istenbe jut – a misztikában”...

...Mint ahogy A Pap c. elmélkedésében is írja (1918. július 8): „...Az evangéliumi tanácsok követésével meg akarom menteni a lemondás révén mindazt a mennyei lángot, amit magába zár a hármas vágyódás: a tisztaságban, a szegénységben és az engedelmességben akarom átszentelni a szerelemben, az aranyban és a függetlenségben feszülő erőket”.

1918. márciusában már leírja az elmélkedés végleges címét: ’Az Örök Női’... „A Bölcsességnek – igen tág értelemben vett – parafrázisaként fogom leírni... Két része lesz, mindegyik egy-egy bibliai szöveg sugárzata alatt, hogy az egyik a Női ’örök-létet’ fejezze ki (Ab initio creata sum), s másik pedig ugyanazt az ’örök-létet’ a jövő ’örökkévalóságába’ tegye át (Usque ad futurum saeculum non desinam).” – Ez az idézet a monológot ajánlja. Mert amint a Bibliában a Bölcsesség beszél, Az Örök Női c. elmélkedésben az Örök Női fog beszélni: elmondja eredetét, természetét, különféle irányú átalakulásait, megmaradását. Persze ki kell majd emelni, hogy a férfi mennyire megzavarodik a női előtt; aztán a nőinek lelkivé-alakító szerepét (amely a szüzességgel mutatkozik meg), végül azt is, hogy a szenvedély mennyire folytatódik a szüzességben. Meg kell értetni azt is az olvasókkal, hogy az egymásra következő formák mélyén a Női – ez a vonzó és egyesítő princípium – kell hogy Istenhez vezessen, és hogy végső megvalósulásában nem más, mint ’a Szent Szűzben átragyogó Krisztus’.

...Ami kezdetben még csak a kozmikus termékenység princípiuma, vagy ’a létezőknek egyesítő és vonzó arcéle’, az végül is Beatrice titkának arcaként jelentkezik...

Megvan tehát a vezérgondolat, a terv, az irodalmi műfaj, a szellemi légkör s a keresztény tan alapján a meghosszabbítás. Megvan – a közbeeső állomásokkal együtt – az a végpont, ahová mindennek el kell jutnia... (a fogalmazvány szavait idézzük):

„Szépségem lelkivé-alakító sugara lassacskán átfordul, utat változtat (az Írisz)... Csaknem kilépett a Testből, tüze még megvilágítja a művészi Szépséget és a Tudományt... Ezek már visszaverődött sugarak... Lassan-lassan haec omnia evacuabuntur: mindez elhalványul. Valamikor csak az Örök Női marad meg = a totális Krisztusnak egyesítő szépsége”.

1918. március 17-én, egész sor eszmélődés során, még szorosabbá, még világosabbá tisztul a témakör: „A férfi alapvető tévedése az, hogy mozdulatlannak hitte a Nőit... Pedig a Női csakis a Szűzzé válva kerüli el a semlegessé-válást és őrzi meg hatását”. S Teilhard leírja a Nőinek növekedését és előbbrejutását – egészen az Omegáig. Az Egyház és a Szűz Anya mellé odakerül a szentírási idézet: ’Mulier amicta sole’: napfénybe öltözött Asszony. S a zárószavak (a két nappal azelőttieknél jóval kifejezőbbek)”: „Aki engem akar elérni, annak követnie kell engemet – egészen addig, míg Krisztushoz jut el. S ha odaért, akkor én eltűnök, elhalványulok = ez az a logika, amely a túlszárnyalt közbeeső fokokról is lemondást jelent (Lemondás = transzformáció!). De még akkor is, láthatatlanul, valamiképp élő maradok, erőtér, quo (amelyből kiindulva), amelyen át szövődik az egység, létrejön mindörökre a báj; én = az Örök Női vagyok”.

Figyeljük csak meg a márciusban végrehajtott ’finomítási fokokat’:

március 6:   „A keresztény síkon a Női... Krisztusnál végződik”;

március 7:   „Női = a dolgok egyesítő arcéle. Fokozatos (nem elnyomó) kifejlődése adja ’a Szüzet’, aki nekünk Krisztust adja”;

Az 1918. március 18-i terv-vázlatban ’kettős megvilágítást’ kap a Női:

                      – kiterjedése – a Kozmoszban,

                      – eszményivé-válása – Krisztusban.

Teilhard arra is figyelmezteti magát, hogy „meg kell még mutatnom azt is, hogy a bűn hozza az ’egyensúlyvesztést’ és hogy – mivel az emberi rugó ereje a transzformált nemiségből származik – ezért tehát a legrosszabb (’embertelen’) rendetlenség éppen az volna, ha nem vállalkoznánk transzformációra”.

Még egy gondolati finomítást is elhatároz a végleges kidolgozásban: „A szüzesség termékeny: benne, az ő ’prototípusában’, Isten nyilvánítja ki magát, egyre áttetszőbben; a szüzesség ’hozta le közénk’ Istent, belőle született meg; s a Szűz Napba öltözött. – Én vagyok Szűz Mária, az Egyház. (Ezzel fejezzem be.)”

1918. március 18. után már nem találjuk többé nyomát ennek a kereső-kutató-előkészítő munkának. Most már jöhet a végleges megfogalmazás órája. A kéziratban számos javítás van: színárnyalatok, szavak megváltoztatása, stílus-részletek.

Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, 1918. március 25-én készen áll a költemény.

Nyugodtan mondhatjuk Henri de Lubac-kal együtt: „Platonikus ízű költemény, ’menete’ igen biblikus, tanítása és szelleme teljesen keresztény. – Teilhard összekapcsolja az erószt és az agapét. – Szent Ambrus, Szent Ágoston, Szent Efrém, Alexandriai Szent Cirill s a középkor nagy hagyományát fogalmazza meg újra, amikor Szűz Máriát s az Egyházat ’egy síkra állítja’..., amit a II. Vatikáni Zsinat is megtesz: ’Mária = az Egyház előképe’ (Lumen Gentium). – Az is nyilvánvaló, hogy ez a misztikus költemény öntudatos lelki művész alkotása”.

Ha elolvassuk az 1934-es és 1939-es (franciául is kiadatlan!) tanulmányát, a hideg szavak mögött érezzük meg ezt a költői-misztikus feszülést is. Teilhard-ban ezek az ’elemek’ szét nem választhatók. Bármily szempontból beszél is az Örök Nőinek misztériumáról, vagy elemzi a Tisztaság problémáját, vagy a Nőinek a Világmindenségben nélkülözhetetlen szerepét, lényegében mindig ugyanazt mondja.

S mert ugyanazt élte is, szellemének igazságát csak az nem érzi meg, aki egészen más utakon próbál boldog lenni.

                                                       Íme, ’Beatrice éneke’,

                                                      az evolutív valóság

                                                      költeménye, a jövő

                                                      emberiségnek egyik dala.

                                   

„Mint ahogy a Szentírásban a Bölcsesség, akként Teilhard kozmikus látomásában Beatrice beszél: az Örök Nőivé magasztosult kozmikus energia, a titkos Nagy Erő, ami által minden létezik, egyesül, mozog, megtermékenyül, magasba szárnyal és rendeződik. Az atomok vonzódásától egészen az Istenhez húzó szeretetig ő az ’egyetemes jelenlét mágneses vonzása és a számtalan mosoly’. Kétélű, tisztulást váró erő, amelyet Krisztus ment meg az örökkévalóság számára”.

(P. Henri de Lubac S. J. bevezető szavai, az Írások a háború idejéből c. kötetben)