Vivaldi naplójából

1710

(Mintha csak azért teremtődött volna bennem zene,

      hogy közel kerüljek a lányokhoz.)

Az engedelmes vonó, M. ujjai a húrokon egészen

     más zenét játszottak, mint amit hallottam.

A Mester megfestette az ő arcképét is, odaállította

     az enyém mellé. Éjszaka majd egymás felé fordítja

     őket.

Álmában könyörgő tekintettel követte kedvenc macs-

     kája. Az állat feje mögül hiányzott teste, csak a

     csontváz vonszolódott.

(Milyen szép volt kezem a mezítelen vállon.)

1711

(Papi mivoltom arra szolgálna, hogy ne kerüljek túl

     közel a lányokhoz?)

A pernyétől fekete gyerekkori kertről álmodott. A

     lepusztult tájban három virág nőtt, fáknál maga-

     sabbra. Egy nő közeledett. Felismerte benne ön-

     magát, bár nem is hasonlított arcuk.

Játékával mindent elárul. Végül is ezért írtam új

     darabot. Az ő belső hangjaiból.

Mezítelen mellére borította a partitúrát. Nézem száját,

     a becézgetést, az odaadó mozdulatokat. Csakhogy

     így kisebb örömöm?

(Talán mert úgy szeretem őket, mintha magam is

     lány volnék.)

1712

(Másik életem talán éppen a titok miatt teljesebb.)

Ujjaim úgy mélyednek a fűrészporba, mint hangok

     a csendbe. Hangol a műhely.

Elcsiszolt erek, emlékek. Hány hegedűt tenne ki a

     halomba gyűlt por?

Álmomban a Rialtón M. kislánykori arcképét csiszol-

     tam. Igen, ecset helyett csiszoló volt kezemben. Ő

     szaladgált, majd vájni kezdte a követ. Hirtelen

     megnyílt a híd, s a vízbe zuhantunk.

(Amikor olyan zene íratja magát, amilyet sohasem

     akartam.)

1713

(Eszébe juttatott egy hang. „Gondoltam, tetszene ne-

     ked.”)

Ketten várakozunk a templom előtt. Úgy kezdünk el

     beszélgetni, mintha régről ismernénk egymást.

     Összefűz bennünket a még nem hallott zene.

Buborékok szállnak. Hullámzik színük a víz fölött.

     Ő rámmosolyog: Ezt neked fújom.

Álmomban zárt ajtókra, újabb és újabb termekre buk-

     kantam. Csonkolt testek villantak, kiforduló belső

     szervek, kiömlő vér. Karjukat, lábukat vesztett fér-

     fiak próbáltak szeretkezni látogatójukkal.

(„Bolygónk párban áll.”)

1714

(Ha elvár tőlem hangokat, sohasem fognak megszü-

     letni.)

Álmában akaratlanul is úgy fogta le a húrokat, amint

     én szoktam. Tudata tiltakozott, ujjai mégsem moz-

     dultak másként.

„Szép volt, ahogy ott guggoltál, szedted össze a

     lehullott kottalapokat.”

Sorra adta rám a ruhákat. Egyre nagyobbakat, vas-

     tagabbakat. De fáztam csak szüntelenül.

(„Ha befelé figyelek, zenéd szól, s hallom Istent.”)

1715

(Álmot adózó vad nyár.)

Fehérbe öltözött apáca, füle mögé dugott bimbózó

     gránátalmagallyal, szigorúan üti a taktust.

„Aki földrengés évében születik, zavart és nyugta-

     lanságot támaszt maga körül.”

Nézd a vonó íveit. A lélegzet ívei azok. Ott lélegzel

     minden zenémben.

(Miként lehetne bűn, amit hála követ?)

1716

(Lassabban, mint lehetséges.)

Álmában ismeretlen hangjegyeket és egy varázskört

     rajzoltam a földre. Háromszor kelet felé fordultam,

     háromszor pedig arrafelé, ahonnét az éjszaka kö-

     zeledett.

Ráleltem a zöld hangra. Meg akarom szólaltatni a

     zöld minden árnyalatát.

Május hatodikán megkaptam a templomban az ördög-

     űzéseket. De mi történt a születésemtől addig eltelt

     két hónap alatt?

(„Az ember a lehelethez hasonló, napjai a tűnő ár-

     nyékhoz.”)