Az a bájos, molett, krakkói asszony

– Szóval nem mindig szereti, ha kell.

– Nem mindig kell, ha szeretném.

S: – Szarházi az, aki a szar házából származik vagy a szar házában lakik.

Z: – Úgy érti, hogy a szarnak az apja is szar volt meg a nagyapja is?

S: – Igen. Minden felmenő őse szar volt. Az egész családfája szar.

Z: – Erre, ugye, nem lehet büszkének lenni?

S: – Nem. De változtatni sem lehet rajta. Legfeljebb osztályozni lehet a szart.

Z: – Úgy tetszik érteni, hogy főági szar és mellékági?

S: – Úgy. Meg persze úgy is, hogy van nagy és kicsi.

Z: – Biztos a mellékági a kicsi és a főági a nagy.

S: – Nem biztos. Lehet a mellékági is nagy szar.

Z: – De az talán nem fontos szar.

S: – Az már igaz. Vannak kicsi és fontos szarok. És nagy szarok, akiknek nem

sikerül fontosnak lenni.

Z: – És ezekre mind azt mondják, hogy szarháziak?

S: – Igen, ez a gyűjtőnevük.

Z: – És akik a szar házában laknak, főbérlők vagy albérlők?

S: – Attól függ, milyen szerződést írtak alá.

Z: – Lehet-e a szarral szerződést aláírni?

S: – Igen. Szar szerződést.

Z: – Előnyösebbet nem lehet?

S: – Ritkán és nehezen.

Z: – Akkor mért megy valaki lakni a szarhoz?

S: – Mert rászorul.

Z: – És milyen a szarnál lakni?

S: – Hát milyen? Szar. Persze hogy szar.

Z: – Van garzonlakás is?

S: – Van. Bútorozott. Teljesen felszerelt konyha is áll rendelkezésre.

Z: – Gondolom, csak szart szabad ott főzni. S: – Szabadni szabad mást is, csak nem lehet.

Z: – Valaki tiltja?

S: – Nem tiltja azt senki, csak nincs más a jégszekrényben.

Z: – Csak szargombóc, szarkolbász, kenőszar?

S: – Ilyesmik.

Z: – Házi készítmény vagy szövetkezeti?

S: – Az a garzonon múlik. És van konzervszar is.

Z: – Biztos nem olyan jó, mint a friss.

S: – De tovább eláll. Főleg exportra készül.

Z: – Külföldön is a hazait eszik. Vajon a külföldiek nem szarnak?

S: – Szarni szarnak, csak nem tudják tárolni.

Z: – Nincs idegenben a szarnak háza?

S: – Hogyne volna. De nem áll el benne.

Z: – Honnan tudja?

S: – Tapasztalatból.

Z: – Ön olyan gyakran szart határainkon kívül?

S: – Bizony gyakran.

Z: – És merre szart Ön, ha nem vagyok indiszkrét?

S: – Először csak Európában. Később Ázsiában is.

Z: – Afrikában is?

S: – Nem, nem, az őserdőben nem. Lehet persze, hogy fogok.

Z: – Úgy érti Ön, hogy szeretne szarni az őserdőben?

S: – Nem úgy értem. Inkább úgy, hogy kell majd.

Z: – Miért olyan fontos a különbség?

       S: – Ön talán szeretne párducok, piócák, óriáspókok között meztelen tomporral guggolni?

Z: – Az rémes lehet. Mármint a párducoknak, a piócáknak, az óriáspókoknak.

S: – Ön zöld?

Z: – Igen. Azért érdeklődöm a szar iránt.  

S: – Minden szar iránt?

Z: – Nem minden szar iránt egyformán. De mindegyiket fel akarom ismerni. Hogy lássam, mi köztük a különbség.

S: – És milyen kategóriákkal dolgozik?

Z: – Főkategóriám a természetes és a természetellenes.

S: – Ha jól értettem, az ember magának természetellenes.

Z: – Nem föltétlenül. Csak akkor, ha idegen. Ön például idegen az Ön meztelen, fehér seggével a párducok, a piócák, az óriáspókok között.

S: – Honnan tudja?

Z: – Ha Ön nem lenne idegen, nem félne az őserdőben szarni.

S: – Azt hiszi, hogy a bennszülött nem fél?

Z: – Nem. Persze, hogy nem. Ő honosán guggol az ősbozótban.

S: – És ha jönnek az emberevők?

Z: – Akkor ő is beszarik.

S: – No látja, egy bennszülöttnél sem vagyok alábbvaló. A fehér seggemmel.

Z: – Az már igaz. Életveszélyben mindenki szarházi.

S: – Látja, mit érnek az Ön kategóriái.

Z: – Szart érnek. Bevallom.

S: – Hiába, kiűzettünk a Paradicsomból.

Z: – Mert Ön szerint a Paradicsomban nem volt szar az élet?

S: – Lehet, hogy szar volt, de mi nem tudtunk róla.

Z: – Akkor se, amikor szartunk?

S: – Ott nagyon jókat szartunk. Mézízű sorbetet.

Z: – Amúgy öntudatlanul?

S: – Amúgy. Fostunk a rekettyésben, fostunk a lankán, ahogy jött.

Z: – Látja, mindent lerondítottunk. Az lehetett a baj.

S: – Az nem volt baj, mert szépen és szépet szartunk.

Z: – Nem kunszt. Ott csak az volt csúnya, ami nem volt.

S: – Árnyaljunk azért. Nem minden szar volt egyforma.

Z: – Mi a különbség?

S: – Az emberszar szebb, mint az ördögszar.

Z: – Ha így igaz, Ádám miért nem ismert rá az ördögre?

S: – Mert leszarta. Legalábbis úgy csinált, mintha leszarná. Különben be kellett volna látnia, hogy az Ur ördögöt teremtett az Édenbe.

Z: – Az Úr nagy teremtő.

S: – Nagy dolgozó.

Z: – Azt akarja mondani, hogy az Édenben az Úr is?

S: – Állítom, hogy volt Úrszar az Édenben. Akkora, mint egy ház.

Z: – Égig érő szarház?

S: – Látja, ez a szó eredete. Akkor még teljesen pozitív értelemben, gyémánt kapuval és felvonóval a felhőkön túlra.

Z: – Mitől lett negatív?

S: – Attól, hogy kiűzettünk. Akkora öblítőt használt az Úr, mint a Niagara.

Z: – A mosott szar házának esete forog fenn?

S: – Az, az. Ennek itta meg szegény ördög a levét.

Z: – Mért sajnálja ennyire?

S: – Mert nincs azóta nyugodalma. Muszos lett.

Z: – Muszáj neki minket kárhozatba vinni, ugye?

S: – Ugyan, az mindenkivel csak egyszer esik meg az életben, viszont a többség naponta szarik, van aki naponta nem is egyszer.

Z: – De nem az ördögre.

S: – Szarik ő arra, ha leszarják. Szerinte az a szar ebben az árnyékszék világban, hogy neki kell minden egyes friss szart kénkővel büdösíteni és ördögbőrrel takarni.

Z: – Több milliárdnyi egységet a jelenkorban, úgy gondolja?

S: – Pedig ördög csak egy van. Ezért nem tud szakszervezetileg tiltakozni.

Z: – Az ördög nagyobb szarban volna, mint az ember?

S: – Ő teljesen el van kárhozva. Az ember még kimászhat a szarból.

Z: – És akkor nem lesz többé köze a szarhoz?

S: – Azt nem mondtam. Valószínű, hogy visszaesik egy másik szarba, esetleg

ugyanabba.

Z: – El tud-e képzelni életet szar nélkül?

S: – Bajosan.

Z: – Na mégis. Például az empireumban.

S: – Képzelje el Ön, milyen az, ha Ön mennybe megy, benő a segge lyuka, és ilyen impotensen kell naponta végignéznie az Úr ürítkezését. Nem érezné-e Ön magát szarul?

Z: – Mi lehet a megváltás?

S: – Sokáig úgy látszott, legcélszerűbb bedugaszolni az Úr seggét, és ki az

emberekét.

Z: – Ez a legújabb kor anális forradalma?

S: – Teljes csőd. Az emberek egymásra kenik a rendelkezésükre álló szarmennyiséget.

Z: – Ezt hívják a szar eltársadalmasításának?

S: – Igen. Arra megy ki a játék, hogy ki tudja a szomszédját nagyobb szarnak

beállítani saját magánál.

Z: – Nem kedvező ma már nagy szarnak látszani?

S: – Persze, hogy nem. De nagy szarnak lenni továbbra is előnyös.

Z: – Nem vezet ez énhasadáshoz?

S: – Szar társadalmakban igen.

Z: – Ön szocialista?

S: – Ha arra gondolok, hogy nem igazságos a szar elosztása, akkor feltétlenül.

Z: – Többet akar Ön?

S: – Magamnak kevesebbet, másoknak többet.

Z: – Minden tekintetben? S: – Igen.

Z: – Úgy is, hogy nyakig üljenek benne?

S: – Úgy is.

Z: – Akkor Ön nem szocialista.

S: – Ön ezt nem érti. Azért kívánok több szart másoknak, mert a szar mozgósít. Aki nincs     szarban, az passzív a szar kérdésében.

Z: – Ön dinamikus szarkövetelőkről álmodik?

S: – Akik harcolnak a szarrágók ellen.

Z: – De ha megkapják a szart, amit követelnek, belőlük is szarrágó lesz.

S: – Lesznek addigra új szarkövetelők.

Z: – Miért nem hagyja őket azt a szart rágni, amelyikben benne vannak?

S: – Ön nem híve az emberi haladásnak?

Z: – A mindig több szar felé?

S: – A mennyiség előbb-utóbb minőségbe torkollik.

Z: – De a szarnak csak szar lehet a minősége.

S: – A kivívott szart jobban lehet élvezni.

Z: – Ön ezek szerint hedonista szocialista.

S: – Az is, de főleg a szar lélektanára építek.

Z: – Akkor tessék megmondani, ki tudja élvezni a szart, amiből mindenki

egyaránt vehet.

S: – Kevesen, nyilván kevesen.

Z: – Látja, szart ér az Ön lélektana.

S: – Ön a reményt belefojtja a szarba.

Z: – Ön pedig a szart kavarja.

S: – Mért baj az?

Z: – Természetellenes.

S: – Pedig én természetesen csinálom.

Z: – Nem arról van szó, hogy Önnek mi természetes.

S: – Kinek másnak?

Z: – Hát a szarnak, melyet úgy kell felfogni mint az általunk veszélyeztetett

természet alkotóelemét.

S: – De hiszen, mi állítjuk elő. Sokszor homlokunk verejtékével.

Z: – Mihelyt belőlünk kihullik, teljes függetlenségre tesz szert.

S: – Hogy lehet értékes olyan függetlenség, amelynek nincsen tudata?

Z: – Honnan veszi, hogy nincs tudata?

S: – Hiszen a szar néma. Lépjen csak bele, Ön fintorogni fog, a szar meg se nyikkan.

Z: – A burgonya biztos hallja a szar jajkiáltását, a fűszál meg a nádszál is,

csak Önnek nincs füle hozzá. S: – Önnek talán van?

Z: – Nekem sincs. Éppen ezért nem óhajtom a szart bántani vagy bármi módon háborgatni.

S: – Ön így akar kimászni a szarból?

Z: – Bele sem akarok keveredni.

S: – Micsoda passzív bölcselet!

Z: – Józan és előrelátó.

S: – Mégis hogyan képzeli el?

Z: – Nagy, szaros lápot képzelek el, szaros szittyával, ritkás aljnövényzettel, buborékot vető tufaképződéssel, dekoratív, zöld legyekkel, lávás gyűrődésekkel. A masszába szomorúfüzek lógatnák ágaikat, gázlómadarak guberálnának ki belőle gilisztát, húsos bélférget. Sütne rá a nap, s a tunya hömpölygés párologna napnyugtáig, éjjel pedig a párában lidércek gyújtanák hosszú, borzongó fényeiket. Viharra a szartömeg kelletlen, szuszogó hullámokkal válaszolna, hátán a zápor csöppjei úgy cuppognának, mint ezer, kiéhezett siklókígyó elől menekülő ezer, életét féltő béka.

S: – És Ön közben mit csinálna?

Z: – Karosszékben fütyörésznék a partján és arra gondolnék, ez a szartó mindig ugyanaz lesz, akárhányszor gázolunk át rajta.

S: – Még akkor is, ha keverjük?

Z: – Attól kicsap a medréből. Mindenki szaros lesz, aki él.

S: – Ez mégiscsak változás.

Z: – Nem egyenes vonalú, ahogy Ön szeretné. Körkörös. Keverjük, szarosak

leszünk, levakarjuk magunkról, megint keverjük.

S: – Talán, amikor mozdulatlanul fütyörészik a nyugszékben, akkor nem lesz

szaros?

Z: – Szaros lehetek, de nem én kenem össze magamat.

S: – Ön arra vár, hogy a sültszar berepüljön a szájába.

Z: – Arra várok, hogy az Önébe repüljön.

S: – Az enyémbe, miért?

Z: – Hogy mondja a valót, ne csak álmodozzék.

S: – Álom nélkül hogyan lehet kibírni a szart?

Z: – Hogyan lehet az álmot kibírni a szarban?

S: – Szóval, Ön hozzá akar szoktatni a szarhoz?

Z: – Értelmetlen perlekedni saját készítményünkkel.

S: – Amióta halandók vagyunk, mindig perlekedtünk.

Z: – Nem éltünk természetesen.

S: – Nem kellett volna arra törekednünk, hogy jobbak legyünk a szarnál?

Z: – Épp az volt a baj, hogy jobbak akartunk lenni, és nem voltunk jobbak. S: – Úgy gondolja, frigyládát kellett volna küldeni a szarnak és őt ambróziának kinevezni?

Z: – Megint túlozni tetszik. Az ambrózia az ambrózia, a szar az szar. Ambróziánk sosem volt, szarunk viszont igen.

S: – Nem is volt magas sose a szar árfolyama.

Z: – Azok bezzeg megbecsülték, akiknek nem volt.

S: – Kikre gondol?

Z: – A székrekedésesekre.

S: – Sosem ők képezték a többséget.

Z: – De a többség tanulhatott volna tőlük.

S: – Talán nyögve, sóhajtva kuporogni?

Z: – Szellemiekre gondolok én. A környezethez való alkalmazkodás fogásaira. Például értékteremtésre, hierarchia kidolgozására.

S: – Csak nem főszarra, alszarra és szartőzsdére gondol?

Z: – Pontosan erre. Könnyebb a főszarral érintkezni, őt megbecsülni, ha méltóságát a páriaszar alantasságával szembeállítva juttatjuk érvényre. Ha jól jegyzik értékét a tőzsdén, örömesebben csinálunk a szarnak helyet háztáji gazdaságunkban. Ha minden érték iránt nyitottak vagyunk, nem zárkózhatunk el az eminens kultúrszartól sem.

S: – Mért nem állít neki lovas szobrot márvány talapzatra?

Z: – Nem csúfolódásra van szükség, hanem tettekre. Sokszor elég néhány jó szót odavetni, máris kenyérre lehet kenni.

S: – Tegye kezét szívére: szeretné Ön a szart kenyerére kenve látni friss teavaj és málnalekvár helyett?

Z: – Még nem próbáltam, az igaz.

S: – No látja, csak szónokol.

Z: – Szavakon múlik kapcsolatunk a szarral.

S: – Azért beszélt imént oly líraian a szarról, hogy előnyös színben tüntesse fel?

Z: – Meg azért, hogy mi is jobban tessünk a szarnak. Békésen akarok a szarral együtt élni.

S: – Ehhez az kellene, hogy a szarnak is legyen nyelve, és hogy mi is tudjunk a szar nyelvén.

Z: – Hát Ön nem tudja, hogy a szar ősidők óta beszél hozzánk? Köztünk van: a Szar Szó, a Kőnyomatos Széklet, az Ürülő Kurír. A tévében sosem nézi Ön a Kulaadót?

S: – Ez mind elit orgánum, ugye?

Z: – Az. Még a Fosharsona is, pedig az igazán szarpárti.

S: – Ön pártolja a szartömegeket is?

Z: – Hova gondol? Szót csak a krémjével lehet érteni.

S: – Ön szerint ez természetes?

Z: – Harmonikus. Fortyogó szarral nincs felhőtlen kapcsolat.

S: – És a fortyogó szarral mit csinál?

Z: – Hagyom fortyogni.

S: – És ha egy szép nap kirobban?

Z: – Sajnálkozom a tényen és gyönyörködöm a látványban. S: – Az okok nem érdeklik?  Hogy milyen gázok feszítik? Milyen kínok csikarják?

Z: – Attól nem fog kevésbé fortyogni.

S: – Ön érzéketlen a fájdalommal szemben?

Z: – A természetben tudtommal természetes a fájdalom.

S: – És ha Önnek fáj?

Z: – Az más. Én nem vagyok szar. S: – Szerintem az.

Z: – Vajon miért?

S: – Mert Ön is része a természetnek. Csak képzeli, hogy Ön nem.

Z: – Van rá bizonyítéka?

S: – Éppen az, hogy Ön is leszarja a gyengébbeket, ahogy a vadállatok.

Z: – Csak nem azt akarja mondani, hogy az ember szolidáris? S: – A jó ember az.

Z: – A jó ember nem része a természetnek?

S: – A jó ember legyőzte magában a szar embert.

Z: – Szegény szar ember, bizonyára gyengébb volt.

S: – Ő volt erősebb, de nem érdemelte meg a győzelmet.

Z: – Hiszen Ön imént a szartömegek pártját fogta.

S: – Az más. A tömegeknek mindegy, hogy szar vagy nem szar – övék a jövő.

Z: – Ön kénye-kedvére nyergeli meg a szart.

S: – Ön pedig megalkuszik vele.

Z: – Mi kifogása a szar ellen, megmondhatná már.

S: – A szartól, kérem, meghasonlunk.

Z: – Úgy érti, az énünkre és a szarra?

S: – Igen. Nem tudjuk integrálni a szart és nem tudjuk elviselni, ha a szar

akarja beolvasztani énünket.

Z: – És az mért baj?

S: – A szar miatt nem vagyunk egységesek. Nem tudunk egységesen fellépni a

szar ellen sem.

Z: – Mért akar Ön mindenáron a szar ellen háborúzni?

S: – Mert a szar történelmietlen.

Z: – Önnek a történelem olyan fontos?

S: – A történelem célt ad életünknek.

Z: – Cél nélkül mi van?

S: – Cél nélkül szart ér az életünk.

Z: – Szabadna tudnom, mi a cél?

S: – Eltiporni a szart. Megteremteni a szar nélküli életet.

Z: – Nem kell ehhez megsemmisíteni minden ennivalót?

S: – Ha ezen múlik, egy falat se menjen le a torkunkon.

Z: – Hogy lehet azt majd kibírni, ha nem lesz sem étel, se szar, se történelem?

S: – Kérem, az még messze van.

Z: – Mégis, nem fog az a szar nélküli élet szart érni?

S: – Ön szereti a paradoxont?

Z: – A paradoxon természetes.

S: – Vagyis a szarban benne van a saját hiánya?

Z: – A jelenlevő szarban igen.

S: – Azért tud Ön úgy fütyörészni egy roppant szartó partján, mintha balzsamos levendulamező szegélyén üldögélne.

Z: – Még mélyet lélegzem is hozzá.

S: – S ezért fogja be az orrát, ha levendulamező mellett foglal helyet. Rájöhet

Önre ilyenkor rettenetes hányinger is.

Z: – Igen: ha történetesen szarszagot érzek.

S: – Ha jól értem, akárhol ül is Ön, a szarhoz valamilyen köze mindig van.

Z: – Akárcsak Önnek, bármennyit csatázik ellene.

S: – Az idők végezete és a jelen pillanat között nincsen hát semmi különbség?

Z: – A szar szempontjából semmi különbség.

S: – Csak nem azt akarja mondani...?

Z: – Bizony azt.

S: – Hogy nyakig benne vagyunk abban, amit csak a jövőben tudtunk elképzelni?

Z: – És hogy ez a jövő a múltunk is.

S: – Hogy a harcunk célja a miénk volt már akkor, amikor fegyvert ragadtunk?

Z: – Bölcsebb lett volna védeni, mint ellene támadni.

S: – Mért nem mondta rögtön a kezdetén?

Z: – Az örökkévalóságnak nincs se kezdete se vége.

S: – Ön el akarja venni tőlem a reményt.

Z: – A szarba vetett reményt.

S: – Én azt remélem, hogy a szar nem lesz szar.

Z: – Én azt akarom, hogy a szar most ne legyen szar.

S: – Biztos Ön az ördög.

Z: – Miért?

S: – Ön mobilizálni akar engem.

Z: – Én Önt nagydologra akarom serkenteni.

S: – Elvégzem azt naponta magamtól is.

Z: – De abból, amit Ön végez, nem marad meg semmi.

S: – Mit kellene abból megőrizni?

Z: – Az igazán nagyot, a lelkesítőt.

S: – Hány kilónál kezdődik az igazán nagy, az igazán lelkesítő szar?

Z: – Súly mellékes. A felhasználás számít.

S: – A kis csimbók sem haszontalan?

Z: – Kötőanyagnak, díszítésnek kiváló.

S: – Ön a szar megmaradásának elvét vallja?

Z: – Nem csak vallom, dolgozom is érte.

S: – Valami építkezésről van szó?

Z: – A szar székházának ügyéről.

S: – Csak nem a szar igazi otthonáról?

Z: – Amit minden szar magáénak mondhat.

S: – Milyennek képzeli?

Z: – Akkorának, mint egy nemzetközi pályaudvar, ahová öntöttszar síneken gördülnek be a mennydörgő szarszerelvények. A világ minden részéről.

S: – Be fog férni a világszar?

Z: – Az alagsorban lesznek korszerű szarpárló és szarzsugorító kirendeltségek.

Miniatürizálni fogják a szarkivonatot. Nem lesz helyprobléma.

S: – Arra is van megoldás, hogy a finomítás füstje rózsaillatúan hagyja el a

kéményt?

Z: – Ilyen megoldásra nincs szükség.

S: – Mindenki el fog az Ön palotája vidékén ájulni.

Z: – Éppen a székház köré települnek a legjobb tüdőszanatóriumok.

S: – A világ legbüdösebb helyére?

Z: – Kérem, az szarszagú lesz és mégsem büdös.

S: – Valami alkémia?

Z: – Csak felértékelés.

S: – Szarkultusz?

Z: – Semmi vallásos kapcsolat. Egyszerű kiegyezés.

S: – De attól hogy szűnik meg büdös lenni?

Z: – Arról a közoktatás fog gondoskodni.

S: – Lesz szartan óra az iskolában?

Z: – Szarszakos tanerők tartják.

S: – Lesz feladat is szarból?

Z: – Érettségi tétel is. Azt kell levezetni benne, hogy a szar erkölcsileg semleges.

S: – Ha az egyik tanuló azt mondja a másiknak, hogy le vagy szarva, annak

nem lesz semmi jelentősége?

Z: – Az olyan lesz, mintha azt mondaná: le vagy ülve vagy fel vagy állva. S: – Nyelvtanilag még helyesebb is.

Z: – Illemtanilag is. A szarás a közvetlen viselkedés része lesz, mint a mosolygás vagy a kéznyújtás.

S: – Csak úgy összeszarhatjuk magunkat nagybácsinál, tantinál ötórai teán?

Z: – Igen. És a bársonyszékben, ha miniszterek vagyunk, vagy a bőrszékben, ha bankigazgatók.

S: – És többé nem kell szemérmeskedni, ha az utcán jön ránk, és nincs a közelben nyilvános vécé. Emlékszem, Krakkóban esett meg velem. Fölmelegített káposztalevest adtak, s utána éppen egy villanegyeden át igyekeztem a város központjába. Megmozdult valami a gyomrom alatt. Kezdetben eljátszottam a gondolattal, hogy ráérek, tudom tartani, uralom a helyzetet. Fennhéjázva tettem fel a kérdést: „ki az úr a háznál?” és szórakoztatott a mérges bélkorgás. Alábecsültem az alvilág erejét. Kénes gejzíreket léptetett működésbe, nitrátgőzzel duzzasztotta az elvezető csöveket, a nyálkahártyát csikarta, szakításig feszítette. Valahogy mégis kéjesen. Élveteg mosollyal álltam meg – meg kellett állnom – az úttesten és olyan bágyadt voltam, hogy nem tudtam félrelépni egy rámrohanó teherautó elől. A sofőr fölrohant a járdára. Iszonyatos csörömpöléssel sikerült megkerülnie. Öklét rázta, magából kivetkőzve ordított, az egész társadalom megvetését zúdította rám, s én nem találtam szavakat mentségemre. Hibbantán tovább mosolyogtam. Szerencsére tanúja nem akadt a botránynak. Közben azt lestem, hol egy nyilvános hely, ahová besurranhatok. Kihalt utca, tarlott, téli kertek, még bozót alá sem lehetett húzódni. Egy mellékutcában friss lócitromot szemezgettek verebek, nekem meg könnyek szöktek lelki szemeimbe, melyek előtt felidéződött az izmosan és gondtalanul nyíló állatánusz. Az én ánuszom, kérem, akkor már az egész világ terhét magán viselte. Görcsös vonaglásaitól meg-megszédültem, helytállását combjaim, ülőgumóim egymáshoz szorításával támogattam, libabőrözve és olykor nyihogva. Nyüszítve is néha. Annyira meg kellett feszíteni minden izmomat, hogy úgy éreztem, nincs nálam erősebb külföldi egész Lengyelországban, a következő percben pedig, hogy össze ne roskadjam, bele kellett kapaszkodnom egy kerítés dróthálójába. Szemközt egy nyitva hagyott fürdőszobaablak résén egy bájos, molett asszony felemelte halványkék hálóingét és letelepedett a vécére. Abba a kezébe, amelyik nem az inget tartotta, a csésze mellől könyvet vett fel, aranyszegélyűt. Szőke tincsei előreomlottak. Közvetlenül alkémista olvasmányától ihletve fogott hozzá nagy Művéhez, én pedig kérdem Öntől, mit tett volna a kinti, poros, borús, földszínű világban, szemben a nemesfém-derengés őrjítő mennyországával? Ha akkor ott bekiáltok, megijed, és ha meglátja a dróthálót rázó, összecsavarodott lábszárú, szemét düllesztő vadidegent, segítségért sikolt. De nem kiáltottam már azért sem, mert lengyelül nem tudtam egy kukkot sem, és ha tudok, akkor is mit kiáltok? Hogy szarni akarok? Mivel a molett asszony is tudta, hogy az utcán nem tehetem, rikkantásomat csak úgy értelmezhette volna, hogy takarodjon az ülőkéről, én akarok helyére trónolni. Vagyis hogy ő hagyja abba, mert nekem kell. Most mondja meg, mi lett volna ez: természetes vagy természetellenes? Reményt vesztve engedtem el a kerítést, és magamnak suttogtam: juj. Juj, juj. Azonnal le kellett guggolnom. Azzal a gondolattal játszottam, hogy van nálam bélsártartó. Persze nem volt. Maga a gondolat viszont veszélyesen lazította éberségemet. Az sem könnyített a helyzeten, hogy aránylag nem messze egymástól guggoltunk, és hogy a molett asszonynak szabad, amit nekem nem. Sértett igazságérzetem is egykettőre bajba kevert volna, márpedig rettegtem attól is, hogy a nadrágom megy tele. Guggolva odébb kúsztam. Kínomban fölegyenesedtem. Pár lépést futottam, aztán át kellett ölelnem egy fatörzset. Lassan forgott fejem felett az ég. Nem részletezem. A központi járókelők mutogattak rám mint futóbolondra. Mutogattak rám mint részeg disznóra. Mutogattak rám mint közellenségre. Volt ott egy irodalmi eszpresszó zöld plüssel bevont körpadokkal, a falakon helyi művészek karikatúráival. Beestem ott az ajtón és a vécé békebeli, szocialista faülőkéjén végre felrobbantam.

Z: – No látja, a szar székházában nem kell majd elbújnia. Maga alá csinálhatja bárhol az aranyat, olyan izgalommentesen, mint az Ön által megfigyelt bájos, molett, lengyel asszony.

S: – Tudja mit? Jó volna a szar palotáját felépíteni.

Z: – Örülök, hogy Ön is természetvédő lett.

S: – És kiket lehet majd az építkezéshez befogni?

Z: – Főleg a szarháziakat.

S: – Ugye, Ön szerint is szarházi az, aki a szar házából származik vagy a szar házában lakik?