CSAPLÁR VILMOS: AZ ISTEN

Mit kezdjünk az I(i)stennel, ha már nem hiszünk benne, de azért kéne, hogy legyen? Vagy talán nem is kéne? Mindenesetre csak-csak itt van az életünkben, anélkül, hogy valóban jelen lenne. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Csaplár nosztalgiázna vagy akár „jó lenne, ha lenne”-féle meditációkat szövögetne; inkább megkísérli tárgyszerűen körüljárni e modern ambivalenciát.

Nem is olyan egyszerű az ügy. Már az írásmóddal is baj van. Igaz, az akadémiai helyesírás igen bölcsen arra törekszik, hogy függetlenítse az írásmódot a világnézeti aspektustól, ám az élet bonyolultabb, mint az akadémiai elvek, s a konkrét szövegösszefüggésben nem mindig állapítható meg, hogy tulajdonnévről vagy köznévről van-e szó. Legalábbis a szerző – vagy a kiadó? – belezavarodik kissé a dologba. Hogy aztán a magyar írásbeliségben messze visszanyúló, végső soron progresszív hagyományról már ne is szóljunk, holott szólhatnánk, hisz a hajdani republikánusok, szabadelvűek, jobb sorsért kiáltók szinte kivétel nélkül mindig a kis kezdőbetűs írásmódot használták. E sorok írója is ehhez a tradícióhoz húz, sőt, mi tagadás, a nagy kezdőbetűsben (talán szubjektív okokból) némi hitbuzgalmi mellékízt érez.

De kanyarodjunk vissza a műhöz. Csaplár Vilmos elolvasta Corrado Balducci Sátánizmus és rockzene című munkáját, s őszintén felháborodott az „ismert demonológus” meglehetősen középkori okfejtésén; esszéje végül is e felháborodás kibeszélése. Vagy több is ennél. A könyv lendületét és hevületét a szakadatlan konfrontáció adja: az író nyitott szellemi attitűdje és a demonológus zárt gondolkodási modellje kilencven oldalon legalább kilencvenszer ütközik meg (az utolsó 16 oldal ugyanis más műfaj, valamiféle lírai-abszurd hitvallás vagy inkább hitvallás-imitáció), ami föltétlen Csaplár dicséretére válik, hisz ha akarná, egy-két jól célzott döféssel gyorsan leteríthetné ellenfelét. Egyrészt, mert ebben a könyvben – stílusosan szólva – végül is ő az isten, másrészt és főleg, Balducci oly riasztóan életidegen dolgokat állít, hogy enyhén szólva is önmaga alatt vágja a fát. Annyira, hogy Csaplár időnként kénytelen mesterséges lélegeztetéssel életre kelteni partnerét. S éppen mert Csaplár ily gáláns, szembeötlő trehányságnak tűnik (amúgy a kiadó részéről is), hogy elfelejti említeni: Balducci könyve megjelent magyarul, Pannonhalmán, a Bencés Kiadó gondozásában, 1992-ben.

Csaplár persze nem puszta lovagiasságból irgalmaz meg a demonológusnak, hanem kíváncsiságból. Elsősorban Balducci történetei izgatják, hisz az ördögűző monsignore, leleplezni akarván a sátán tombolását a világban, valóban elképesztő és lenyűgöző sztorikat tud. Kezdve Aleister Cowley-től, „a kortárs és modern sátánizmus atyjától”, aki a Thelema-apátságban, azaz „a Sátán kolostorában” hódolt kábítószeres-szexuális-sátánimádó rítusainak Elvis Presley és a rock ördögi ihletettségén át egész a New Age térhódításáig, amely az új istent és az új megváltást csakis az emberben magában keresi. A sátánizmus azonban, bármilyen idegborzoló perverziókat produkál, sőt időnként szörnyű embertelenségbe – gyilkosságba – torkollik, mégiscsak merő egzotikum. Egy önmagát túlélt vallási mentalitás és intézményrendszer talajvesztésének árulkodó tünete. Gondoljunk csak Charles Mansonra, az amerikai sátánizmus egyik szörnyetegére, aki eleinte rendszeresen rákötöztette magát egy keresztre, ott nyögött és kiáltozott, míg hódolói, főként lányok, a kereszt tövében térdre borulva siratták. Csaplár szemére veti Balduccinak, hogy „pszichiátriai tanulmányai ellenére” nem akar tudomást venni arról, hogy a „magát önmaga által gyógyítani akaró ember kitört az ördög-isten sémából”. De nemcsak az ördögűző nem akar erről tudomást szerezni, az ördögimádó sem. Ez fűzi őket össze: egymásra vannak utalva.

Mitől vallásos az ember? Vagy mitől nem az? Mi a vallás az ember életében? Veleszületett, genetikailag kódolt tudati tartomány, vagy „csupán” az ember teremtette kultúra része? Egyáltalán lehet-e, mondjuk, „vallásos ösztönről” beszélni, ahogy az egyébként agnosztikus Németh László is tette? Vagy ellenkezőleg, arról van szó, hogy a vallás a maga idejében egyszerűen kisajátította a pszichikum bizonyos tartományait? Mai, felvilágosult szemmel nézve nyilvánvalónak tűnik, hogy a vallás az állatvilágból kiemelkedő ember faji specifikuma (hisz az állatvilágban nyomát sem látjuk hasonlónak), de mindjárt tegyük hozzá, hogy itt a sorrendiség igen lényeges: az embert, ahogy felfogja önmagát és helyzetét, eltölti a félelem, megérzi a természet erőinek való kiszolgáltatottságát. Nincs is más lehetősége: megszemélyesíti és „kiengeszteli” ezeket az erőket. Ettől tudja biztonságban magát. A ma embere e folyamat másik végén áll: úgy érzi, úrrá lett a természet vak erőin, s egész életében egy minél teljesebb körű biztonság (anyagi, közéleti, érzelmi stb.) kialakításán fáradozik, mégis szorong, mert tudja, hogy „az ég bármikor a fejünkre szakadhat” (Artaud). Azaz a homo religiosus létét a valóságos kiszolgáltatottság-érzés határozta meg, s ehhez teremtett magának egy illuzórikus biztonságtudatot, a modern ember viszont illuzórikus biztonságérzetben él, tudván tudva azonban valóságos kiszolgáltatottságát. És szorongásaival mi mást kezdhetne, időnként visszamenekül a régi istenek keblére. Ámde csalódnia kell, mert a vallás (végső soron mindegy, hogy melyik) nem az ő kérdéseire felel, legfeljebb afféle süketek párbeszéde folyik köztük.

Ha nem is ennyire sarkítottan, de lényegileg erről szól Csaplár Vilmos esszéje, amely tulajdonképpen riport vagy szociográfiai jelentés a modern ember világnézeti vergődéséről, zsákutcáiról, kétségeiről, vágyairól. Pontosabban, némileg szűkítve a kört: riport a vallásos világkép széthullásáról és a helyébe lépő marginalitás-, esetlegesség-, töredékesség-élményről. Találóan jegyzi meg az író mindjárt a könyv első lapjain, hogy „a ma élő és működő több milliárdnyi emberi agy eljutott oda, ahová eljutott, de a Freud és követői által

megrajzolt kép a lelkünk múltjáról és a jelen alatti tudatalattinkról, vagyis a múltunk jelenéről tényleg igaz, igazabb, mint gondolnánk. Tehát azzal, hogy kiderült, mi az, ami van, a dolog még nincs letudva. A tudatalattijuk által ostromolt és fogva tartott agyak népesítik be a Földet, működnek és működtetik a testeket és a társadalmakat.” Csakhogy ez a bevezetőül vázolt aspektus később Csapiárt kevésbé érdekli; úgy tűnik, több kedvet érez a horizontális szellemi tájkép megfestéséhez, mint a lélekmély titkainak firtatásához.

Mi az hát, amit hiányolok a könyvből?

Maradjunk csak saját kultúránk házatáján. A középkori kereszténység még sajátos pszichikai imperializmus volt. A tudás és a tapasztalat csak annyiban volt igaz, amennyiben össze lehetett egyeztetni a hittételekkel, a Mária-himnuszokat gyártó szerzetesek gátlástalanul felhasználták az ókor erotikus költészetét, kiirtva belőle a „bűnös” testiség minden nyomát. Erre mondom, hogy a vallási gyakorlat egyszerűen kisajátította az emberi tudat más rendeltetésű tartományait, ami nem maradhatott következmények nélkül. A szekularizáció térhódításával a tudomány is, az erotika is megvívta a maga szabadságharcát, visszaperelte természettől való jogait. A modern ember azonban mintha nem akarná észrevenni, hogy ez valójában mit jelent. Vajon miért nem? Elfordul ugyan a vallástól, de a fogyasztói társadalom javaival kárpótolja magát. Holott a puszta birtoklás az „üres égnél” is üresebb tapasztalat. Csoda-e, ha kiábrándultságában újra meg újra a régi illúzióknál köt ki? És ezzel, úgy tűnik, be is zárul a kör.

Vagy mégsem? Nem kellene egyszer már kíméletlenül rákérdeznünk tényleges igényeinkre? Biztos, hogy abbeli vágyunkat, hogy meghaladjuk önmagunkat és ezáltal érzékeljük valóságos helyünket a világban és a mindenségben (nevezhetjük ezt akár transzcendencia-igénynek is), csak vallásos formában lehet kielégíteni? Hisz soha egyetlen vallás sem operálhatott mással, mint amik vagyunk. Nem lehetséges-e, hogy megvannak bennünk, akár genetikailag kódolva, csak kulturálisan elfojtva azok az adottságok, amelyek révén – minden vallásos áttétel nélkül is – képesek lennénk „kilépni” önmagunkból, rálátni önmagunkra és a Nagy Egész részeként megtapasztalni önmagunkat?... Csaplár elvezeti olvasóját annak belátásáig, hogy a tudásunk már soha nem lehet „vallásos”, mert minél egzaktabbak vagyunk, annál nyilvánvalóbb számunkra ismereteink töredékessége. De az erotika emancipációja iránt nem mutat különösebb érdeklődést, legalábbis nem megy bele ennek taglalásába. Ami érthető, hisz ez a szellemi ingovány már sokakat elnyelt. Ám a kérdés így is megkerülhetetlen: ez az emancipálódó, a lét végső kérdései iránt nyitott erotika nem kínál-e természetesebb transzcendencia-lehetőséget a ma emberének, mint ugyanezen pszichikai tartomány vallásos deformációja?

Vagy mindez merő misztika lenne? Lehet. De akkor ne feledjük, hogy a misztika mindig is egyfajta antivallás volt a valláson belül: a vallásos dualizmussal szemben a „Minden Egy” élménye, ahogy Hamvas Béla írta. Igen – mondom én (és nem Csaplár) –, el kell jussunk a magunk szekularizált értelemben vett misztikájához, különben sosem leljük meg létünk ama origóját, amit akarva-akaratlanul is mindannyian keresünk, s ami egyszer nyilván azt is jelenti, hogy meghaladjuk a vallás utáni ember és a vallás e meddő ambivalenciáját. Mert otthon lenni a mindenségben: ez minden időkben elemi igénye az embernek.

(Ferenczy Kiadó)