Tsúszó Sándor indigójának olvasat-töredéke

[...] Úgy vélem, az embert elsősorban nem az értelme különbözteti meg az állattól. A magasabb rendű állatfajok és az ember értelme között ugyanis (bár az eltérés tetemes) pusztán fokozati különbség van. Egyébként ezek a fokozati eltérések ember és ember között is megvannak, s ha a legalsóbb értelmi szintet képviselő, de még egészségesnek mondható emberi egyedekről módunkban állna lefejteni a társadalmi hatások keltette látszatintelligenciát, azt tapasztalhatnánk, hogy az értelmi adottságok ívelése, mondjuk egy csimpánztól Einsteinig, majdnem folytonos. [...]

Én tehát az ember és az állat közötti alapvető különbséget nem az értelmi adottságok környékén keresném. Épp ellenkezőleg: az értelemtől független megnyilvánulásokban. A cél- és ésszerűtlenségeinkre gondolok, mint amilyen például az önfejűség, a gondozatlanság, a lustaság, az akarathiány, a céltalan ábrándozás és a tudatos fikció. [...]

A jelenséget nevezzük hangzatosan a szellem tehetetlenségi erejének.

Érdekes módon ennek a tehetetlenségi erőnek a legitimációja – a szabadságelv keretén belül – a szokásjog mellett mind gyakrabban jelenik meg az államok jogrendjében is. [...]

Erkölcsi elveink nagy többsége a fajfenntartást szolgálja, tehát szintén az állatvilághoz köt bennünket, de az a kevés, ami ezen túl van – túlmutat a gyakorlatiasságon, sőt, sokszor a logika, a racionalitás és a természetes szelekció ellenében hat. [...]

A morálnak ezt a l’art pour Vart változatát azonban ne tévesszük össze a ráció mindenkori korlátain túl keletkező szakrális kitöltőanyaggal. A hit az ellehetetlenült ráció folytatása, tehát tulajdonképpen az értelem szüleménye, annak egy újabb – immár pszichés – fokozata.

Nem úgy a szellem tehetetlenségi ereje. Ez sosem az értelem meghosszabbítása és nem is az értelem előtti állapot maradványa. Értelmi adottságoktól független, maradéktalanul semmihez sem köthető, mégis mindennel kapcsolatba hozható emberi magatartásforma. Egyetemesség és kaotikus magatehetetlenség keveréke. Szinte már isteni. Amennyiben kizárólag emberi. Van – és nincs, mert nem akar lenni, nem csimpaszkodik fel valamely hangzatos eszmére, hanem csak úgy magától van, mint a... – de nincs hasonlat, mert egyedülvaló, s talán épp ezért egyedül: való.

Mint én.

Amikor életem hiányából az öröklétbe zuhanok.