Zoéról, ha már egyszer itt van

Rendkívül indulatos, nagy gesztusú, agressziókkal kitömött az a világ, amely Szilágyi Zoltán Éva sajátja. S az elején kimondva: ezzel az inkább grafikai, mint festői világgal teljesen azonos a szerző és az élete. Nincs semmi, ami a mű, az életrajz és az alkotó hármasában külön jelentést nyújthatna. Ha a régi korok képzőművészeti munkásait megnézik, bár ez ma már szokatlannak tűnhet, mert az elmúlt fél évszázadban mifelénk nem volt nagy és nyilvános gyakorlata, mind a géniuszoknál, mind a kismestereknél alapvető, az alkotás előfeltétele az ilyesféle összhang. Mindez egyébként kortársi jelenség: az új prózaírók, a filmesek és a zenészek is kihasználják ennek az újkonzevativizmusnak a belső lehetőségeit.

Persze ez a (félig) új művészeti állapot, az eddigiekhez képest ismeretlen, a művészekre visszasugárzó ellentmondásokat is felvet. Az ide tartozók művészi attitűdje – az egyik oldalról – tagadja a galeristák művészi image-csináló mindenhatóságát, ők kerülik a sztárcsináló, pénzes világot, sőt, gyakran a galériákat és a múzeumokat is (ezzel mintegy lehetőséget sem adnak maguknak, hogy majd egyszer kilábaljanak pl. a nyomorból), másrészt pedig éppen a galériások világában forgolódókra jellemzően olyan képi megvalósításokkal, jelekkel, látványvilággal foglalkoznak, amelyek nemzeti kultúrák fölöttiek, a lokálist mellékeznek hagyók. Zoé világa sem ad erre a kortársművészeti ellentmondásra feleletet, talán nem is fog a válaszadásra rákényszerülni, mert alkatának, életmódjának és képi világának a személyes jelleg felel meg.

           Állandó motívumai, szituációi se sajátok, de ha papíron vannak, a bőrkabáton, vagy az oldaltáskáján, akkor egyediek, sajátosak lesznek. Toposzai látszólag a punkhoz, a házfalfestéshez, az alagútmázolókhoz kapcsolják, a margón élők differenciálatlan harsányságát idézik. Csakhogy ebbe a világba ZOÉ nem belesodortatott – hanem öntudatosan maga választotta. Mert ebben és éppen így véli föltalálni a világ, a világa lényegét. Ez nagy különbség: itt is a szándéka vezeti a felismerésnél, és nem fordítva.

           Halkan megjegyzem, mintha sértő lenne ez egy képzőművészre: amit csinál, az gondolati, és nagyon közel férkőzi ahhoz, ami filozofikus is. Csodálatosan tud egyensúlyozni a pimasz, a brutális, a pofátlan, az ordenáré, és az éterien tiszta, néha esztetizáló, harmonikus között. Tudja, mégha nemegyszer hátat fordít is neki, hogyan kell műalkotni, hogy annak része maradjon a pillanatnyi érzés, látvány, s a lehetőség.

           Zoé  a képein helyzeteket szimulál. Mi lenne akkor, ha őt szeretnék, mi lenne, ha nem nemes pofájú nagymacskák néznének sárga szemükkel reánk, mi lenne, ha ragadozók vicsorognának be az ablakán, ha megütnék és megütne valakit. S milyen a szekrénye, a szegénysége, a száműzöttsége és a kitagadottsága. Szóval minden képen megcsinál egy helyzetet, amit aprólékosan kibont, bebútorozza, majd pedig maga is belakja, hogy aztán hamarosan átlépjen egy újabb képbe – és ott már az előzőekben megteremtett múltját plakátosan színezve berakja a háttérbe, legyen jó környezetnek. Hű is, persze a maga módján, de leginkább hűtlen.

           Aztán egyszer csak, mint a mostani kollekciójában, ahol éppen a szex, a bizarr és az animális került előtérbe, összegömbölyödik és teljesnek kezdi mondani magát a képvilág: a világszimulálásból modellezés, a kísérlet legteljesebbje lett – azt pedig már tudjuk, a képzőművészeti kísérlet, bizony: maga a valóság.

           Zoé szenvedő művész. És az érzelmesen szenvedés természetrajzához halovány teátralitás, a dekoratív megrendezettség is hozzátartozik. Egyelőre egy grafikus művészünk világának a tehertétele – hiszen nála a káosz, a rendetlenség, az infernális is szép, s nyugalmat és biztonságot képes teremteni.

           És ez lehet az a pont, ahonnan indulhat további felfedező útjaira, amire biztatjuk és nagyon féltjük is tőle. Mert az a hely, amit ő meg tud csinálni, ami majd művész munkákká alakulhat, a nyomor, a reménytelen kivetettség, az ásványivá visszacsupaszodott világ, a vegetatív fájdalom világa: mindaz lesz, aminek már nincs érzelme.

Egyébként pedig, ami Zoénál látható – függetlenül attól, hogy önarckép, szexuális felvilágosító könyv, képregény, állatportré vagy tárgyrajz – a csendélet. Ízlelgessük sokáig ezt a szót.