Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. január – Mészöly Miklós 75 éves / A felébresztett alvó

A felébresztett alvó

részlet

O Szeretsz főzni, tudsz főzni, Miklós?

•    Szerettem is, tudtam is, ami annak köszönhető, hogy ifjúkoromban egy Polcz Alaine nevű hölgyhöz kötöttem az életemet. Sem diák-, sem egyetemista éveim alatt ugyanis nem kísértettek főzési kötelezettségek, s bár a háborúban olykor vágyódtam hazai kosztra, még az időnkénti hosszabb éhezés sem alakított ki bennem spontán érdeklődést a gasztronómiai tudományok iránt. Amikor Alival megismerkedtem, elég súlyos egészségi állapotban volt. Több éven keresztül ágyhoz, illetve kórházhoz kötötték kínjai. Sűrűn betegeskedett. Az ország sem volt jobb állapotban, ezért a kórházi ellátás is beteges vérszegénységben szenvedett. Ez késztetett arra, hogy megtanuljak főzni, s mert Alinak főztem, valahogy kedvemre való lett a főzicskélés. Szinte minden áldott nap főztem neki otthon, és kis edénykéimben szorgalmasan, reménykedő gondossággal vittem kórházi ágyához soros konyhaművészeti kísérletem végtermékét. Magyarán mondva, külső, gyakorlati, és belső, emocionális körülmények hatására ismerkedtem meg a sütés-főzés tudományával, bár szakácsfülnek nyilván durva túlzás szerény gasztronómiai ismereteimet tudománynak neveznem.

O Vegyük olybá, hogy a szerelemnek köszönhetően e páratlanul fontos művészetbe is belekóstoltál.

•    Legjelentősebb konyhászati művemet nagyon becses sikerélményemként jegyzem, hiszen az a zsemlegombóccal tálalt vadas nyúl talán általánosabb sikert aratott, mint bármelyik addigi teljesítményem. Alinak készítettem, s bent, a kórházban mindenki megdicsérte.

O A kitanult gourmand diszkrét büszkesége?... Meg tudnád ismételni?

•    Szakácskönyv utasításai alapján biztosan meg tudnám ismételni, bár mostani énem nem vágyik ilyen ihletésű sikerekre. Nem vagyok kitanult, a főzés észrevétlenül kipárolgott a reflexológiámból. Ez viszont fölveti a kérdést, előny-e, illetve milyen értelemben hátrány, hogy mára teljesen kiveszett belőlem az anyagi öntáplálásnak mint monoton fizikai cselekvésnek a külön élvezete. Ami, persze, mint annyi minden ezen a világon, gourmandság kérdése. Nekem sosem volt érzékem a táplálkozásbeli gourmandság iránt. Az én gyomrom sosem volt arisztokratikus berendezésű, amely csak a finomabb, kényes összetételű, különleges ízeket fogadta volna be kellő meghittséggel. Az én hasam sosem kívánta távol tartani magát a körülötte működő erők közegétől.

O Szóval számodra unalmas is lehetne a lucullusi lakoma.

•    A legegyszerűbb ételeken kívül, amelyekre a rusztikus étkezés ízlés- és ízlelésvilága a jellemző, nem tudnám megnevezni azt a bonyolultabban szerkesztett ételcsodát, amelyre ráfoghatnám, hogy első a legelsők között. Nincsen, és nem is volt ilyen szerelmem. S még az alkalmi szeretők is, noha zamatosságukkal, illaterejükkel, lucsokszintjükkel rendkívül eltérőek tudtak lenni, legfeljebb kérészéletű élvezettel szolgáltak. Valószínűleg azért, mert eredendően hiányzik belőlem az a vadászösztön, amely a gourmand számára emlékezetessé teszi a vadászatot, illetve az elejtett vadat.

O A lélekben lakozó szellem mindnyájunkban más ponton válik nemtörődömmé.

•    Eltekintve fejletlen gourmandságomtól, bizonyos megszokott ízeket én is kedvelek. Ezeket az a két átható, nyers, néhány válfajában már-már drasztikus fűszer jellemzi, a paprika és a bors, amelyek, tudomásom szerint, kevés magyar ételből hiányozhatnak. Árnyalatos, finomabb ízek még ma is nehezebben nyerik el a bizalmamat. Valahogy nem tudok hozzájuk szokni... Igazad van, nem nagyon törődöm az étkezéssel. A magyar konyha általános ízvilágát kedvelem. Szeretek erősen paprikázni, erősen borsozni, erősen sózni. Nagyon szeretem például a kolozsvári töltött káposztát, ami köztudottan magyar étel.

O Török. A törökök már Buda elfoglalása előtt ismerték és ették. Borssal, paprikával, sóval, tejföllel. Ha közelebbről megvizsgálnánk az európai népek gasztronómiai kultúráját, láthatnánk, hogy a gulyás sem eredeti magyar étel, bár a világ minket tagadhatatlanul gulyásevő nemzetként tart nyilván.

• Nézd, ez is csak azt jelzi, hogy ostobaság mindenfajta nemzeti-történelmi versenyfutás. Mindenesetre én még a főtt tésztaféléket is csak ezekkel az alapízekkel, sóval, borssal, paprikával tudom bármikor ehetőnek elfogadni. Azokat a nagyon kifinomult ízárnyalatú ételeket, amelyek tapasztalataim szerint a francia, az olasz, a spanyol meg a kínai konyhát jellemzik, kíváncsiságból mindig elfogyasztottam. Semmit nem utasítok el. Legyek a világ bármelyik pontján, mindenütt azt eszem, amit az ottaniak. Ezzel elfogadom, megtisztelem a másságukat, a világba-vetettségem öntudatát is kielégítem, de e processzusban sosem a gyomromat kiszolgáló ösztön a lényegi mozgató erő... Talán az honosodhatott meg öntudatlanul bennem, hogy én nem az étel, inkább a lélek fényénél tudom szigorúan szemlélni magamat. Az étel számomra másodlagos. Tökéletlen, ármányos szükség.

O Wang Cs’ung írja a Mérlegelések című munkájában, a halálról meditálva: „Hogy az ember vadsága segítségével kárt tud tenni másokban, azt annak köszönheti, hogy eszik és iszik; ha étellel jóllakik és eleget iszik, akkor erős és bátor, ha pedig erős és bátor, akkor képes kárt tenni másokban. De ha az ember megbetegszik, s nem tud enni-inni, akkor teste megsoványodik és legyengül; és ha soványodása és gyengülése eléri a kimerültség végső fokát, akkor bekövetkezik a halál.” Vagyis étel nélkül nincs mozgás, nincsen energia, élet. És lélek sincs.

•    Levegő nélkül sincs élet, a levegő mégsem ármányos szükség. Nem kell megszereznie, megküzdenie érte az embernek. Van. Egyelőre. Mint az óceánok, és a tengerek. Fölfoghatatlan, mekkora tápértéket rejtenek, mégis szennyezzük őket. Megkésve, de megismerkedtem a tengeri herkentyűk ízvilágával is, s ha nem szárazföldi, hanem tengeri ország polgára lennék, elképzelhető, hogy szalonna helyett ezek a herkentyűk lennének a megszokott ízeim. Minden körülmények között, minden előkészítési módon az összes tengeri herkentyűre nyitott a bendőm, a kagylók pedig kimondottan előjogokat élveznek nálam. Ha kagylóközeibe jutok, képtelen vagyok ellenállni. Franciaországi útjaim során szinte rítussá vált, hogy betérve az első vendéglőbe, dupla adag osztrigát rendelek. Természetesen csak abban az esetben, ha anyagi körülményeim megengedik, hiszen nagyon is jól tudom, hogy Franciaországban sem olcsó, Magyarországon viszont vékonyabb pénztárcával egyszerűen lehetetlen kellő minőségben beszerezni. Legutoljára Quartie-ban rendeltem meg a dupla adag osztrigámat. Miután elnyújtott kéjjel elfogyasztottam, kihúzott derékkal asztalomnál termett a pincér, s mert további rendelésem váratott magára, zavarában a ruháját kezdte tisztogatni vászonszalvétájával. A folytatásra is a suta humorosság volt a jellemző. Köszönöm szépen, ez volt a kívánságom – mondtam neki. És az ebéd? –kérdezte. Megtörtént – feleltem. Alig észlelhető cinkossággal rám nézett, s a tudomásulvétel otthonos bájával válaszolta: – Ez valóban relaxációs ebéd volt. Mondanom sem kell, hogy nem azzal a pincérzavartsággal távozott az asztalomtól, amely a vendég lebecsülését sugározza. Ez a pincér a nyitottság eleganciájával értékelte, hogy akkor és ott nem a testem anyagi feltöltése, hanem az ízzel való eltelítődés örömének és kéjének újraélése volt a célom. Ez egyike volt ritka gasztronómiai kéjutazásaimnak, amelyekben közeli barátaim közül többen rendkívüli jártasságra tettek szert. Általában azt tapasztalom, hogy fiatalabb kortársaim között egyre több a gasztronómiai kéjutazó, aki a gourmand kifinomult érzékenységével a különcködésig sokat ad a menü összetételére, és az ételek minőségére. Ámulok, mi mindent tudnak húsokról, zöldségekről, gyökerekről, különféle mártásokról, lokális ízekről. Valahányszor megpróbálok behatolni a számomra már-már mágikus természetű rejtélyeikbe, zavarba jövök, mert hallgatván őket, az az érzésem támad, hogy valami kínos lelepleződés elhárítása ösztönöz gourmandságuk okának megfejtésére. Valójában nem is róluk van szó, hanem rólam. Ebben a dologban egyszerűen kontár vagyok, s mintha nem akarnám, hogy ez kiderüljön rólam... Étkezési kulturáltságom vonatkozásában primitív és paraszti visszaütést érzek magamban. Az egyik rokonom volt ugyanilyen íz- és ételkívánságú, mint én, a gyógyszerész Ella nagynéném. Ha lehet így mondani, ő abban volt gourmand, hogy minden körülmények között élvezettel fogyasztotta a magyar hidegkonyhát. Imádta a szalonnát és az efféléket. Örökké azokat ette.

O Legalább annyira gyűlölhette a főzést-sütést, mint saját női mivoltát. Nyilván egyedül élt.

• Úgy van, egyedül élt, sosem ment férjhez, és ennek megfelelő volt a konyhája is. A lehető legpuritánabban intézte el az étkezést. Mint valami nélkülözhetetlen fölöslegest. Reggelire, ebédre, vacsorára is képes volt szalonnát enni. Amikor a rendőri zaklatások és fenyegetések hatására néhány hónapig Véménden bujdostam, egy háztartásban éltünk, és istenien kiegészítettük egymást. Az ő szájából sosem hangzott el az a férfit kínoztató kérdés: – Mit akarsz reggelire? Mit ennél ebédre? Mit szeretnél vacsorára? Mintha a gonosz vágyak elleni varázslás örökös kérdései lennének ezek, verkli, amelynek monotonsága már-már képes az embert kivetkeztetni igazi énjéből. Hát mit akarhatnék? Azt se tudom, mi van az éléskamrában vagy a hűtőben? És ha tudnám is, nem mindegy? Fogyasztható legyen, borsozható, paprikázható, sózható... Mint az a zsúfoltságával bénító reggelizőasztal, amelyről hetvenhét féle ízből válogathatsz? Kinek van ahhoz ideje, energiája, ismeretei? Amit Angliában átéltem ezekkel a zsúfolt reggeli asztalokkal, az a telhetetlenségük kiváltotta tehetetlenségem volt. Schopenhauer szerint a halálprobléma minden bölcselkedés kezdete. Egy ilyen asztali zsúfoltság az animizmus térképe, s olyan benyomásokhoz vezethet vissza, amelyet csakis a halál tesz az emberre. Szerinted egy ilyen asztal a mértéktartás bölcsője, vagy a neurotizálás szent edénye?...

O Én élvezem a zsúfolt reggeli asztalokat... Egyébként ha a következetesség normális módon van jelen, az abnormális helyzetekben is hajlunk arra, hogy elhiggyük, a következetesség révén megoldódik minden. És az angolok számára a zsúfolt reggelizőasztal valóban mindennél fontosabb.

• Én is élvezem az angoloknál a reggelizés szertartásának önimádó felmagasztalását, a kritika rostélyát, amellyel minden ízt, zamatot bensőségesen és szelíden megvizsgálnak. Vonzó ez, akár a felöltözöttségében is meztelen test, melynek láttán eszedbe nem jut feltenni a kérdést: érett-e szellemileg? Olykor bizony szomorú dolog megfigyelőnek lenni, kivált ha éppen összemosódik benned a választás szabadsága, és a pazarlás gyengeelméjűsége... Ezzel párhuzamosan be kell ismernünk, nehéz bepillantást nyerni a civilizációs kényszercselekedetek gasztronómiatudományi fejlődéstörténetébe... Én például az asszonyi gondosság szüntelenül visszhangozó kérdéseire sosem tudtam hitelesen válaszolni, ami mindig idegesítette, és ma is idegesíti a feleségemet. Ennek ellenére újra és újra felteszik a kérdést: Mit szeretnél enni?... A belső világ tükörképe... Természetes a társ számára, ha már készít, szívvel készítse, és elvárásainak megfelelően szolgálja ki azt, akit kiszolgálnia adatik. Az örökös kérdésfeltevés, és az örökösen udvarias, lényegében nemtörődöm válaszadás végtelenülő játéka az összetartozandóság játéka, és belátása egyben. Itt a gasztronómia: ürügy, közlekedőedény.

O Szerintem zömmel azok az asszonyok zaklatják ilyen kérdésekkel a férjüket, akik kissé elhanyagolják a konyhájukat, s képtelenek eldönteni, mit tálaljanak. Nem egyéb ez a törődés álcájába bújtatott invokációnál.

• Nahát? Erre nem gondoltam! Talán ezt érezve maradok adós mindig a válasszal, és egy tök üres verbalizációval hárítom el a kérdést: – Ami a leggyorsabb, ami a legegyszerűbb...

O Mert nem volt még olyan százada az emberiségnek, amely annyira feminizálta volna a férfilelket, amennyire a miénk. Mi, a civilizált társadalmak férfijai már odáig idomultunk, hogy a konyhában eltöltött minden percükért sajnáljuk a nőket, mi több, olykor lelkifurdalásunk is támad, hogy nekik kell berántaniuk a bablevest, esetleg kifőzniük a boltban vásárolt csuszát.

•    Én valóban nem akarom fárasztani, sem rosszakaró ellenségemmé tenni a nőt, ezért nem választok konkrét ételt, és rábízom, hogy az étek előkészítésével és tálalásával járó munka nagyságát pillanatnyi helyzetének megfelelően ő határozhassa meg. Bizonyos mértékig tehát mentesíteni akarom az engem kiszolgálót, mert mentálhigiéniai tapasztalataim már ifjúkoromban intelmeztek arra, hogy képtelen vagyok pszichés önkarcolások nélkül elviselni azt, hogy engem kiszolgáljanak.

O Lehet, hogy ez előítélet bennem, de szerintem a gasztronómiai igénytelenség a rejtezkedő igénytelenségek sorát feltételezteti.

•    A magam vonatkozásában a materiális élet szinte minden területén élményszerűen jellemzőnek találom az igénytelenséget. Viszont abban a pillanatban, amelyben valaminek szellemi aurája keletkezik, elképesztő és abszurd alkotói-fogyasztói igényesség lép fel bennem. S noha rendkívül polarizált e két dolog, a gourmandságot nem szabad kizárólag a matériákra vonatkoztatva szemlélni. Az igazi gourmandság egy belső, megfoghatatlan igénynorma különféle dolgokra vonatkozó szelektálódása. Nem vagyok az a típus, akit a hihetetlen gondossággal válogatott jó ízek, egy étkezői kéjutazás azonnal átjuttat egy másfajta, szellemi gourmandságba. Gondolhatok itt Petroniusra, Balzacra, Krúdyra, szóval sorolhatnám az anyagi és a szellemi gourmandság halhatatlanjait, akiknél ez az igénytöbblet a belső mechanizmusuk egyik alapeleme. Én azonban az anyagiakat és a szellemieket automatikusan szétválasztom, s e szétválasztódásból bújnak elő a kívánság-gesztusaim.

O Ezen a ponton beugrik az az önmagadat tükröző hármasegység, amelyben mind az elemek, mind azok sorrendje masszív: Ember, Mészöly Miklós, Magyar. Platón Lakomájában is fellelhető egy hármasegység, a gasztronómiai, az esztétikai és a szellemi öröm egymást feltételező és kiteljesítő sorrendisége. Az, ugye, nálad sem képezheti vita tárgyát, hogy mindkét esetben érvényes, ha hiányzik, vagy fölerősödik az egyik elem, gyengül a másik kettő, s emiatt csorbulhat a harmónia, gyengülhet a létbeli üzemképesség. Ennek ellenére, téged valamilyen örökölt vagy kialakult – históriai, szociális, pszichikai vagy egyéb – károsodás miatt mintha kizárólagosan a szellemi örömök aurája tartana bűvkörében. Ki vagy te? Rejtezkedő Lao-ce?

•    Nem hiszem, hogy gasztronómiai világképemet ráerőszakolhatnám valamilyen geográfiai, históriai vagy művelődéstörténeti látleletre. Itt kézenfekvő lenne utalnom közép-európaiságomra, vagy magyarságomra, de ez nem lenne több üres retorikánál. Ezt a feltehetően alkati féloldalúságomat talán az a hellenisztikus vágy táplálhatta bennem, hogy a szellemiség ereje és öröme már évezredek óta teremtő forrása annak az önazonosító nyelvnek és megismeréskorpusznak, amely alapja a plurális gondolkodásnak, a vélemény- és nézetkülönbségek játékának... Azt hiszem, a platóni hármasegység szétporladása mélyen összefügg azzal a társadalomfejlődési gonddal is, hogy módosulóban van a családszervezés, és a családstruktúrák szerepe. A rokonság és a család még néhány nemzedékkel ezelőtt is sokat tudott az együttlét társas öröméről. Nem kell különösebben részletezni, hogy a sokszínű európai kulturális világ lassú lecsupaszodása azért állandósult, mert nem tudott és nem tud megfelelni azoknak a számára túlontúl ellentmondásos hatásoknak, amelyekkel a vallás, a művészet, a tudomány, ezen belül kivált a fizika, na és a kelet és nyugat közti feszültségek feloldhatatlansága terhelte meg mindennapjait. A görög-római ellentétességek és szimmetrikusságok óta, mivel az túlontúl eredeti volt, minden lényeges kor a változás és a lecsuszapodás képletét mutatja, akárcsak a mi magyar históriánkban is. E lecsupaszodásból természetesen az étkezési kultúra sem vonhatta ki magát, ennek ellenére még a magyar történelmi főurak udvartartása is olyan társas és kommunikációs terepet nyújtott, amelyben a szellemi kapcsolatteremtéstől kezdve a politikán át a család súlyos problémáinak megbeszéléséig, minden egy belső, intim közösségben tudott terítékre kerülni. A család, mint a legkisebb közösségi egység – amely biológiai, na és uralkodói szemmel nézve, szaporító funkciójának köszönhetően lett valamennyi lényeges kultúra legvédettebb szentsége –, természetesen őrizni hivatott azt a platóni hármesegységet, amelyben az esztétikai élvezetet nyújtó közös étkezés, a testi fennmaradáson túl, a szellem táplálását is garantálja. Vagyis egyfajta biztonságérzettel párhuzamban meghittségét, otthonos létatmoszférát sugall, amelyet a betegesen tevékeny ember diktálta modern életmenet mára tökéletesen szétzúzott, s fölparcellázta azt a családeszményt is, amely reménytelenül invokált létvigaszként biztosíthatná önmagunk szellemi és anyagi táplálékkal való telítődését.

O Voltak idők, amikor nem volt távolság kézművesség és művészet, sorozattermék vagy műalkotás között, illetve a mindennapi betevőjét fogyasztó ember és a gourmand között. Ma, noha egymás mellett léteznek, hatalmas a távolság az ismeretterjesztő-zabáltató világüzem, és a kifinomult ízlésű, kísérletező elitisták között, s annak ellenére hatalmas, hogy a kettejük közti csereforgalomra hivatkozva jónéhány kortárs létértelmező igyekszik archaikus képletek alapján egybelúgozni az értéküket. Én azt mondanám, itt egyazon világ két idegen értékegységéről van szó. Warholosan, vagy hollywoodosan banális a táplálkozás funkcionalitásának ürügyén a guick food-ok és a rohanó családok eligénytelenedett gyorszabáló emberkéjének fizikális telítődését – esztétikai és ízlelői minimalizmusát – egybelúgozni a gourmand létbeni örömével.

• Mára szubjektíve részletezhető különbözőséggel a föld népességének egy bizonyos hányada másmilyenné – egyénivé lett a közösségi helyett. Csakhogy ez az elgondolás nem valakinek a személyes fölismerése alapján lépett működésbe, hanem a história, az előző világunk részecskéinek újraértékelése következtében, egy időben elnyúló kollektív döntés eredményeként. Az egyénivé válás, az új minőségű én keresésének szándékában szívesen kanyarodnánk vissza Lao-cehez, de valahogy keveseknek sikerül ez. Gasztronómiai vonatkozásaiban civilizatórikus fejlődésünk odáig jutott, hogy az egykori futurológusok jóslása a tablettás étkezésről már nem képzelgés, ugyanis az ember űrbeli létezésének pragmatikuma megkövetelte a sűrítményekkel, passzívákkal való táplálkozást.

O E passzívák előállításában sokat segítette az amerikai űrrepülést egy chicagói magyar gourmand, Szathmáry Lajos is, aki azon túl, hogy író és neves könyvgyűjtő, a készételek szárításának és fagyasztásának is nagymestere. Tartósítási szisztémáit odáig fejlesztette, hogy ma ő az egyik legnevesebb űrgasztronómus, s talán nincs is olyan amerikai űrhajós generáció, amelynek étkeztetéséhez ne lett volna köze.

•    Lajost Chicagóból ismerem. Bevallom, ha bizonyos lennék abban, hogy ez a nyilván másfajta gyomorműködést igénylő táplálkozás nem gyengítené fizikai és szellemi-alkotói állapotomat, vagy ahogy Wang Cs’ung mondaná, soványodásom és gyengülésem nem érné el a kimerültség végső fokát, s főképp ha rendelkezésemre is állnának ezek a nyilvánvalóan megfizethetetlenül drága passzívák, én is megpróbálkoznék velük. Gondold csak el, olyan csodaszert fogyasztasz, amelyet pirula formájában tarthatsz magadnál...

O Jaj, ne... Tiszteletre méltó ez a nyitottságod, én talán mégsem...

•    Kell, sőt, szabad túlozni, hogy megszokott evidenciáinkat próbára tegyük... Hogy az esztétikai minimalizálás mintájára bedobjam a gasztronómiai minimalizálás lehetőségét, azt kell mondjam, étkezésünk csipméretűvé minimalizálódhat, amennyiben a tudomány képes lesz egy cseppben, vagy egy tablettában összesűríteni azt az energia- és tápanyagmennyiséget, amely egy kétméteres emberlény egészséges fenntartásához szükséges.

O A kvarckristályok valóban aszeptikus tökéllyel tolódnak előre a biologikum tartományaiban, s ha egyszer valóban világméretűén általános lesz ez a fajta gasztronómiai minimalizálódás, az szerintem egy olyan érzelmi és szenzuális minimalizálásnak lehet csak a következménye, amelyből egyenes út vezet a világkatasztrófát felgyorsító etikai minimalizálódáshoz. És már el is képzelem, hogy a gasztronómiai minimalizmus gourmandságáról emberlelkületű képleteket rejtenek a jövőtervezők digesztái, és az elektronikus adattárolók. Oda Buda!

• Itt természetesen háttérbe szorulhat mindenféle gourmandság finomabb analizálhatósága, mert ez a McDonald’s-féle uniformizálódáson is túltehet majd, mégsem merném állítani, hogy ez lesz az emberiség érdemi megfosztása, vagy kifosztatása. Ki tudhatja, milyenné lesz akkorra az ember gyomra, ízlelési igénye, terítési kulturáltsága – milyen lesz az ember maga? És mi tagadás, a gyors, ésszerű kiszolgálásnak, az időgazdálkodásnak, és az emberi termelékenységnek már ma is tágabb, szabadabb teret biztosít, hogy az ember beállhat a gyorsetetőbe, bevághatja a kajáját, s már mehet is az úgynevezett dolgára.

O Na, ne... Olyan ez, akár az óvszeres gyors szex – elfelejtődik, mert nincs élményelem, amely rögzítené.

•    Ez bizony messzemenően nem egy archaikus viselkedési mód, de van, s agresszívan kezd olyanná válni, mint valami átmentendő információ, a jövő nélkülözhetetlen tudáskincse... Tény, hogy itt nem a platóni lakoma örömei, legfeljebb a tankolás ténye fontos. Nem az ölelkezés maga, legfeljebb az ejakuláció. A gourmandság? Semmibe veszett, elsodródott reminiszcencia, komolytalan harmónia-vágy... nem tudni... Pedig a platóni lakoma hármasegységének hordalékai észlelhetők voltak még a századunkban is, kivált a vasárnapi ebédeknél, amikor főként a magyar polgáriasuló családoknál együttes szertartásnak tetszett a gasztronómiai, esztétikai és szellemi gourmandságra tett közös kísérlet. A nagyszüleink, sőt, még a szüleink is érezhették a dolgok egyfajta organikus összefüggését.

O Elsüllyedt Atlantisz... Ezek az ebédek nálunk, Dunaszerdahelyen még a hatvanas években is harmonikusnak tűntek számomra, de valami külsőnek vélt dolog miatt már akkor is valahol az idegenség várótermében játszódtak le a dolgok. Ma talán úgy fogalmazhatnék, hogy akkor csak éreztem, ma már tudom is, hogy a platóni lakoma hármasegységének kielégíthetetlen vágya nem egyéb misztériumnál. Kisembereknek szóló misztérium...

•    Nem, nem... Az a fajta gourmandság, amelyről te beszélsz, máig él, tapasztalható bizonyos embertípusoknál..., noha ez már valóban nem a görögök vagy a rómaiak gourmandsága. Tudniillik manapság a legkevésbé tapasztalom, hogy az ínyencek gourmandsága kötődne a platóni lakoma sugározta gasztronómiai, esztétikai és szellemi egységigényhez. Hogy nem kötődik, annak több oka lehet. Egyik nyilván a zajártalom, a decibelben mérhető zenei őrjöngés, amely a szóbeli kommunikációt már majdnem lehetetlenné teszi a nyilvános helyeken, és az éttermekben. A másik ok az lehet, hogy a világi szertartások mára szinte kizárólag a matériákra terelik figyelmünket, a dolgok anyagiságára koncentrálnak, a testre, a testiségre, s a szellemi háttérbe szorul, eljelentéktelenedik, vagy nincs is jelen. Kiszorult. Akárcsak azokról a közös étkezésekről, amelyek a terített asztalnál kezdődnek, s nem a blaszfémia kedvéért állítom, s minden köztes élmény híján, a toalettben végződnek. Hogy az étkezéssel egyidejűleg szellemi ínyencségekkel kínáljuk egymást, arra már azért sem futja, mert mire a tanácskozásokon, szimpóziumokon és kongresszusokon eljutunk az étkezésig, többnyire szellemileg-lelkileg kifacsartak vagyunk, és eszünk ágában sincs összekapcsolni a gasztronómiai élvezetünket holmi szellemiekkel. Ma vagy tömjük a bendőnket, vagy kétes hátsó gondolatokkal dumálunk.

O Bennem e két tevékenység elkülönülésének esztétikája azt a tökélyre vitt ordenáréságot idézi, amellyel az öncélú kulináris – értsd: orális és anális – élvezkedés egyik legtalálóbb filmes megfogalmazásában, A nagy zabálásban is találkozhattam.

•    Az a film valóban telitalálat, az egyoldalú, öngyilkos gourmandság abszurdizálása. Arra intelmez, hogy ha bármelyik kifinomult készségünket vagy nosztalgiánkat ad abszurdumig visszük el, az az önpusztítás mániájává fajulhat.

O Az emberi társadalom élő szervezet, s mint ilyen, nála is léteznek patologikus jelenségek. Az önpusztítás erősödő kényszerét például nemcsak a hatalom és a pénz világához kötődő ökológiai felelőtlenség, és az atombomba-mánia mutatja, hanem az is, ahogy kisemberek százmilliói fogadják el a gyorsetetők létjogosultságát, mintegy végleg lemondva arról, hogy serkentsék a középkori közösségi társadalom, vagy, hogy Piatonnái maradjak, a görög poliszok egyfajta szellemi rekonstruálását... Szinte már rühellem, hogy mintha egy sosem létezett harmónia iránti vágyakozás reménytelenségét szajkóznám, nemde?

•    Nem hiszem. Mi más tenné, ha nem a művészét, hogy számba vegye, analizálja és továbbadja a letűnt kultúrák lényegét? Ahogy a középkor sem hibernálta, hanem újraértelmezte a régi kultúrák örökségét, az elektronikus adattárolók információkincse is csak egy apránként adagolt újraértelmezés révén járhatja kötéltáncát a remény és a reménytelenség szakadéka fölött. Tény, hogy több ezer éves kulturális kondícióink nem a felhőtlen öröm perspektíváját láttatják velünk a McDonald’s-ok és az uniformizálódó fogyasztó-kultúra tükrében. De elképzelhető, ez a fogyasztói-eladási technika kell ahhoz, hogy – mégis – egyre többen jóllakhassanak...

O Nem, a McDonald’s-okat nem nyomortanyák centrumában működtetik, Miklós, a gyorsetetőkben a karitatív szellem leghalványabb lenyomata sincs jelen. Drágábbak, mint az átlagéttermek, vagyis az emberek választhatnának. Vagy te azt hiszed, akik ezt választják, úgy élnek, ahogy jólesik nekik? Mert úgy kellene élni, ahogy jólesik, nem igaz?

•    Ez az igény a kultúrák keletkezésétől fogva mélyen élhet az emberben, s vele nyilván az a primitív önelvárás is, hogy azt egye, és úgy egye, ahogy az jólesik neki. Nyilván nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a gasztronómiai azt és az úgy törzséből hajtott ki az esztétikai és etikai mit és hogyan is. Bizony, még az ilyen dilettáns gourmandsággal rendelkező páriában is, amilyen én vagyok, lelepleződik az a közérzet, amely szeretné, hogy elöntse e kettős jóllakottság jóérzése... Nagyon sokat dolgoztam és dolgozom szabadban, vidéken – a Porkolábvölgyben, itt, vagy másutt –, ahol felejthetetlenné lettek azok a természetközeli miliőben fogant étkezések, amelyek valami ősi biológiai hajtóerőnek megfelelve a hamisítatlan materializmus aurájában történtek. Amit a beidegzett mozdulatok rítusával végez az ember, annak leginkább a biológiához lehetne köze, s nem az etológiához, ám mi, a legendaformálás méltóságával mégis hajlandók vagyunk azt mondani: a magyar étkezési szokásvilág nyilvánul meg abban, ahogy fél kezemmel elmarkolom a szalonnát és a kenyeret, fél kezemmel pedig hozzá szelem a frissen leszakított paprikát, hogy aztán jól megsózva, kellő lassításban, komótosan a számhoz emeljem. És valóban, hajlandó vagyok elhinni, hogy a gourmandság barbárabb, magyar változata ez.

O Nekem az étkezés beidegzett mozdulatairól a Homo erectus jut az eszembe, vagy a későbbi, a németországi Neander-völgy halhatatlanja, az a százötvenezer éve megjelenő ember, aki már nem csak elhullott állatok teteméből táplálkozott, mint elei, a Hominidák.

•    Igen, az valószínűleg többszázezer éves közérzet, ahogy a gyönyörűen primitív, zavartalan kompozíciója étkezési szertartásban az ember belülre bámészkodik, meditál, mintegy a környezet szerves részeként. Bennem is ilyen archaikus és organikus a gourmandság színtere... Párbeszédet folytathatok önmagammal, a fűvel, a virágokkal, az eszközökkel, az univerzummal, a felsőbb erőkkel, gondolkozhatom mindenről, mert aláfestésként itt van a természet pazarsága, majdnem azt mondtam, paráznasága, és hát maga a táplálkozás kéje, elégültsége.

O A civilizált világ elsorvasztotta e szertartás rítusát... Iparilag fejlesztett pszeudorítusokat kínál, amelyekhez...

•    Manapság már valóban nagyon ritka, hogy valamilyen ügyintézési céllal leülünk egy gyönyörűen megterített asztalhoz, és elkezdünk egy eléggé hosszan tartó ebédet. Étkezés közben előjönnek politikai és irodalmi ügyek, egyéb, országosnak vélt dolgok, s közben az egészet belengi egyfajta esztétikum, az együttlét szépsége, és egyfajta gyengéd, a józanságon belüli létezési mámor, hiszen az egész megvan öntözve minőségi italokkal, tűzdelve van az ismeretek és információk intim áradatával. De ez ritka, nem mindennapi, alkalomszerű, s mivel ebből legfőként a nem-mindennapiság ágyazódik be életünk szövetébe, visszavezetődünk azokhoz az összejövetelekhez, amelyek régebben is kivételesek voltak. Csakhogy régebben az agora mellett ott voltak az iskolák, amelyek szinte kötelességszerűvé tették, hogy minden lényeges szellemi dolog bukéját közösségben, barátok, gyönyörű, okos ifjak, szép és csábító nők társaságában, zenével dúsított térben, vagyis az emberi létezés amolyan gesamkunstos aurájában adják meg. Az ilyen közeg, amely maga az ízek, a hangok és a testi látványosságok feszültségköre, kétségkívül finomította a gondolatokat, s mintegy adalékként, szellemi és testi felnőtté válásra ösztökélte a sihedereket.

O Amikor az előbb felvázoltad a marokra fogott szalonna evésének rituáléját, s azt a gourmandság barbárabb, magyar változatának minősítetted, felötlött bennem, hogy mennyi mindenből lehetne olyan mítoszt gyártani, amelynek nemzeti eredetét még az etológiában jártas tudósok is csak nehezen vonhatnák kétségbe. Csakhogy a francia tengeri halász az ecetes-sós vízben pácolt, eléggé zsíros halétel, az inuit, a szintén sózással, s gyenge füstöléssel tartósított fókaszalonna marokra fogása révén élhet át a tiédhez hasonló létérzéseket, Ausztráliában pedig...

•    Ott nem jártam, de Franciaországban többször voltam. Bretagne-ban, Normandiában, és a déli Provence-ban is van valami sajátos, ami nálunk vagy az eszkimóknál nincsen. Ez a kevéske táplálék mellé helyezett vörös boros kancsó. Lényegében azonban valóban igaz, hogy a francia másfajta egyszerűséggel, de ugyanúgy megrendezi magának az étkezést, mint mi, vagy bármelyik nép gyermeke. Persze, a franciák a mai napig nagyon szertartásosan étkeznek, következetesen betartják a pontosan kimért déli étkezési időt. Amiben ők hagyományőrzőbbnek, az archaikus szokásvilágot féltőbbnek mutatkoznak nálunknál, az éppen a gasztronómiai és étkezési kultúra. Mi ezt hamar feláldoztuk a civilizáció oltárán. A franciák még a civilizációs körülmények nyomására sem adják fel ezt a csodálni való mániájukat, s hasonlóan nem az angolok, akiknél a reggeli ugyanaz, ami a franciáknál az ebéd. Az angol reggeli a maga hallatlan gazdagságával, rituális teájával képes megőrözni, s újraszervezni magát. Ebben a két társadalomban a platóni hármastagozódás különböző maradék változatai még mindig élnek az egyén idegzetében.

O Vagyis szerinted az ember, markában a szalonnával, vagy a füstölt hallal, már nem élheti át ezt az elkorcsosult mítoszt, a nyugalomnak és az elégedettségnek azt az állapotát, amelyben egykor talán hiánytalan kommunikációban állt a Léttel és az Istennel, illetve, görögökről is lévén szó, az isteneivel?... Korunk embere már képtelen ambróziával kínálni saját isteneit. Képtelen, mert egyrészt nem hisz bennük, másrészt, magával van elfoglalva.

• Ezt a mítoszt még átélheti... És át is éli – másképp. Valahogy úgy, mint az autó a gyújtást. Az evés rituáléjának mai lényege: felkészülés a motorok beindítására. A reggeli ébredés után minden emberben kezdetét veszi az a rituálé, amely, mint az ujjlenyomat, csakis az övé. Én azt szoktam mondani magamról, először létre kell jönnöm, hogy aztán létezhessek. A dödögéstől, a totyogáson át a bámészkodásig ennek nagyon pontos dramaturgiája van. Szinte kottázni lehet, ahogy ébredés után helyükre billennek bennem a fontosabb csavarok, furatok, vágatok, s szép lassan beindulnak a belső motorok. Egyik barátom említette, hogy szigligeti tartózkodásakor a szomszédos szobában lakott az idős Ottlik, aki ekkor már eléggé elesett volt, megrozzantották a betegségei. Még a szomszéd szobában is akusztikai élményként szolgált, ahogy Géza reggelenként létrejött. Áthallatszottak a lépkedései, a rakosgatásai, a fölállásai és leülései, s mindezekkel az önmagában való dödögések olyan egyvelege, amely elmondva ugyan rendkívül naturálisnak tűnhet, de ha az ember jobban magába néz, és megfigyeli saját öntudatlan tevékenysége ábráját, amely napról-napra ismétlődik, akkor mégsem tartja ezt visszatetszőnek. Az idő futásával változnak kissé az önösszeszerelés elemei, bizonyos dolgok fölerősödnek, bizonyos modulációk, amelyek kezdettől megvoltak, eltűnnek, vagy másképp zajlanak le, mint korábban, a lényegen azonban semmi nem változik. Ennek az önfeledt üdvözültségnek talán már a Homo erectus óta megvan a maga koreográfiája, ami ugyanúgy mostani témakörünkbe tartozik – amellyel létbe-vetettségünk titkait faggatod –, mint maga az éhség... Bár a gasztronómia és a gyomor felől közelítve talán pontosabb, ha azt mondom, körülményekbe vetettek vagyunk, és e körülmények koronként, társadalmakként nagyon különbözőek. Bizonyos, hogy a mai istenek nedvműködése nem indul be az ambrózia láttán és hallatán. Mások a körülmények. És e körülmények meg tudják határozni egy egész korszak mozgási, létezési ábráját. Én a testet-lelket megörvendeztető étkezési rítusok módosulásaiban nem csupán egyfajta önelvesztési szomorúságot látok, hanem azt az élményt is érzékelem általuk, amellyel az emberiség egy része közli leglényegesebb létérzését: rohanok, s bár tartok attól, hogy rohanásom a saját utamról kialakított eddigi véleményemet veszélyezteti, nem tehetek mást.

O Azt mondják, a Nyugat megszállottan realista világ. Noha gyorsetető-hálózataikkal az étkezés ősi rítusát világszerte kikezdték a gasztronómián uralkodó technokraták, érzékelhető az a szándék is, amellyel a nyugati polgárság rétegei az évszázados étkezési rend megőrzésével, vagyis gyakorlásával ellenállni kíván az étkezési kultúra uniformizálódásának. És itt már nemcsak gourmandságról van szó, arról is, amitől a civilizált világ éppen megfosztatik...

•    A komputervilág falanszterében most éppen a világegyetembeli társaitól fosztja meg magát az ember. A geológiai képződményektől, a csillagoktól, a növényektől és az állatoktól, a tiszta víztől, a tiszta levegőtől... A felszabadító együvétartozás azon csodájától, amelyben véresre mocskolt történelmi díszletek között sziszifuszi csatáját vívja közössége léthatárainak kitágításáért az ember. Ha ezt a küzdelmet csak önmagáért vívná, talán hatékonyabban működne az emberben a kegyelem, és a belátás. Így csak a hiány, a frusztráció, az örökös újragondolása annak, hogy úgymond magasabbrendű emberi mivoltunk miért didereg magányosan az ostobaság, az önzés, a szűklátókörűség, a száguldás világszínpadán. És ebben a perverz száguldásban már nem a jólét növekszik, hanem az elmagányosodás mélyül. Nem a szellemi gazdagodás, csupán a fizikális önmegőrzés és fajfenntartás az igazi cél, s ehhez a gyorsetetők és gyors-szex-üzemek – olykor családi hálószobák mélyén –, valóban kielégítő szolgáltatások.

O Neked nem tetszenek ezek az iparilag ritualizált étkezések? Jössz és mégy. Önkiszolgálhatsz. Ellentétben az egykori kávéházakkal, és otthonos vendéglőkkel, itt nem kell áldoznod a meghittség oltárán. Siethetsz. Dehumanizált térben uniformizált ízek.

•    A mohó érkezés, és a kielégületlen távozás tüneteit hordozzák magukban azok a tömött hasak, amelyek azért mégiscsak egyedülállóan rideg stílust tükröznek. Az egzisztencia, a konkrét egyes automatizmusát.

O És nem csak a kortárs amerikai prózában, hanem Közép-Európában, sőt, nálunk is. Neonvilág Magyarországon. Azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy mi szegények vagyunk, s ezért kénytelenek vagyunk fölzabálni a holnapunkat. A holnapi nyugodt egzisztáláshoz nincsen megtakarított pénzünk, s emiatt ma minden felzabálhatót felzabálunk. Lelki eredetű, szociálisan motivált farkaséhségben szenved az ország, sőt, Közép- és Kelet-Európa nagyobbik hányada. Napjaink Magyarországát harminc milliárd dolláros adósság terheli. Ekkora adóssághalmazzal sem Lengyelország, sem Szlovákia, sem Csehország nem „dicsekedhet”. Ebből, ha jól emlékszem, legkevesebbet Hornék, négyet vagy ötöt Antalék, húszvalamennyit Kádárék halmoztak fel, vagyis a gulyás-kommunizmusbeli kirakat-jólétnek még csak most fogjuk megfizetni az árát. A kommunista Közép-Európában Kádárék alatt senki nem élt olyan színvonalon, mint a magyarok, s ennek beláthatatlan böjtje lesz. Az ország évi exportbevételeiből pedig majdhogynem a hitelkamatokra sem futja. Elengedésről pedig szó sem lehet, hiszen nem nyugati állami-kormányzati pénzintézeteknek, hanem zömmel japán magánbankoknak tartozunk, akiknek esze ágában sincs engedményeket tenni. Miért is tennének? Csak a rendszer változott, Magyarország s a magyar nép, amely ezt a mérhetetlenül nagy összeget fölzabálta, vagy ideológiai alapon elajándékozta, itt maradt. Van, most is van, él – és rengeteggel tartozik.

• Lélektanilag kézenfekvő: ha bizonytalan a holnapod, fogyaszd el őt ma. Vagyis: zabálj, magyar, amíg lehet, mert nem biztos, hogy lesz mit enned holnap. Tudniillik valóban vissza kell fizetnünk a tartozásainkat. Ha ezzel néhány év alatt nem tudunk elszámolni, nem nézhetünk a saját szemünkbe. Okosan kell gazdálkodni, a fiatalokra, az oktatásra kell mindenekelőtt költenünk. A dolog másik vetülete, hogy a magyar átlagpolgárnak az utóbbi fél évszázadban valóban nem állt módjában jelentősebb összegeket megtakarítania, ezért nem is rendelkezhet azzal a materiális hátországgal, amellyel a nyugati polgári középréteg. Ez a történelmileg megmagyarázható szegénység tartósítja bennünk azt a folyamatos, olykor örökösnek tetsző bizonytalanságérzést, amely helyenként túlkapásokra sarkall bennünket. Semmit nem merünk biztosnak tartani a következő pillanatra, mert csak a folyamatos cselekvés állandóságával tudjuk lefedni fojtogató bizonytalanságunkat. Amíg cselekszünk, amíg a cselekvésfolyamatban benne vagyunk, azzal az illúzióval élünk, hogy maximálisan fel vagyunk készülve a jelen pillanat túléléséhez. A bizonytalanségérzés állandóan előre vetíti csápjait, és annyira csonkává tesz bennünket, hogy nem tudunk a személyes jövőnk pillanataiban gondolkodni. Mi egy örökös jelenbe zártan, gettósítva, a folyamatos pillanatiság életérzésével rendelkezünk. Az igazi távlat-nélküliség afáziás görcseiben. S most egy furcsa gondolat jutott eszembe: ez a pillanatban való lét, a pillanatiság görcsébe zárt életlefedés és létmegfogalmazás egyáltalán nem áll messze az irodalom mai általános aurájától, megfogalmazási kényszereitől. Magyarán az állandósult pillanat, és a jelen idő valami sajátosat teremtett bennünk, amit a fiatal magyar irodalom megdöbbentő mélységgel él meg. Nem a múltban gondolkozunk, a múlt idő mintha ki lenne kapcsolva az igei ragozásunkból, s ebből a kikapcsolásból életre kelt egy eszme. A pillanatiság eszméje. S ha a pillanat, vagyis az idő eszmei, akkor minden mozgásnak, mozdulatnak, a legparányibb rezdülésnek is jelentése van, mivel a lényeg abban az ellentmondásban bújik meg, hogy nem a folyamatban, hanem az önmagára csukódó pillanatban leledzik az életprincípium. Az ember pszichés fejlődéstörténetében bizonyára nem mindig volt így, hogy tulajdonképpen sem a múltat, sem a jövőt nem tudjuk élményszerűen átélni, s ezért mindent azonnal a jelenbe, a jelen időbe, az adott pillanatba transzponálunk. Ezt a pszichés irányzatot, a pillanat glorifikálódását, egy civilizációs életritmus és szokásvilág tette kényszerítővé számunkra.

O A pillanat megnyíló résein azonban ráláthatunk nyugtalanságainkra, rohanásainkra, megállásképtelenségünkre, arra az elhallgatott tudathasadásra, hogy miközben önfeledten hagyjuk eluralkodni magunkon a testiség eszméjét, képtelenek vagyunk testünk minőségi táplálásával és ápolásával foglalkozni. A körülmények foglyai vagyunk. Ez a múlt- és jövőnélküli pillanatiság számomra mindenekelőtt azt szignalizálja, hogy régiónkban menthetetlen az átalakulás, amelyről még nem tudható, a felismerhetetlenségbe tart-e, vagy csupán a civilizációs körülmények törvényszerű hordalékaként a majdani nagy átalakulás előzménye.

• A körülményeknek megvan az a felismertető hatása, amely révén a lassan, ám kétségtelenül átalakult értékeket az ember képes evidenciaként kezelni. Például nem szegénységként érzékeli saját nyomorát, hanem evidens megalkuvásnak, s ez, természetesen, szokásvilágának koreográfiájába is átszüremlik. Gyermekkoromban, édesapámék jóvoltából, nem kellett megélnem a nincstelenséget, későbbi életem viszont úgy alakult, hogy a szegénység több megjelenési formájával találkozhattam. Nyilván alkati adottság, hogy engem egyik sem traumatizált. Hordozok magamban valami archaikus affinitást az archaikusán egyszerű, természetes körülmények iránt. Neveltetésem sem ébresztett bennem különleges létezési státuszigényt. Úgyhogy nekem semmilyen gondot nem okozott a szegénység, a legegyszerűbb körülmények között is föltaláltam magamat, sőt, valami kíváncsi leleményességnek köszönhetően a külső körülmények szüntelenül arra ösztökéltek, hogy azt lakájosítsam, amiben éppen vagyok. Az anyagi eszközök és egyéb eszköziségek teljes hiánya ellenére – hogy elviselhető legyen számomra – még a fogságban is megteremtettem az otthonosság atmoszféráját. Egyfajta tárgyi rendetlenség keltésével. Vagy azzal, hogy megtanultam, a napi két csajka köles leves mellé kiosztott tizenöt vagy húsz deka kenyeret hogyan rágjam el. Erre egyrészt magamtól jöttem rá, másrészt a környezetemben levő fogoly cigányoktól lestem el, akik a maguk nomádabb beidegzettségével pontosan tudták, hogy amíg valamit rághatok, addig a nyálképződésem is gazdagabb. A sok nyál visszanyelése pedig az eltelítettség érzését nyújtja. Fogságból való hazajövetelem után is sokszor észrevettem, hogy a szinte beretvára élesített késsel úgy metszem a kenyeret, mint ott. Hajszálvékony szeletekre. Kérdezték is nemegyszer, miért szelem ilyen vékonyra.

O Miért?

• A hártyavékony szeletek hosszantartóvá tették a minimális étkezést, ugyanis a szeletke az nem kitépett vagy letépett kenyérdarab. A vékony szeletke kikövetelte belőlem a fogyasztás polgári rítusát, s ennek megfelelően méltányos időt kellett szentelnem neki. De azért nem vittem annyira túlzásba a rágásidőt, mint néhány évvel ezelőtt az a németországi barátom, aki tagja egy egészségügyi szektának. E szekta tagjai a rendkívül lassú evés hívei, akik lenyelés előtt a szájukban hetvenhétszer megforgatnak és megrágnak bizonyos ételeket, s velük valóban nem volt könnyű ebédelni. Igyekeztem alkalmazkodni a rágásidejükhöz, de nem nagy sikerrel, mert miután bevették a szájukba a falatot, iszonyúan sokáig csócsálták, szerintem a pépnél is pépesebbé, ami abszolút ízetlenné tette a legkiválóbb finomságokat is. Ez, mondjuk így: szokatlan volt számomra. A mi étkezési kultúránkban is egyre inkább alig rágunk, szinte tömeget nyelünk le, majdhogynem egy darabban.

O Szerintem ez ugyanúgy a gasztronómia pornografikus eleme, mint a gyorsetető automaták. Csak rágás van, élvezet sehol... Iszonyúan egészségtelen, megterheli az egész emésztőrendszerünket... De visszatérve a fogságodhoz: a háború lakájosított nyomora, és az etető automaták nyomora között lényegi különbséget látok.

• Én is. A magányosított nyomor lakájossága rítuspótlék volt. A tömegetetők valóban nem lakájosak, nem lehetnek azok, mert ott mindent elvégez helyettünk egy robot, akár emberrobot, akár géprobot, akik arra vannak beállítva, hogy mihamarabb degeszre tömjük magunkat, és átadjuk a helyünket a következőknek. Pillanatokba sűrített átmenet vagy. Jössz és mégy, s talán soha többet nem térsz vissza. Csak a pénzed hagyod ott, a lelkedből abszolút semmit. A fogságnak ellenben azért lehetett lakájossága, mert miközben megteremtettem nyomorom intimitását, aközben felépítettem azt a rítust is, amely valamilyen szinten egy pszichés és szellemi kielégülést jelentett... Nagyon hosszú ideig jó, kevésbé jó, és rosszabb albérletben laktunk, s Ali szokta mondani, hogy én pillanatok alatt mindegyikben, de még az alkalmi szállásaimon, szállodai szobákban is megteremtettem magamnak azt a személyes rendetlenséget, lakájosító zavartságot, amelyben akár fél napra, vagy csak egy éjszakára is otthon tudtam érezni magamat. Kiaggatok teljesen hülye apróságokat, amelyek ilyen rövid időre teljesen indokolatlanul kerülnek a falra, csakhogy épp ezzel a gesztussal szűkítem le, lakájosítom be, rendetlenítem kabinná a teret.

O A kabinban meztelenre vetkőzünk.

•    Igen, és pillanatok alatt promiszkuitásba kerülök az adott tárgyi világgal... Nem voltam börtönben, de feltételezem, hogy tárgyi adottságokkal ott is igyekezném megteremteni azt az intim viszonyt, személyes közeget, amely az adott körülmények között számomra a legmegfelelőbb. A kabin egy minimális élettér metaforája, ahogy a marokra fogott szalonna is az. Elviselhetővé tudom tenni általuk azt a mozgásvilágot, amely számomra az adott helyzetben a legoptimálisabbnak tűnik. Itt talán érdemes megemlíteni, hogy az embernek rendkívül nehéz két, látszólag ellentétes igazsággal azonosulnia, s annak ellenére nehéz, hogy tudja és éli, hogy semmilyen kérdésre nincs egyetlen felelet. A börtön lakájosítása pótcselekvés-e vagy valós szükség? Mint minden emberi ügynél, ennél is hajlunk arra, hogy végső válasz és megoldás után kiáltsunk, mintha létezhetne más végső megoldás, mint a halál... És mégis, hogy konstruktívak lehessünk, akár a fogságban, akár a börtönben, akár egy filléres albérletben, mindenekfölötti morális kötelességünk önmagunk lelki egyensúlyának megőrzése. Ehhez kellenek azok a mütyürök és gesztusok, amelyek bizonyos szögből nézve akár a pótcselekvés eszközeinek is tűnhetnek, de nem azok. A szabadság és a rend eszközei, mert e két látszólag egymást kizáró dolog egyidejű megjelenése nélkül nem születhetik meg az a bódulat, amely az emberi cselekedetet a tökéletes személyesség aurájába öltözteti, mivelhogy az autentikus cselekedet emberemlékezet óta tökéletesen személyes ügy, s csak akkor csúszik át a személytelenbe, mint Buddha mosolya, amikor beteljesül...

O Miként az étkezés is személyes ügy, illetve az volt egykoron. És az volt a szellemi táplálkozás is, amelyet ma a tanügy-tévé-komputer hármasszentségű tonális-vizuális médium kíván garantálni számunkra, s mert egyre kérdésesebb sikerrel, a művészeti élmény bódulatát drogok helyettesítik.

• A hasadás az emberi civilizációnk kezdeti pontjáig vezethető vissza, amelyben biológiai készségeink és archaikus emberi adottságaink együttesét elkezdtük az eszköziségbe kivetíteni, és abban megvalósítani. Azóta szinte minden területen bevezettük a helyettünk cselekvés technológiáját, de nem számoltunk azzal, hogy ahol nem tudunk azonosulni az általunk kitalált technológiával és szerkezettel, ott káosz uralkodik bennünk. Ez az eszköziség diadala, ha úgy tetszik, a szerkezet győzelme a kitalálója felett. Nemcsak az étkezési kultúránkat, századunkban még a sportot is olyan produkcióvá barbarizáltuk, amelyet kitenyésztett alanyok végeznek helyettünk. Családi ebéd helyett hamburgeres pszeudoszakácsok, sportolás helyett kitenyésztett bajnokok és bajnoknők. Díszkanok és ősanyák. Teljesítményüket teljes inaktivitással, a testet-szellemet kielégítő táplálkozás és az aktív sportolás legkisebb gesztusát is nélkülöző külső résztvevőként átváltoztatjuk uniformizált élménybefogadássá. Talán már a görög olimpiák filozófiai mélységű szemlélete sem képes józanító derűt vetíteni erre az iszonyatos torzulásra. Mára az olimpiai játékok is üzletté váltak, s olyan méretűvé dagadtak, mint a mamutvárosok, amelyekben maga a hatalmasság nem ad hozzá semmit a város értékéhez, ellenkezőleg, a nagyság csak a mérhetetlen bajokat és a züllést delejezi.

O Tavaly itt beszélgettünk Kukorelly Bandival a milliókat kereső, egészségüket, jövőjüket nemegyszer kockára tevő élsportolókról. A doppingolásokról. Bandi szerint minden hátulütője ellenére szükség van napjaink sportvilágának sztárrendszerére, hiszen véres és gyilkos világunkban szinte az egyetlen emberfeletti, ám minden körülmények között emberséget követelő küzdelem modelljét kínálja.

• Az rendjén van, hogy a küzdelem modelljévé váltak, de azt sem ártana megvizsgálni és analizálni, hogy milyen küzdelemben... Egyrészt nagyon fontos, hogy a modellnek legyen átcsapási, átszüremlési lehetősége bármilyen szellemi igényességbe, a matérián, a testi valóságon túlmutató dimenzióba. Másrészt, ha egy-egy sportág gépemberek küzdelmévé, uniformizált lelkek összecsapási lehetőségévé züllik, akkor a minőségi megkülönböztetések elsőbbségének hangsúlyozásánál, a számokkal kifejezhető eredményekre aligha vetíthető rá az egyén, az ember a maga teljességében. Márpedig az ítéleterő gyakorlása magasabb képességet feltételez a számolókészségnél. Mert mit számít az, mekkorát ugrik valaki távolba, ha halvány gőze sincs az emberi szolidaritásról, s ezért nyugodtan doppingol. Bandinak számtalanszor elmondtam, hogy miért nézem gyanakvással az ő focirajongását. A csapatjátékban, ellentétben az egyéni sportszámokkal, mód van a lazsálásra, a csalásra. Igazából mindig kétkedéssel néztem a futballsztárra, mert lehetetlen megállapítani, hogy rajta kívül hány ember dolgozta agyon magát az ő csillogásáért.

O Ne haragudj, ez nem így működik. En is fociztam, s mindegy volt, győzött-e vagy veszített a csapat, tudtuk, ki volt, vagy kik voltak köztünk a legjobbak. A csapatjáték szelleme hihetetlenül erős kötőanyag tud lenni, s aki ezt nem ismeri, gyanítom, a közös étkezésekben sem lelhet igazi örömre. Talán erről is elárul valamit legutóbbi könyved, a Családáradás.

• Bizonyos szempontból számomra is kérdéses, milyen mélységekből, nedvekből, szerves és szervetlen energiákból táplálkoznak a gyökereim, hogy a közös étkezések ízei nem vonzottak, és sosem nyújtottak személyes, élményszerű örömet nekem. Inkább az esemény látványa, hangulata ragadott magával, vagyis a külső szem vibrálása, leselkedése, élvezkedése és nyomozása jelentette számomra a téma savát-borsát. Nyomozónak lenni néha elég szomorú dolog. S mert lényegében sosem nőtt bennem hitelessé az inger, hogy ilyen lakomában önfeledten részt vegyek, többnyire sikerrel tartottam tőle távol magamat. A Családáradást említetted. Talán azért akartam, és tudtam megírni benne a nagy családi étkezéseket, mert oly sokszor láttam, és nyomozóként annyira érdekelt a közös jóllakások dramaturgiája, a dolog érzékisége, testisége és megtestesülése, hogy szamárság lett volna lemondanom róla. Mintha a létezésből adódó egyfajta undor előzte volna meg ezeket a nagy családi evészeteket, jól titkolt végleges lemondás, amely az adott pillanatban, mihelyst önmagát akarta megsemmisíteni, átváltozott felmentéssé, s teret kapott a teremtő érosz, az önmaga felé forduló akarat, amely segítségével az asztalnál ülők megteremtették önmagukat. Persze, kizárólagosan a témát láttam meg ezekben az evészetekben, s eszembe sem jutott a képletbe való saját, önfeledt belemerülésem. Az valami metafizikai tévedés lett volna részemről, valami olyasmi, hogy hasznosságuk alapján összekeverem a Ford Sierrát a lóval, vagy a csapatmunkát az egyéni teljesítménnyel. És itt megint bekúszik a Bandi, akinek én úgy fogalmaztam, hogy kezdetektől fogva ösztönös tiltakozás, tartózkodás van bennem mindenfajta sportőrülettel szemben, s ami talán nem tetszetős kijelentés, minden csapatmunkával szemben is. Ez a mélységesen individuális beállítottságom valószínűleg kritizálható jobbról is, meg balról is, fentről is, meg lentről is, mivelhogy én minden teljesítmény vonatkozásában jobban vonzódom a magam által, és magam számára feladatként kitűzött célok eléréséhez, mint a csapatmunka révén elérhető és mérhető eredményekhez, illetve sikerekhez és kudarcokhoz. Még kudarcban is csak az egyénit tartom igazán elemezhetőnek, és kevésbé kockázatosnak. Az egyéni teljesítmény megvalósulása sokkal fontosabb számomra, mint részt venni egy csapatmunkában, amelyben az elmerülésem minősége, a saját teljesítményem, ha tetszik, ha nem, össze van boronálva másokéval, magyarán: az ő teljesítményüktől is függök.

O Kierkegaard: „Az egyes magasabb rendű, mint az általános”.

•    És ez a hit nem igazán közvetíthető, vagy megtanítható, de átélhető, mert az egyes magasabbrendűsége választás kérdése. Azaz egy adott helyzetben, egy adott pillanatban kell megtörténned, s hogy hogyan történsz meg, azt az egzisztenciális pillanataid összességei alapján határozod meg. Természetesen nemegyszer jómagam is részese voltam és vagyok annak az egyszerre önsegítő és önáltató kollektív technikának, amelynek megvan a maga demokratikus önszabályozási elve, s noha individualizmusomat nem tartom abszolút hibátlan adottságnak és törekvésnek, mégis inkább vele alkuszom meg. A kollektív tudat az egzisztencia megteremtése kapcsán nem az ember belső léthelyzetére utal vissza, hanem az ember praktikumra hagyatkozó külső léthelyzetére. Ennyiben a kollektív lét: árnyéklét. Én inkább saját ösztöni indíttatásaimat fogadom el, azokat próbálom folyamatosan humanizálni önmagam számára, mert ellentétben a kollektív teljesítmények moralizáló aspektusával, ösztöni indíttatásaimra eddig még sosem fogtam rá, hogy ez az igazság, ez az egyedüli helyes... S most valljam be azt, hogy enni is jobban szeretek egyedül?

O Néha én is. Amikor úgy vagyok magammal, mint némely ragadozó állat: nem tudok enni, ha figyelnek. De olyankor nem mint önjelölt létesztéta és létkritikus –hehe – létezem, hanem lehányom magamról gourmandságomat, s megelégszem azzal, hogy kényelmesen ülök, a gyomrom pedig, mint valami tengeri szörnyeteg, válogatatlanul befogad mindent.

•    Mint láthatod, családon belül én sem éltem át kellő mélységgel a gourmandság szentségét, ahhoz az egyedül elfogyasztott szalonna révén jutottam hozzá. Mert alkatomat tekintve: mindenben, az étkezésen át a sportig, mindenben az egyénit tartottam elfogadhatóbbnak... Tudniillik, már gyermekkoromban éreztem, korántsem biztos, hogy egy általános, sommázó igazságig úgy tudok a legrövidebb és a legobjektívebb módon eljutni, ha eleve kollektív támasszal merülök bele. Számomra a kívülmaradás pozíciója biztosítja lélektanilag az optimális tettenérés állapotát és létrehozhatóságát, az eredményt magát.

O Hm..., még a gourmandságban is egy sajátos mészölyi kívülmaradás?

•    Igen, akaratlanul is. És most az egyik kulcsszavamat használtam, a kívülmaradást. A dolgok tényleges mélyén egy együttérző idegenség belső közérzete az, ami az én dinamizmusomat és biztonságérzetemet garantálja. Stresszhelyzetben sem szorulok másra, legélesebb ösztönöm rögvest azt kutatja, mit tudok én kiszorítani magamból. Így vagyok a betegséggel is, csak az utolsó pillanatban panaszkodom, amikor már tudom, hogy nem halogathatom, és kelletlen bár, de csapatmunkába lépek az orvossal. Úgy gondolom, ezzel a módszerrel élményszerűen tudok közelebb férkőzni az életünkkel együtt járó jelenségek egyetemesebb igazságvilágához, átélhetem az újra-megragadás esélyét, hogy e szolid vagy kevésbé szolidabb belső keresztrefeszítések magamra vállalásával egyedül tudom a létnek produkálni magamat, egyedül tudom mérni, és felmutatni keresztrefeszítéseim minőségét és modellértékét.

O Közép-Európában viszont nem a kívülmaradás és a belső keresztrefeszítés a divatos szó, nem ez szolgált közösségi modellként. Az utóbbi ötven évben a száműzetés, jobbik esetben a belső száműzetés volt az egyik divatos szavunk, amely a közösségi szolgálat pátoszát, tegyem hozzá, hamis pátoszát is kiközösítette magának. Beismerem, én sosem éreztem magam száműzöttnek, a legválságosabb helyzeteimben sem.

•    Nem, én sem, soha. A száműzetés, vagy a belső száműzetés a mártíromkodók kulcsszava volt. A mártíromkodó politikus ezt hangosan, a mártíromkodó író ezt súgva mondta magával összefüggésben. Én azért nem érezhettem magamra vonatkoztathatónak ezt a meghatározást, mert végül is én gyermekkoromtól a létezés körén belül vagyok kívül. Ami azt is jelenti, hogy nem lépek ki az embermértékű kötelességek világából. Én például nem csak a háború miatt – bonyolultabban a beteg a szüleim miatt nem mentem a Sorbonne-ra tanulni... Nem akartam itthagyni őket. Egyszerűen mondva: én nem abszurdizálom az individualizmusomat, csupán fetrengek benne. A körön belül hagyom cselekedni, de ez nem jelenti összeolvadását azzal a dologgal, amit meg akar ismerni. A komplementaritás elvének megalkotója, a dán fizikus, Bohr hívta fel a figyelmünket arra, hogy már azzal megváltoztatjuk a jelenségek világát, hogy megfigyeljük őket. A vizsgált rendszer vagy jelenség állapotának egyértelmű definíciója természetesen nem lesz lehetséges, a szó szokásos értelmében a kauzalitás is kizárt, vagyis itt egy létezési paradoxonnal állunk szemben. Tételesen azzal, hogy miért csak körbejárni tudjuk az igazságot, csak érinteni a jelenségeket. Az író megfigyelő eszköze saját maga, én, a pszichémmel – s amint hozzányúlok egy rendszerhez vagy jelenséghez, a hozzányúlásommal változtatok rajta, de tulajdonképpen az ontológiai, vegytiszta masszájáig nem juthatok el. Miként magamig sem. Ki vagyok? Hol vagyok? Minek vagyok? Engem ezek a jóbi exhortációk sosem érdekeltek igazán. Nem azért, mert meg akartam magamat kímélni a kétségbeeséstől, engem egyszerűen a működés jobban érdekelt. Ha magamat kutatom, eljuthatok valameddig, de ha a világ, a létezés működésére keresek választ, akkor annak a bensőségességnek a létrehozására törekszem, amely nélkül nincs autentikus létezés, mert nincs megértés, nincs empátia, és megismerés sincs. Bensőségességem masszája mindvégig titok marad, még önmagam előtt is, ám nélküle még csak meg sem közelíthetném a különféle rendszerek ontológiai masszáját. Optimálisan az a legtöbb, ha a rendszer mellett maradok, és mérhetetlen pontossággal igyekszem megfigyelni, leírni, kikalkulálni az összes lehetséges mozgásterét, világát, létezési variációit. Ez a megfigyelői viszonyulás gondolkodásunkban európai archaikum, nem keleti. Ezen az úton lehetetlen eljutni a tao-ig, amely mindenekelőtt az örökké mozgó, változó világ végső egységének elve, a teljes összemosódás és beleolvadás lehetősége. A tao, ez az anyagi világ mozgását meghatározó természettörvény úgy lebeg európai érzékenységem előtt, mint műagár az őt kergető élő agár előtt. A műagár villamos sínhez rögzítve száguld, nyomában az élő biologikummal. Ennek az edzési gyakorlatnak igazából nincsen, nem lehet racionális célja, mert az igazi agár sohasem tudja utolérni a művit, a művi pedig igazából sohasem fogja tudni lehagyni a biológiait. De a művi mégis szüntelenül ott rohan az elő agár előtt, ami emeztől megköveteli hasznosítható képességeinek teljes bevetését, azt, hogy akár a mérhetetlenségig fokozza önkihasználási normáját. Ez, persze, csupán egy érzékletes metaforikus megközelítés, amit jómagam is hetvenhétszer átéltem, hiszen az élet szinte minden területén, a szerelemtől a barátságon át a halál varasáig velem is ez a helyzet... Végtelenek vagyunk, végső bizonyossággal tehát nem lehet megnevezni magunkat, s ezért minduntalan visszatérünk a dolgok nemlétébe. Természetes, hogy a végponton, a halálban utolérem, és elhagyom az én örökösen űzött műagaramat. Ám számomra az utolérés nem a bekövetkezés csodája, nem a tao fonala, csupán az az örökké magam elé vetített norma, amely az emberi minőségem maximális kihasználására ösztökél. Én nem vallom azt, hogy egy személyben lennék a megismerő és a megismerendő. Descartes követőjeként tartom magamat e kettő elhatárolásához.

O Európaiságod tehát azt mondatja veled, hogy az utolérésben, a halálba érve sem éred el a taot.

• Ez hit kérdése.

O Hogy is mondja Lao-ce? Harminc küllő együtt tesz ki egy kereket, de a kerék használhatóságát éppen a küllők közti nemlét biztosítja.

•    Az élet használhatóságát teszi valami, ami semmi. Miért van a valami, miért nem inkább a semmi? – kérdezi Schelling. Vagyis valami olyasmit érhetek majd utol, ami kívül esik a megfogalmazhatóság határán. A mentális, a biológiai és egyéb tudati adottságaim nem teszik lehetővé, hogy olyan objektivitással, azzal a hitelességgel tudjak erre a kérdésre magamnak vagy bárkinek – akár írva, akár mondva – válaszolni, amit én, Mészöly Miklós elfogadhatnék. Minden megközelítésem csak feltételezés lehetne. Kivetítései bizonyos pszichésen adott, mélyről jövő emberi információknak, de nem az igazságnak. Ugyanakkor elmondhatom Aquinói Tamással, hogy minden, amit eddig leírtam, igaz, de az Igazság ennél mérhetetlenül több. Kérdésed kapcsán nem szeretnék beleugorni a hitvilág állításainak vitatásába, noha a hitvilágok halálhoz fűződő különböző ajánlatait lehetne elemezni, de azt már megtették helyettünk sokan, s rengetegszer. És az egy teljesen más kérdés. A hitvilágok fogyatékossága általában abban áll, hogy a kihunyt diszkrét frekvenciáihoz jól meghatározott, részleteiben is klasszikus fogalmakkal behatárolható pályát, s azon mozgó részecskét képzel, miközben csupa olyan adattal játszik, amelynek közvetlenül semmi köze sincs semmiféle mérési eredményhez, kutatáshoz, vagy megtapasztaláshoz. Onnan még nem jött vissza senki. Alaktalan alak, testetlen kép. Aki pedig „visszajött”, arról nem tudni, milyen titkok kapuja mögött járt valójában, mert ennek nincs köze a megfogalmazhatósághoz. Nincs hiteles, az utat és a visszatérést objektivizálni képes átjárócsatorna. A félelemhez és a szorongáshoz van köze, vagy a belenyugváshoz... Ne feledjük Bohrt. Már azzal megváltoztatjuk a jelenségek világát, hogy megfigyeljük őket. Ha tetszik, ha nem, az európai tudatú ember nehezebben tud belenyugodni a halálába, mint mondjuk a keleti, aki a hite szerint a halállal tovább él, sőt, a halál lehetőséget nyújt számára a minőségi megújuláshoz. Ne feledjük, csak az ismerheti meg a tao titkát, akinek soha nincsenek vágyai. Nekünk pedig örökké vágyaink vannak, ezért vagyunk gyengék a lényeg és a jelenség közös eredetű útján elérni a minden titkok kapuját. Ha jó helyre jutunk, azaz nem a pokolba, akkor a minden titkok kapuja helyett legfeljebb egy újabb titokba támadhatunk fel vagy bele... Nagyon tisztelem a vallásos hindu megbecsülését minden élő iránt, mert sokkal jobban átéli és érzékelteti környezetével, hogy a maga történeti létének a Természet a megteremtője, s hogy az ember nem szabadulhat meg ettől a geneológiától. Nagyon szeretem Teilhard de Chardin azon nézetét, hogy az anyag evolúciójának azon lépcsőfoka az ember, amely azonos a komplexitás kritikus szintjével, ahonnan már rálátás kínálkozik a létező világ transzcendens tartományaira, illetve azok irányára. Hozzáteszem, nekem sem a transzcendencia, sem a hitvilágok, sem a mikrofizikai jelenségeket kormányzó törvényszerűségek a halálon túli világról nem mondtak lényegi, hiteles igazságot. Ezért maradok a szolid belső keresztrefeszítéseimnél, amelyek leírhatók és nyomon követhetők, mint az atomok viselkedését leíró egyenletek. Ezek számomra optimalizálhatóbb igazságok.

O A konkrét keresztrefeszítések milyen mértékig épültek be az életműbe, illetve, a kimaradtak, a tudatosan félretoltak hol helyezkednek el az író életében?

• Nincs szó semmiféle félretolásról. Valószínűleg abban a tartályban maradnak, amely az ember mélyrétege. Író esetében tulajdonképpen ez a tartály az a posztulátum, amely az életművet indirekt módon konfesszióvá teszi. Az író sosem belső keresztrefeszítéseinek faktumait rögzíti, hanem a közegüket, s a kötelékükbe tartozók állapotát, fiziológiai és lélektani energiaszintjét, miközben, persze, magát mondja, csak egy más, lefordíthatatlan nyelven beszél magáról. Keresztrefeszítései és halálai így lesznek konkrétan megfogalmazhatatlanok. Vagyis inkább csak sugározza a belső keresztrefeszítés energiáját, amely a művészi ábrázolásban spontánul leli meg a maga kifejeződési lehetőségeit, hiszen önmaga konkrétságában nem megfogalmazható. Csak áttételesen. Azt hiszem, írásaimban tulajdonképpen mindig magamat tálalom fel. Akár egy tájleírásról, tér-idő hozzárendelésről, bármiről van szó... Nem tudok más tartályból meríteni, mint saját tartályomból, létbeli bensőségességem megfogalmazhatatlan masszájából. Tehát ennyiben mélységesen konfessziónak érzek minden hitelesen hatni tudó művet. Ha ez az áttételes személyesség kimarad a műből, a mű a hiteltelenség közönyének burkába kerül, amit nemcsak a vájt fülű olvasó vesz rögtön észre. Ez a tartály adja a hitelességét. Nem az adja a mű hitelességét, hogy konkrétan megmondom, ezt a tájat azért írom le, mert ezt meg ezt az érzést vagy helyzetet érzem pillanatnyilag hozzá-köthetőnek, hanem a tartály maga. Hogy ez meg ez itt járt iskolába, vagy pillanatnyilag fáj a hasam, vagy hogy a felhőárnyak most lilásan szürkék – az ilyen tények ugyan megváltoztathatják az atmoszféra egész tónusát, de nem egyetemesíthető az ilyen motívumokra hagyatkozó ábrázolás. Ezeknek a jelenségeknek csak a kisugárzását szabad átemelni a műbe, sőt, át kell emelni, hogy ezáltal az írás minden rétege megkapja azt a hitelességet, amely elfogadtatja őt művészi valóságként. Művészi valóságként, mert az igazi valóság érinthetetlen. Egyszerűen érinthetetlen. Annak a hatása alatt tudok csak teremteni egy olyan világot, amely elfogadtatja magát valamilyen valóságként. De az olvasó tudja, az olvasóban mindig ott borzong a skizofrénia, hogy amit olvas, élvez, örömet ébreszt benne, az valójában úgy igaz, hogy nem igaz. És pontosan mégis ezáltal igaz. Mert a valóság csak egyfajta kétszínűséggel, önbecsapással ragadható meg, hiába áltatja magát bárki, hogy a valóságot fejezi ki, ez még senkinek sem sikerült. Senkinek. A művész csak teremt. Ennyiben részese vagyunk egy teremtő működésnek, egy istennek.

O Kierkegaard erre azt mondja, hogy ő egyidejű Krisztussal, vagyis egyszerre időbeli – mészölyi nyelven: létbe-vetett – és örök. Mert ő „közvetlenül ember, mint mindenki más, azonban, és ez az ellentmondás, egyben Isten”. S mivel mindezt az „ismétlések” vagyis egyfajta alakulások okán fejti ki, helyénvalónak tartom megidézni Nádas Pétert, aki úgy látja, hogy a Mészöly-próza soha nem fejlődésről, mindig alakulásról beszél.

• Péter nálamnál is mélyebben tudja, hogy csak így kerülhető ki a ráfogások kombinációinak hiteltelenítő, csapda-jellegű világa, amely a művészet ördögi, butító, önámító kísérőjelensége... A ráfogások világával iszonyatos konfliktusban állok, és állandó erőfeszítésem, hogy a művészi ábrázolásban és állításban elkerüljem a ráfogás gyanúját. Optimálisan elhárítani a ráfogás gyanúját, ez a művészet egyik legnagyobb titka. Önmagában véve a fejlődés egy rettentően csapdagyanús fogalom, és nagyon megkérdőjelezhető. A dolgok lényegi természetét illetően helyesebb ezt a fogalmat kikapcsolni, és alakulásról, változásról, módosulásról beszélni, mert az oksági igények legmélyebb dimenzióiban egy megfoghatatlan, a véglegesség bizonyosságával elemezhetetlen, fortyogó massza húzódik. Vagyis a rendszer állapotának egyértelmű definíciója vagy leírása lehetetlen, ami korántsem jelenti azt, hogy ne dolgozzunk minden külső zavar kiküszöbölésén, s ne rögzítsük a megfigyelt módosulásokat, és az ebből kikövetkeztethető lehetséges alakulásokat. Olyan ez, mint Vörösmarty víziójában az önmaga kínjában forgolódó, stagnáló lélek. A körkörös vízfelület azonban, amelyben minden mozzanat együtt van, a keleti filozófia víziója, lényegét tekintve azonos a Giordano Bruno kifejtette mozgó mozdulatlansággal, melyet éppen az bizonyít, hogy a sebesség holtpontja már „mozdulatlan”. Szóval így sűrűsödnek, sorakoznak azok a problémák, amelyek engem a biztos fejlődés elméletétől az alakulások rendszeréig vittek, amelyek a dolgok relativizálhatatlanságát bizonyítják, azt, hogy ad absurdum a dolgok, az erőhatások már valamilyen stagnálóba torkolnak bele. A változás a változatlanságba.

O Ez a gondolatod engem a földi fizikából fölrepít az égibe. Miklós, ki-kiszabadulva az immanenciából, kiállsz-e az éjszakai égbolt alá, hogy belerévülj a csillagok állásának változhatatlanságába?

•    Gyorsriport a Körúton – így neveztem el azt a kísérletet, amelyben még nagyon fiatalon teljesen ismeretlen embereket szólítottam meg: – Bocsánat, felteszek egy furcsa kérdést: Ma hányszor nézett a háztetők fölé? Vagy hülyének néztek, vagy válaszoltak, de leggyakrabban az volt a szóban, illetve többnyire gesztusban megfogalmazott válasz: – Egyszer sem. Vagyis már negyven-ötven éve sem volt jelen spontánul az emberi gesztusrendszerben a felfelé nézés, Hegellel szólva, hogy az ember csillagokra irányítsa a tekintetét. Az emberméretűnek vélt magasságokat jelző építmények lezárták számára az eget. Hazaérkezésem után döbbentem rá, hogy még New York-ban is csak a felhőkarcolók csúcsáig néztem fel, de az előszöri látvány mámorában azért az is eszembe jutott, hogy szemmel befogható magasságokig ugyan fel tudunk nyújtózni, de az égig nem.

O Nahát, erről eddig nem meditáltam. New Yorkban én is rengetegszer megbámultam a felhőkarcolókat, de az eget, élesen emlékszem a körülményekre, csak egyetlen egyszer, s akkor is a százvalahány emeletes World Trade Center tetejéről, ahonnan az embernek mintha csak kényszerítően lefelé, minden irányba csak lefelé lehetne néznie.

• New Yorkban a magas épületek mintegy lezárják az égbolt horizontját. Itt, a kisoroszi bokrok s fák szelídebben viselkednek, s csendes résztvevői annak a viszonylag gyakori magánszertartásnak, amelyben napközben, de zömmel este, már fáradtabban, elalvás előtt, egyfajta metafizikai relaxációs állapot igényléseként, kiállók Isten szabad ege alá, és – vagyok. Egzisztálok. Meditációim ilyenkor általában az éggel, a csillagokkal kapcsolatosak, vagy éppen a semmivel, amelyről ekkor vitán felül tudom, hogy a semmi nem maga a semmi, vagyis nekem a csillagokkal, a sötét égbolttal, a holdragyogással való konfrontálódásra alapvető szükségem van. S itt megintcsak Teilhard de Chardint említhetném, vagy Pilinszkynek azt az intelmezését, hogy az ember nem a bőrénél, hanem az Univerzum határánál végződik...

O Az elmerülés a csillagos égben csendet feltételez. Elképzelhető, hogy New York-i tartózkodásaimban azért nem konfrontálódhattam a csillagos éggel, mert ott nem éltem meg a teljes csendet. Nyilván a saját hibámból nem, hiszen e mamutvárosban megélhető, az iszonyatig átélhető a csend. Értelmezésemben Lao Ce a vágytalanságon át a csendhez való eljutásban, a csend átélni tudásában vélelmezi a minden titkok kapuját, a végső megvilágosodás esélyét, csakhogy a tao szerinted pusztán hit kérdése.

•    Hatásában Lao Ce sem mond többet erről a megvilágosodásról. Minden titkok kapujáról beszél, és valószínűleg nem ok nélkül. A kapu konkrét érzékelése egy olyan visszapillantást biztosít a saját életre, a teljes életfutásra és annak summázására, amely minőségi többletet nyújthat az embernek. Nem azért, mert a kapun beléptem, hanem ezért, mert eljutottam a kapuig. Csakhogy én a kapun való belépésről nem tudok beszélni az igazság-megállapítás igényével, ezért inkább hallgatok. Állok a csillagos égbolt alatt, ácsorgók mélán, és kihallgatom, megfigyelem a csendet. A csendet, amely mára luxuscikk lett, s e betekintés nyomán szinte érzékelhetővé válik, mennyire kiüresedett, alapjaiban mennyire nem kielégítő a mai világkép-trend, amely mindenekelőtt az anyagi javak hajszolásának szenteli az energiáját, és a szellemieket becsmérlőén kezeli. Korunk környezetszervező elvei abszolút nincsenek tekintettel az ember csendigényére. A városi létközeg abszolút nem biztosítja számomra a csendet, sőt, arra tör, hogy elfeledtesse velem azt a létezési közérzetemet, hogy én egy felébresztett alvó vagyok. Ez a nosztalgia ugyanis nem veszett ki az emberi képzetből, hite szerint a csend és a magány teljes előzményvilágát összesíti, és őrzi magában. Nem tudok többet mondani róla... Emberként legfeljebb arra érzem jogosultnak magamat, hogy feltételezzem, a halál sem hozhat mást, mint visszahelyeződésemet a felébredésemet megelőző alvás, csend és magány transzcendentális, kozmikus, és egyéb állapotába. Mert visszajelzésünk az alvás előtti állapotról nincsen, s a rendelkezésemre álló emberi tudatommal bizonyosnak vélem, hogy a hitvilágok állításai a szó legnemesebb értelmében is csak ráfogások. Az érzés azonban, hogy én egy felébresztett alvó vagyok, rendkívül régi, és erős bennem. Talán ez az érzés látta el bennem energiával azt a művészi eszményt, talán ennek köszönhető, hogy soha nem lankadt bennem az a belső ösztönzés, hogy következetesen kívülről, kívülállóként szemléljem a komplex léthistóriát, s az emberi történéseket – lehettem volt akár saját magam a szenvedő alanyuk. Így sikerülhetett megteremtenem a kívülre helyezett szem független pozícióját, s megőriznem a bepillantások és rápillantások érző idegrendszerét, amely nélkül nem teremthető művészi valóság. Azonban tévedés volna azt gondolni, hogy az elragadottság állapota, illetve a keleti szellem bizonyos bölcsei egy szegényebb életvalóság, életismeret varázslómesterei. Nem, pontosan az ő kívülről közelítésük állapota sugározza az életnek egy teljesebb gazdagságát. Lao Ce nem azért fogalmaz tömören, aforisztikusan, mintha nem ismerné az életet az összes árnyalatával, lármájával együtt. Nagyon jól ismeri. És pontosan ezt vonatkoztatja el az aforisztikájával, a minden titkok kapujához vezető úton kibocsájtott üzeneteivel, ami nem tudatlanság, hanem exorcizáló kitágítása az emberileg lehetséges bepillantás utolsó fázisának. A bepillantás állapotának mérhetetlenül hierarchikus különbségei léteznek, s európaizáltságunkkal teljesesen más premisszákból kiindulva ezt kerülgetjük, amikor egyedül maradunk a csillagokkal, amelynek szugessziójára egy másfajta, ma már luxusszámba menő csendet próbálunk fölidézni, élményszerűen magunkba integrálni.

O Csillagokkal megosztott magányunkban az elmúlással parolázunk.

• Pontosan. Hát itt van Tolsztoj csodálatos harctéri jelenete, ahogy Vronszkij hanyatt fekve fölnéz, és egyedül marad a csillagos éggel. Ebben a zseniális monstrumban ezzel az apró mozzanattal Tolsztoj az esendő ember létbe-vetettségére olyan egyszerre értelmezhető és átélhető bepillantást nyújt, olyan felemelő, s ugyanakkor egyszerű aurába tudja ezt rögzíteni, ami tényleg csodával határos. Vronszkijnak ez a pillanata olyan beszédes, vizuálisra váltható közlés a dolgok végső értelméről, amely fölülemelkedik az összes őt körülvevő emberi történés hangyajátékain és vakondtúrásain. Csodálatos csúcs. Az öreg Tolsztoj egy másfajta, ám ugyancsak mérhetetlen érzékenységéről vall, ahogy az elsőbálos Karenina Anna nagyestélyiben, meztelen vállán piciny anyajeggyel megy le a lépcsőn, s a foltocska elkezd égni, s forró lesz, mint a tűz. Ennél komprimáltabban, ennyire csipszerűen egy elsőbálozó lány teljes lelki-és érzésvilágát, egy fiatal lélek teljes világegyetemét aligha közelíthetné meg valaki, s akkor még nem utaltam Tolsztoj asszociatív kiegészítéseire, amelyekkel nemcsak a közeget, hanem a lány lényét is mélyíteni tudta. Hetvenhét dialógus és hetvenhét teleírt oldalnál töményebben egy anyajegynyi sűrítményben. Fantasztikus megfigyelés, már-már laboratóriumi.

O A civilizált ember tabuizálta a halált. A kereszténység, miközben tiltja az öngyilkosságot, ideologikus rendeleteivel évszázadokon keresztül mélyítette az ember halálfélelmét. Szerintem nem véletlen, hogy Esterházy Péter, saját műve által sajátítva el saját majdani halálát, az egyik legjobb könyvét édesanyja haláláról írta. Egyik mondatát sosem felejtem: „Nesz nélkül bomlik a hulla.” Totálcsend. Falnak mész tőle. Nálad az Anyasiratóban éri el csúcsát a halál virtualitása, ahol a leírt esemény magává a históriává inkarnálódik. És az állat-halál megfigyeléseid is borzongatóan hiteles racionalitások – gondolj csak a gyíkod agóniájára –, mintha beléd lenne kódolva, hogy szüntelenül beszélj róla, láttasd a halált. Talán, hogy ne kelljen annyira félnünk tőle...

•    Az európai gondolkozás fejlődése valóban a haláltól való félelmet kódolta belénk. Azt nem tudjuk, hogy a Homo erectusok hogyan bántak a halottaikkal, de a Neander-völgyiek már tanújelét adták az emberiességnek. Gondoskodtak a magatehetetlenekről, eltemették a halottaikat, de hogy féltek-e a haláltól, arról csak hipotéziseink lehetnek. Akiket már jobban nyomon tudunk követni, azok a görögök. A görög világ úgy építette bele a maga hitvilágába a halált, hogy ritualizálta. Sokkal mélyebb fekvésben, s nem úgy működött bennük ez a félelem, mint bennünk. Több istenben hittek, s ennek köszönhetően viszonylag könnyen benépesítették az emberi létezésen túlmutató világelképzelésüket... Tény, hogy később aztán ők maguk nemegyszer ironikus bölcselettel fogalmazták meg, hogy ezek mind csak ráfogások. Félelmeket, szorongásokat oldó ráfogások.

O Szerintem az európai keresztény életérzésben azért tabuizálódott a halál, s vált a halálfélelem uralkodó érzéssé, mert miközben az európai racionalizmus azt sugallta, hogy minden döntés az ember kezében van, a végső döntés jogosultságát elvették tőle. Amikor a keresztény dogma Isten számára kisajátította az ember halálát, akkor arról határozott, hogy hívőinek csak saját kisajátítottságát hagyhatja örökül.

• Az igazság akkor válik egyszerűvé, amikor fény derül rá. Számomra eléggé hitelesnek tűnik, amit mondasz. Kivált a keleti gondolkodás és történelmi pszichés fejlődés párhuzamában. A keleti dogma más átmeneti lehetőséget kínál, megnyugtatóbbat, s ennek köszönhetően az elmúlásnál nem a félelem kerül középpontba. Tudniillik ők nem is az elmúlás, a meghalás fogalmát központosították, hanem a beleolvadás, az átváltozás érzelmi, megújító kategóriáját. Rokon ez a mi feltámadásunkkal, de nagyon távoli rokon. Mi, ha feltámadunk egyáltalán, nem más énként, más alakzatban támadunk fel. A személyesség kontrapunktja. Mindenesetre Levi Straussnak igaza van, Kelet és Nyugat két sarkított igazságrendszer, s ha nem állna köztük a maga fundamentalista hitvilágával az iszlám, szinte semmi sem akadályozhatná meg e két pólus szellemi fejlődésének közös átalakulását, a kettő természetes egyesülését, és konfrontációját. Talán majd hozzásegít ehhez bennünket az informatika világtágulása. Ebből a szempontból nagyon érdekes az idős Heidegger találkozása a keleti és japán mentalitással, hiszen az alaposabb ismerkedést követően gondolkozásában és következtetéseinek térképén feltünedeznek bizonyos kései módosulások és alakító közelítések. Ami azért is figyelmet érdemlő, mert Heidegger nagyon erősen az európai preszokratikus gondolkodás híve, onnét húzza fel filozófiai építményét. A keleti kultúrákban a halált mindmáig teljesebben élik meg, mint mi; nyilván más fontosságokat tulajdonítanak neki. Mi a halálfélelem gettójában vacogunk, a Kafkákat is ez hordatta ki.

O Nem akarok blaszfémikus lenni, de szerintem nemcsak a Kafkák, hanem az ellenpólus, a gázkamrák szülőatyjainak és működtetőinek gondolkozásában is szerepet játszhatott a vacogás, s annak reflexológiája, teljes impulzusvilága.

•    Minden bizonnyal, s ez egy pillanatig tanácstalanná is tehet bennünket.

O Bármennyire is groteszk mai szemmel, 1989 Csehszlovákiájában, te is tudod, forradalmárnak minősültem, s mint ilyen, megélhettem, hogy a forradalom fölzabálja saját gyermekeit, és csak ellenfeleit ruházza fel szenvedélyes agresszivitással. Ha itt a forradalom szót behelyettesítem a művészet fogalmával, akkor előttem áll a Kafkák és a gázkamra-működtetők viszonyának működési képlete... Ugyanakkor ma is szép számmal akadnak világszerte, sajnos, a mi régiónkban is, akik parlamenti pulpitusokról és egyéb fontosabb pozíciókból hangoztatott szavaikkal mintha újból gettócölöpöket, gázkamrák alapköveit raknák le akarva, akaratlanul.

• A retorikai alakzat értelmében ezek a kifinomult agresszivitása barbárok valóban képmások, animista lelkek, akik szerint bizonyos közösségnek, fajnak, nemzetnek, vallásnak megvan a maga szelleme, amit meg kell védeni a gonosztól. Ezek rendszerint kedves emberek, családcentrikus, jó apák és anyák, a nép tanítói, és, igen, agykérgükben gázkamra-hívők. Én mégis reménykedem. Egyrészt a kereszténységből, másrészt a historikusán adott emberi fejlődéstörténetből kitekintve azt mondom, a számítógépes, telekommunikációs, informatikai világhálózatok kifejlesztésével olyan ozmózis lehetőségét teremtette meg saját jobb láttatásához, személyiség-védelmezéséhez, azaz boldogulásához az ember, amely kétségkívül hordozója egy új minőségű emberi egyesülésnek – de a csődjének is. A jövő század egyetlen esélye a túlélés, s ezen belül az egymásnak antagonisztikusan ellentmondó logikák, megközelítések, szomszéd, és egymáshoz távoli kultúrák összehozása, illetve megbékítése. Most azt mondhatnád, hogy a jelenünk épp dekomponálása ennek a gondolatnak, s igazat mondanál. Mégis átmeneti nehézség talán... A nagy váltások korszakait általában csak addig a mértékig befolyásolták az emocionálisan irritált animista lelkek, amíg a mélyebben rejlő megoldásokra, bepillantásokra a társadalom rangos rétegei nem váltak átmenetileg alkalmatlanná. Mi tagadás, olykor képtelenek vagyunk eljutni a felszínre került kategóriák fogalmi tisztázásáig, s mindvégig úgy beszélgetünk, hogy mindenki másképp értelmezi a megtisztítatlanul hagyott fogalmakat. Így sem közeledni, sem közös felismerésre jutni nem lehet, csak a szüntelenül ellentmondó állítások felsorakoztatása révén vicsorogni, vagyis inkább monologizálni. Ami maga a kényszer-keresztrefeszítés... Aprócska halál...

O Hogy a keresztény ember pszichéjébe mennyire mélyen beleágyazódhatott a halálfélelem, erre nekem Weöres Sándor feleséged által leírt halotti maszkja a legmegdöbbentőbb példa. Elképzelésem szerint ugyanis ha valaki, akkor a magyar irodalomban éppen Weöres élhette át legmélyebben a Kelet és a Nyugat egyesülését, a halál bölcs elfogadását. És lám, a halott Weöres arca, legalábbis Alain szerint, maga volt a félelem, a rettegés görcse. Persze, nem tudhatni, mekkora fájdalmakat élt át, s hogy a fizikai fájdalom mit tett a tudatával, lelkével. Mindenesetre az Alain által leírt halotti arc eszembe juttatta, hogy az agónia szó magyarul küzdelmet jelent, s hogy saját halotti maszkomat nem tudnám a blaszfémia gyanúja nélkül anticipiálni. Aztán amikor megkérdeztem Alaintól, hogy halála pillanatában ki fogta Weöres kezét, nem tudott válaszolni. Tudniillik, a halál nem magánügy. És itt megemlíthetném apámat, aki húszvalahány éve egy május végi hajnalon, fél négykor, a nyakkendőjével felakasztotta magát. Miután a szolgálatos nővérkék leszedték, elbeszélésük szerint apám kissé szégyenkezve rendbe rakta még az éjjeliszekrényen heverő személyes dolgait, előkészítette leadásra a személyi igazolványát, majd arról mesélt, milyen remek jobbhátvéd volt a Dunaszerdahelyi Atlétikai Club, a DAC futballcsapatában, ahová Komáromból fiatalon leszerződött. Utána ismerte meg az anyámat, de erről már nem mesélt. Fél hatkor nyugodtan meghalt, miközben az egyik nővérke nikotinos kezét simogatta, mosolygott rá, és apámnak nem rándult görcsbe az arca. A megbékélés és a kíváncsiság vonalait öltötte magára.

• A halál természetesen nem magánügy. Sajátos fejlődésünk számlájára írható, hogy magánüggyé becsmérlődött, de hogy az ösztöneink alján visszatérés, visszanyúlás van az archaikus evidenciához, annak számos jele van. Az édesapáddal történtek is ezt bizonyítják. Magunkon segítünk, ha visszaadjuk a halál közösségi, csoportbeli vagy családi rangját és szerepét. Hogy ez mennyire archaikus igény, arra temérdek bizonyíték felsorakoztatható. Halottas könyvek egész garmadája olvasható részletező kalauzként, hogy a halál milyen mértékben személyes, ugyanakkor személyesből kinyúló közösségi ügy, s hogy mennyire fontos a haldoklóval való együttmaradás, együttlevés. A tibetiek az úton való kísérésnek nevezik ezt... Vagy amiről már tegnap éjszaka is beszélgettünk, a testi érintés szerepéről, amelyben a modern orvostudomány kezdi felismerni a halál előtti állapot egyik legfontosabb segítő elemét. Tudnillik a haldokló is ember, s lelki igényei, érzelmi szükségletei felfokozotabban működhetnek, mint az életben maradóban. Gyermekkoromban Sárközben a haldoklót a család jelenlétében leemelték az ágyról, és a földre tették. Pontosan nem emlékszem a szóra, talán Földanya megszólítással azt kérték, fogadd be. A meghalás eseményének közösségivé tágítása nemcsak segíti, kötelezi is a haldoklót. Jellemző, hogy nem az életrajzíróitól tudom, Ivo Andrič a menekülés pszichés kényszerére az ágy alá és a szekrénybe próbált elbújni. Nála ugyanaz a lelki mechanizmus lépett működésbe, ami az apádnál: elmenekülni a halál elől. E két történet a halálhoz való európai viszonyulás pontos kultúrtörténeti vízjele, amelyet mindenekelőtt az európai keresztény ideológiák hagytak hátra, kordában tartási, és hatalmi, uralmi szándékok ürügyén. És vízjel az a mérhetetlen mennyiségű művészi termék és produkció is, amely a félelmet és a reszketést állítja létezési közérzetük középpontjába. Említetted A szív segédigéit Esterházytól, és az én Anyasiratómat. Nem különbségre akarok rámutatni, csupán azt szeretném mondani, hogy nálam a halál megélésének és problémájának ábrázolása állandó, minden területet befog. A növényzet, az erdő, a folyó agóniáját, s az állat halálát is, persze. Egyrészt felfedezni akarom benne áz esztétikumot. Jegyzeteimben írtam le valahol, hogy egy konkrét állat halálának abszolút pontossággal történő leírása mérhetetlen esztétikai szuggesztióvá tud válni számomra. Már említetted az elfogott gyíkot, amelyik az egyik novellámban kint felejtődött a napon. Engem oly fékezhetetlen izgalomba hozott e gyík agóniájának a megfigyelése, az esemény frissen felfedezett esztétikuma, hogy totálisan felszabadította alkotói kedvemet. Ennek az élménynek köszönhetően végre meg tudtam írni azt a jelenetet, amelyet kívülről, szakmailag hűvösen, grammatikailag korrektül nem is tudom hány változatban megírtam már, de olvasóként mindvégig éreztem, hogy hiányzik belőle valami. A halál újszerű élménye hiányzott. Ez a megrázó élmény azonban, amelyet a gyík agonizálása nyújtott nekem, egy olyan meditációra is késztetett, amelyből azt szűrtem le, hogy némely vonatkozásában kegyetlen mesterség az enyém. Áldozatokat és igazságtalanságokat, már-már gazemberségeket követelhet és simíthat el egy adott pillanatban, feloldozva bennem a gyilkolásból fakadó élvezkedés, a másik élőlény agóniájában való gyönyörködés voyaer-vádját. Emberként szántam, íróként mégis fogságban tartottam ezt a szegény hüllőt, hogy végignézhessem és leírhassam a halálát. Aquinói Tamás mondja valahol, ha az ember együttérző szeretettel viseltetik az állatok iránt, hajlik arra, hogy a felebarátjával is együtt érezzen.

O Konrád Lorenz hívja fel a figyelmünket, hogy az állatokban még mindig ott van az elmúlás méltósága. Az emberben már kevésbé. Emlékszem, engem felemelő büszkeséggel töltött el Desmond Morris, aki bebizonyítja, hogy mi, földi élőlények a lehető legszorosabb gén-, vagy ha úgy tetszik, vérrokonságban állunk. Hogy az agyunk szerkezetében rögzült viselkedésformáink programjaiban jelen vannak nemcsak a ma is élő főemlősök, hanem az összes földi élőlény agyának nyomai, s ily módon az ősbaktériumoktól az algákig mindenkivel rokonságban vagyok. A kérdés persze az, hogy ez kit mire kötelez.

• Vegyük csak a szürkekéreg három rétegét. A modern agykutatás jóvoltából egyelőre annyit tudunk, hogy egész agykérgünk legősibb, többszázmilliós rétege a hüllőagy, az R-komplexum, arra épül rá a limbikus rendszer, amely a hipotalamusszal az emocionális indíttatások, a félelem, a düh, a szexuális kéj, az étvágy, a szomjúság stb. központja, majd a neocortex. Egész mai, modern emberi magatartásunk ezek kombinációinak, esetleges zavarainak van kiszolgáltatva. Szokatlan eseménykor például nem gyorsulhatna fel a szívverésünk, ha a limbikus rendszer és a hipotalamusz nem létesítene kapcsolatot a tudatos folyamatok és a vegetatív idegrendszer működése között. A nemzetállam, a fajtisztaság, vagy valamilyen vallás, netán istenhit fensőbbrendűségének eszményét valló embernek is látnia kell, hogy a létezés lényege másutt van, nem ezekben a kategóriákban. Természetes, hogy egyik lényege a nyelvben van. De nem az anyanyelvben, hanem a funkciójukban egyenértékű nyelvek összességében, abban, hogy az ember megtanult beszélni. Evidens, hogy az idők végtelen mélyéről öröklődtek át azok a neuronkapcsolódások, amelyek neki is és nekem is, és annak az afroamerikainak és zsidónak is lehetővé teszi, hogy az legyen, ami: ember. A mezozoikum korában élő őshüllő agykérgéből kiderítették, hogy már képes volt produkálni a személyességnek valamilyen embrionális formáját. Vagyis valahol itt, az őshüllőknél kezdett tudatosodni a mai énem, a neocortex kialakulása előtti időkben, s az állattársaim révén el is jutottam bizonyos fejlődési szintig, a Homo habilistől a Homo erectuson és Neander-völgyieken át a Homo sapiens sapiensig, aki jelenleg vagyok. Tudom, hogy bennem a legkifejlettebb a neocortex, de szorosan utánam következik a delfin és a bálna. Azt mindenekelőtt a politikusoknak és a pénz urainak kellene tudatosítaniuk, mire is kötelezi az embert, hogy gén- és vérrokonságban áll minden földi élőlénnyel, noha az sem ártana, ha a természethez fűződő viszonyunk átalakításába mi, filléres létezők is beépítenénk e rokonsági kötelezettségünket. Konrad Lorenz e nagy fejlődési vonalakat szem előtt tartva az új fejlődési korszakra összpontosít, amikor egyfajta méltóságot vél felfedezni bizonyos állatok tulajdonságaiban és szokásaiban. Vagyis egyfajta antropomorfizmussal közelít az állat- és növényvilághoz, s egészen lenyűgöző, ahogyan finoman érzékelteti, hogy a nyilvánvaló rokonság ellenére sem szabad az állatok magatartását minden fenntartás nélkül az emberi magatartással azonosítani. Szabatos magatartásbiológiai elemzések szükségesek, nehogy az elsietett konklúziók mételyként hassanak az emberi pszichológiára és a szociológiára. A bálnáról például tudjuk, hogy elvonul a végső helyre, kivonja magát, úgy akar kimúlni. Ezek rettenetesen ősi, feltétlen reflexek. Az alapjukat képező neuronkapcsolatok már a születés pillanatában adottságként benne vannak az állat központi idegrendszerében, s az élete során minden egyedi tanulási folyamattól függetlenül érvényre jut. A feltétlen reflexek az ember központi idegrendszerébe is bekódolódtak. És a veleszületett ösztönös magatartási formák és feltétlen reflexek áz emberben is működtetnek olyan impulzusokat, amelyek nagyon mélyről törnek elő, s bizony nem mindig kérhető számon, illetve, szinte reménytelen számon kérni visszaszorításukat olyan egyedeken, akik a korunkban megjelenő kifinomult nacionalizmusok, rasszizmusok, fasizmusok és egyéb kizáró eszményrendszerek emberi jogosultságát néhány száz évnyi históriai tapasztalattal támasztják alá.

O Miféle létezéstechnika elemei ők?

• Létezik felelősségteli nemtudás, kivált a keleti bölcselőkben, de emezek egy felelőtlen nemtudás birtoklói. Azonban világunk ökológiai helyzete, valamint a nemzeti, vallási és egyéb háborúk szaporodása éppen az ő potenciáljuk ellenében kényszeríti majd ki azt a létezéstechnikai szemléletváltást, amelynek központjában nem az ezer vagy kétszáz éves művelődéstörténet áll majd, hanem a többmillió éves földi élet. Tudom, ezt ma és itt még fölvetni is merészség, vagy inkább naivitás. És talán reménytelen is, mert egyelőre idegenek számunkra az olyan létmegközelítések, amelyekben mindnyájan rokonok vagyunk. És nemcsak az átlagpolgártól, a választótól, hanem a politikától is idegen ez az alapállás, hiszen századunk politikai kultúrája nagyképű szűklátókörűséggel arra kondicionálja magát, hogy csupán a helyzet adta pillanatiságban, s mindig csak külső indulatok nyomására tegyen közzé fogalmazványokat a lét legmélyebb és legsúlyosabb gondjairól. Így pedig nem lehet jövőt anticipiálni. Költségvetést sem.

O Meglehetősen tehetségtelen az olyan kor, amelybe nem tudom belevetni az emberi reménységemet...

• Meglehetősen sok mindent helyre kéne hoznia ennek a kornak ahhoz, hogy hiteles létvíziót tudjon kínálni az embernek... Eléggé nagy szarba juttatta magát...

O Amíg egyszerre beszéltél a halálról, a feltétlen és a feltételes reflexeinkről meg a nacionalizmusról, beugrott annak a cseh fiatalembernek az arca, akit a nyugati szövetségesek bombáinak visszatartása céljából a szerbek túszként egy katonai objektumhoz kötöttek. A rémület maszkja mögött nem a félrevonuló bálna szomorúsága, nem is a természetes halálát invokáló lélek nyugtalansága, hanem valami aljasság, valami abszurd ostobaság és érthetetlenség tükröződése. Nem tudom elfelejteni...

• A szülőszobák és a hullaházak összemosódnak bennünk. Az embernek az az érzése, azért ez a sok híradó-halál, hogy eltompuljon a lelkiismeretünk, hogy mihamarabb túl legyünk az egészen, mintha nem rólunk szólna az egész. Fél perc alatt annyi a véres, erőszakos információ, hogy legszívesebben kikapcsolnád a készüléket. És közben azt mormogod magadban: pedig van, volt, létezett emberhez méltó halál is.

O És intelmező és tisztelgő torok. Valóban, hol maradtak a torok, amelyen a gasztronómia ültette asztalhoz az élőt az elhunyt emlékével.

•    Bizony, az érkezőt keresztelővel, a távozót torral tiszteltük meg. Lakoma mint az érkezés és a távozás egyik fő tünete. Felismerhető ebben a szépség. És az étkezésnek köszönhetően egységesnek, teljesnek, lezártnak mutatja magát a földön megtett pálya. A kör bezárul. A matéria és a szellem szétbonthatatlan egységére utal a tor is. Legutoljára Véménden ültem tort. Nem tudom, tartják-e még valahol, s hol? Néhány faluban biztosan. Feltehetően nem azért, mert tudatosítanák, hogy az anyagi a szellemin keresztül lesz tudatossá és foghatóvá, és fordítva. Hanem megszokásból. A tor arra volt jó, hogy tudatosítsam, a szellemi csak az anyagon keresztül tud emberi minőségemben megnyilvánulni. Együtt vannak bennem, mint az ikrek, egyik a másikban tükröződik, vagy a másikon keresztül. Azért mondom ki hangosan ezt az evidenciát, mert amit igazából elveszítettünk, az a létezés organikus egységének érzékelése. Valami alapvetően hamis, technokrata megközelítés miatt nem tudunk semmit, vagy csak nagyon kevés dolgot tudunk organikus egységben látni és megtapasztalni, mert a specializálódás rögeszméje – a szétválasztás – fölaprózásra, rekeszesedésre, végső soron gettósodásra kondicionál bennünket. Az analízis, amely az emberi gondolkodástörténet egyik legjelentősebb eredménye, mára a globális gondolkozástól való eltávolodásnak akaratlanul is az egyik leghatékonyabb eszköze. Az analízist nem tudjuk másként beindítani, csak a szétválasztás gesztusával. Ez a tudás fonákja, zsákutcája. Az alapvető kérdések teljes zűrzavarát éljük. Mai beszélgetésünket a platóni lakoma hármasegységével indítottad, s ez arra kényszerített bennünket, hogy ne lépjünk ki az organikus gondolkodás, az organikus megvilágítás módszerének medréből, miközben mindvégig nyilvánvaló volt számunkra, hogy nem vagyunk felkészülve, nem vagyunk alkalmasak az ilyen megközelítéshez. Ugyanakkor mégsem mondhatunk le róla. Annak ellenére nem, hogy manapság könnyen nevetségessé válhat az olyan fejtegetés, amely egy organikusabb összefüggésben próbálja tárgyalni az élővilág, s ezen belül az ember létbe-vetettségét. Hogyan került a csizma az asztalra? – kérdezhetik, holott a csizma mindig az asztalon van. Hát éppen arra kell választ adnunk, miért az asztalon a természetes helye. A szétválasztás bajnokaiként olyan akadályfutásra ítéljük magunkat, amely iszonyatosan megnehezíti a minden titkok kapujának, európai nyelven mondva, a megvilágosodás kapujának felismerését.

O Azt mondtad, legutoljára Véménden ültél tort. Hány éve annak?

•    Harminc, negyven? Azóta nem is hallottam torról. Itt, Pesten automatizált halált élünk, az átlagember többnyire elkülönítőben hal meg. Érzékeled az elnevezés ridegségét? Arcátlanul leleplező: elkülönítő. Persze, ettől még lehet pontos. És az is. Nincs bennünk önkímélet. Ostobaságunk határtalan.

O Anyámék annyian voltak testvérek, mint mi. Kilencen. Néhány évtizede élem biztos ritmusú távozásukat, s bármennyire furcsa, a temetéseket követő torok végkifejlete mindig önfeledt kacagással telítődött. Mert anyám és testvérei kegyetlen, szinte halálűző iróniával jósolgatták, melyikük lesz a következő. Akire ráfogták, az még jobban felvidult, s pajzán halálviccek, morbid történetek előadásába fogott. A többiek kontráztak. Számomra az ő felülemelkedésük maga volt a csoda, nem beszélve arról, ha a második helyezettől lefelé tévedtek is, azt mindig eltalálták, melyikük kerül leghamarabb koporsóba. És akkor jött a koporsóesztétika, a koporsókényelem... Ma már csak kettecskén vannak. A negyvenhétben áttelepített Eta nagynéném Dorogon, és az anyám, Dunaszerdahelyen. Eta néni szerint 6 lesz a következő, anyám szerint ez korántsem biztos, ám e aprócska bizonytalanság ellenére a legutóbbi temetést követő toron is vidám volt a hangulat, jó volt a koszt, kellemes az aszú. És ha halványabban is, de csillogtak a szemek. Mosolyogtak...

• Ez mélyen emberi... Hm... Örkényt kellett volna elcipelned ezekre a torokra, biztos vagyok benne, hogy lett volna mit kiaknáznia. Pista szerette az ilyen világot, azt is tudta, kell, hogy legyen az embernek egy miliője, amelyben biztos. Egy szerelem, egy barátság, vagy akár egy ilyen kissé másként, de rendszeresen megismétlődő tor. A Farkasrétről jövet mi is mindig beülünk társaságban valamilyen restaurantba, de ezeket a gasztrodödögéseket nem merném tornak nevezni, a rituálé hiánya miatt nem szabad... Ez csak evés, kávézás, süteményezés a meghalt emlékezetére. A tor az több ennél. Véménden még úgy volt, hogy a halott kiterítve, felravatalozva a szoba közepén, s körbeülték a siratóasszonyok. Énekeltek, sirattak, beszélgettek. A Pontos történetekben Ali elbeszélése alapján írtam meg egy ilyen rítust. Erdély némely részein máig erősen él a tor kötelessége és ünnepélyessége, ám ez a restaurantban való polgári vendéglátás kizárja a személyes érzelmek szóba foglalható cseréjét. Ez egy teljesen elkorcsosult valami. Városi borzadály. Záptojásszag. De már az eléggé hamar civilizálódott Sárközben sem volt élő szokás a siratással egybekötött tor, amikor annak idején, ifjúkoromban meghalt valaki... Nem tudom... Vágyai szerint örömre, boldogságra, és nem szenvedésre születik az ember, ezért ellentétesebb dolgot nem tudok elképzelni sem, mint amit az elmúlással kapcsolatban Európa, és a kereszténység hordott ki magának. Bennünk a halálhoz metaforikusán, és egyébként is, szinte reflexszerűen, és legintenzívebben a szenvedő Krisztus-arc kötődik. Nem akarom súlyosbítani e gondolat szimbolikus terhét, tágítani e szenvedéshit auráját, hiszen azzal csak mélyíteném látszólagos feloldhatatlanságát. És azzal a nagy kérdőjellel kapcsolatban sem akarok itt talmi találgatásokba bonyolódni, hogy miért, és mitől mosolyog Buddha. Mert ez metafizikai, és nem tudományos kérdés. Azt a tényt azonban nem szabadna szem elől tévesztenünk, hogy mosolya meghatározza egy egész hitvilág, egy egész kultúrkör mentalitását, viszonyulási módját az elmúláshoz. Buddha mosolyában benne van egy minden emberi jelenség fölé emelkedő kívülállásnak és felülemelkedésnek az energiája, a személytelenség univerzális magmája – s a bizonyosság, hogy arcáról nem a személyesség sugárzik, könnyűvé teheti a lét elviselhetetlenségét. A szenvedő Krisztus-arcból a mérhetetlenül személyessé vált emberi lét tragikuma és ellentmondásossága beszél vissza hozzám, s vele az önsajnálat, a szorongás, a félelem, az ördög, a pokol, a bűn, a vér, a mártíromság, amit csak akarsz. Miközben nyilvánvaló, hogy a vallás hozzásegítette eleinket a metafizikai igazságok megértéséhez, szenvedő Krisztusarcával a kereszténység talán a legnagyobb metafizikai tévedését követte el, amely alkalmasint a legsúlyosabb gyakorlati következményekkel járt és jár... Összegezve: a személyesség mibenlétének problémája lehet az a terület, amelyen kultúrákat, hitvilágokat, ezek mérlegelését egy teljesen új, teljesen más megközelítésben interpretálhatnak majd az utánunk következők, akiknek az arca talán már nem fogja olyan mértékig invokálni a szenvedést, mint a miénk... Mindenesetre elgondolkoztató, hogy Buddha mosolyog. Noblesse oblige.

                                     

Kisoroszi, 1995. május 28.