A mélyen átélt válság

A hetvenes és nyolcvanas években Csehországban és Szlovákiában Magyarország divatban volt. Úgy, mint soha azelőtt, de sajnos úgy is, mint soha azután. Milliók utaztak Magyarországra bevásárolni és magukba szívni az ottani légkört. Azt a légkört, amely akkor nyugatinak tűnt... Irodalmárok és művészek felfedezték, milyen meglepően rokon a nagy történelem világának cseh és magyar megítélése... A disszidensek árgus szemmel figyelték a magyar reformokat és a magyar szamizdatot.
Személy szerint számomra Magyarország az egyetlen olyan külföld volt, ahova eljuthattam és el is akartam jutni: egy időben ott találkoztunk száműzetésben élő barátainkkal is. Esztergomban és Budapesten beszéltük meg aztán közös kiadói terveinket. Néhány ismerősöm akkoriban tanulni kezdett magyarul, és némelyikük meg is tanult, méghozzá egészen tűrhetően... Mohón igyekeztünk megismerni Magyarországot, és így már a nyolcvanas évek elején vehettem a bátorságot, hogy a Listy emigráns folyóirat számára megírjak egy mintegy harmincoldalas tanulmányt, az akkori Magyarországról.
1990 tavaszán, már mint a Cseh Köztársaság miniszterelnöke, hosszas mérlegelés után első hivatalos utam éppen Magyarországra vezetett. Egy pillanatra sem volt számomra kétséges, hogy az elkövetkező korszak az intenzív szomszédság és kölcsönös érdeklődés időszaka lesz.
Nem csak kétoldalú kapcsolatokról lett volna szó: ugyanannak az évnek tavaszán Pozsonyban részt vettem Visegrád előkészítésében is, ahol Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia államférfiainak akaratából egy közép-európai tömörülés volt születőben... Aztán széthullott Csehszlovákia, és állítom, hasonló logika által vezérelve, cseh kezdeményezésre elvetették Visegrádot. Csupán szabadkereskedelmi övezet maradt belőle a CEFTA országai között. Semmi kifogásom a szabad kereskedelem ellen, sőt! Ellenzem viszont az értelmetlen és inproduktív versengést azért, ki zörget be elsőként a nyugati csoportosulások ajtaján. A közép-európai társulás helyett, amely a természetes integráció előszobája lehetne, elmerülünk a gyerekesen hivalkodó, önző rivalizálásban. Tartok tőle, hogy a Magyarország iránti cseh érdeklődés nem csak külpolitikai téren csökkent. Ellenkezőleg, egész Közép-Európa iránt csökkent az érdeklődésünk, főként az iránt, amit nem lehet közgazdasági kategóriákban kifejezni, hogy elkerüljem a pénz kifejezést.
Mi történt? Mi történt velünk? Ha tudnám, már itt megmondanám... Elvégre az átalakulás nem mehet végbe csak a gazdaságban és a jogrendben. Hogy mi történik a közép-európai lélekben, azt alighanem inkább az irodalom fogja láthatóvá tenni, nem a társadalomtudományok. Félek azonban, hogy Közép-Európa sokkal inkább szellemi és kulturális, semmint makroekonómiai vagy geopolitikai valóság, és hogy épp ezért pillanatnyilag nincs túl nagy esélye. Ráadásul Közép-Európa etnikai szempontból homogenizálódik: nemcsak a „Balkán”, Bosznia, hanem az az ország is, amelynek területén ma leledzünk, s amelynek – bár etnikailag egységes – a mindennapi szóhasználatban nincs olyan neve, amiben legalább mi, csehek egyetértenénk. Miközben mindig is volt neve, bármennyire kevert volt is. Közép-Európa ugyanis mint etnikailag tiszta nemzetállamokat magában foglaló térség önmagában ellentmondás.
Így hát annak a bizonyos rejtett nacionalizmusnak a keretében nemcsak a nagyobb államot vesztettük el, hanem a szomszédunkat is. A nem szláv szomszédunkat, aki érthetetlen nyelven fejezi ki számunkra csodálatosképpen közeli világfelfogását; öntudatosan európai szomszédunkat, egyszóval egy olyan szomszédot, amilyenre szükségünk volt.
Mi is valójában Közép-Európa? Mondhatnám, egy nagyobb fajsúlyú Európa. Sűrűbb oldat, ugyanakkor finomabb mozaik. Közép-Európa színpadán egymás mellé állított tükrök sokaságát látom, a tükör „az a másik” mindenütt körülöttünk. Neki köszönhető, hogy megsokszorozott tükörképekben ismerhetünk magunkra... Aminek aztán szerencsés körülmények között homorú és domború tükörképekből összeálló fokozott önismeret lehet az eredménye... Kevésbé szerencsés körülmények esetén ez a tükrözés meg nem értést, feszültséget és konfliktusokat is gerjeszthet.
S lám ez már kis híján definíció: Közép-Európa mint fokozott önismeret. Önirónia, az abszurditás, az emberi helyzetek, emberi sorsok groteszk voltának megértése. A közép-európai irodalmak jellemzése: a lengyel – modern abszurditás, szinte már a modern abszurditás ontológiája, a cseh – a szürkeség és a közvetlenség metafizikája, a magyar – rejtett egzisztencializmus és mazochizmus és benne a magány anekdotikusan öngyilkos öniróniája. Hozzáteszem: Európa e tájain a nagyságot a kicsiségben lehet felismerni, de többnyire a nagyság kicsinysége is lelepleződik: az értelem álarca mögött rendszerint az értelmetlenség érhető tetten. A válság mély élménye, de a válságé mint alaphelyzeté.
Mindez természetesen európai téma is. Itt Közép-Európában azonban mindezt feltűnően intenzíven látják önmagában mint témát: reflexió, önreflexió, és mindennek tetejében gyakran ennek az önreflexiónak a visszatükrözése is. Ez a „látásmód” mint téma, de mint módszer is a közép-európai irodalom talán legjellemzőbb vonása. A maximálisan elkülönült tárgyilagosság látásmódja.

(Elhangzott Mészöly Miklós Samota motýla (A lepke magánya) című cseh nyelven megjelent esszégyűjteményének bemutatóján. Prága 1995. október 17.)