A városkép szellemi többszólamúsága

Mészöly prágai utazása lehetne az írás játékos címe, ha a Mörike-regénybeli Mozart meg is érkezett volna Prágába. A vonatútra mégis aligha választhattam volna méltóbb kísérőt, mint azt a történetet, melyben Mozart Prága felé indul, zseniálisan és megejtően csapong szertelen lángolása és mély levertségei között. A Morva hegység lankáin Mozart megállítja a batárt, elidőzik a cseh határ menti erdőségben, betéved egy kastélykertbe, narancsot szakít egy fáról, majd töredelmesen bánkódva bemutatkozik a háziaknak. A grófék öröme, meglepetése még nem a prágaiaknak ajánlott Don Giovanni szerzőjének szól, mégis igen pontos az a kép, melyet Eugénia alkot magának a Mesterről: Bizonyossággá, teljes bizonyossággá vált benne, hogy ezt az embert gyorsan és feltartóztathatatlanul elemészti saját heve, hogy csak futó jelenség a földön, mert valójában maga sem képes elviselni a belőle áradó roppant bőséget.

A prágai épület, mely felé Mozarték a vidéki időzés után, a regény végén, 1787 októberében elindulnak, az akkor éppen négy éve felépült Nostitz-Színház, mely Lessing Emilia Galottijának bemutatásával kezdte működését. A későbbi Nemesi Színház mára újra a Stavovské Divadlo nevet viseli. Az emlékezetes sikerű Don Giovanni-ősbemutató klasszicista épülete friss, fehér és zöld színekben tündököl, arányai, méretei pedig ritka egyensúlya térélményt jelentenek. A két oldalon az emeleti kovácsoltvas erkélyek mintha meghosszabbítanák az utca felé és fölé az ünnepélyes termeket. A bal oldali már-már ráhajlik a Károly Egyetem Peter Parler által készített, gazdag díszítésű gótikus kőerkélyére. Az Európa első egyetemei közé tartozó Karolínum 625 éve itt működik, tehát a szűk kis Železná utcát két olyan épülettömb zárja közre, mely a 14. és a 18. század között létesít valamennyiünkhöz szóló, mindmáig eleven párbeszédet. Ha netán még egy 12-13. századbeli kicsiny románkori maradvány is felbukkanna a közelben, az öt-hat évszázad mindegyikére lenne egyetlen pontból rálátásunk, mely művelődéstörténeti szempontból az egész cseh történelmet illetően a legértékesebb. A Magyar Intézet, melynek vendégszeretetét 1995 októberében Mészöly Miklóssal, Polcz Alaine-nel és Szigeti Lászlóékkal néhány napig élvezhettük, pár percnyi járásra van e két vonzó műemléktől.

Miközben Prága utcáit, tereit róttuk, annak rejtélye foglalkoztatott, hogyan sűrűsödhet meg annyi szellemi tartalom egy városban, hogyan rakódhat le benne annyiféle hagyományréteg. Miben áll Prága különleges közép-európaisága, klasszicitása és modernitása? Az első kettőt mintha minden más városnál ősibben egyesítené, az architektúrától a hangszerépítészetig, a játékgyártástól a zeneművészetig, a szecessziótól a Kafka nevével jelképezhető szintézisig. A tény, hogy a 13. századtól a szabad királyi város jogaival rendelkezik, s mint a német birodalom akkori fővárosának, már a 14. században majdnem 40 000 lakosa van, nyilván értelmezheti archaikus történelmi patináját. E. H. Gombrich éppen e század kapcsán érinti azt a jelenséget, melyről a későbbi korok oly gyakran megfeledkeztek: Az eszmék is, a művészek is országról országra járnak, és senkinek se jut eszébe elvetni valami használhatót azért, mert ’idegen’. A stílust, amely ebből a kölcsönös adás-vevésből kialakult, általában ’internacionális stílusnak’ nevezik a történészek. (A művészet története)

Prága atmoszféráját, az Európa névhez illeszkedő s a „közép” jelzőt értelemmel töltő sajátos szellemiséget tehát nemcsak a térségi elhelyezésből, hanem abból a kulturális többnyelvűségből lehet eredeztetni, melyet a szláv, germán és zsidó népesség szétválaszthatatlan együttese e városban létrehozott. Ezt teszi gazdagabbá az olasz, francia, osztrák s más mesterek, kézművesek, építészek, művészek, tudósok és diákok jövő-menő serege az évszázadok során. Az a benyomásom, a paloták és templomok nagyméretű felújítási munkálatai Prágában, a városkép korrekciói éppúgy, mint a jelenbeli szellemi vállalkozások, a gondolkodás, a művészet és a kritika mai irányvétele, az érintett sajátos minőségnek a jegyében zajlik. E folyamatok lényegesen nyitottabbak és radikálisabbak, mint ami Magyarországon tapasztalható. Ez az, amit Mészöly visszatérő problémaköréhez, a mindig újabb interpretációval gazdagodó Közép-Európa gondolathoz oly közelinek érzek.

Mészöly Miklós Az atléta halála prágai megjelenése után huszonöt évvel, és közvetlenül az Otthon és világ magyar, illetve a Domov a svet szlovák kiadása után a Samota motýla című esszékötetével kapcsolódott be ismét a cseh kultúrába, mely újabb nagy átalakulását éli. Valóban közép-európai vállalkozásként mindhárom kötet a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg, melyeket hamarosan lengyel nyelvű prózakötet követ. A cseh könyvbemutató közönségének várakozást meghaladó létszáma, a figyelem és érdeklődés intenzitása, a párbeszédessé váló kapcsolat közvetlensége tisztelgés volt Mészöly Miklós művészi beállítottsága és értelmiségi magatartása előtt. Méltó ünneplése volt egy olyan alkotónak, aki Újvidéken és Szekszárdon, Pozsonyban és Prágában változatlanul a megszólalás feltétlen nyíltságára és pontosságára, az együttgondolkodás és – tevékenykedés szükségességére, az elfogadás és tolerancia nélkülözhetetlenségére apellál. Mindez belülről tölti ki Mészöly Közép-Európa kategóriáját, melyet egy tágas intellektuális, kulturális, szellemi horizontként ajánl fel magyar, szlovák, német vagy cseh olvasója, közönsége számára. Ezt hangsúlyozták a könyv pozsonyi méltatói, valamint Petr Pithart, Rudolf Chmel és Karol Wlachovský is Prágában.

Annak a birodalomnak a szétbomlása után, mely nem fölemelte, mint a 14. századi, hanem uniformizálta és elhallgattatta, elszürkítette és tetszhalottá tette Budapestet, Pozsonyt, Prágát és Varsót, s bennük mindazon tartalmakat, melyek egyediségükkel és különbségeikkel együtt alkotnak ritka sokszólamúságot, különleges rezonanciája van Mészöly gondolkodásának. Fenti tűnődésemre, hogyan közelíthető meg Prága nem mint városnyi kiterjedésű múzeum, hanem mint inzultálóan élő szellemiség, két nemzetközi rendezvény adott választ. Mindkettőben úgy szólalt meg a művészet mai állapota, hogy a történeti hátteret is szóra bírta. Az egyik hagyományossá váló művészeti rendezvénysorozat, a Nyílt párbeszéd szimpozion helyszíne a jezsuiták valamikori Angyali Üdvözlet temploma volt Litoměřicében. A barokk beltérben installált műalkotások közül többet éppen ez az enteriőr hívott életre. A mai objektumok közvetlen beékelése a barokk építészeti és képzőművészeti együttesbe megszünteti annak háttérfunkcióját, s ahogyan a csarnokok, oszlopok, boltozat és kupola formai komplexuma életre kel a templomi zene hatására, úgy állítja dialogikus viszonyba a jelenkori tárgyegyüttes a körötte húzódó építészeti teret. Újraértelmezi, magyarázza, kommentálja.

                       
A másik partról elnevezésű intermediális rendezvény is Jiří Sozanský figurális művész nevéhez fűződik. Ennek helyszínei voltak többek között a szarajevói városháza romokban álló, amfiteátrummá tágult épülete, a Hradčany-beli empire Schwarzenberg-palota, illetve a meglehetősen elhanyagolt libehi zsinagóga. Az utóbbi máladozó falai között állították föl ’95 tavaszán Az ostromolt város című tárlatot, melyben az emberi történelem két katasztrófasorozata vetül egymásra, a félmúlt s a mai idő holokausztja. Mintha nem is grafikák és fotógrafikák vezetnének az áldozati oltárra emlékeztető középpont felé, hanem áldozatok végtelen sora. A párbeszéd itt pusztulás és megsemmisülés között folyik, melynek történelmi jelképévé vált Szarajevó és Bosznia. A zsinagóga mint helyszín és architektúra időben mélyíti el a tragédiát, a végső veszélyeztetettség e kettős tükre azonban még egy jelzést tartalmaz. A gyűrűbe zárt vagy a gettóbeli város elpusztulhat, ám a gyűrű s a gettó falai tágulhatnak, áthelyeződhetnek, újrateremtődnek s újra bezárulhatnak köröttünk egy más térben és más időben.
Szarajevó éppúgy, mint Prága valaha, kis Bábel, orientális és nyugati, ortodox és déli, balkáni és kis-ázsiai hagyományok örököse. A cseh történelem fél évszázaddal ezelőtt élte meg a népek és kultúrák kiveszését a vidékről, s noha sem a német, sem a zsidó elem nem száműzhető a városképből, a szellemi tradícióból és mentalitásból, szükségképpen visszavonul, belevesz, mint háttérbe, a múltba. Szarajevóra most várhat e veszély, s nem szabadulok a gondolattól, éppen szellemiségének többszólamúsága volt az, ami miatt halálos szorítású gyűrűbe fogta a kirekesztő szemlélet. Kísértetiesen cseng fülembe Mészöly egy emlékezetes késő esti beszédének töredéke, melyet a nevében is Prágát (’68-at és ’77-et) idéző Demokratikus Charta által összegyűlt tömeg előtt mondott: Nem engedhetjük meg, hogy a gyűlölet és kirekesztés, az egyedül üdvözítő ideológiák újra megfertőzzék társadalmunkat. A Bosznia és Rostock között ívelő lidérces hídnak Budapest csak öngyilkos módon ajánlkozhat eszmei pillérnek. (1992)
A prágai zsidótemető előtt álldogálva az alkonyatban kísérőinkkel, Mészölyékkel, Szigetiékkel, egy sok évvel korábbi, tavaszi szarajevói temetőjárásom rémlett fel bennem. Ottani vezetőm török kritikus barátom, Dževad Karahasan volt, akivel kisétáltunk a völgybeli városból, s fenn a dombokon mesélte, a török időkben csak ezeket a lejtőket népesítették be, itt állt a kasába, a kisváros. A mai város katasztrófáját éppen az okozta, hogy e században letelepült a völgybe. Temetőjükben, e mostanihoz hasonlóan, balra-jobbra dőlnek a hengeralakú fehér kövek. A turbános elhunyt férfit jelöl, a turbán nélküli a nőké. Szarajevóban ma egyetlen beláthatatlan áttörésről lehet csak szó, a temetőkéről. Alig van talpalatnyi szabad terület, mely ne vált volna temetőkertté. A gyűrűt ez az áradás feszíti belülről.

A Vencel tér is egy imaginárius élményt idéz számomra, melyet Tolnai Ottó Jan Palach-verse tett személyesen megélhetővé ’68-ban Jugoszláviában: így láthatta a nap is egykoron/ a vészesen közeledőt, írta az önmáglya, a fáklyaáldozat és a szárnyaló Ikarosz képét egyesítő nagyszerű képben. Augusztus 21. Zágrábban ért, a város tereit elözönlötték az Adriáról visszatérőben levő, tanácstalan, rettegő cseh és szlovák turisták. A korculai nemzetközi filozófiai iskola Csehszlovákia megszállása ellen tiltakozó résztvevői Jugoszláviában és Magyarországon, kegyetlen politikai megtorlásban részesültek. Ahogyan Csehszlovákiából, úgy a többi középkelet-európai országból is szabályos értelmiségi emigrációs hullámot indított el a Vencel-téri fáklya mítosza és eszméje mellet való kiállás.

Mostani várbeli sétáink, a kulturális örökség régebbi rétegeivel való találkozások Hradčanyban, a régi királyi palota Ulászló-termének néma, gótikus dinamikája, a támpillérek nélküli, különösen széles terem, a mesterien plasztikus boltozat, az oszloptörzsekből kinövő, hálózatos, növényi burjánzása bordák eleganciája, a Biblia Pauperum, Augustinus De Civitas Del című művének 9. századi másolata a palota egyik tárlatán, a románkori Szent György-bazilika, a Nemzeti Galériának a régi cseh művészetet bemutató gyűjteménye a bazilika kolostorában, a Tfeboni oltárképek, a Szent Vitus-székesegyház mérműves ablakai, Peter Parier impresszív repülőbordái, a cseh reneszánsz sgraffitos házai, a Szent Miklós templom barokk pompája vagy a zenei életnek a világ metropoliszait idéző gazdagsága egyedülálló benyomásköteggé áll össze bennem. Az oltárképek névtelen mesterének egyik remek alkotása a Krisztus az Olajfák-hegyén, melynek háttere piros égbolt, arany csillagokkal. A szürkés, kopár sziklafal diagonálisan emelkedő vonalként szeli át a képet, rajta kis faágak, aránytalanul nagy madarakkal. A kép a perspektíva felismerését megelőző pillanaté, melyben Krisztus felmagasló alakját mindössze egy lépés választja el attól, hogy már-már egyénien szép legyen az arca. E másféle szépség sejtetéséből valami rejtélyes melegség származik.

A bilina orosz népi hősének, Prágától észak-nyugatra, az Érchegység irányába tett kirándulásunk mégsem a bilinákbeli helyszínre, hanem magába a cseh-német határon fekvő Bilinába vezetett. Az útra a vidék iránti kíváncsiság késztetett bennünket, melyről Mészöly Miklós német-morva származású anyai felmenői elszármaztak. A Stepke dédszülők a Lobkowitz herceg bilini sörgyárában voltak alkalmazásban, innen távozott el lányuk s lett Szászy Endre felesége Szekszárdon. Az ezeréves történelmi múltat maga mögött tudó dombsági városka, a 17. századbeli kora barokk hercegi kastély, a gyógyfürdő, az ásványvízgyár és a valamikori sörgyár romos épülete Mészöly számára a saját előtörténet egyik szálának kései képévé állt össze.

Mintha az imaginárius világ mögött álló genetikus, életrajzi háttérrajznak e furcsa epizódja az útitársakat a kirándulás idejére azoknak az emlékezetes nyomozásoknak a részesévé tette volna, melyekre e fiktív univerzum elbeszélője történetről történetre vállalkozni szokott. Az eredet kifürkészhetetlen térbeli irányai azon a térképen húztak még egy vonást, melyen Mészöly ösztönösen, tudatosan és meggyőződéssel oly régóta munkálkodik. Ezen a földrajzi mappán lehet történetileg is igazolt a járás-kelés nyelvek, nemzetek, kultúrák térségei és időrétegei között mint egyetlen elfogadható szemléleti magatartás és értelmiségi alternatíva. Kafka félszeg gyerekkori lépései a szülőháztól a gimnáziumig, a hivataltól az Arany utcácskabeli albérleti szobáig, a zsidó példázatok rejtélyes logikájától német nyelvű regényparaboláinak tömör jelképességéig ezen a térképen pontosan rekonstruálhatók.