A vívóállásban elalvó nemzet „új” létezési stratégiája

Az esszéírás Mészöly Miklós számára a művészi cselekvésnek  éppolyan természetes mozdulatává vált az elmúlt évtizedekben, mint a kispróza vagy regényírás. Korszakos jelentőségű szerepe a magyar prózatörténet alakulásában ugyanakkor némiképp háttérbe szorítja az esszéíró Mészölyt, miközben az író esszéi is nagy mértékben hozzájárultak az irodalomról való gondolkodásmódunk alakulásához, amellett, hogy érintései szellemi életünk egészére sokoldalúan hatottak. Ahogy Thomka Beáta írja kismonográfiájában: „olyan új látókört nyitottak meg a fiatal értelmiség induló nemzedéke számára, mely egyéb korabeli szellemi hatással nem volt mérhető”. S háttérben van az esszéíró Mészöly annak ellenére, hogy szépirodalmi művei és esszéi között, szemléletüket, létérzékelésüket és nyelvi megformálásukat tekintve ritka természetes és szerves kapcsolat, átjárás létezik. Juhász Erzsébet is erre utal egyik írásában: „Mészöly esszéi és prózája egymást organikusan egészítik ki. Ami elkápráztat: a megfelelés és a kötődés pontossága. Mégis nagy tévedés volna úgy felfogni, hogy prózája csak esszéinek ismeretében értelmezhető igazán. Ez alá- és fölérendeltségi viszonyt feltételezne. Az organikusság más. Nem változtat a regények, novellák esztétikai értékén, az opus egészét gazdagítja új dimenzióval.”

A hatvanas, hetvenes évek esszéi elsősorban a világbavetettség, a létezéssel szembeni kiszolgáltatottság élményét, az ontológikus alapkérdéseket, a mészölyi „közérzetet” idézték meg imponáló tematikai gazdagsággal és sokszínűséggel. Mellettük, a nyolcvanas években, Mészöly közéleti tevékenységének megélénkülésével párhuzamosan kerülnek a teoretizáló gondolkodás előterébe a nemzettudat zavarai, a közösségi közérzet, a nemzeti önismeret kérdései, nem függetlenítve természetesen az egyéni önismeret kérdéseitől. Ezek az esszék azonban sajnálatos módon nemcsak a Mészöly-kutatók érdeklődésének előterébe nem kerültek mindmáig, de nem jutottak el olyan szélesebb olvasóközönséghez sem, mint a korábbi hasonló tematikájú Illyés- vagy egykorú Csoóri-, Sütő-, Csurka-esszék. Szerepe lehet ebben annak az előítéletes gondolkodásmódnak is, mely szerint az egykor kozmopolitának, egzisztencialistának, urbánusnak stb. kikiáltott írótól nem sok érdemi várható a nemzet sorskérdéseit illetően, de ettől függetlenül nyilván része van benne Mészöly még a nyolcvanas években is mértéktartó és visszafogott közszereplésének; a konkrét politikai kérdéseket kerülő gondolkodásmódjának („Ne a politikára járjon az agyunk, hanem a politika autonóm, következetes és cselekvő meghaladására.”); esszéi nem igazán publicisztikus kifejezésmódjának, ami inkább az árnyaltságra és pontosságra törekvő, ugyanakkor nagyfokú szellemi nyitottságot és elvonatkoztatási képességet igénylő prózastílusát idézi; s végül annak is, hogy az évtizedforduló, amikor először jelentek meg együtt ezek az írások A negyedik út (1990) című kötetben, kevesek számára tehette lehetővé az elmélyült meditálást a mészölyi gondolatok fölött. Pedig a rendszerváltozással együtt járó legújabbkori nemzeti öntudatra ébredés, a nemzeti érzés mesterséges gerjesztése és túlhajtása idején ez különösen hasznos lehetett volna. Nem mintha hihetnénk egyes eszmék világ-, esetünkben nemzetmegváltó erejében, abban viszont igen, hogy a termékeny gondolatok továbbvitele és megforgatása a köztudatban alakító módon járulhat hozzá a nemzettudat görcseinek oldásához, a reálisabb nemzeti önismeret kialakulásához. Mészöly esszéi – függetlenül attól, hogy a kádári konszolidáció utolsó évtizedében születtek, s látszólag az adott körülmények között keresik a „felelősségteljes partizánság” lehetőségeit – azért lehettek (volna) korszerűek az évtizedfordulón is, és invitálásuk az együttgondolkodásra azért fogadható el ma is, mert ahogy egész művészete, úgy esszéi sem az aktuálisra, hanem „a köznapi beláthatóságon túlira” hívják föl a figyelmet. Hogy az író maga is nagyobb jelentőséget tulajdonít ezeknek az írásainak, azt jelzi az is, hogy az Otthon és világ című 1994-es kötetébe ismételten fölvette A negyedik útban már közölt tematikus összeállítást. A nemzettudat és a nemzeti önismeret kérdéseit tárgyaló mészölyi szemléletmód és gondolatrendszer feltárásához természetesen más szövegeit, illetve a különböző interjúkban elejtett megjegyzéseit is érdemes segítségül hívnunk.

Mészöly szépprózájának világában sokszoros áttételekkel bár, de kezdettől jelen van a nemzeti sors tapasztalatainak, a térségi meghatározottság élményének, a közép-európai közérzetnek prózapoétikát és struktúrát teremtő ereje. Egy 1987-es rádióbeszélgetésben már művészi programként fogalmazza meg: „Egyre inkább úgy érzem, hogy csak úgy beszélhetünk és írhatunk magunkról hitelesen, ha egyúttal az egész térség világáról írunk és beszélünk – vagy legalábbis bevonjuk a látókörünkbe ezt a tágasabb, mégis nagyon egy-atmoszférájú világot. Magyarán – Kelet-Közép-Európát kellene megfogalmaznunk prózában. Egy ilyen tablón mi is élesebben, kevésbé provinciálisán, egyetemesebben rajzolódunk ki.” (Még nem jött föl a nap. In: A pille magánya) Ennek a tudatos szépírói törekvésnek, az ennek szellemében formált prózának (lásd például a Volt egyszer egy Közép-Európa kötet), a fenti Juhász Erzsébet-i értelemben vett, organikus kiegészítéseként tekinthetünk azokra a nyolcvanas években írott történelmi, közéleti-politikai esszékre, amelyek a nemzeti önismeret problémáját állítják a középpontba.

Mészöly írói érdeklődése a térség iránt eredendően tehát nincs összefüggésben a nyolcvanas évek második felében megélénkült Közép-Európa-vitákkal; a létezési adottságok jóval korábbi fölismeréséből és egy, mondhatni, nemzeti érdekű meggondolásból származik. Az önmagunkra találás feltételeként jelenik meg nála a térségi összefüggésekben való gondolkozás. „Mi távlatilag sem a politikai súly szempontjából lehetünk adu, példa, modell, katalizátor (hangsúlyozom a politikai súlyt), hanem inkább a térség létezési adottságainak finomításában és demokratizálásában. Ezt értse meg egy pici nép, ha törpévé öregedett az idők folyamán; s kéne már, hogy szert tegyen a törpe bölcsességére, a tagbaszakadtabb, a szerencsésebb geográfiával rendelkező társak között.” – írja 1983-ban (Két levél). Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem akadémiai napjain 1987-ben elmondott beszédében is a nemzeti és a térségi érdekek korrelációját fogalmazza meg: „szerepünk magunkra méretezett játékterét egy új Közép-Európa-gondolatban kell megtalálnunk; mely az autonóm szellemiség és politikai érzület szempontjából ma különösen megérett az egymásrautaltságra. És ez szorosan összefügg a mitizált határok érzelmi és politikai kérdésével. A térség új típusú egységgondolatának kell legyünk a szívós előkészítői és népszerűsítői – nemcsak szellemileg és politikailag, hanem érzelmileg is. Még akkor is, ha ez belátható ideig aligha jelenthet mást, mint érzelmi és szellemi konföderációt. Erősen hiszem, hogy csak ezen az úton randevúzhatunk a távolabbi jövővel, magyarként.” (Otthon és világ – Egyetemes magyar felelősségtudat).

A nemzettel kapcsolatos mészölyi gondolkodás középpontjában egyetlen kérdéskör áll: egy olyan, a História által törpévé öregített kis nép, mint a magyar, hogyan dolgozhatja fel múltját és jelenét, hogyan őrizheti meg sajátosságait és értékeit, hogyan fogalmazhatja meg az „érdemes megmaradás” célvilágát a determináló körülmények között? A nemzet sorsának faggatása és perspektíváinak kutatása közben az író egy olyan ajánlatrendszert körvonalaz, amely a magyarság új, hatékonyabb létezési stratégiáját jelenthetné. Nemcsak a térség új típusú egységgondolata része ennek, de legalább ilyen súllyal az egyetemes emberi felelősség szempontjainak figyelembe vétele, ami szerinte elválaszthatatlan az egyetemes magyar felelősségtudattól. A második évezred végéhez közeledve nemigen meditálhatunk csupán önmagunkról, saját sorsproblémáinkról, „megmaradásunk feltételeiről, mint valami függetleníthető tétről”; anélkül tehát, hogy a glóbus egészét, a glóbus emberét általában érintő kérdésekkel ne szembesülnénk. Mészölyt mindig is az emberi történések foglalkoztatták igazán, s most egy fenyegető ökokatasztrófa előérzetével még inkább az emberlét primátusságát hangsúlyozza. „Előbb a tudatot nevelni hozzá egy olyan emberi jövőhöz, melynek jó sorsa nem függhet nemzeti aspirációk (rög)eszmekörétől, kisajátítható érdekeitől, s csak aztán, ebbe a tudatba ágyazni bele szervesen (hagyni beleágyazódni) az új nemzettudatot, mint a kollektív jó sors biztosítékát – hogy azért mégse »tulajdonságnélkülivé« sikeredjen az a bizonyos »kollektív jó sors.«„ – írja az Egy jövendő nemzettudat felé című esszéjében. A zöld bolygó állapota a második évezred előcsarnokában, a közös fenyegetettség, az együttélés kényszere, az életben maradás parancsa az ember erkölcsi forradalmát igényli. A régi stratégiák és taktikák mind a nagypolitikában, mind a népek, nemzetek kapcsolatában, mind az egyes emberek viszonylatában elveszítették létjogosultságukat. A Mészöly által sürgetett erkölcs-szemléleti önreformálódásnak olyan idealisztikusnak tekintett magatartások mentén és értékek jegyében kellene történnie, mint a belátás, megértés, kompromisszum, áldozat és áldozatosság, jóakarat, nyitottság, a másik megbecsülése, szolidaritás, ember- és társszeretet. Az igazi demokrácia – idézi Bibó Istvánt – „nem szükségszerű, hanem erőfeszítés és jóakarat kérdése”. S ennek szellemében már maga folytatja tovább: „Ahhoz, hogy belépjünk a hátsó gondolatok nélkül működő konszenzusok világába, már nem elég a puszta jog kötelezése, se külső törvény. Egyedül a jóakarat belső, racionálisan már nem preparálható törvénye hozhat számunkra újat: „meg nem becstelenített” demokráciát. Ez a ma egyedül lehetséges vészkijárat a kollektív csapdából: a negyedik út. Ez pedig példaszerűen belső út is, egyéni és kisközösségi út, melytől a mai körülmények között egyedül remélhető, hogy bármi kollektív magatartássá összegeződjék. Nekünk magunknak kell önismereti „schulungok” révén tudatossá tenni, hogy milyen helyesbítéssel tervezhetjük sikerrel az érdemes megmaradásunkat. Pusztán megmaradni sokféleképpen lehet; de magyarként aligha randevúzhatunk másképp a jövővel!” (Esélyek és kockázatok az ezredév küszöbén). Az író által javasolt negyedik út tehát a belső, lelki demokratizálódás útja az egyén és a közösség számára egyaránt. Az ember (egyén) és a patrióta, a tudat és a nemzettudat között vágyott egészséges, termékeny viszony alapfeltétele ugyanakkor a nemzettudat tartalmi reformja is. Mészöly már az 1981-es Alexa Károlynak adott interjúban megfogalmazta a reálisabb, önismeretében, önértékelésében korszerűbb tudat kialakításának szükségességét: „Régi rögeszmém, hogy ha a történelemben nem állni, lemaradni, eljellegtelenedni, hanem továbblépni akarunk, kell valami mást, újat kezdenünk a hagyományos nemzeti érzésünkkel – amely olyannyira át van itatva jogos vagy nem jogos, virtuális vagy nem virtuális érzelmi tartalmakkal... Objektívabbá és főképp történelmileg végiggondoltabbá kellene tennünk magunkban, hogy mi az, amiben ésszerűen engedhetünk, és mi az, amiben nem, semmilyen áron és semmilyen körülmények között. Egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől az érdemes megmaradás szempontjait.” (Hatvan év után. In: A pille magánya)

A nyolcvanas években írott esszék egy része mintha épp ennek a célkitűzésnek a szellemében született volna, nemcsak a már idézettek, vagy a Tudat és nemzettudat című „szabálytalan helyzetkép”, de például az Elek Judit filmjei kapcsán írott Egy per historico-patológiája, Két per – két történelem címűek is. Mind a nemzettudat, a nemzeti önismeret zavarait vizsgálják történelmünkben és persze jelenünkben. Közös alapállásuk a gyökeres demisztifikálás, demitologizálás és ugyanakkor a „megvertség” tudat felszámolásának sürgetése. A nemzeti ábrándképekkel, illúziókkal való önkritikus számvetésnél is nagyobb hangsúlyt kapnak írásaiban a balsors, az általános zsákutcák, a külső kényszerek misztifikálásának veszélyei. Az új létezési stratégia sarkalatos elemének tekinti, hogy a „nosztalgiák reálértékét nem becsüljük túl és kevesebb mazochista vigaszt találjunk a külső kényszerek ismételgetésében – minek eredménye többnyire az, hogy vívóállásban alszunk el.” Hangsúlyozza, hogy álmokra természetesen szükségünk van, de azokat a helyzeti adottságokból kell megszőnünk (Otthon és világ – Egyetemes magyar felelősségtudat) A hetvenes-nyolcvanas évek „jóléti elégedettsége” éppúgy menekülési formája lett az identitás- és nemzettudatzavarnak, mint a „történelmi megvertség” tudat lebénító közérzetének csodavárásba való átcsapása. A nemzet számára mindkettő zsákutca, s Mészöly javaslata a már említett negyedik út. Olyan út, amely mind a történelmi hibaismétlést, mind a nemzeti eljellegtelenedést elkerüli. Olyan szellemi-lelki magatartás kimunkálása, amely képes a „megvertség” közérzetét a kiszolgáltatottságtól függetleníthető belső szabadsággá, előnyhelyzetté átdolgozni, amely anyagi és hatalmi ösztönzések helyett szerep- és célvilágunkat olyan értékek irányába fordítja, melyek „nem sebezhetők, nem elvihetők, nem elvitathatók”, mert belső erőforrásokra alapozódnak. A mészölyi gondolkodásban így jön létre a korreláció ismét az ember (egyén) és a nemzet belső, lelki demokratizálódása, önreformálódása között. „Új »honalapítást« viszont csak attól várhatunk, ha nemzetpolitikánk centrumába a minőségi-szellemi produktivitás programját állítjuk, nem csupán kiegészítő, hanem nemzeti létmeghatározó módon.” – írja összegezésül az Esélyek és kockázatok az ezredév küszöbén című esszében. Ez a Széchenyitől induló, Németh László által továbbgazdagított erkölcsi-szellemi minőségi megújulást kereső és hirdető létezési stratégia azért is kerül Mészöly gondolkodásának előterébe, mert szerinte a kétezredik év küszöbén a nemzeti autonómiák iránti erősödő igény ellenére számolni kell a nemzetlét, a nemzetfogalom radikális univerzálódásával, aminek következtében az önmegőrzés hagyományos formái egyre kevésbé ígérhetnek sikert.

Nincs olyan jelentős magyar író, aki élete és munkássága során valamikor, valamilyen formában (ha másképp nem, gondolatban) ne szembesült volna nemzeti létünk történetével, nemzeti sorsunk alapkérdéseivel. Mészöly Miklós annak a múltban Széchenyi, Kölcsey, Kemény Zsigmond, Ady Endre, Babits Mihály, Bibó István által megtestesített írói magatartásnak’ egyik méltó mai örököse, amelyet a józan önbírálat, az illúziótlan, kritikus nemzetszemlélet jellemez, s amelyben a nemzeti és az univerzális értékek képviselete elválaszthatatlanul ötvöződik össze. Történelmi, közéleti-politikai esszéi is alátámasztják azt a találó megállapítást, mely szerint: „művészete kivételes korérzékenységről, szellemi nyitottságról tanúskodik.” (Thomka Beáta) Illúziói nincsenek akkor sem, amikor emberlétünk és nemzetlétünk fokozódó egzisztenciális fenyegetettségével, az abszurditás korélményével szembenézve új létezési stratégiát körvonalaz; bölcsessége zavarbaejtő, de talán mégis termékenyen elbizonytalanító és kijózanító: „A legtöbb, amit hamis ábrándok nélkül tehetünk, hogy magunkhoz méltóbbá finomítjuk a szenvedés új lehetőségeit.”