Az Esti térkép felől

Egy percre ellenfény-sugarat szeretnék most bocsátani Mészöly Miklós írói alakjára, olyasmiről szólván, ami a legkevésbé jellemző rá. Hirtelen olyan térben látom, ahol szikár alakmása sötét sziluett csupán, nem látszik az értelmet törve csillogtató, férfias tekintete, csak a tartása a megszokott, az árny tartása is apollói, ám e képzelt alkonyatban rögvest furcsa, kevert lényekké változhatnak körülötte a dolgok, s köztük már-már egy nagy kisfiú árnyékát pillantom meg, aki még nem akart lefeküdni, s egyedül maradva valahol kinn, nem is tudni mitől ver úgy a szíve, valami ijedelem, döbbenet vagy keserédes izgalom járja-e át. Szívében kisfiú, ám értelme koraérett, csak nem tudja mindig felnőtt módra megokolni érzéseit és gondolatait. Az az egy-két asszony, aki ijedelmét-csodálkozását csitítani tudja, most nincs. A föld, amit tapintásból is ismer, az van, az mutatkozik most megnyílónak és befogadónak neki.

Az Esti térképben barangolok, benne, és több helyütt földbe gyökerezik a lábam a szokatlan fénytől. Röntgenpapírba csomagolt díszletek például, meg hogy átsüt a vízen az alsó-égi nap; fénybe bénított holtág; dércsípte bogár fény; pilinkéző fénykúp; tündöklő kórók; ég szürkéjéből kifestett csorba fénymáz... Nem nagyon érdekel az a probléma, hogy versek vagy tört prózák-e ezek a darabok. „Kiemelések”, pontosabban: „kiemelődések”, megy a várható kérdés elébe a szerző – s valóban, mégpedig inkább az utóbbi: a tört sorok, azaz látványt törő szótömörülések a földből emelkednek ki a különös fényekbe, a mindenütt egylényegű Földből. Tájképek – a Föld poiémái, „készítményei” ezek – mondhatjuk akár verseknek is. Az elmésségéről és agnoszticizmusáról, szigorú gondolkodásáról híres író a „kiemelődések” pillanataiban, amikor a föld sugall, nem pedig ő sugalmaz, őt érik tetten, s nem ő a nyomozó, a Föld kérd, ő meg hallgat, amikor a történelem csak por meg szag, egy percre megdermed, elréved, szíve egy gyereké, értelme pedig szí, nem értelmez. Szívja az elbeszélhetetlent, tagolatlant; a puszta áradást, a fényét, a földszagét, amit ősrégről ismer. De nem mint egy lány, aki mondjuk leguggolna magzatpózba és a tincsét tekergetné, hanem azzal a tartással, mely mindig is a sajátja, mely most, kiskorában is férfias. A tartalék pihenője – áll a sor „pihenj”-ben a Helyzet című szövegben. A fogalmazásmód persze ezúttal is kimunkált, nem gyermeki, éppen csak „pihegő” a feszített epikához képest, és nem oly furimántos. Az e helyzetben feltörő látvány olyan spontán, akár egy röpke epifánia, és leráz minden történetet. Az közöl, mégpedig nem az intellektust mozgatón, hanem a teremtményt, aki kicsi és hallgass a neve. Ilyen helyzetekben az ember valami módon, ha nem is szakrális értelemben, mintha áldozat lenne. Hiába gondolkozik. Meg van ragadva. Azonban nyitott szemmel látnia kell: színeket, gyökereket, morzsálló földet, hallania: csendet, állathangokat, csendben a legyet, éreznie: szagokat, például dögszagot. Az érzéki benyomások összeakadnak, a szembogár kapaszkodót keres:

Lent korcs kutya kapaszkodik a földbe

s reszket, de nem ereszti

– míg a chthonika, a föld-vízmély beszippantó hatalma...

kimosott gyökérpofák

kimosott gyökérszakálla

...képében ad jelt magáról. Ki lát meg egy kerékvágást, s benne egy féknyomot? Egy gyerek vagy költő, avagy senki – a kerékvágás maga kiált:

A kerékvágásokban kék glisszandó féknyom

– s a féknyomban a hirtelen támadt csend ijedelme, melyhez az értelmező szót az teszi hozzá, aki tudja a halált:

Már a holnapi csend is itt van

– miközben hátulról bevillog egy elképesztően gyönyörű kép. Tükörnek nézem, melyen fénypászma csillan (elölről – be az üregbe); az észen ül a döglégy:

Az üreges falon

nagy zsákmányolt fény-pajzs,

kemény,

arany-zöld legyekkel

kiszegecselve

– körben. Tehát háború sub specie aeternis; szurdikban a tartalék; pihen, fellélegzik; valami szörnyű szép (a féknyom, a fák, a nyomorult kutya, a fény), s mindenekfölött:

Rezzenéstelen a dögszag

– örökké áll ebben a pont nélküli utolsó sorban, történetietlenül. Nincs pont, nincs epika, félelmetes, amikor így mozdulatlanná válnak a legyek, csak annak a szegény kutyának a remegése a mozgás az állóképben. S a „tartalék” mintha voltaképp semmit se nézne, mérne be (már itt a holnap); őt keríti be a zöld, a kékes föld meg a tükör, s a szakadékra réstelenül ráboruló szag.

Miként ez a bekerítés a semmi garanciát nem ígérő Garancia című szövegben is megtörténik, melyből a röntgenpapíros, fekete-fehér sort idéztem, éjszaka kinn a Duna közelében. Elöl látom az éjben csillanó vizet, s hátulról...

A gyümölcstároló réseit

visszafojtottan feszegeti

a túlsó partról a fény

– úgyhogy akárha a Léthe partján lennénk. Motozás történik a sötétben, halk veszkődés, nyilván lakatokkal, esti kapuzárás, miközben valami félelmetesen – árnyék! – áll, de úgy, hogy reggelig egyből a föld alá süllyedhet. Kicsinyes így ama vesződés; aki odakinn tesz-vesz, nem is látszik az egyetlen szóval sem említett, mégis megjelenő, gyerekszemmel látott árnyak ostromgyűrűjében.

A légyszegecsekkel kivert tükör képéhez hasonlóan gyönyörűnek érzékelem...

a lüktető begyekkel megtömött

mozdulatlan fa

...Van Gogh-i képét az Illetéktelen észrevételből. Az a röpke pillanat örökítődik itt meg, amilyet mindenki látott: mikor egy madársereg hirtelen...

mintha egy láthatatlan csapó

egyszerre verné le mindet

...megszáll egy fát, zsibogó-remegő élettel telíti, míg ugyanolyan hirtelen, ahogy jöttek, tova nem szállnak csapatostul. Ez utóbbi mozzanatot hozzáképzelem; a szöveg a mozdulatlan-csupa mozgás fa képénél megtörik, felvillantva az abszolút (és hangzó) életképet, melyben az elnyeletés is benne foglaltatik:

a fa zöld fala elnyeli őket

– mint a kitörő elevenség és a rettenet-mozzanat együttese. Ez a fa egyúttal életfa és torok; ad és szí; és tettenérhetetlen: ő villant miránk; a hasonlatokat, metonímiákat, megszemélyesítést leszámítva nincs is hozzá kommentár, az egy De nem! felkiáltáson kívül. Legföljebb átidézhetjük ide a Mészöly idézte Giordano Brúnót, ki már „nem állja ki a fizika és matematika mai kritikáját”: „A végtelen elv abban a pillanatban, amelyben megkezdi, már be is fejezte a mozgatást, így a mozgó test, míg egyrészt a leggyorsabban mozog, másrészt a legszilárdabban áll... mert egy pillanat alatt végezni a mozgást és nem mozogni: egy és ugyanaz.” De nem azokat a szöveget néztem ki magamnak az Esti térképből, amelyek példázatszerűek, allegorikusak, illusztratívek; ellenkezőleg, a példátlanokat; nem azokat, amelyek makro- és mikrokozmosz, természet és történelem analógiáiról és adekvációiról vagy (meta)fizikai kérdésekről szólnak, hanem azokat, amelyek nemhogy rést ütnek az értelmes-értelmiségi szemléleten, de egyenesen kiütik azt.

Félóra járás a nomád áramfejlesztőktől

...mondhatni, az okosság battériáitól az elemig...

Itt már átsüt a vízen az alsó-égi nap

– a szemlélődő a gyorsröptű madár árnyékának lelassúdott mozgását figyeli, az alul-felül körébe beleszédülve – a gyors elnémulásig (Táj). A szemben lévő oldalon, a Gemenc című szövegben az evező hasította nyom a vízen lassan széttartó/ hullám diluviális/ távolodás-áriak végtelenül lassú képévé alakul át, éreztetvén a föld és a víz egészen más lélegzetű ritmusát, melynek titokzatos „mértékegysége” az emberi mércét bármikor gallyként megforgathatja avagy megbéníthatja.

A föld epifániáiba bevont magányos, akit nem csitít a másik ember keze s nincs isteni, se „logosz”-béli kapaszkodója, meg kell tapasztalja azt is, ami a természetben, emberi szóval szólván, gonosz, alattomos, kíméletlenül pusztító, mégpedig abszolút amorális értelemben. A „homo morális” itt kussolhat, le van küldve a pincébe...

tavalyi burgonya-múmiák közt

tapogat kezed

...s feltekintve kénytelen eltűrni a Porkoláb-völgyi szépet, a féregrágta fáét, állatok hentergéséét a...

szurdik akácosában,

két találkozásra ítélt ösvény

földre zuhant keresztje

...minősíthetetlenül „szép” jellegét;

a meggyfát harminc éve pusztítja a féreg –

...e „szenvedés” is minősíthetetlen, egyáltalán mindenféle fogalmunk idézőjelbe kerül; villanásnyi... üzemzavar; megfogni a hideg, töppedt krumplit, érezni, hogy ez is él, mint egy novemberi göröngy, váltig, tán még csírázik is, letörni a csírát automatikusan, képzelem hozzá az ujjmozdulatot a vershez, érezvén a pince ridegét meg a kinti levegő csípősséget.

Két levél közé szorult

dércsípte bogár-fény

pedig béke van

– micsoda béke a Porkoláb-völgyben, alattomos szelídség] A másik, az emberi (azaz antihumánus) oldalát ismerjük az epikából, de most egy példázatot is átírok ide ebből a kötetből:

Minap egy völgyben időzött a hold,

én egy másikban vártam,

az éjszaka így múlt el –

nem tudom, hogyan tegyem szóvá,

annyira nincs arányban semmi

sem az ajándékkal, sem a veszteséggel

– az Esti térkép ebben az előbbi völgyben mutatkozik meg, ahol nincs készenlétben az író, ahol hátulról tűz a fény, elölről pedig dércsípte bogár-fény szúr, közötte a tanácstalan, a görnyedt hátú tapogató, aki majd (Dióverés után)...

Kihúzza magát,

hogy teljes magasságát kiszolgáltassa  

...ajándék és veszteség forduló élén. Az utóbb idézett vers öregje, aki nincsen ábrázolva, mégis látható, aki csak ül a novemberében, paraszt, aki nem hatódik meg a természettől, se a világ sorától, természeti közönnyel van iránta, kérges, és tudja, mi a férfias kötelessége, s akár ama meggyfánál...

tanulság a gyökerekbe bezárva,

égi pince-sötétbe  

– szemérmes és zárt: ez az egyik arc. A másik arc intenzíven átéli az erotica naturálist, belepárásodik a tekintete.

Elbódít ez a csontig csigázott nász

– mondja levett kalappal a tündöklő kórok között. Ez a két arc néz össze egy pillanatra a verstükörcserepekben. És érezhető egy gátlás; hogy nem engedi át magát ennek a természeti erotikának. Melynek emberi természeti mása, mint civilizációban az üledék, az Esti térkép címadó versében tárul elő, nem fel, előjön, iszonyú depresszíven. Mert tájkép az is:

A hamutartóban a csikkek,

tárgyak szanaszét,

felejtett mozdulatok sorkatonái

...meg zene a falon túlról, kikapcsolt konnektor, konyha, kialudt lámpa, rossz csap, parkett és oktalanul menekvő pók és a többi tömegesen.

Kint fénylik az aszfalt

– látott-e valaki szomorúbbat?, kérdhetnénk, nedvesen-feketésen csillog (esett) – ilyen a földünk mint Város. És fekete aszfaltot látok ott is, ahol az ívlámpa fényköre megvilágítja a földet:

Pilinkéző fénykúp

Alatta metszet-éles hiány,

fehér boncasztalra vetve

(Ötperces, esti havazás)

...és van-e szomorúbb annál, mikor...

Ha tél jön, fehér hó esik

– ennyi, semmi lappangó ígéret? Mint egy szerelem vége. Ahogy igyekszik minden megjátszani magát. A humán természet romtérképének víziójaként látom azt a beporosodott, gyerekkori Boltot is, mely, anélkül, hogy megtörtént volna a végkiárusítás, bezárt; fölnyitatlan dobozok sora a polcon, szétszóródott kavicscukorkák, béna mérleg, sötét raktár, s az ajtó üvegén keresztül ami belátszik: csalános árokpart és szurkozott betongyűrű. Ez a csalánnal benőtt, szurkozott betongyűrű az Esti térkép köldök-központi, a szememben látomásossá növekvő képe. Kérlelhetetlenül záró, rút avagy inkább minősíthetetlen a piszkos üvegen át nézve, a boltból, ahol meghal az emberi idő.

Híg ötvözete az undornak

kancsójában a borkő,

s nem tudja:

nyelni nehezebb? vagy köpni?

Az Esti térképben bandukolva imígy meg is öregszünk. Megbocsáthatatlanul szeretem a földet, áll a Szerelemben, s ez az érzéki izgalom helyenként valóban a szöveget is besugározza, mígnem csömörbe fúl, a példázatokból kivész, az organizmus élettelenné válik, és kirínak belőle az elme élei.

Mégis,

kell némi ünnepélyesség

ez alatt a szűkösen magas ég alatt?

– kérdi egy töredék. Nem kell, de van, s Mészöly Miklóst nem első, nem utolsó sorban éppen az ilyen kérdéseiért köszöntjük.