Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. január – Mészöly Miklós 75 éves / Bridge és a nyúl

Bridge és a nyúl

Zúgva, sárt fröccsentve hátráltak ki az országútra. Elemér és Iluci udvariasan a verandaajtóból nézték végig a kivonulást, s bár Anna kiintett az üveg mögül, hogy csak egész nyugodtan menjenek be, hiszen csacsiság, megfáznak – ők mégis maradtak s ez Annának is jólesett. Az erősen felázott talajon ide-oda csúszkált a kocsi, a keskeny fahídon azonban baj nélkül jutottak át. Végre elindultak. A kellemes kandalló-meleg, amelyből az imént léptek ki, fehér felhőkkel párázott lehelletükben. Hallgattak. Az önindító piros lámpácskája valószínűtlen fénybe vonta az arcukat. Anna felhúzott lábakkal ült, kezeit fázósan fúrta az ölébe. Az eső egyhangúan kopogott a vízhatlan vászontetőn.

– Hogy érezted magad? – kérdezte Péter hosszabb szünet után, mikor már egyenletesen zúgott a motor, s közben egy könnyű takarót tolt át felesége lábaira. Anna felriadt. Először a takarót vette észre s csak aztán emlékezett vissza a kérdésre. Vontatottan válaszolt:

– Hogyan? Hát jól, persze hogy jól.

Ebben az is benne volt, hogy fáradtnak érzi magát a beszélgetéshez. Péter elértette. Kicsit lelassított, körülményesen cigarettára gyújtott, s úgy látszott, hogy a vezetés teljesen leköti figyelmét. Átható orvos-szemével hunyorítva kémlelt előre az esőcseppes üveglap mögül. A lámpák fénykörén túl koromsötét volt, az utat elnyelte s méterről méterre kellett visszahódítani tőle. A kormány pedig hűvös és érzékeny minden mozdulatra. Arcvonásai akaratlanul is aggályos kifejezést öltöttek. Mintha leleplezni akart volna valamit, talán éppen azt a különös szövetséget, sötétség és út cinkos összeesküvését, amely oly ellenállhatatlanul ébreszt félelmet a magányos utasban, ha ősszel, éjfél felé, csöndes esőben, suhanó fák közt szétnéz az utakat övező tájon. Nyugtalanító dolgokra gondol ilyenkor az ember. Körül semmi mozgás, a tanyák fénye alszik, s még a város ismerős lámpasora se látszik az alattomos kanyarodok mögött. Minden reménytelenül távol van és mégis titokzatosan közel. Csak a fényszórók világítanak, oldva a fényt pocsolyák, kövek, kusza faágak anyagából, kissé fölényesen, mintha azt mondanák: íme, semmi titok, sötétben is futnak az utak, nem titok ez, játék, semmi más.

Péter nem hitt ebben a játékban. Az imént is bizonyos elszántsággal kattantotta fel a reflektorok kapcsolóját, mint aki emberi kötelességét teljesíti feleségével és önmagával szemben. Nem volt fölényes, csak éppen felkészült valamire, talán párbajra, kimért, szakszerűen megállapított távolságról, golyóval. S hirtelen úgy érezte, hogy valaki messziről farkasszemet néz vele. Könnyű borzongás járta át. Szinte menekülésszerűen, bizonytalan sejtelmekkel nézett feleségére. Anna kuporodó vállakkal ült mellette. Lehunyt szemeivel olyan volt, mint egy pogány angyal. Finom, festetlen bőrén már lehetett ugyan sejteni a ráncok kirajzolódó vonalát, de Péter ezeket is megszerette, elérzékenyült rajtuk, akár egy kamasz. Ha megcsókolták egymást s megpillantott egy-egy ilyen árkos mélyedést a szeme körül, mindig jóleső melegség futotta át, s az együtt töltött évek emlékezetével érezte, hogy e parányi gyűrődéseken át is mennyi és milyen végzetes köze van az asszonyhoz. Ilyen napokon halk volt, emlékezett, s ha alkalom nyílt reá, általános igazságokat mondott. Most is megenyhült, amint az asszony arcát nézte, s nevetni szeretett volna előbbi homályos indítékú hangulatán. Fáradt lehet – gondolta –, hiába, nem asszonynak való az ilyen éjszakai autózás. A párás üvegen nyúlóson, vigasztalanul folyt le a felfröccsenő sár. Anna érezte, hogy Péter többször is ránéz, de nem mozdult. Motozó szorongást hozott magával Eleméréktől. Oka nem volt rá, vagy legalábbis nem tudta okát adni. Az eső ott dobolt fülében, s a hátsó ülés felől belopakodó szél kellemetlen hűvösséggel fújt bele hajába. Valami feszítette belülről. A kártya? Igen, ma a kártya sem elégítette ki. A licitek nem sikerültek, s mindig volt valami, ami lapjainak lehetőségeit lerontotta. Mintha az a másik világ, melyet a lapok s rajtuk a távol titkát sejtető törékeny figurák oly különös módon jelképeztek, fellázadt volna ellene. Vagy talán nem is lázadt, csak egyszerűen eltűnt az esőben, a táj végtelen árnyai mögé. A cikornyás díszítésű dámák s a messzenéző búbok elmaradtak, elvesztek valahol egy útszéli árok sarában. Felpillantott. A fénysávban vakítóan csillogott a víz. Megremegett. Eszméletén könnyű hullám csapott át, mintha ájulás környékezné. Aztán egyszerre kibuggyant belőle:

   – Sár, eső... sár, eső...

Péter csodálkozva, ijedten nézett fel; a különös éneklő hang megzavarta. Mi ez, tréfa? Mielőtt azonban még megszólalhatott volna, Anna felegyenesedett. Szemében ideges fény volt. Gyanakvó közömbösséggel kérdezte:

– Mondd, te szereted, ha nem találkozunk az úton senkivel? Hogy ez a sár, ez az eső, ez... te nem érzed?

A kérdésben nyugtalanító komikum volt. Péter sejtette már, hogy másról van szó, mégis próbát tett.

– A természet és a sors ellen nem lehet licitálni, Anna! – mondta könnyed hangon. Az asszony elfordult. Az apró tükörben, amely ott fényesedéit közöttük az ablaküveg felett, egymásra néztek, s ez a múló pillanat elég volt arra, hogy most már leplezetlenül elkomolyodjanak s összeérő válluk elhúzódjon egymástól, nem nagyon, csak éppen annyira, hogy vállukra a ruhán is átáramló meleg helyett nyirkos, hideg levegő tapadjon. Mindez nem feltűnően, dacosan történt, inkább úgy, mintha mindenről csak egy szeszélyes zökkenő, egy kiszámíthatatlan helyen fekvő kődarab tehetne. A könnyed hang hamis csengése még visszhangzott fülükben, mikor Péter az asszony érintésére riadt fel. Dallamos hangja rekedt volt:

– Igazán szeret maga bridgezni? – kérdezte halkan.

Péter azonban, mintha nem is hallotta volna a kérdést, hirtelen előredűlt a kormánykerék fölött. Erre Anna is fölegyenesedett és kikémlelt. Egész testében megrezzent. Az autó előtt, úgy ötven lépésnyire, az országút közepén, egy férfi állott, s bátortalanul integetett a zuhogóra erősödött esőben. Különös kép volt. A csillogó cseppek függönye mögül súlyos, darabos lépésekkel közeledett feléjük az idegen, méteres tócsákat könnyedén átlépve. Kabátgallérja felhajtva, széles karimájú kalapján állott a víz. Úgy jött és magasodott, olyan vállasán és roppant arányokban megnőve, fény és árnyék színpadias díszletei között, mintha valamilyen végzetdráma hőse lenne. Péteren furcsa nyugtalanság vett erőt. Lefékezett. Anna vékony rést nyitott az ajtón, amint a férfi odaért. Arcát nemigen lehetett kivenni, csak tagolt, sötét árnyékokat rajta. Szemeinek mély tüze illett a hang komoly zengéséhez, ahogy köszönt, bocsánatot kért, s azt, hogy vinnék el a városig, ha arra mennek, mert nagyon fáradt. Hangjában nem volt könyörgés, egyszerű tőmondatokat mondott. Szavai után rövid, de hosszúnak tetsző csend támadt. Aztán Anna szó nélkül kinyitotta az ajtót. Az idegen figyelmesen csendes mozdulatokkal helyezkedett el mögöttük. Ázott ruhájából fülledt meleg párolgott, s ez a fanyar illat pillanatok alatt az egész autót betöltötte. A forró, akadozó leheletet Anna ott érezte a hajában. Vacogott.

– Messziről jön? – kérdezte kis idő múlva. Az idegen hallgatott, mintha először mérlegelni akarná a szavak súlyát, jelentőségét. A pillanatnyi csendben Anna elkerülhetetlen mozdulattal, mintha nyújtózkodna, hátradőlt. A csontos kezet ott érezte nyaka hajlatában – ott, ahol a haj már finom átmenettel ritkulni kezd –, s érezte, hogy hűvös esőcseppet töröl le róla. Úgy húzta el a nyakát, mint akit megégettek. Az idegen lassan, furcsa kiejtéssel szűrte a szavakat:

– Csak azoknak a számára van messze meg közel, akiket köt valami valahová...

Erre nem lehetett válaszolni. Péter egy gúnyos mosollyal kísérletezett, de nem sikerült. Arcizmai nem mozdultak. A tükörből Annára nézett, s egy pillanatig orvosi szemmel kutatott az értelmes, domború homlok mögött. Semmit sem látott, s Péter, az orvos, megdöbbent. Összeszorított fogakkal fokozta az iramot. A bolond száguldásban egyszerre megmozdult mögöttük az idegen, s fejük felett a reflektorok fénysugarába mutatott.

– Nem látják?... nyúl! Megfogta a fény, s most nem tud szabadulni. Fáradtan tette hozzá:

– Hiába lassít, az már nem segít.

Péter egyszerre felélénkült. Szenvedélyes hevességgel lépett bele a fék pedáljába, s egy merész kanyarodat tett, hogy kikerülje a szerencsétlen állatot. Gondolatai rendszertelenül, féktelen társulással követték és egészítették ki egymást. Mint egy villanást, a párbaj szót látta maga előtt, fehér alapon, komor, fekete betűkkel. Lába görcsösen feszült a fékpedál lapos gumihátán. Aztán a kocsi egy borzalmasat csikordult, s hajszálra az árok mellett megállt. A nyúl azonban, a fény megbűvölt áldozata, menthetetlen volt. Meghalt. Ott feküdt a kattogó masina mellett, egy ezüstös víztócsa közepén. Anna dermedten nézte a hullát. Ahogy nagy füleivel a vízre hajolt, olyan volt, mintha szomjasan inna. Az idegen közben kiszállt, s valami sajátosan groteszk és gyengéd mozdulattal, fülénél fogva felemelte az állatot és Anna felé nyújtotta.

– Jó lesz vacsorára – mondotta –, fiatal még, ízes...

Közben a nyúl szájából ütemesen csöpögött a vér. Péter homályosodó szemekkel bámulta az állatot. Valamit kiáltani akart, de mozdulatai másképp határoztak. Gyors és kapkodó mozdulattal berántotta az ajtót, gázt adott és elrobogott. Anna a hirtelen indulástól Péternek esett, s egy felmérhetetlenül rövid pillanatig – míg a kocsi egyenesbe fordult – látta az idegen mozdulatlan arcát, pár útszéli bokrot, kőrakást. Aztán elerőtlenedett. Úgy maradt hazáig, Péter vállaira dőlve, ahogy indulásnál a zökkenés odavetette. Keze jéghideg, lábában mázsányi súlyt érzett. Minden távoli volt, mintha a mélyben aludna s teste ásító szakadékok felett libegne. Péter kimerülten, szégyenkezve hallgatott. Félt gondolkodni, félt a megoldástól. Éjfél volt, mire hazaértek. Anna fázósan, gyorsan vetkőzött, keveset beszéltek, pár közömbös szót csak. Már mindketten feküdtek, s a lámpát is eloltották, mikor Péter tétován felült az ágyban, s az asszony fölé hajolt. Anna nem mozdult, s a férfi szótlanul fordult vissza vánkosára. Mint aki nem tehetett mást, mondta:

– Elemérék holnap ebédre hívtak, délután bridge... ha kedved van.

Nem kapott választ. Nemsokára az eső elállt, s a hold, mint ócska lampión világított a városka felett. Még sokáig nem aludtak el.