Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. január – Mészöly Miklós 75 éves / Egy hiánypótló monográfia

Egy hiánypótló monográfia

Thomka Beáta: Mészöly Miklós

Van annak valami önmagán túlmutató jelentősége, hogy a határainkon kívül született meg Mészöly Miklós művészetének első monografikus értelmezése. Bizonyára nem véletlen, hogy a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó Tegnap és ma sorozata az elsők között jelentette meg az Újvidékhez kötődő irodalomtörténész, Thomka Beáta Mészöly Miklós című könyvét. Olyan átfogó elemzést, amely magas színvonalával méltó az utóbbi félévszázad egyik legjelentősebb magyar prózaírójához. „A tény – írja a szerző a Bevezetésben –, hogy Mészöly művének öt évtized után még mindig csak kritikai irodalma van, és nem történeti vagy biografikus, sem elméleti vagy történeti-poétikai közelítésben mindeddig nem tárta föl a kutatás a sokrétű életmű rendszerét, felettébb elgondolkodtató. Kétlem, hogy a szakmai okokon kívül bármiféle politikai/kultúrpolitikai érvre való hivatkozás indokolhatná e föltűnő hiányosságot.” Nincs okom, sem kedvem mentegetni e szakmai hiányt és dekoncentráltságot, mégsem lenne méltányos, ha teljesen figyelmen kívül hagynánk azt a (kultúrpolitikai erőteret, amely jelentős mértékben meghatározta Mészöly Miklós művének hazai recepcióját. A nyolcvanas évek közepéig-végéig az író erős és folyamatos ideológiai-politikai gyanú alatt állt a hatalmi intézményes válaszok szemaforja a tiltott jelzésből lassan és bizonytalanul váltott át az éppen megtűrtbe, és ez nemcsak a művek megjelenését, hozzáférhetőségi esélyeit csökkentette, de marginalizálta az értelmezéseket is és leszűkítette a potenciális olvasók körét.

Fölösleges volna hosszasan időzni a hatalmi kritika mélyen elutasító és fűrészpor-ízű dolgozatainál, a monográfia szerzője jó arány- és stílusérzékkel keveset idéz belőlük, többnyire azokat is a lábjegyzetekbe száműzve, de a hazai befogadás körülményeit jól jelzi az a tény, hogy a nyolcvanas évek közepén az új gimnáziumi tankönyvből kitiltották a Mészöly-fejezetet. Ennek hatása máig érzékelhető, tapasztalataim szerint az érettségizettek, sőt az egyetemisták nagyobb része alig ismeri az író nevét, nemhogy műveit.

Mészöly Miklós befogadástörténetének különös ellentmondása, hogy a hivatalosság gyanúja miatt az értelmező közösségek többsége szolidaritást vállalt vele, de művészetének újító poétikai és szemléleti törekvéseit jórészt (hallgatólagos) fenntartásokkal fogadta. A népi-nemzeti kánon képviselői számára többnyire idegen maradt a célelvű történelem felfogást megkérdőjelező írói látásmódja, bölcseleti irányultsága, ontológiai szkepszise, szigorúbb személyes és kollektív önismeretre törekvő írásmódja, ezért csupán műveinek közép-európai historiográfiai beágyazottságát és ideológiai ellenbeszéd jellegét méltányolták. A késő realista visszatükrözés-elvű irodalom-felfogás védelmezői viszonylag kevés esztétikai érvet meríthettek Mészöly írásaiból, mivel ezek masszívan ellenálltak a megfeleltetésre épülő, valóságanalóg értelmezési kísérleteknek. A nyugatos, esztéticista hagyomány értelmezőinek komoly dilemmát jelentett, hogy az író autonómia-felfogásával, nyelvi igényességével kötődött e tradícióhoz, de Mészöly epikus világából hiányzott a művekben való otthon-lét biztonsága, nem őrizte meg, illetve viszonylagosította a művészi beszéd kitüntetett jellegét. De az író kísérletező hajlama, folytonos kockázatvállaló attitűdje és önmegújító törekvése is ellenszegült annak, hogy egyszerű tovább-írója legyen egyetlen művészi örökségnek. Igen találóan írta róla Béládi Miklós, aki a hatvanas-hetvenes években az író legjobb hazai értelmezője volt: „A sötét jelek című, 1957-ben megjelent kötetétől kezdve mindig mást csinált, mint amit előre kiszámítani, vagy várni lehetett tőle. Egy író, aki nem tartja meg saját stratégiáját sem, hanem örökké a pályamódosításon töri a fejét, s nem vonul megtalált új eszközeivel védett öbölbe, hogy bevált patronokkal egyre-másra gyártsa a könyveket, ehelyett folyton meglepetésekkel áll elő – idegesítő jelenség, nem fér bele az író pályák szentesített sablonjába.” (Az epika megtisztítása és felvezetése, In: Béládi Miklós: Válaszutak, Bp., Szépirodalmi, 1983. 311. o.) Mindezek figyelembe vételével talán nem megalapozatlan az az állítás, hogy a határainkon túl előbb és értőbb módon reagálhattak Mészöly Miklós műveire. Itt első sorban a párizsi Magyar Műhely köre említhető, főként Albert Pál írásai, majd az újvidéki Új Symposion és a Híd című folyóiratok, ahol megkülönböztetett figyelmet fordítottak az írói pálya alakulására – jelesül éppen a monográfia szerzője, aki kritikusi tevékenysége kezdetétől szinte mindvégig „nyomon követte” őt, de a mészölyi írói magatartás a Symposion-nemzedék több képviselőjére művészi értelemben is felszabadítóan hatott. Mint ahogy e hatás nélkül nehezen képzelhető el az induló Grendel Lajos pályája is.

Az eddig mondottakkal szemben joggal vetheti fel bárki, hogy ez már befejezett, múltidejű történet. Mészöly írói rehabilitációja, úgymond, itthon is megtörtént. A hetvenes évek megújuló magyar prózairodalmának szinte minden fontos képviselője kapcsolódott hozzá, nyíltan vagy közvetve elődjükként tartották számon. Az ugyanebben az időszakban fellépő új kritikusok az új irodalom kánonjának a megalkotásakor kitüntetett szerepet tulajdonítottak művészetének, és Ottlik Géza mellett az új irodalmiság élő előzményeként értelmezték. Sőt ezeket az újító művészi törekvéseket legitimáló írói tekintéllyé vált – teljesítményét és kvalitásait illetően teljesen jogosan. De az így értelmezett előd helyzete mindig kényes egyensúlyon alapul. Míg Ottlik hallgatása, illetve ritka művészi megszólalása fenntartotta ezt az egyensúlyt (bár a Buda megjelenése utáni megosztott értelmezések ennek megingásáról is tanúskodnak), Mészöly nyolcvanas-kilencvenes évekbeli pályája elmozdult, „kisiklott” a neki tulajdonított előd státusából. Kissé sarkítva fogalmazva: amíg az új irodalom értelmezői abban voltak érdekeltek, hogy feltárják e prózafordulathoz vezető utakat, addig Mészöly művészete meghatározó jelentőségű volt számukra, majd a váltás logikájának engedelmeskedve igyekeztek megállítani, „lezárni” e prózavilág alakulástörténetét, és az utódok számára biztosítani a kezdeményező szerepet. Aligha véletlen, hogy a Film megjelenése és az új prózanemzedék együttes színrelépése, amely időben nagyjából egybe esett, olyan értelmezési keretet nyert, hogy e regény mint a művészi „redukció főműve” betetőzése egy analitikus alkotói módszernek, de egyben folytathatatlan is, ami után valami másnak kell következnie. Balassa Péter kiváló Film-elemzése után felülvizsgálta ezt az álláspontot a Megbocsátásról írt esszéjében, mégis az előbbi felfogás befolyásolta, határozta meg jelentősebb mértékben a kései Mészöly-művekhez közelítő elemzők kérdésirányát. Furcsa módon ezt az alkotói megnyilatkozások, műhely vallomások is megerősítették. Az egy nemzedékkel idősebb irodalomtörténész, Béládi Miklós is a már említett tanulmányában nagyepikai regény-szintézis megalkotására ösztönözte a Film utáni írót, míg egy korábbi dolgozatában „művészi kudarc”-nak nevezte az Alakulások újabb írásait, és óvott a szövegirodalom csábításától (Elbeszélés vagy „szöveg”, in: Érintkezési pontok, Bp., 1974, 556–560. o.). Érdekes, hogy Kulcsár Szabó Ernő, akinek egyik mestere Béládi Miklós volt, vele ellentétben, éppen a címadó szöveget minősíti „korszaknyitó” jelentőségűnek: „A második modernség poétikai szemléletformáinak határait Mészöly prózaírása ezért nem a Filmmel, hanem a korszakjelző Alakulásokkal lépte át. 1975-ös kötetbeli megjelenése óta ez a novella ama fordulat első vitathatatlan jelzésének számít, amely a posztmodernség korát nyitotta meg a magyar epika történetében” (Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991, Bp., Argumentum, 105. o.). Thomka Beáta monográfiájában tapintatosan jelzi, hogy Kulcsár Szabó irodalomtörténete „nem foglalkozik Mészöly ’83 utáni pályaszakaszával” (i.m. 128. o.). Feltehetően tudatosan, mivel így az irodalomtörténésznek az a rejtett fejlődés-elvű koncepció érvényesülhet, amely a késő modernség és a posztmodernség között közvetítő szerepet tulajdonít az írónak, de a korszakküszöbön túl már nem alakítója irodalmunk történésének, ezt mintegy az utódok írják tovább.

Thomka Beáta Mészöly Miklós című könyvének legfőbb érdemét abban látom, hogy elmozdította és újraszituálta az eddigi kritikai értelmezéseket. „Alternatív monografikus vázlatában” – ahogy ő nevezi – egy olyan átfogó és a lehetőségek szerint immanens pályakép rekonstruálására vállalkozott, amely a jelen horizontja felől nyitott, de interpretációs stratégiájában nem alárendeltje az új irodalmi paradigmaváltás kérdésirányának. Ezáltal a kétségkívül megtisztelő, de mozdulatlan előd státuszából a jelenkori prózairodalomban résztvevő, azt alakító pozícióba helyezte át a mészölyi prózát. Vagyis nem izolálta monográfiájának hősét a hatástörténeti folyamatból, hanem együttállásban, kölcsönhatásban próbálta meg értelmezni az új prózához való viszonyát.

A könyv szerkezeti felépítése is hangsúlyozza, hogy Thomka Beáta eltér a kialakult megközelítési módoktól, értelmezési irányoktól. A monográfus az író művészetfelfogásának rövid, lényegkiemelő áttekintése után, amit találóan a „szikárság esztétikájának” nevezett, a mészölyi poétika fontosabb jellemzőit, sajátos formaelveit elméleti megközelítésben mutatja be. Talán itt kamatozik legjobban a szerző szemiotikai, narratológiai felkészültsége, mivel ezen irodalomelméleti iskolák eredményeinek ökonomikus felhasználásával képes feltárni Mészöly írásművészetének újszerű, a magyar prózában eddig jobbára ismeretlen epikus eljárásmódjainak szemléleti kereteit. Mint ahogy ezek az elméleti belátások segítik abban is, hogy megszabaduljon a lappangó műfaj-hierarchikus szemlélettől és ne csak az elvi deklarációk szintjén, hanem a művek elemzési gyakorlatában és értékelésekor is egyenrangúnak tekintse pl. a rövidtörténetet és a regényt. Ezért megkülönböztetett figyelemben részesíti az író különféle epikus műfajait, prózai alakváltozatait, így egy összetettebb és többirányú pályakép alakulhat ki, ahol a novellák, kisebb terjedelmű elbeszélői szövegek nem előkészítői, kiegészítői az alkotói szintézisként felfogott regényeknek. Az írói poétika általános jellemzését logikusan követi a novellavilág részletes elemzése és tipológiai rendszerezése, majd a nyolcvanas-kilencvenes évek kisepikai műveinek, rövidtörténeteinek és prózai „chip”-jeinek értő és árnyalt interpretációja. A könyvnek ez a fejezete mutatja a legjobban a szerző koncepcióját, hogy a mai magyar próza alakulástörténetébe bele-szóló, azt jelentősen formáló íróként értelmezi a Mészöly-életművet. Ez egyben jelzi, milyen hatástörténeti szerepet tulajdonít neki. „A kisepikai forma az elmúlt öt évtized során Mészöly prózakoncepciójának megfelelően sokféle transzformáción esik át. Fokozatosan eltávolodik a novella hagyományos, terjedelmesebb, zártabb, feszesebb műfajváltozataitól, és a történet-, rövidtörténet-, prózaszöveg hagyománytalan alakjában jelentkezik. Egyfelől szűkszavúbb, töredékesebb, kihagyásosabb, vázlatosabb lesz, vagy morzsákká, chipekké tömörül, másfelől visszanyúl a történetelvű anekdota s a még régiesebb beszély oldottságához. Mindkét út a moderntől a posztmodern felé mozdul el, az egyik minimalizálódást, a másik szövevényességet eredményez, szokatlanul új időtudatot érvényesít, s ennek megfelelő szerkezeteket hoz magával. A visszatekintő pillantás anyagában és műfajpoétikájában egy rendkívül gazdag és maradandó kisepikai opuszt foghat be.” (i. m. 87. o.) Az új prózairodalmat affirmáló kritikai értelmezések abban voltak érdekeltek, hogy oppozíciós szembeállítást és szemléletváltást hangsúlyoztak, míg e monográfia elemzései hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a későmodernség és a posztmodern viszonyát bonyolultabb, oda-visszaható mozgásként, valódi dialógusként értelmezzük.

Ez a szemléletmódosító, korrekciós szándék érvényesül a regény-elemzésekben is. Itt különösen fontos a mészölyi prózának a világirodalmi kontextusban való megjelenítése, amivel nem csupán újító, kezdeményező szerepét emeli ki irodalmunkban, hanem meggyőzően érvel a parabolisztikus ábrázolást megkérdőjelező, leértékelő újabb kritikai álláspontokkal szemben. A hatvanas években nálunk gyakori tanító jellegű, példázatos elbeszélésformák elfedték, hogy a „parabolának nemcsak allegorikus és moralizáló előzményei vannak”. Thomka Beáta a metaforikusságot mint alapvető szövegszervező elvet emeli ki, aminek jelenlétével megkülönbözteti a mészölyi parabolikus írásmódot a didaxisra épülő példázatosságtól: „Ha elfogadjuk azt, hogy a metaforikus és a narratív szöveg is lehetséges világokat teremt, akkor az egyes metafora és az elbeszélés fő különbségei a változás, mozgás, kibontás, tehát az eseményesség, történetszerű folyamat meglétében, illetve hiányában ragadhatok meg. Ez azt jelenti, a metaforán és az analogikus gondolkodáson alapuló parabola időfogalmába a metonimikus elv is belejátszik, míg a költészeti metaforának akkor sem eleme a folyamtszerűség, változás és tartam, ha időtapasztalatról számol be. A parabola az eseménysor téridejének változásából bontakozik ki.” (i. m. 93. o.) Az idézett passzus is bizonyíthatja, hogy az elméleti megközelítés nem ornamens eleme az értelmezői eljárásnak, mivel éppen e teoretikus kérdés tisztázása segíti őt abban, hogy a Magasiskolának és a Saulusnak az eddigieknél elmélyültebb értelmezését adja. Talán nem túlzás ezt a részt – Az egyidejű szövevények remeklései című mellett – a könyv legsikerültebb fejezetének minősíteni, amely színvonalával vetekszik az utóbbi évtized legjobb szakmai teljesítményeivel. Ehhez képest kevesebb új eredményt tartalmaz a Film és a Pontos történetek útközben elemzése. Meglehet, az utóbbival kapcsolatos hiányérzet csak bennem van, mivel mind a kortárs kritika, majd a későbbi elemzések is méltatlanul elhallgatták, illetve alulértékelték e regény esztétikai értékeit, újszerű viszonyulását a térségi problematikához, sajátos Erdély-képét, empatikus részvét-etikán alapuló nyelvi magatartását.

A könyv terjedelmi kötöttségei, vállalt arányai ugyan magyarázzák, a másik hiányérzetemet mégsem hallgathatom el: Mészöly esszéírásának elemzése talán nagyobb teret kaphatott volna. Különösen azért, mivel a szerző megvallja, milyen mély szemléletformáló hatást jelentett nemzedéke számára ez az esszévilág, és jelentőségét egyértelműen meghatározza: „Irodalomszemléletünk alakulása tömény impulzusokat kapott e gondolkodásmódtól. Utólag visszatekintve úgy érzem, éppen azt a törést segített áthidalni, mely a magyar szellemi életben a második világháború utáni évektől egészen a hatvanas évek derekáig uralkodott.” (i. m. 149. o.) Az esszék tüzetesebb vizsgálata jobban elősegítette volna a művek bölcseleti vonatkozásainak és jelentésrétegének feltárását is.

Nyilvánvaló, hogy egy megkésett és nagy adóságokkal küzdő recepció minden hiányosságát egyetlen könyv nem szüntetheti meg. „A magyar prózatörténetben Mészöly azon művészek közé tartozik, akik erős értelmi, érzéki együttműködésre szólítják fel olvasójukat” – írja egy helyütt Thomka Beáta. A monográfia kezdeményező szerepét és minőségét jól jelzi, hogy szerzője mindkét kihívásnak egyszerre tudott eleget tenni. Ami a magyar értelmezéstörténetben – határainkon innen és túl – elég ritka jelenség.