Egyszerűen

Szeptember végén ismerkedtünk meg,

akkor, mikor a fák úgy kelnek új életre,

hogy elvesztik anyagszerűségüket, valamiképpen megboldogulnak,

akkor, amikor a kemény vagy lágy érzékeink által

telerajzolt ég lélekre vár, mely

csendes kitartással rég elmúlt viharokat is

festene a levegőbe. Többen álltunk

egy trafik előtt, s némelyikünknek

volt aprója, másoknak nem volt...

A trafik utcai oldalára ez volt felírva:

Ez a bódé eladó. Valaki krétával

a felirat alá firkantotta: SZART ÉR!

Egy másodpercig néztük

a két feliratot, aztán

beléptünk a sarki vendéglőbe.

Anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna tőle,

bólintott, s mint Hromnicére a nap, rámpillantott,

közben így szólt: „A kutakat kellene

- gyertyaként – meggyújtanunk, hogy lássuk,

mi az a síró szem. De hát

hiányzik részvétünkből a tapasztalat. Elég

egy benyomás, s meghozzuk ítéletünket, s bizony,

nem a záruló seb erejével. Elég egy szélsőség,

s kizárjuk az eseményeket és a történeteket.

S elég egy kisszerű dolog, érzelmekkel keretezve,

s jaj az érzelmeknek, szívünk értelmét s lényegét

erőltetjük rájuk!... Szívesen emlékezem...

Üres vagyok, de a kút tengelye forog...

Szívesen emlékezem gyermekkoromra... Maga

mint költő az értéktelent valószínűleg többre tartja,

mint a talmit, szereti a játék lelkét: a céltalanságot...

Anélkül, hogy azzal gyötörném magam,

mi a költészet: carmen magicum-e, vagy vinum daemonum,

vagy épp a megszólalás szégyene, szívesen emlékezem,

s még akkor is, ha mostanában annyira rázkódunk, sőt

szét vagyunk rázódva, mintha a közeledőnek

készítenénk a helyet... De lehet,

hogy közben már ki vagyunk közösítve,

valahogy úgy, ahogy a felnőttek küldik ki a gyermekeket,

ha túl komoly vagy illetlen dolgokról esik szó köztük...

Végül is az öregember éppen az igazával

csaphatja be a gyermeket, mikor

azt kérdi tőle: milyen virágot kapott

a megboldogultak lelkétől,

vagy erősen állítja: a körülötte

repdeső számtalan lepke

őt egyetlen hernyóra emlékezteti.

A részleges lángok teljességet ígérnek,

de a füst teljesíti be őket.

Az én emlékeim füstje tartalmas...

Néha persze másként is érzem: a folyó

itt marad, s a fák úsznak el...

Vagy így: áttetszően tiszta az emlék,

mégis felkavarja a jelen zavaros mélyét...

Látta, kérem, a kocsma

bejáratánál a hirdetőtáblát:

VAKOK ÁLTAL KÉSZÍTETT TÁRGYAK...?”

A táblát nem láttam, mert mikor

benéztünk a vendéglőbe, szívemre rávetődött

a bárpult tündérének az árnya.

Egyébként a mi éjfelünkön még csak nyolcat ütött az óra.

S ráadásul a két pohár előttünk annyira árválkodott,

hogy lehúztuk karikagyűrűnket s rendeltünk még egy üveggel.

S én, telve ugyan feledett vágyammal,

de a társam sorsában elmerülve, kértem,

meséljen tovább...

„Szép idők voltak, mintha ma

egy olyan házat keresne, uram, amelyben

még gázlámpával világítanak, s találna is egyet...

Az elragadtatás nem fürkészi a vizet, hogy kivel vitesse

át magát a túlsó partra. Átússza a folyót...

Apám a virradat ajtójának

mézeslépéből kinyomva nap mint nap

befogta lovait – s irány a bánya!... »Meszes föld, jó föld!«,

mondogatta – s én most is látom homlokán

a szorosan fejébe húzott sapka félkörének nyomát.

Épp fájt a foga. De ő így szólt:

»Aki nem tud magán uralkodni, az unalmas!

Az emberek a történetet szeretik!« Aztán

ráhúzott a lovaira, pedig nagyon szerette őket.

Két novella a regény kocsija elé fogva.

Mikor cukrot adott nekik vagy kedveskedve

leszerszámozta őket, két keze mintha

tele lett volna szamócával.

S mindez rejtély is volt, mely nem kérdezte, hogy

mit követel a szív olyan türelmetlenül,

hogy szégyene hirtelen mért olyan könyörtelen...

Akkor is ráhúzott lovaira, ha kólikájuk volt...

De az ég is elejti, amit nem bír... Mért furcsálnánk hát,

hogy a rázós utakon (a szekerek néha

annyira meg voltak rakva, hogy a vissza-

gördülő kerekek alá sírkövet kellett tenni),

mért furcsálnánk hát, hogy apám s a béreslegények

néha nekikeseredtek, s megálltak egy kortyra

a RUMOS HORDÓBA NEM ESIK BELE AZ ESŐ  nevű kocsmában!”

Kérdezni lehet, s én akkor megkérdeztem az öregembert,

dőrén, balgán: „A sliveneci márványt

Prágába a maga apja fuvarozta. Napjában hányszor

fordult? Csak egyszer? S hány évig tartott ott a munka?

Egy fuvar mennyit nyomott? Hány ló húzta a kocsit?

Az apja akkor hány éves volt? Hol lakott?

Hány gyereke volt? Hánykor járt haza?

Az út, amelyen szekerezgetett jó volt vagy rossz volt?

Volt az út két szélén fa is? És milyen?

Szilvafa talán? Sokáig élt az

apja? Mikor volt a temetése?

Slivenectől Prágáig az út hány óráig tartott?

Az apja hordott magával ennivalót? Elvitte

magát is néha? Kutyájuk is volt?”

Az öreg megszépült arccal válaszolt: „Kutyánk

az mindig volt! Meg velünk volt Chlipa, a védőszentünk,

meg rongyba csavarva szétzúzott ujjra való gyantát is hordtunk magunkkal...

De miért érdekli mindez? Én ugyan nem tudom,

milyen homálynak kell az áttetsző dolgot szegélyeznie,

HOGY AZ ÉRTHETŐ MEGNYILVÁNULJON BENNE, DE AZT TUDOM,

HOGY VANNAK ÉRZELMEK, MELYEK NEM VÁGYNAK  MAGYARÁZATRA

AHOGY A MAGÁNY IS MUNKA,

SZÉGYENLŐSSÉGÉVEL VÉDI MAGÁT!”

Mintha fel BOSSZANTOTTAM VOLNA KÉRDÉSEIMMEL.

Hangja egyszerre kapkodó lett,

nyárfaként remegett, tán a haragtól... Mintha

futás közben égő gyertyával próbált volna

fölgyújtani egy csapongó pillét...

De miután kortyintott a poharából, így szólt: „Egyszer

egy pálinkázó embertől hallottam: Érezhetően

haladunk, fájó, hogy sosem állunk meg... Lehet,

a jövőbe tartó utunk

csak távolodás Isten festőállványától,

hogy végre már lényeges helyről láthassuk

a teremtés igaz képét...”

S miután újra kortyintott, így folytatta: „Apám

a sliveneci márványt szívesen hordta,

hisz az a Nemzeti Színház építéséhez kellett... Mondom,

szinte szenvedélyévé vált a dolog, mintha

a saját belső tavába hányta volna a követ,

meggyőződendő, hogy milyen mély a víz a tóban... Képzelje,

hatvan krajcárt kapott egy napra

s abból hat krajcárt minden egyes alkalommal

boldogan s önként a színház építésére adott... Nézze,

uram, lehet, hogy mi itt ketten

csak egy bűnös szenvedélyünket takargatjuk szemérmesen,

s közben szégyentelenül

eltitkoljuk a legparányibb jót is magunkból.

De az én apám egyszerű ember volt... Számára

az a márványhordás maga volt a rajongás, a csoda,

a vad szeretetben növekvő önzetlenség... Számára

mindig virradt, s úgy virradt,

hogy a köveken látta a virradat színét.

Tudta, hogy valami fenséges egyre

meghaladja a létét, de azt sohasem érezte,

hogy ezt a fenségest elveszítheti,

s azt sem érezte soha, hogy bármi is

dologgá, azaz a jelenlevők számára

jelenlevővé válhat... Maga ért engem, ugye...

Hisz az emberek nagyságát nem azzal mérjük,

hogy mit tennének érdekünkben, ha nyomorognánk,

bár hiszünk a tevékeny szeretetben...

Apám nagysága vele született nagyság volt, olyan nagyság,

amelyik a lélekkel hajtatja meg a fejet...

S úgy hajtatja meg, ahogy a virágra szoktunk ráhajolni,

s nem úgy, ahogy a jövőbe vagy a szépségbe szagolunk bele,

a szépséget ő öntudatlanul érzékelte,

bizony, fogalma sem volt a könyvek szikláit

felrobbantó szem dinamitjáról...

Nem tudom, fiatal emberként

meddig kereste még az achát erét Turnov környékén

s meddig gyógyítgatta érgyulladását.

Nem tudom, meddig taposta-gyúrta ugyanazzal a szenvedéllyel

a téglának való agyagot,

s taposta aztán a szőlőt valahol Szlovákiában...

Nem tudom, meddig cipekedett még

a mészkövéről híres

Slivenec-környék országútjain...

Úgy vélem viszont, hogy a szenvedés szerzetesrendje

örökké ideiglenes, de előbb-utóbb

mindenki tagja lesz, hogy majd egykor

őket is dicsőítse a passzionista páter: a vers...

Valahogy így:

Amikor befejezték a színházat s az épület

minden holdfogyatkozáskor

con spirito zengett a fioláktól s a tragédiáktól

(a hold pedig sarlóvá rozsdásodott a búzavirág közt) –

apám, bár a türelmetlen várakozás kanóca

magas lánggal lobogott benne:

soha nem merészelt belépni

»a szentélybe«, ahogy ő a színházat hívta...

Mi tartotta vissza, félelem, szégyen, aggály,

mely nem vágyott Dantéval együtt

Narkisszosz tükrét nyalni?... Vagy egyszerűen csak azért,

mert nem azé a fácán, aki megkopasztja,

hanem azé, aki megeszi? Vagy számára

csak a kő volt az igazság,

amelyre aztán nem mert rálépni!

Vagy (a képiségre összpontosítva),

a megismerés helyett a sejtést választotta?

Vagy, hivalkodás nélkül:

Úgysem érteném az ott hallottakat!?

Nem tudom... Minden a titok tükrében tér hozzánk

vissza... Mi magunk is...”

(1949)