Gyermekkor, természet

O Az utóbbi évtizedekben készült műveidben sokszor utalsz – bár metaforikus áttételeken keresztül – a dél-dunántúli familiáris világ szőttesére. Írásaidból az sejthető, hogy ez fontos alapélmény.

• Nézd, minden ilyen kis centrumváros, mint Szekszárd – Tolna megye „fővárosa” – automatikusan adta egy bizonyos körön belül az ismeretségek és kapcsolatok hálózatát. Én hála istennek úgy nőttem fel, hogy megvoltak ehhez a lehetőségeim. Nemcsak Tolnában, de Baranyában is sokfelé voltam bejáratos a szűkebb rokonság és a tágabb familiáris barátságok révén. Egyik nagynéném, például, Észak-Baranya egyik kis falujában, Véménden lett gyógyszerész. Ez 1956-ban biztos megbújó helyem lett, s mikor Pesten a rendőrség mind feltűnőbben többrendbeli megfigyelés alatt tartott, ide húzódtam vissza. Egyszóval, ezek a Madocsa, Cece, Sárbogárd, Véménd irányába eső azilumok mindig megvoltak, ezeket a térségeket családi szálak szőtték be, családi geográfiájuk volt... Különösen Szekszárd lett számomra később az a hely, térség, emberi mikro tenyészet, ahová íróként a legtöbbször visszatértem. További érdeklődésembe, élményszerzéseimbe, világ megismerésembe mindmáig meghatározó módon belejátszott és belejátszik. E köré préselődött össze bennem az a nyersanyag, humusz, amiből – hosszú évek során – az írói világom kiépült. Nincs ebben semmi különös. Valószínű, hogy az írói fejlődéssel, alakulással ez általában így van. Szándék szerint egy széles öleléssel mindent látni és kimondani akarni, s ha virtuálisan is, de mindent birtokolni – az egész világot. Csupán az adottságok, esélyek mások – reálisan. Mint ahogy az is, hogy mit vagyunk képesek „egész világnak” érezni, gondolni, bemutatni... – de ezzel már más jellegű beszélgetés vizeire hajóznánk. Röviden, az én „reális” világom lehetőségei szűkösebbek voltak, mint Conradé, noha a magam módján megpróbáltam fizikailag úgy tágítani, ahogy lehetett. Mégis – Közép-Európát sikerült Lengyelország déli részétől a Balkánig megismernem, és belülről feldolgoznom, sőt, több utazással a Macedóniától Adriáig eső térséget, Belső-Balkánt és Dalmáciát. Ami életemből kimaradt, a világtengerek tágassága, akár csak egyszerű utas-szinten is. E térségek egyszerű átrepülése pusztán a technika bravúrja, élmény és emlékösszefüggései teljesen mások, mint az előbbinek. Ez utóbbi nemcsak az én életemből hiányzik, hanem historikusán és sorsszerűén mindazokéból, akik ide születtek. Erről az élményről inkább csak álmodozni lehetett, s jószerivel, ma is ez a legelérhetőbb... Persze, ma már egy kitágultabb világ van körülöttünk, mégse gondolom, hogy a közép-európai átlagember mesés gyorsasággal fog emlékeket begyűjthetni a tengerek tágasságának archaikus, és közvetlen élményéből...

O A Magyar novella környéki írásaid közül többen is feltűnik egy olasz fazon a versenyautójával...

• Walter Delmar...

O Igen, még a nevében is ott a tenger, s mintha vele együtt egy ismeretlen nagyvilág is ott száguldozna a tolnai dombok környékén...

• Igen, meglehet, hogy így kénytelen mitologizálódni vagy éppen esztétizálódni nálunk minden, ami egyébként rühellne – Babits szóhasználatára gondolok –, hogy csupán azt jelentse, ami valójában. A Balaton talán nem magyar tenger? Pedig hol van attól...!

O 1960-ban jelent meg a Fekete gólya – ez volt az első regényed, ez az ifjúsági regény. Én nagyon szeretem, sajnos, sokan nem ismerik, pedig, úgy tudom, ismételten ki is adták. Gyönyörű kamasz-mitológia. A Gemenci erdőben játszódik, a Duna meg a Sió menti ártéri erdők világában. Édesapád vezető vízügyi mérnök volt, a folyamgátak felelőse. Szabadon, amennyi lendület van most benned ehhez, mesélj apádról meg a vizekről...

• Én nagy szerencsének érzem az édesapám hivatásában adott természeti élménytöbbletet. Így születésemmel tulajdonképpen két számomra fontos dolgot sikerült megismernem nagyon korán, egyrészt, a pannon szellemiség és életmód termékenyítően huzatos, szinte Földközi-tengeri atmoszféráját, s benne a dunántúliság kisvárosi miliőjét, másrészt azt, hogy karnyújtásnyira voltam és lehettem ahhoz a csodálatos „dzsungelélményhez”, amibe beavatódtam. Igen, mert ez – még bocsánatos lokálpatrióta túlzással is – valóban vízi őserdő. Amilyen ma már alig található nálunk. Az ilyen természeti világ –különösen gyermek és ifjúkorban – bonyolultan rétegezett archaikus érzékenységgel tud felvértezni. Aminek hiányát, negatívumait nem nehéz kimutatni azoknál, akik az urbanizmus tágas ketrecébe születtek bele, vagy ahhoz láncolták magukat.

Természetesen én sem úgy gondolom és élem meg, hogy az itt „apologizált” ketrecet egyetlennek és magam számára kielégítőnek tartom. Inkább csak szerencsémnek érzem, hogy a ketrecek között nem tudok légmentes határt sem elfogadni, sem elképzelni. Ha mond ez valamit, létezési demokratának tartom magamat. Igyekszem szó szerint mindenből táplálkozni. A számomra virtuálisan adott tengerekből, a reálisan adott Pannoniából, a félúton magukat megteremtő „dzsungelekből...”

O Beszélj hát a te Pannóniádról.

• Kis kitérőkkel, úgy érzem, eddig is az alapkérdésed körül motyogtam, matattam... Éppen a légmentes elhatárolások körülményességét mutatja, hogy élményben, emlékben mennyire nehéz a szétválasztás. Van Szekszárd a maga urbanitásával, ami szorosan összefűződve tud csak létezni a maga pannon szuggesztiójávail, van a dunai dzsungelvilág...

O Ez a Siót is jelenti, amelyik Szekszárd alatt torkollik a Dunába?

• Igen is, meg nem is. A belvizek szárazföldi, védett világa más táj és élménycentrum a visszaemlékezőnek. Olyan szelíd – majdnem azt mondanám, már-már pedánsan szabályozott Pannónia-arculat ez –, amit az emlékezet akaratlanul is kevésbé regényesen idéz föl magának... A Sió nekem akkor elevenedik meg igazán, mikor a gátszakadások, az elöntött árterek műszakilag is elszabadult látványát idézi föl. Szinte chip-szerűen – amihez egyébként is vonzódom alkatilag. Ritkán, de ilyen is volt. Az a határvidék, ami a hajdani árterületet is magába foglalta, száz éve még szinte a sárközi falvakig, Decsig, Öcsényig benyúlt. Az én gyerekkoromban öreg decsi porták padlásán még gyakran lehetett találni vejszet, meg egyéb halfogó eszközöket, szerszámokat. Ma már – a védtöltésen innét – a táj elveszítette a hajdan Dunáig terjedő vízidzsungel jellegét. A Szekszárdot övező dombok staccato ritmusa emlékeztet csak mindarra, ami elpusztíthatatlan...

O És mi történt árvízkor az ártéri vadakkal?

• Ami lenni szokott: a tömegpusztulás, állat és ember békés és drámai küzdelme, a közös létezés koreográfiája. A megengedhetetlen szépség színjátéka. Egy suhanc korombeli nagy áradás élménye maradt az emlékezetesebb. Az árterületen kisebb-nagyobb tőzegszigetek szakadtak le, s az állatok ott szorongtak bibliai békességgel... rókák, nyulak, őzek, szarvasok, vaddisznók, különböző kisebb ragadozók. Mesébe illő alapélmények voltak ezek egy fiatal gyerek számára. Édesapámat egyszer-egyszer elkísérhettem csiklikkel bent az árterületen a műszaki útjára. A csikliket elsősorban elöntött erdős, vagy kevés vizű tőzeges területeken használják. Teljesen lapos fenekű, a bordázat legvégére kell ülni, s ilyenkor úgy felcsapódik az eleje, mint a vízből kimeredt kocsirúd. Gúzst nem szerelnek rá, mert billenékeny, egyetlen evezővel kell kormányozni vagy lökni, taszítani, ha másképp nem megy. Csodálatos bajtárs végveszélyben vagy a hínáros, rönkös-uszadékfás vizeken. Apámék a keselyűsi gátőrháztól indultak el ilyenkor bricskával a töltésen a veszélyeztetett helyekre, én meg bent, az elöntött ártéren, a dzsungelben csiklin követtem őket. A fő probléma mindig az volt, hogy hol várható gátszakadás. A vakondok járatai voltak a fő veszély. Általában békés időkben is betanított és szerződtetett cigányok figyelték a vakondok alattomos munkáját és vadászták őket. Túrásaik és alagútjaik ugyanis pillanatok alatt gátszakadást idézhettek elő. A szakaszokként előkészített homokzsák-halmok voltak ilyenkor az egyetlen segítség. Ilyenkor én is kimásztam a csiklik biztos fedezékéből, és próbáltam segíteni. Részt venni. Egyszer a védett síkságra úgy betört az ár, hogy már Öcsény határa is vízben állt. Szóval, nagy volt a kockázat ilyenkor. Persze, a gyerekember nem a veszély komolyságát élte meg ilyenkor, hanem a küzdelem romantikus pátoszát... Ez maradt meg nekem életreszóló útravalónak. Olyasmi ez, amit pusztán íróasztal mellett kitalálni nem lehet – élmény-háttér nélkül. Vagy csak nagyon másképp. Talán ez lehet az oka, hogy a félelmet rendhagyóbban élem meg, mint ahogy szokásos – vagy egyszerűen, ahogy ésszerűbb?...