Személyes, kölyökkutya-író-kori emlék Mészöly Miklósról

Igazán – kellemesebb, szebb föladatot elképzelni sem tudnék ily műfajban. Mint hogy Mészöly Miklósról írjak ekképp; hogy nekem, máig értve, mit jelentett. Kezdjük ott, 1957 táján, nemrég gimnáziumi tanárnőm, Nemes Nagy Ágnes (és Lengyel Balázs) otthonában megismerkedhettem Ottlik Géza után/ mellett Mészöly Miklóssal, Polcz Alaine-nel, aztán (Granasztói Pálék társaságában véletlenül) a Városmajor u. 48. vendége vagyok, az első alkalommal történetesen micisapkában látott emberről kiderül, prózánk egyik jelentős személyisége, a Sötét jelek (megjelent már? ezután jelenik meg?) szerzője, Miklóssal hamarosan kialakult az a meg nem ismételhető, majdnem fiúi-apai, tanítványi-mesteri, jóhaveri csavargás kapcsolat, amely (bárhogy fájjon is mindkét félnek, s „hibás” nyilván én voltam itt, abszolutista törekvéseimmel, a csak-és-csak-magam-útja szükségszerű elképzelésével) nem tarthat feltétlenül örökké. Hihetetlenül sokat köszönhettem, köszönhetek a Városmajor u. 48-nak. Miklós rengeteg részletre emlékezhet, sokaknak újdonság lesz azonban, amit elmesélek. Ottlikot most hagyjuk... tanáromat is (Nemes Nagy Ágnest)... s arról se beszéljünk, prózaíróként mit jelentett számomra Mándy, Mészöly. Elmesélik ezeket a „relációkat” magukról nyilván (joggal, helyesen, szükségesen) mások. Magamról ennyit: a kölyökkutya-korú író elsősorban az emberi tartás polifon nyitottságát, natúr lehetőségét csodálta Mészöly Miklósban, a képzeletet felülmúló műveltséget, a kapacitás no limit esélyeit ebben. Nem véletlen, hogy alap-idézeteim (történetesen egy-egy Beckett-könyvből, Graham Greene-mű idézetanyagából etc.) máig Mészöly Miklóssal közös szellembúvárlás hozadékai. Városmajori, hűvösvölgyi stb., de mondhatnám, szekszárdi csavargások során (1958–65 között) hányszor vitattuk meg a „nem szeretem, ha megindítanak, az akarat mozgásba jön, és a tett... veszélyes dolog... remegek valami mesterkéltért, a szív sérelméért... hajlunk ilyesmire a mi... görcsös kötelesség-fogalmainkkal” Greene-citátumot, Clough skót költő sorait (Miklós, hahaha, nem is gondoltunk rá: hexameterek lettek volna ezek, csak kissé szabadon ültette át a sorokat valaki, jóllehet a magyar műfordítás hőskorában; annyi baj!), vagy a szívben meglapuló, nem is létező üreg-üreglehetőség létét, melyet a fájdalom tölt ki... vagy az ír nagymester Murphyjét (a hintaszékes gondolkodót, aki londoni magányos maszkolásaim során gondolati társam)... s közben annyit „tanultam”... miről is? – „az élet dolgairól”, mint azóta is ritkán. Nem voltam prózaíró tanítványa M. M.-nak... nem lettem körének tagja; kapcsolatunk az alig-serdült, fiatal ember, írópalánta, már első kötetét alakító költő és a felnőtt ember, a jelentős ember, a képzett ember barátsága volt... karátos dolog. Köszönöm, Miklós, és azt kell tudni itt, hogy kiünk-kiünk a maga törvényszerű útján „haladt”tovább... de ha dublini szobám előtt, tolólétrán, ablakmosó jelenik meg, vagy ha Camus-re gondolok, vagy ha lovak és angyalok képzetei villannak, tudom, nagyon is tisztában vagyok vele: Mészöly Miklós nélkül mindez nem volna lehetséges. Nem lehetnék, ha bármi is vagyok, az, „ami” – ha ez a régi barátság nem lett volna.

(Befejezném itt, de annyi apró részlet tolul fel. Hogyan tudta ő másoknak bemutatni, megmutatni azt, aki a barátja volt, akit becsült, jóval fiatalabb társait... „na, a gyerek...”, és azonnal a legtermészetesebb volt, hogy M. M. a lényeget érti, esszéistaként, aforizmatikusan tolmácsolja... nem kötelezi el magát egyoldalúan... nem játssza a tárgyilagost sem... egyidejűleg tud ifjúkoráról mesélni és Pascalt elemezni, kocsmák „valőrjeit” megmutatni a vacak presszókkal szemben és Bartókért lelkesedni, az absztrakt festészetet és egy alma ízét értékelni, és ennek a sorolásnak se vége, se hossza... nem lenne, mondom, ha le nem fognám írógépem billentyűit itt, mondván: „Csak azt ne mondjátok már, Royal 200 karok, hogy a Tandori Dezső nevű öregedő író is a hagyományos géphez tért meg, amilyenfélén a Miklós mindig is írt” – gondolom –, hogy azt mondhatja most M. M.: „na, a gyerek... egy Royal 200-on ír, s a londoni Royal szállóban lakik néha, és most még Yorkba és Lancasterbe is elmegy... nem lesz túl sok ez a következetesség? toleranciát, mondom a gyereknek, toleranciát... csak semmi egyoldalúság...” Hát még ma is elbeszélgetünk, így, az én révemen. Meg másképp, tudom, Miklós révén. Isten éltessen, kedves Első Felnőtt Barátaim Egyike! Magyar remekíró.)