Színház, ami nincs

„Ha úgy érezzük, hogy a meztelenség a megfelelőbb, azt választjuk. Kivégzettünk, például, végig felöltözött marad, s csak azok meztelenek, akik majd az ítéletet hozzák. A dolgoknak kétségkívül ez a szokatlanabb rendje, mégis annyira önkéntelen lesz, hogy hallgatnunk kell az ösztöneinkre.”

Egy színház, ami nincs. Nem hely: nem színpad, nem dobogó, nem szoba, egyáltalán nem körülhatárolható játéktér. Nem idő: nem este hétkor kezdődik, nem ér éjfélre véget, s ha egyáltalán tart, akkor is idegen benne az idő, akár a világmindenségben, saját befogadói attitűdünk áttétele a játékba. Csakhát beszélhetünk-e itt befogadóról? Miközben a játék maga sem játék, tudniillik kikezdhetetlenül egyidejű történés. Vagy alig kikezdhető: talán csak a történelem minősíthető játéknak benne. De az is kellék, ráadásul mellékes. Mondjuk, egy papos kinézetű puhány figura május elsejei felvonulásról visszamaradt kis piros zászlócskát lenget. Vagy hírek a rádióban, 1956 őszén, Gerő Ernő visszaérkezett jugoszláviai útjáról. Avagy egy huszonhárom évvel későbbi október huszonharmadika színházi élménye, molière-i geggel: egy bilgericsizmás rendfenntartó hátulról megkísérli eltávolítani esőköpenyünkről a diszkrét fekete szalagot. Mi érthető erőteljességgel megfordulunk, s a mozdulattól az úr feltűnő hevességgel földön találja magát, oda huppan. Színház, ami nem stílus. Így a geg nem is tartozik hozzá, csupán rátapad. Csak a gyengék színészkednek. Holott a rendfenntartó közeg huppanására hajlamosak lennénk azt mondani, ez már valami. Divatos kifejezéssel még autentikusnak is nevezhetnénk. De nem, semmi köze a mocskot is minősítő őszinteséghez – amit a mi színházunk ugyancsak elvár.

Egy nem-hazugság színház, ami önmagában paradoxon, hisz a színjátszás a „mi mindennek tudom kiadni magam” művészete. Vannak legendás alakjai a színészet történetének, akik bármit el tudtak hitetni magukról. Élő maszkok voltak, és transzformálódásukkal nemcsak az arcvonásaik változtak, nem is csak a fizimiskájuk, hanem a lényük egész mimikrije. Ők az Emberi Hazugság mitikus hősei, héroszok, akiknek megszámlálhatatlan személyiség-héjuk van, akár a hagymának, de nincs azonosságuk. Ezzel nekünk semmi dolgunk. Másrészt ez az azonosság-színház nem kíván a maszkok levetésének a szentélye sem lenni, habár tudunk róla, hogy ez is létezik vagy legalábbis létezett; maga M. M. is azok közé tartozik, akik látták a Nagy Kuriózumot, a hatvanas évek Grotowski-színházát (még Opoléban, ha igaz): az ott egy mágikus tér volt, ahol a négy fal között, akár egy laboratóriumban, kísérletileg megközelíthető lett az életben viselt szerepek mögötti emberi lényeg, ám csakis a mimikri, a világhoz-kötődés teljes feláldozásával. Azok kevesen, akik ezt művelni tudták, minden bizonnyal a színészet, vagy inkább az ön-megmutatás szentjei voltak. De itt most erről sincs szó: e nem-hazugság színház úgy azonos, ahogy van. Nem tudjuk, valóban létezik-e ilyen azonosság. Tény azonban, hogy ez a színház nem akar eljutni se a szerepjátszás transzformációs spirálján a csillagokba, se a személyiség szerephámjainak levetésével a létmélybe. Csak lenni akar és nem hazudni. Ha van bizonyosságunk, az csupán a helyszín mibenléte. Mondhatnók, íme a fűrészpor, amit nem szoktak eltakarítani; vagyis egy híres cirkusz lehetett itt valamikor, amelynek légtornászai még néha visszarepülnek a régi fűrészpor fölé – de ez már inkább legenda. Lényegesebb a sors, egyszerűen kis s-sel, ami nem egyéb, mint a végső soron tudattal – netán politikai tudattal is – átvilágítható erők és hatások statisztikai összimpulzusa. Noha a külön-külön konkrétan megnevezhető szálak – ha akarnak – olyan csomóvá tudnak összebogozódni az átélések sorozatát sűrítő közérzetben, hogy már nem is X. vág bennünket pofon, hanem a Pofon, s nem is az Y. iránti szerelembe halunk bele, hanem a Szerelembe...

Egy színház tehát, ami nem hely, de helyszín, nem idő, de tart, nem stílus, de megvan a maga mimikrije, az, ami hozzátapad. Egy demitizáltan mitikus színház, amiről nagyon könnyen kimondható az ítélet, hogy túlságosan komolyan veszi önmagát, s a főinkvizítor-főcenzor- főszínigazgató minden további nélkül közölheti velünk – tény, ami tény, jópárszor közölte is –, hogy nincs szerep az ön számára, értve ezen, hogy egyszerűen nincs hely számodra a nap alatt. Ez az a színház tehát, ami nincs, pontosabban úgy van, hogy valójában nem szabadna léteznie, mégis lennie kell.

A mi házunk a mi színházunk. Ez így kísértés, csalóka reménysugár, menekülés, bezárulás. Csinálhatunk egy külön kis világegyetemet magunknak... külön kis háziszínházat... Abba nem rondíthat bele senki... Valóban? Vagy inkább ellenkezőleg, ebbe biztosan belerondítanak. És akkor épp azt csúfoljuk meg, amit oly féltékenyen őriztünk mostanáig. Ettől kezdve pedig már nálunk is, akár az „igazi” színházban, a szereplők úgy beszélnek egymással, hogy a felét se lehet érteni... Miközben arról álmodunk, hogy a színház nagy család, és benne mi olyanok vagyunk, mint a tarkabab. És akkor ez valami egészen más lenne: Az öltözőkből beszivárog a tegnapi taps utáni meztelenség rémült kékje: hát... lehet? Ott a tükör előtt. A magány dermesztő boldogsága. Tudjuk – egyedül a tél szűz. Ezért muszáj ilyenkor ledérnek lenni.

Fel kell hát tennünk a kérdést: nem puszta délibáb, amit kergetünk?

Teljes jelmezt soha nem használunk. A játszó személyek egyszerű, mai ruhát viselnek, olyat, amely megfelel az adott táj és ország stílusának. Az öltözetet csupán kiegészítjük a szerephez illő ruhadarabbal, tárggyal, maszkkal. Illetve levetjük a fölösleges ruhadarabot.

És eljutunk a meztelenségig.

De ki az, aki végül meztelenül ottmarad?

A nézőtér kiismerhetetlen külvilága sötét, mint a szurok. Talán nincs is. A különálló színpad amúgyis a csepűrágók találmánya. Nekik van szükségük festett egekre az alakoskodáshoz. De az alakoskodás itt eleve kívülreked: ez tehát nem a csepűrágók színháza. Se színpad, se nézőtér. Akkor mitől az, ami? Ahogy a feltételezett kamera filmmé teszi a történést, úgy itt a feltételezett erőteljes jelenlét adja meg az optikát. Ha ez megvan, máris játszó személyekről gondolkodunk. Még azt is hozzáfűzzük, hogy fontos a festi adottságuk. Utóvégre púposra, törpére nem bízhatunk gladiátorszerepet, süketnémára monológot, pocakosra mauthauseni bentlakót stb. De miért beszélünk egyáltalán szerepről? Csakis a jelenlét nagy paradoxona által, amivel mindjárt meg is haladjuk kiinduló tételünket, miszerint fizikailag is el kell érnünk a teljes őszinteséget. Ha ugyanis eljutottunk erre a pontra, ami az emberi egzisztencia legegyszerűbb és legtitokzatosabb tartománya, úgy ott a leginkább kézenfekvő és képtelen megnyilvánulásaink is hitelesek lesznek. Minden egyes gesztus magamagát teszi súlyossá, azaz önmagát ruházza fel eszkatológikus jelentéssel. Ha ez sikerül, akkor viszont arra is vállalkozhatunk már, hogy a süketnémával monológot mondassunk el, ami pótolhatatlan s kizárólagosan az ő teljesítménye lesz, s egy olyan nyelv leleplezése, amiről azt hihettük, hogy csak az illuzionisták s más csepűrágók trükkje.

Amennyiben jól értjük magunkat (utóvégre egyfolytában úton vagyunk önmagunk belső feltérképezésében), úgy a csepűrágó-színház, a „hagyományos” mimikri olyan úgynevezett valóság, amihez kizárólag pejoratív jelzők illenek: felszínes, látszólagos, hamis. De ez az álvalóság is létezik, nem puszta trükk. Létezik – és szánalmas. A csepűrágó meg az a fajta, aki kitakarja a sebeit, annál szélesebb gesztussal, minél inkább a sors ütötte sebekről van szó. Nézzük a csepűrágók kiszolgáltatottságát, és megesik rajtuk a szívünk. Hogy is ne esne! A kiszolgáltatottság a világ emberi léptéke. Aki kiszolgáltatott, az szeretetre vágyik, és talán még szeretni is tud. Aki kiszolgáltatott, az képes elfogadni a világot, elfogadni a másikat, talán-talán még önmagát is. A kiszolgáltatottság az egyedüli bejárat a pszichológusok és egyéb tudorok által manapság annyit emlegetett empátia birodalmába. Hogy felfogjuk a dolgok és jelenségek organikus összefüggéseit, végül még a világ egységét is. A kiszolgáltatottakkal szemben pedig ott állnak a magabiztosak: ők azok, akik érvényesítik az akaratukat, akik képviselik az erőt, akik kezükben tartják a hatalmat, akik képesek átformálni a világot, végtére az a dolguk, hogy integrálják vagy felfalják a gyöngéket. Mintha kétféle emberi őstörténet létezne: az egyik az állati kiszolgáltatottságba nyúlik vissza, a másik a hatalmas istenek régióiba. És tudjuk, mára az istenek leszálltak a földre, afféle szuperemberek, sportsmanek vagy robotzsaruk lettek.

De akkor miért nem a kiszolgáltatottak a meztelenek, mint Jancsó Miklós emlékezetes filmjeiben? A világvégi katonai bunkerban ott áll egy fegyveres, zubonnyal, derékszíjjal, és túlhatalma tudatában le akarja vetkőztetni a hadállásba bemerészkedő törékeny lányt, aki vakmerően vállalta a kiszolgáltatottságot. De ahányszor letépi róla a ruhát, mindig kiderül, hogy a lányon van még egy ugyanolyan ruha, mint amit letépett. Háromszor egymás után. Mi vagy te? Hány bőrt akarsz még levedleni? És negyedszerre is ugyanaz: a lány nyilvánvalóan levetkőztethetetlen.

Mitől is lenne meztelen a csepűrágó-valóság, ha épp az alakoskodás a lényege?

Eszünkbe juthat a mimikri-színházát előszeretettel ostorozó Pilinszky legbriliánsabb érve is: a zsinórpadlásról aláhulló pihe, ami annyival reálisabb a színpadi mimikrinél, hogy hatására az egész színi mutatvány érvényét veszti. De eltűnődőtt-e Pilinszky a kiszolgáltatottak alakoskodásán? Utóvégre ő, akárcsak Artaud, valamiféle mágikus tér, „oratorikus forma” segítségével akart visszajutni a szakrális színházhoz. Számunkra viszont csak a profán dimenzió létezik, nem is kívánunk kilépni belőle. Csupán leválasztani róla a hamisat, hogy az a van, ami marad, valóban azonos legyen. Hol a határ? Lehet, hogy nem is marad más, csak egy közjáték. Vagy ahogy, mondjuk, ketten csókolni kezdik egymást a közjáték résében. Ha erre bárki azt mondaná, hogy holmi „minimai art”, kereshetünk más látószöget is, ha úgy tetszik, hitelesebb játékmódot. Ilyesvalamit: sötét szobában állunk egy nagy tükör előtt, csak a tükröt világítjuk meg; sokáig nézzük magunkat; arcunk mögé képzelünk egy tetszés szerinti arcot; elnevezzük Köhögő Császárnak. Ő mondja, visszafojtva köhögését, hogy évekig közös kavicsunk volt, meg hogy a híd alatt minden tárgy meg hang rejtelmesebb, ő beszél a védettség lakályos börtönéről. És hozzáfűzi: Te is jól tudod, hol van a határtalanság határa. Te, aki biztonságban reszketsz. Mitől? Csak nem a meztelenségtől? De ez most nem közjáték – ez már kemény álom. A védettség a kiszolgáltatottak álma – a magabiztosak kemény valósága: a valamikori isteni miliő. És mit jelent ma? Hogy valamennyien el vagyunk ítélve? És csak játsszunk, játsszunk?... Miközben a nézőtér röhög...

Mondjuk inkább azt: a mező is attól szép, hogy meztelen. Jobban tesszük, ha erről a meztelenségről beszélünk, s nem a Jancsó-féléről. Ez nem kiszolgáltatottság, hanem éppen az azonosság. Az ítélethozók meztelensége is ez. Vagyis nem a kiszolgáltatottságban vagy önmagad (lehet, hogy az merő szentimentalizmus), hanem csak ott és akkor, amikor meghozod az ítéletet. Így vagy úgy, fegyvert használsz. Embert ölsz. Egyszerűen nem tudjuk a legtöbben, hány embert öltünk meg. Az önismeret legridegebb pillanata ez: a végső tény. Védettség és reszketés egyszerre. Nem is „egyszerre”, a kettő ugyanaz. Pőre önmagad. Te mezítelen ember.

Kész, vége, az ügyelő csönget. Bejön két díszletező munkás, kiviszik a kopár, kiszáradt fát, akár egy utolsó Beckett-bemutató után. Még a vészkijárat lámpái is kialusznak.

[Ajánlás helyett]

Helyettem akarsz képzelődni? – kérdezhetnéd, akár indulattal is. Én meg válaszképpen okoskodni szeretnék. Ha már az imént szóba került a hiteles játékmód, hát igenis vedd tudomásul, hogy mindig kétféle színház volt: a sámáné és a bohócé. Ugye, Sztanyiszlavszkij átélésről beszél, Brecht elidegenítésről. Nietzsche dionüsszosziról és apollóiról. Stb., stb. Én meg a kiszolgáltatottság és a magabiztosság színházi attitűdjét adtam itt elő. Csakhogy utólag be kell lássam, ez az egész okfejtés végül mindegy. A te képzelt színházad nem színház. Mondanám, a valóság metaforája. De inkább maga a van. Minthogy számunkra, képzelettel megvert-megáldott lények számára a van végső kritériuma a képzeletünk. Fikció nélkül nincs objektivitás, objektivitás nélkül nincs fikció. Ám minden objektivitás csak képzeletként válik létezővé. Ezt elfogadni: magasabbrendű alázat. Rendezésnek nem feladata megnyugtató és logikus összefüggésbe hozni, ami a játék szerint folyamatosan darabjaira hull. Ez félreértés lenne, játék egésze így funkcionálisan kusza. Szó, látvány, jelentés egysége akkor hatna kielégítően, ha úgy hallgatnánk, ahogy egy film kénytelen válogatás nélkül nézni az egyidejűt. És így valószínűleg képesek lennénk megközelíteni egy képzelt színházat.

Egy színházat, amiről tudunk és ami hiányzik, amióta csak magunkról gondolkodunk.