Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. július–augusztus / Dido

Dido

       

Szereplők

Dido, Karthágó királynője

Aeneas, a Trójából menekülők vezére

Anna – Dido húga

Iarbas – a gaetul király, Dido befogadója és rajongója

Pap

Koldus

1. őr

2. őr

Szolga

Szolgálólány

Kar

       

I.

                       

(Jupiter szentélye)

IARBAS: Megvakultál odafönn, Istenek atyja, hogy mennyköveddel agyon nem sújtod a gyalázatot? Nem dörögnek súlyos villámaid? Hamuval betemetni, saját mocskába fojtani nem sietsz Karthágót? Bábszínház az ég. A madzagon mozgatott fenyegetés csak ideig-óráig riaszt vissza a bűntől. Megrezzen a lélek, s mihelyt félelme apad, minden csábításnak enged. Koszorús Jupiter! Nézd a megcsúfolt bohócot, hosszú évek kulisszái között táncolok s mókázom Afrika forró színpadán, szerelem majma én, sóvár bakkecske a komédiák ostoba karából. Itt, hol soha nem hunyó tűz imádja neved és leölt barmok vére gőzölög, itt e szent helyen halld meg kesergésemet a karthágói jöttment nő miatt, kinek partfövenyemből részt adtam, hogy várost emeljen, kit a gaetul trónra vágytam ültetni.

AENEAS: (beront) A király! A király imádkozik! Mercuriushoz talán? A tolvajok úgy szokták.

IARBAS: Aeneas! (Aeneas felindult, tőrt szegez a király torkához)

AENEAS: Hol a fiam, add elő Ascaniust!

IARBAS: Beleőrülsz a keresésbe, királyra mersz tőrt emelni? (félre) Őrök! AENEAS: Egy sikoly még és az utolsó lesz.

IARBAS: Engedj el, még megvágsz, beszéljünk, ha beszélni akarsz.

AENEAS: Ascaniust akarom.

IARBAS: Él és jó sora van. Kis Qanymedes királyi asztalomnál.

AENEAS: Tolvaj, rabló!

IARBAS: Ezerszer több, amit te loptál tőlem! És én vissza semmit sem kérhetek, tőrt hiába feszítenék torkodra.

AENEAS: Miről beszélsz?

IARBAS: Mondd csak, jól esett Dido hótestét befedned testeddel, bemocskolni az ölet, mely engem illet? Selyemfeneked, mondd csak, nem töri-e majd föl Karthágó királyi széke? Elpuhult hadad hogy bírja Karthágó kocsmáiban a hősi csatázást a szilaj afrikai borral? Hallotta-e fülecskéd teliholdkor a meggyalázott szüzek kórusát? Katonáid neveit sorolják, és fanyar gyümölcs érik köldökük alatt.

AENEAS: A fiamról beszélj!

IARBAS: Hallgass csak végig, halld a megalázottat és kéjelegj!

AENEAS: Szánalmas percek...

IARBAS: Mikor behajóztál Karthágó öblébe, már tudtam: a Halál jött értem. Nem gyűlöllek, bármilyen furcsa is. Csak félek. A Halál hajói kötöttek ki akkor, és én engedetlenséget fogadtam. Szerencsét próbálok, hátha tényleg halhatatlan isten-utódok a királyok.

AENEAS: A tárgyra...

IARBAS: Téged Venus kegyeibe fogadott kétszer is. Creusát alig feledted, és máris Dido... már a lakomán láttam... mikor Dido fiadat ölébe vette, és simogatta gyermeki tagjait... nem anyai kéz volt az, szenvedélyes nő keze... nem is gyermeket ért, hanem... ó, jaj... lányos gyerekarcon siklott az ujj, borostát érzett mégis... gyönge karra hasalt a tenyér, izmokra forrott mégis... téged simogatott akkor.

AENEAS: Mikor látom a fiamat végre?

IARBAS: Én tíz évet vártam Didóra, nőre se néztem addig, fiat ölbe nem oltottam. Tíz évet vártam, s te egy napot se tudsz?

AENEAS: Megalázhatsz, csak a fiamat add elő.

IARBAS: Vigasztaljon a hír, ha megszüli gyermekét Dido, mely ágyékodból fogant, trónomra ültetem, s fiamnak hazudom.

AENEAS: Miről beszélsz, mit akarsz Iarbas?

IARBAS: Csak ami illet. A játékomat: Didót.

AENEAS: Őrült vagy. Haddal szállok veled szembe, és visszaveszem elrabolt fiamat!

IARBAS: Torkába mártom addig százszor a halált, míg hadaddal palotámig érsz. És népednek miféle mesét eszelsz ki? Előadnád, hogy a királynő ölébe fogadott, s te háborúzni akarsz, kockára téve annyi életet, mikor Ascaniust egy ígéretért viszont láthatod?

AENEAS: Ígéretért? Hát sorsokon alkuszunk?

IARBAS: (gúnyosan, pózolva) Vedd úgy: Mercurius vagyok, a hírvivő, s Olümposz magas bércéről szálltam alá fölcsatolva szárnyaimat. Hej, Aeneas, az istenek üzenetét hozom, mely így szól: menj Itáliába, az ősi jóslatnak, miszerint idegenben alapítasz várost, és Rómának nevezed el, teljesülnie kell. Az istenek szavai voltak ezek, ne ellenkezz, indulj, míg haragjuk utol nem ér!

AENEAS: Mennem kell hát, elhagyni Karthágót?

IARBAS: A szent hivatást betölteni.

AENEAS: Durva komédiát játszol. Letépném maszkodat.

IARBAS: Levetem magamtól is: Mercurius átadta az isteni szókat, mondhatni „kiszökkentek foga kerítésén”, megszólalhat hát újra Iarbas!

AENEAS: Hiába minden, Iarbas. Dido szívét meg nem lágyítod soha.

IARBAS: Nem lágyan kell, sokkal inkább olyannak, amilyen... Mit ér a szív? Kis, véres húscafat, kalapáló izmok érbeszőtte hálója... A te szíved a köldököd alatt lakik.

AENEAS: Szeretem...

IARBAS: Ki ne ejtsd, mert elfog a nevetés e szó hallatán.

AENEAS: Szeretem Didót.

IARBAS: Ez baj. Nem helyes. Több horgonyt kell felvonni indulás előtt...

AENEAS: S ha lemondok a fiamról...

IARBAS: A fiad vagy Dido? Vagyis: Ascanius vagy a háború?

AENEAS: Gyalázat, miket mondatsz velem, esztelen Ámor! (később) Mindig tudtam, a fejedbe Iarbas, vészes zavart szőttek a meddő évek, de lám, ragadós a nyavalyád...

IARBAS: Egy szó mint száz: Apolló jóslata szerint Dido holnap az enyém lesz.

AENEAS: Trójából jött népemet Rómába vezetni indultam, ám Neptunus összezúzta hajóimat. Karthágó megölelte Rómát, és hajótörést bűvölt a lélek háborgó vizére.

IARBAS: Be szép lesz, ha szélért kiált a vitorla, és szemed nedvesebb lesz a tengernél, mikor visszanézel fiad, Ascanius mellől.

AENEAS: Ó egek, hát dörgő villámotok engem sújt agyon a bűnös zsaroló helyett?

IARBAS: Derült az ég, én úgy látom. Kihajózásra remek.

AENEAS: Csupán lelkemben csiholtak vihart szavaid. Ascanius vagy Dido? Kit szabadítok meg, és kit áldozok föl? Imádd az uradat, Iarbas, talán megbocsát... (Aeneas elindul kifelé)

IARBAS: Üzenj, holnap várom a válaszodat, (nevet)

(Aeneas és Iarbas más-más irányba el)

                   

2.

                     

DIDO: Annám, húgom, fölismerem én a régi láng nyomait, mely Sychaeus nevét a lelkembe égette egykor...

ANNA: Nocsak, nocsak, tűzvész pusztít Karthágóban?

DIDO: Karthágóba betért az ifjúság.

ANNA: Aeneas hajói hozták, nemde?

DIDO: És most kikötöttek végre. Jaj, Anna, reszketek, nehéz a szó és minden bűntől terhes, ügy beszélek, mint akit megváltottak az istenek, holott a legszörnyűbb bűnt követtem el. Az övé lettem.

ANNA: Össze-vissza beszélsz, most fut szét ereidben Amor mérge. Aki szerelmest látott, ilyennek látta, mint te vagy. Nincs abban semmi bűn, ami jól esett.

DIDO: De az eskü... férjem, Sychaeus halálakor megfogadtam, más férfi nem érintheti többé a testemet.

ANNA: Dido, a holtak feledékenyek, hisz Pluto sötétjébe jutva a feledés vizéből kortyol a lelkük megszabadulást. S ha egyszer elfelejtik földi önmaguk,

honnan tudnák, kinek is szól az evilági eskü? Annyi megtisztult közül ki merné bizton állítani, hogy ő Sychaeus, hogy neki szól?

DIDO: Lehet...

ANNA: Nem istennek, s nem istenre esküdtél.

DIDO: De...

ANNA: S különben is: szerelmi esküvést nem hallgatnak meg „az ég büszke lakói”.

DIDO: Ó, Anna, köszönöm vigasztaló szavaidat. Érzem újra, ahogy csontjaimban felforr a velő, lángok közt ver a szív, ez a mézhangú, meztelen harang. A

ANNA: Vedd rá, maradjon itt.

DIDO: Nem nehéz.

ANNA: Trónodra ültesd. Meglásd, megretten a gyerekszívű gaetul is, és nem nyaggat tovább.

DIDO: Iarbas! Iarbas imád. Összetörik most szegény pici szíve, (nevetnek) Aeneas jóslatról beszél, hogy új várost alapít majd. Legyen hát Karthágó Róma!

ANNA: Új név illeti Karthágót, az már biztos, hisz e perctől másként fest minden szeglete, más nap süti köveit, más szél cirógatja... (két őr vonszol be egy koldust)

1. ŐR: Gyerünk, borulj pimasz, borulj királynőd lábai elé esdeni kegyelmet.

2. ŐR: Arcátlan tettedért lakolni fogsz.

DIDO: Jaj, jaj, ne bántsátok!

ANNA: Mit tett a szerencsétlen?

1.   ŐR: A szent Erény szobrának szemét vastag ronggyal elkötötte.

2.   ŐR: Az indoka pedig az, hogy ne lássa Karthágó mocskát, a királynő tettét, a trójai seregek bűneit, melyeket szó nélkül tűrsz Dido, ki védangyalunk
voltál mindig.

ANNA: Sokkal inkább úgy tetszik, hogy ti beszéltek tette helyett.

KOLDUS: A nap a világ szeme, kiszúrom százszor, mégis visszanő. Mert a világ némely részei megérdemlik, hogy süssön rájuk.

1.   ŐR: A vendégjog szent bilincs. Aki neked kedves, kedves nekünk is.

2.   ŐR: Csak egyszerű őr vagyok, nem Oidipusz! Rejtvényt fejteni nem
tudok. Szerintem össze-vissza fecseg az öreg.

KOLDUS: Dögkeselyűket látok és bugyogó vért. Esküvői kelyheket, jaj, jaj, Karthágónk egyetlen nászi fáklya!

ANNA: Szörnyű kínok gyötrik. Gyáva disznók, mért vonszoltátok ide, hisz elméje aligha ép, s bűne is szinte semmi.

DIDO: Nyugodj meg, öreg, nem esik bántódásod.

ANNA: Az Erény szobrának szemeit bekötni lázas kínjai késztették, ez napnál is világosabb. Különben is, hát szoborgyalázásnak mondható-e ez? Istenkáromlásnak tartható-e? Tudom én, miért hoztátok ide. A szája kellett. Hogy beszélhessetek a szájával, és elsírjátok saját panaszaitokat.

1.  ŐR: A nép fél...

2.  ŐR: A koldust prófétának tartja. Szavait sokan sokféleképp magyarázzák, de Karthágó vesztét minden szófejtő kiolvassa belőlük.

1.  ŐR: Az Erény kiszúrta szemeit, fájdalmát enyhítendő kötötte be a koldus.

2.  ŐR: Karthágóba behajózott a züllés... az istenek fölemelték büntető karjuk.

DIDO: Balgaság!

1. ŐR: Ezt mondom én is.

ANNA: Kegyesek az istenek Karthágóhoz, orvosságot küldtek bajaira.

DIDO: Erős királyt választottam a trónra, Aeneast, ő majd megvéd minket. Hogy a trón nyűgeit vállalja-e, ma megtudom.

1. ŐR: Megmondom hát, mi a baj. A háborútól félünk, hogy Iarbas városunkra tör. Csapatait a közeli táborokba vezényelte.

ANNA: Ha úgy lenne, hát megvívunk.

DIDO: Iarbas engem akar. Ha ránktör, föláldozom magam, csak hogy szűnjön a vihar. Karthágót veszni nem hagyom. Városom kövét vér nem szennyezheti. Vezessétek az öreget ki, adjátok vissza szabadságát!

ANNA: Odakünn a kútnál, szegény öreg, gondoskodom róla, hogy bekötözzék sebeit.

(Őrök, Anna, Koldus el)

               

3.

                 

DIDO: Iarbas! (felszisszen)

IARBAS: (patetikusan) A Szív vezet, mint annyiszor. Karonfogott a Vágy és másik oldalról az édes Remény, és hozzád kísért.

DIDO: Hát fogjon karon a Kudarc és másik oldalról a Csőd, és támogasson vissza palotádba.

IARBAS: Fellengzős vagy...

DIDO: Imádok játszani.

IARBAS: Sziszüphosszá tettél.

DIDO: Magadat tetted azzá.

IARBAS: Mint Prométheusz mája, olyan a szívem, a kín csíp belőle, s ha elfogy, újra nő.

DIDO: Százszor fölhúztad már hajód árbocára a fekete vitorlát.

IARBAS: Fehérnek látszik a fekete, ha úgy nézik.

DIDO: Gyerek vagy. Vén gyerek.

IARBAS: Légy akkor anyám, (meg-megsimítja Didót)

DIDO: Megfojtanálak, ha anyád lennék.

IARBAS: Megfojthatsz így is, no, kezdj bele.

DIDO: Öregembert tisztelni illik.

IARBAS: Most már öreg? No és, öregnek szeretni tilos? Fel sem tett kérdéseimre nemmel felelsz máris? Vén gyerek! Öreg! A szerelmes beszél ilyen összevissza.

DIDO: Mit vársz, piruljak el? Öreg szerelmesnél nincs szánalmasabb. Gyermeki lélek, ősz halánték, e kettő nem elég nevetséges együtt? Minek még a szerelmet is közéjük keverni? Fejből tudom minden bókodat, mozdulataid szögét, hanglejtésed barbár zenéjét minden agysejtem fejből eldobolja.

IARBAS: Ne rontsd el! Delpfhibe küldtem, és jóslatot kaptam.

DIDO: Felőlem!

IARBAS: Felőled is. Kettőnkről.

DIDO: A végzet, persze! Remek! Fejlődsz Iarbas, cseleid egyre agyafúrtabbak.

IARBAS: A lelkembe gázolsz sáros lábbal, de tűröm.

DIDO: Megmosom a lábam, aztán gázolok.

IARBAS: Apollón jóslata szerint holnap az enyém leszel.

DIDO: Ha Aeneasnak hívnak, a tiéd.

IARBAS: Hívhatsz Aenesnak, megengedem, (kisvártatva) Mi? A trójai? Nem! Ez nem lehet! Átok! Ó, jóslatok!

DIDO: Holnap Karthágó királyt koronáz. A törékeny Didót erős kéz védi majd.

IARBAS: Beteg vagy Dido, rászedtek, te meg se látod.

DIDO: Holt férjem ott lent, lenyelte a Léthe cseppjeit, és elfeledte a földet. A Szív törvényeit nem ismeri. S ha lát is, s ha érzi még a földi zajok ritmusát, ha sejti még a földi lélek titkait, a javamat akarja, és a javam Aeneas.

IARBAS: Komédiára váltottam jegyet talán? Térj észhez, királynő! Átvert. Meggyaláz királyi rangodban. Egy kalandorban bízni csak nő tud.

DIDO: Hozzámegyek.

IARBAS: Hozzámennél, mondd így inkább...

DIDO: Az irigység késztet szólni.

IARBAS: A homályt oszlatom el.

DIDO: Homályt gerjesztesz. Lelkemben tavaszi fény van.

IARBAS: Csalóka áprilisi fény az.

DIDO: Te már csak tudod. Egy nő érzi azt...

IARBAS: Egy nő, lehet. De te? Copfos fruska beszél velem vagy háborodott vak?

DIDO: Ilyen, mikor az irigység testet ölt, ilyen az arca, ilyenek a tagjai, mint a tieid. Menj, Iarbas, a var bevehetetlen.

IARBAS: Aeneas bevette, talán egy napig meg is tartja, de...

DIDO: Nincs de...

IARBAS: De mindig van. Gyümölcsérlelő nyarat vártam illatos tavaszomra, de telet kaptam. A remény...

DIDO: Nincs olyan.

IARBAS: Dido, figyelj szavamra, ha zagyvábbnak tartod is a pocsolyák vizénél, figyelj szavamra, mert a kristályszívű tenger lakik bennük.

DIDO: Nehogy ömlengésbe kezdj, ne kényszeríts, hogy durva szókkal illesselek... vagy mint utolsó kutyát házamból kiveresselek...

IARBAS: Háború lesz minden dolog vége. Házamba viszlek, ha akarlak, és aranytrónomra kötözlek a kényszer láncaival, tudod te is... Hisz az én földem ez is, Karthágó az enyém.

DIDO: Hányszor rójam le hálám, amiért befogadtál. Köszönöm, ha ezt akarod hallani, ezerszázegyedszer is. Befogadtál, elűzte így az ég nyomomból gyilkos bátyám hajóit. De ha a próbát, mit akkor kiszabtál, ki nem állom, néped gúnykacaja üldözte volna tovább gyönge hajóimat.

IARBAS: Egy ökörbőrt adtam, nálunk így szokás.

DIDO: Amennyit e bőr határol, annyi a tied, röhögted. Most láthatod! Ennyit kerített be az ökörbőr, melyet szalagokra hasogattam. Ami ezen kívül esik, a tied.

IARBAS: Ha akarom, a hónom alá kapom a napot vagy a holdat.

DIDO: Háború! A te háborúid a lélek bőrző vizein ontanak vért, süllyesztenek gályát.

IARBAS: Méhedbe írták a hadüzenetet.

DIDO: Az öröm és szenvedély párviadala vár rám, Venus párnás tenyerén.

IARBAS: Két levélkéből eszkábált hajócska: Dido és a mindenbíró Aeneas. Ringanak, bizony, a vízen. Milyen tágas is egy dézsa! Aztán hupsz, egy gyerekkéz vízbe lapítja az egyiket.

DIDO: Mit akarsz Iarbas? Megölnéd? Ah!

IARBAS: Szamár! Másról szól a mese. Aeneas rászed, karjaid közül kicsúszik, a pici hajó elárvul, és marad a nagyfene kéz kénye...

DIDO: Gyilkos tervet szövögetsz, ó, szennyes lélek...

IARBAS: Király nem mocskolja be a kezét férfiatlan tettel. Megvárom, mig elmegy magától.

DIDO: Halálodig várhatsz.

IARBAS: Ne rémíts Dido, nincs oly közel a végelmúlásom...

DIDO: Összezavarsz még Iarbas, hallgass...

IARBAS: Ha elmegy, ígérd meg, az enyém leszel.

DIDO: Ha, ha... ó, hogyne, a tiéd, ha elmegy. De nem megy el.

IARBAS: Mióta várok én már erre a szóra: igen!

DIDO: Ám cserébe sose lássalak, ha itt marad!

IARBAS: Tisztességes ajánlat.

DIDO: Adhatom e hát a búcsúcsókot, hisz többé az életben nem látlak.

IARBAS: Előlegnek jöhet. Majd a nászlepedőn megszaporítjuk a számát. (kacag s elmegy)

DIDO: Ó, boldog nap, Saturnus és Copia Karthágóba tért. Mától a szerelem kormányoz.

                 

4.

                 

(Aeneas alig láthatóan megjelenik, mögötte a kar)

AENEAS: Kőszók átkába öltözötten,

              meztelen szívvel táncol a város,

              beért mosolyoktól terhesek a lombok,

              százezer rózsát üvölt a kert vörös torka.

KAR:       Hárfalében úszik az ég,

              pici hajó a végtelen.

AENEAS: Zokogó kezemben éles tőr,

              duzzadó ér a múlt.

KAR:       Hízva hízik a Nap,

              mint elátkozott pont

              egy kérdőjel alatt,

              hízva hízik a Nap.

AENEAS: A csodák közé hidat ver a köd.

              Lelkem otromba kőtojás,

              lelkem otromba kőtojás. Záp!

         

(Aeneas elrohan)

           

KAR:        Hízva hízik a Nap,

              mint elátkozott pont

              egy kérdőjel alatt,

              hízva hízik a Nap, a Nap... a pont... kérdőjel, kérdőjel alatt a Nap, a pont, hízva-hízik a pont, a Nap... kérdőjel, kérdőjel alatt pont... a Nap

                   

(összekeverednek, káosz a kórusban, a beszédhang átmegy susogásba, rémisztő hangulat; a kar kivonul)

             

5.

               

(a tengert egy koldus nézi, a tenger szelíd, de alattomos hullámzása, a háttérből pedig pár ütemnyi hegedűszó hallatszik; Dido egy kövön ül)

KOLDUS: Ó, tenger: világ hullámzó gyomra, feneketlenségek palotája, élettel ízesített borok kelyhe, hajóid, mint kék szőlőlében vergődő legyek. Az Ég tölt meg és a Pokol szív meg alulról. Lángnyelvekből szőtték az Istenek a testedet, aranyszálként dolgozva bele a szenvedélyt. Fölfaltad gyermekeimet, mégsem átkozlak.

DIDO: (feláll, járkálni kezd, a koldushoz hasonlóan, zavarosan beszél) Szépen beszélsz, akár álmomban a tűz. Mert éjjel ajka nyílt a lángnak – a tenger szava lett volna, mely, mint mondod, szintén lángok szőttese? – szóval ajka nyílt a lángnak és vértől bűzlött minden szava: nászról beszélt előbb, majd kelyhekről szuszogott, melyek az asztalra ültek ki sorra, s boruk mihelyt emberi szájhoz ért, vérré vált, aztán a szenvedélyről dalolt bacchusi ütemet verve a fahasábokon, díszes lángrepkényes türszoszt rázva, a szenvedélyről, mely esküvői fáklyaként lobogott és megégette városom bőrét.

KOLDUS: A szenvedély szemeit kiszúrni... ó, a tenger szemeit kiégetni... ne lássa, hova csap hullámaival, ne lássa, kit terít le. Megbélyegezni, hogy messziről lássa, és kikerülhesse az ember... Fiaimat csábította a vízbe és fejüket a víz alá nyomta.

DIDO: De aki vak maga is, hogy ismerje föl...

KOLDUS: Kicsik voltak, parányi gyerekek... színes követ és kagylót gyűjtögettek... csak csalta, csalta beljebb s beljebb őket... mígnem magába nyalta testüket... (zokog) Mindennap kijövök ide, a homokba rajzolom őket, és megvárom, nyalja le a sós lé tisztára a képet... könnyeim még segítenek is...

DIDO: A szenvedély partján gyűjtöm én is köveimet... A legdrágábbat is a tenger adta, Aeneast. Mondd csak, nem láttad erre?

KOLDUS: Erre nem. (a tenger felé mutat) Amarra igen.

DIDO: Hogy?

KOLDUS: Piciny jószág a hajó, fenemód bátran ússza meg a vizet, nézd, Aeneas hajói mint gyűrik le a háborgó tengert. Isten kormányoz ott, noha emberi kézzel. Ily pomásan siklani hajót még nem láttam.

DIDO: Hogyan?

KOLDUS: Aeneas hajói a tengeren.

DIDO: Ugyan!

KOLDUS: Vitézül gyűrik le a habot.

DIDO: Tréfálsz, mondd?

KOLDUS: Én mindig tudtam.

DIDO: Öreg vagy már, rosszul látsz.

KOLDUS: De azért vak nem. Hát csak nézz a vízre, Dido.

DIDO: (a vízre néz) Hajók, csakugyan... (felületes szemlélődés után) ...kereskedőkéi...

KOLDUS: Trójai szabású, trójai zászlójú kereskedőhajók?

DIDO: (kétségbeesetten nézi újra a tengert) Hajó... ó, hogy nem ragad fegyvert a város? Hogy nem száll minden hajó vízre? Szökik a vendég, fejedelmi hatalmamban meggyalázva... Karthágóiak! A királyotok szökik! Jaj, kinek kiáltok én? Dido, szegény Dido, kinek kiáltasz? Átkozott szenvedély... édes a borod, csak miután megissza az ember, csak a gyomorban válik savvá. Éles kés a fájdalom, nem döf, csak itt-ott szúr meg. (összeomlik)

                 

(Kar vonul ki)

                 

KAR:        A lélek lepke,

              kering fel-le,

             s ha megfárad, rátapad az esti égre.

             Hasítsd föl borotváddal az eget,

             s kezedbe hullnak a csillagok.

             A tintás tenger karjai ölelik

             a hajó szöges húsát,

             Küparisszosz testéből faragták

             szőrös kezű ácsok.

             Az égbolt beleiben egymást

             kergetik a fények, a vágy kopreuszai,

             hogy napról-napra megeméssze magát

             hajnalig az ég.

             Fogat vetettek a kábulat

             árkaiba, sárkányos tavasz éledt

             a magból, és okádott tüzével

             megkergeti a gyűlölt élőt.

               

(bejön Anna, a földön fekvő Didóhoz szól)

ANNA: Királyi nővérem, most már elhiheted, hogy igaz.

DIDO: Nem királynő, sebzett, gyönge vad. Koronám minden gyémántja egy-egy könnycsepp. Pirulva néz rám a nap, és este minden csillag le fogja hunyni a szemét, ha égre nézek.

ANNA: Kibújnak majd a csillagok, s rádtekint majd a nap mosolyteli arca.

DIDO: Torz mosoly lesz az, vagy gúnykacaj. Dicté vadonát vérző sebbel rendelték bejárnom az ég urai.

ANNA: A vadász se sejtette tán, hogy ekkora sebet ejtett. A fegyver se a húsba szúr. A lélekbe, bizony, kegyetlen mélyen.

DIDO: Sejtette vagy sem, a vér folyik, és egyre fogy.

KAR:       Aranytrónusú Juno, segítsd kedvelt városod,

             Saturnus gyomrából kimentett egykori Jupiter,

             mentsd ki most a Kín gyomrából Didót.

(Anna közben átöleli Didót, a kar körülállja őket)

             Ó tenger, zajos színek beszédes hiánya,

             hallod, hogy zúg, hogy perzsel a vér, s cseppenként

             veti Karthágó porába úrnőnk a szomorúságos

             gyötrelmet.

             Jaj, szárnyas árnyak bilincscsörgetése,

             fojtó ködök szenvedélye, jaj, gránátalmás istennő,

             csitítsd a vihart!

(a kar két részre válik, minden második tagja hátralép, csak az elöl maradottak beszélnek)

             Szóljon a fürge kakukk, és büszkén ússzon

             a daru Olympus bérce felé. Tárja ki farkát a páva,

             s édesítse meg színeivel kifakult világunkat.

           

HÁTSÓ KAR: Csodahúsuk kibontják a percek, és

             tündöklő csontjaikat gyalázkodva mutogatják.

             Könyörülj Proserpina, alvilág Junoja,

             királynőnk kormos bánatára a Léthe

             felejtő vizéből küldj néhány cseppet.

             Ahogy te egykor letépted a halálos

             szépségű nárciszt, és a megnyílt föld

             kürtőjébe Pluto két virágot vitt, úgy tépte

             Dido le a bűn virágát, s ragadta pokolra a kín.

         

KAR:       A lélek lepke,

             kering fel-le,

             s ha megfárad, rátapad az esti égre.

(Dido, mint akit látomás gyötör, megszólal)

DIDO: Itt vagy hát, érzem, itt vagy, Sychaeus?

HÁTSÓ KAR: Lelkével telve a part.

DIDO: Tiszta lelkeden a szennyfolt én vagyok.

HÁTSÓ KAR: Holt férjed nem felel.

DIDO: Megidéztem hát szellemed. Kérlek hallgass meg.

ANNA: Lázad van Dido, gyere, pihenj le.

DIDO: Nézd, ó, megholt férjem, nézd, milyen asszonyt hagytál a világon...

ANNA: Félrebeszél... ó, istenek, ne hagyjátok el.

DIDO: Szám mocskos segg, két mellem sírhalom, korcsát kiköpni kész a has, tűz segíti majd világra, a halál lesz nevelője. Bort ide, áldozni akarok. Bort, nem halljátok?!

ANNA: Hozzatok bort!

(A kar egy tagja borért megy, a többi így beszél:)

KAR:      Csodahúsuk kibontják a percek, és

             tündöklő csontjaikat gyalázkodva mutogatják.

(Hátsó kar előlép, a meggyalázott szüzek kórusáoá alakul)

HÁTSÓ KAR: Meggyalázott szüzek vagyunk, kik

             keserű gyümölcsöt érlelünk hasunkban,

             ó, Dido, megszüljük neked Rómát

             Karthágó büszke falai közé.

             Semmiből semmibe rövid az út,

             méhünkben dagad a végtelen.

DIDO: El! El! Süket vagyok, nem hallok semmit... (Anna a keblére öleli)

(A hátsó karból előlép egy személy, a Megszegett Eskü szimbóluma)

MEGSZEGETT ESKÜ: Megszegett Eskü a nevem, köszönöm Dido, hogy trónodon ülhetek. Örök hűséged, mit Sychaeusnak fogadtál, parancsodra én tettem tönkre.

(Megszegett eskü visszalép, egy másik kartag veszi át a helyet)

PIROS BUJASÁG: Piros Bujaság a nevem, ugye, megismersz, Dido, köszönni jöttem, hogy trónodon ülhetek.

DIDO: Félre! (a Hátsó kar megriad, és egyesül a Karral; Dido kezébe veszi a kelyhet, amit Annának adott át a Kar visszatért tagja) Bor... tüzes vagy és bolond... mosd le, ha még tudod, vétkemet... (inni akar, kiköpi) Ez vér! (sikít) Mit hoztál, gyilkos boszorka, ocsmány tréfát eszeltél ki... vért igyak bor helyett? Nevess... csak nevess... a száddal a világ nevet... nézd, iszom, kortyolom a vért (iszik, elhajítja a kelyhet, lerogy a földre és monoton hangon szól) Kelyhekről szuszogott, boruk keserű vérré vált, mikor szájhúst érintett a lé... (elájul, a kar felveszi és szomorúan leviszik a színről)

               

6.

                 

(séta; Iarbas és kedvenc szolgája)

IARBAS: Befejeztem. Mintha a világon én lennék diadalittas csupán, s mintha nekem szolgálnának az istenek...

SZOLGA: Egy dalnokot egykor ilyesfajta szavakért ölettél meg.

IARBAS: A hálót megszőttem végre, (mintha nem hallaná az előző mondatot)

SZOLGA: De hogy ki a pók s ki a légy, nem biztos mégse.

IARBAS: Hálót szőttem, mondom, hálót csak pók sző. Hogy jön ide a légy?

SZOLGA: Én messziről látom. Amit látok, két mozgó pont csupán, s a kifeszített háló.

IARBAS: A pók már éhes. És rab már a légy. Még ma érte megy, meg fogod látni.

SZOLGA: Ha sokáig vergődik, még tán kiszabadítja magát az áldozat.

IARBAS: Behálózom újra!

SZOLGA: Vagy más pók falja föl.

IARBAS: Nincs több pók a közelben, új hálót vet ki máshol, aki próbálkozott. S különben is: édesebb a hús, ha másnak is kell.

SZOLGA: Tévedt madár átszakítja, meglyuggatja a lehulló gyümölcs, s oda a takácsmunka!

IARBAS: Istenekre célzói? Nem küldenek tévedt madarat, sem mézes gyümölcsöt rombolni, másfele néznek most, mert nem Karthágót lesik. Istenek! Emberi dolgokban vakok s tehetetlenek. Csak a lelkekkel boldogulnak, a hús dolgában tudatlanok. Lélekké tesznek, s vedd dicséretnek vagy épp büntetésnek! Lelkekkel kockáznak az öröklét asztalán.

SZOLGA: Félelmetes játék... melyet a szavakkal űzöl.

IARBAS: Isten-utód vagyok én is, ha igaz, sértegethetek.

SZOLGA: Nincs egy pont a földön, mely nem isteni.

IARBAS: És mi a rossz, a vétek, a bűn?

SZOLGA: Mintha a lelkiismeret gyötörne... mi baj, kerüld a bűnt, király!

IARBAS: Bűn-e, hogy a pók legyet fog?

SZOLGA: Nem, ha megeszi rögtön...

IARBAS: Ha megeszi?

SZOLGA: Ha nem hagyja végelgyengülésig vergődni, s mikor már nem is moccan, akkor óhajtana zabálni a nyolclábú, de már csak egy képzelt íz húsával tömheti degeszre potrohát... és láss csodát, jóllakik!

IARBAS: Gyalázatos! Fölingerelsz?!

SZOLGA: Ha vén a pók, talán bocsánatos a bűnös késlekedés, (viccnek szánta, de nem jött be)

IARBAS: Takarodj, míg jókor van! A fejeddel játszol! (a szolga el)

IARBAS: Megéheztem. Ebédidő. Tiéd a legyecske, jó étvágyat, nyolclábú király! (el)

             

7.

               

ANNA: Apollón papja, tőled kérdezem, mitévő legyek, Dido máglyát emel palotánk udvarán, rakva órákig a fát egymásra, alig figyel, ha kérdezem.

PAP: Mit mondott, miért teszi?

ANNA: Egy bűbájosról beszélt, aki a Hesperidák szent fáit vigyázza, s titkos mákonnyal édesgeti magához a legelvetemültebb szörnyeket, (Iarbas beront hirtelen)

IARBAS: A jussomért jöttem. Hol a királynő?

ANNA: Nincs királynő, csak sebzett, gyönge vad.

IARBAS: Orvos jött közétek, vége Karthágó nyavalyáinak.

PAP: (félre) Csak meg ne ártson a nagyfene egészség!

IARBAS: A jóslat, Apollón jóslata kimondja: boldog lesz ez a nap, dicsérő paiannak van itt helye, nem lelketlen, hideg szavaknak.

ANNA: Miféle jóslat?

IARBAS: Mely szerint Didót ma végre megkapom. Boldog kor! Saturnus gazdagsága végre eléri Karthágót!

PAP: Jobb lenne várni, mély még a seb.

IARBAS: Annál inkább kell sietni a gyógyírral.

ANNA: Az udvaron van, máglyát emel. Erről kezdtem beszélni a papnak az előbb, (Iarbas elrohan az udvar irányába, meg sem várva Anna utolsó szavait)

PAP: Halálszagú, halálszagú a gaetul király. Gyanús szándékú kuruzsló cipel fekete mérget, és orvosságnak hiszi.

ANNA: Szegény Dido! Eszeveszetten rakja a tüzet, ahogy tanácsolta neki a vén bűbájos. Embernyi magas lángok közt ég el a múlt, minden, ami a szerencsétlen szerelemből maradt. Áldozati máglya épül a Feledés oltárán.

PAP: Áldozati máglyát tiltani nem lehet. Csak így tisztul meg a bűn nyomától a Ház és a Szív.

ANNA: Előkerestük Aeneas ruháját. Dido kézbe fogta, beszívta illatát, majd borzadva vetette a halomra. Aztán Aeneas tőrét szólongatta, azt mondta, minden percben zsugorodik a lelke.

PAP: Dicsőséges Iuno, légy vele.

ANNA: A nyoszolyát, melyen násza esett meg, én segítettem a rakás tetejébe.

PAP: Kapjon lángra, ha tisztul tőle a seb.

(a pap kitárja kezét, mintha imát szeretne mondani, amikor berohan a kétségbeesett szolgálólány)

SZOLGÁLÓLÁNY: Veszve Karthágó! Az istenek elhagytak!

ANNA: Mondd, mondd, mi a baj...

(a pap imát mormol)

SZOLGÁLÓLÁNY: Dido...

ANNA: Mi van vele, mondd?!

SZOLGÁLÓLÁNY: ...halott. Végignyúlva a nyoszolyán, melyet a máglya tetejére fektetett, odaszólt nekem, hogy gyújtsam meg a farakást, ő addig százszor lemászik, míg fölér a láng. Ódzkodtam, bár hittem szavának és tüzet csiholtam lobbantva lángot. Hát tudtam én, hogy ruhája alatt tőrt rejteget? Aeneas tőrjével egyesült teste, görcsbe rándul, majd elernyedt. Akkor már lángok nyalták körbe...

ANNA: (megszaggatja ruháit) Karjába vette szerelmesen a tűz. Lángba harapott a láng. Nővérem halott. Lelkem másik fele keserves lángok martaléka lett.

SZOLGÁLÓLÁNY: Nem csak a tűz ölelte, ó, jaj... gyalázatnál nagyobb nincs, attól, amit látnom kellett.

ANNA: Hát nem elég ez? Nem elég ennyi fájdalom, istenek atyja?

SZOLGÁLÓLÁNY: Iarbas, a bősz, üvöltve mászott a szörnyű máglyára, mintha nem is érezte volna, hogy húsába mar a láng, és a félholt Didóval nászba olvadt, kiáltva a kéj hörgő szavaival, hogy Apollón jóslata, ím, beteljesedett.

                       

Vége