Dávid Krakower temetése

Az időjárás nemigen kedvezett a repülésnek, a leszállásnak meg aztán végképp. A New York-i repülőtér fölött olyan sűrű köd » gomolygott, hogy a gép szárnyai úgy szelték, mint a sajtot. Mivel a nyugtalanság gyorsan terjedt utasról utasra, a személyzet felkészült a pánikra. Nem kerülte el a figyelmüket az a férfi sem, aki úgy ült, mint akit mindez nem érint. Az útlevelében a Koloman Keldich név állt. A szerencsés landolás után maga a kapitány fejezte ki csodálkozását és mondott neki köszönetet. Keldich úgy tett, mintha nem tudná, miről van szó. Bőrönd, esernyő, sőt kalap nélkül hagyta el a repülőtér épületét. Örült a ködnek, lelassította a lépteit, és hagyta elragadni tekintetét a homályba süllyedt autókból gőzölgő fényeknek. A köd elnyelte az utcazajt is, amitől a forgalom még kísértetiesebb lett.

Láthatóan elégedett volt, hogy ilyen csúnya, barátságtalan az idő. Keldich lefirkantotta egy papírdarabra a címet, amit fejből tudott, és átadta a taxisofőrnek, hogy megelőzze a beszélgetésre tett fölösleges kísérletet. Félt, nehogy az utolsó pillanatban hiúsuljon meg a vállakózása. A repülőtérről Bronxba vezető utat az elmúlt három évben talán száznál is többször lepörgette, semmi sem történhetett, amivel korábban ne számolt volna. Csak egy jós tudta volna megmondani, hogy ez a kalaptalan ember azért utazott ide, hogy megöljön egy bizonyos Dávid Krakowert.

Az autóban megkísérelt szundítani egyet, de csak nyitott szemmel, ahogy a fronton megszokta. A sofőr különösen érzékeny volt az idegenekre.

– Kalap nélkül? – ingatta szemrehányóan a fejét. Nem várt feleletet. Gondolta, hogy az óceánon túlról érkezett utazó biztosan szórakozottságból hagyta ott valahol a kalapját.

– Nálunk novemberben nem jó kalap nélkül járni – szólalt meg ismét. Mivel nem érkezett válasz, az idegenhez fordult, akinek sima, fekete

hajából úgy csorgott a halántékára az esővíz, mintha vér csorogna egy, a homloka hátraívelésénél lévő golyó ütötte sebből. Maga sem tudta, hogyan támadt ilyen hülye gondolata. Egyszerűen nem tudott tőle szabadulni.

– Mennyi ideig is tart most az út New Yorkba? – kérdezte a sofőr.

– Kinek hogy – válaszolt Keldich. – Nekem három évig tartott, amíg ide értem.

A szájára tapasztotta a kezét, ezzel egyidejűleg hüvelyk- és mutatóujjával befogta az orrát, mintha önszántából akarna megfulladni. De az idegen, akit a sofőr a visszapillantó tükörből figyelt, nyilván csak egy pillanatra akarta kirekeszteni a levegőt a tüdejéből, hogy némileg összpontosítsa a figyelmét. A sofőr úgy tett, mintha nem látná. Sokféle embert fuvarozott már életében. Ez itt mindenáron meg akar fulladni, de csináljon amit akar, ha ezzel senkinek sem árt.

– Azt mondja, három évig – fordult a sofőr félig az idegen felé, aki a hátsó ülés sarkába húzódott, mintha megbántódott volna.

– Három évig – nyomatékosította Keldich, és erős késztetést érzett, hogy a vállalkozásáról beszéljen valakivel, hogy elmondja, most megy valakit megölni. Hatalmas érzés ez, mint a gyönyör, gondolta Keldich, az ember legszívesebben minden titkát kikiabálná. – Három év, öt hónap és három nap. Merthogy ma péntek van.

– Péntek, úgy van – ismételte meg a taxis, és végigfutott a hátán a hideg.

Rálépett a gázra, pedig a köd csak a hídon túl kezdett helyenként felszakadozni, de ő nem törődött semmivel. Ettől az embertől meg kell szabadulni, döntötte el. Minél hamarabb, annál jobb. Legszívesebben azonnal kitenné, ha találna valamilyen ürügyet. Az olyan utasok, akik így magukba temetkeznek, és egy papírcetlire firkálják fel a címet, ráadásul pontosan emlékeznek a napokra és az órákra, valamire készülnek és halaszthatatlanul meg kell tőlük szabadulni.

Amikor megállt a megadott bronxi kereszteződésben, hagyta hogy az idegen kiszálljon, elvette tőle a pénzt, s egy ideig még a visszapillantó tükörből figyelte, ahogy körbe néz, miközben szüntelenül szemerkélt, s már az egész arcán vékony erecskékben folydogált az esővíz, nem csak a halántékáról, mintha a koponyáján lévő nyílt sebéből bugyogna a vér. Ahelyett, hogy az idegennel együtt a furcsa képzet is eltűnt volna, még tolakodóbbá vált, úgyhogy amikor meglátott egy közlekedési rendőrt, lefékezett.

– Éppen egy gyanús alakot vittem az előbb – mutatott a taxis hátra, a híd felé. – A téren szállt ki, a hídnál. Nem lehet messze.

– Ki mondta magának, hogy gyanús? – nézett rá barátságtalanul a rendőr.

– Kiszúrom az ilyet. Ha másképp nem, hát a szövege szerint. Végig mellébeszélt – háborodott fel a sofőr, mert látta hogy a rendőr nem veszi komolyan.

– Mellébeszélt, mi? Lehetséges, hogy kényszerűségből. Magával bizonyára nem lehet szót érteni – komorodott el a rendőr, és a telefonálgatásra, a lótás-futásra, a kihallgatásra, a jegyzőkönyvre gondolt, s ami még hozzá tartozik. Ki nem állhatta azokat az izgága állampolgárokat, akik felebarátjaikban rejtőzködő gyilkost vagy őrültet látnak. Elégedett volt, hogy lerázta ezt a sofőrt. Csakhogy az egy tapodtat sem mozdult.

– Mellébeszélt – ismételte. – Arra a kérdésemre, hogy meddig tartott az út New Yorkba, azt felelte, hogy három évig, öt hónapig és három napig.

– Ezt kimerítő válasznak tartom – mondta hűvösen a rend őre. – Magának mi nem tetszik benne?

A taxis látta, nem jár szerencsével, gyorsan behúzta a fejét a kocsitető alá, és egy halkat káromkodott. De a rendőr leintette.

– Azt kérdeztem magától, mit zagyvált össze az az utas?

– Azt már elfelejtettem – vetette oda a taxis. – Ne csodálkozzon, hogy gyorsan felejtek. Megsebesültem Normandiában, ha tudja, hol van.

– Volt nála fegyver? – kérdezősködött tovább a rendőr, de csak azért, hogy megmutassa, ki az úr ebben a kereszteződésben.

– Ha utast szállítok, nem ragaszkodom a motozáshoz – mordult fel csípősen a sofőr.

A rendőr noteszt húzott elő a zsebéből, kitépett belőle egy cédulát és a taxisnak adta.

– Itt tilos megállni – világosította fel.

A taxis kifizette a büntetést, de még egyszer a rendőr fölé akart kerekedni, így hát már menet közben kiáltotta oda: – Volt nála fegyver. Megesküdnék rá. Időnként megtapogatta. Itt, a bal oldalon. A kabátja bal oldali belső zsebében volt, és ahogy közeledett a házhoz, melyben Dávid Krakower lakott, zsebkendőbe csavarva, feltűnés nélkül áttette a jobboldali nadrágzsebébe, ugyanis számolt azzal, hogy a kabátot már az előszobában le kell vetnie.

Egy jól megtermett lány nyitott neki ajtót, minden teketória nélkül bevezette a fényűzően berendezett lakásba, amit a kívülről kopottas házfalak nem sejtettek. Azt mondta, Carolának hívják, és zavartan fogta össze selyemköntösét, ami minden lépésnél szétlebbent, és boka fölött is gyönyörűek voltak a lábai, amire nyilván a szabadkozásával akarta felhívni a figyelmet. Sehogy sem fért a fejébe, hogy ezen a napon miért hív vendégeket az apja.

– Itt énekel valaki – emelte tekintetét a plafonra Keldich.

Carola teli torokból fölnevetett. Erre ráhibázott. Valaki énekel. Ebben a házban él az egyik legnagyobb énekes, ha nem tudná. Dávid Krakower liturgikus dalai olyan kelendőek, mint a forró virsli. Három millió lemez, ez nem kis dolog, még maga Frank Sinatra sem szégyenkezne miatta.

– Vagy nem hisz nekem? – kérdezte hirtelenében, amikor észrevette, hogy a vendég nem figyel rá.

– Elhiszem – mondta Keldich fagyosan, és Carola a legjobbnak látta nem késlekedni és hívni az apját.

Dávid Krakower egyenesen a dolgozószobájából érkezett, készen arra, hogy szórakozottan kezet adjon az ismeretlen rajongónak, vagy hogy elutasítsa egy szerződés aláírását, annak az embernek a fájdalmas mosolyával, aki – még ha szeretné is – nem tépheti magát ketté.

– Európából érkeztem – kezdte Keldich, amikor látta, hogy Krakower nem ismeri fel.

– Pompás – sóhajtott fel Krakower. – Újév után megyek turnézni Európába. London, Párizs, Róma, Bécs, Brüsszel, Amsterdam. Mindenesetre hosszabb idő után újra Európában leszek.

– Nem lesz – mondta tiszteletteljesen Keldich.

– Van számomra egy jobb ajánlata? – tréfálkozott Krakower.

– Nem éppen jobb, ...de valamivel azért szolgálhatok önnek, Dávid Krakower.

– Egyáltalán ismerjük mi egymást?

– Egyike vagyok azoknak, akik még a karrierének a kezdetén megcsodálták az ön énekét – mondta Keldich, és az ajtónak támaszkodott.

Krakower elmerengett, elkomolyodott, letelepedett egy terebélyes fotelba és várt. Aztán, ahogy egy vendéglátóhoz illik, szívélyesen a díványra mutatott és felnyitott egy hatalmas bonbonosdobozt.

– Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte.

– A maga temetésére jöttem, mondanám, ha nem hangzana nevetségesen.

– Mivel azonban nevetségesen hangzik – kapcsolódott rá Krakower –, nyilván valami másról van szó, nemde?

– Más szavakkal, de ugyanarról – mosolygott zavartan Keldich és leült a díványra. – Ez a vég, Krakower.

– Mondja úgy, hogy Krakower úr.

– Ez a vég, Krakower úr – ismételte meg Keldich.

– Én nem értesültem róla, hogy most fogok meghalni – Krakower nem vette komolyan a vendéget, igaz, csak színleg.

– A halál bejelentés nélkül érkezik azokhoz, akik a célgömbjébe kerülnek, Krakower – magyarázta Keldich szárazon. – Érthető tehát, hogy semmiről sem tud.

– Hogy hívják? – kérdezte Krakower és előhúzta a zsebéből a csekkfüzetét. Mivel Keldich hallgatott, folytatta: – Na, mindegy. Ahogy látom, nem a legjobban megy magának. Jól van. Nem kell azért szégyenkezni, ha az embernek nincs pénze. A jótékonykodás a véremben van, ha szabad megjegyeznem. Mit szeretne? Egzisztenciát akar teremteni itt az Újvilágban. Megértem ezt is. Vannak kapcsolataim, segítek magának, nem hagyok egy embert nyomorban és elesettségben, mindnyájan testvérek vagyunk. Egy nagyobb összeget akar készpénzben vagy inkább kisebb összeget havonta. Ennek is megvan a maga előnye, mint ahogy hátránya is van. Valójában attól is függ, milyen vállalkozásba kíván belevágni. Kezdőtőke nélkül nehezen tudja megvetni a lábát.

– Amire én vállalkozom, nem igényel tőkét – utasította vissza Keldich –, azon az összegen kívül, amit az utazásra fordítottam.

– Ezer dollárt írok ide – mondta Krakower és felvette a tollat. – Megközelítőleg ennyibe kerülhetett, nemde?

– Ez nagylelkű ajánlat, ámbár két évembe tellett, amíg hozzájutottam a címéhez. A mi csoportunkból senki sem maradt élve. Csak maga és én. Na és maga biztosan nem sejtette, hogy az egész világot tűvé teszem maga után.

– Szóval – szakította félbe Krakower –, kétezer dollár szép pénz. De lehet szó háromezerről is, hogy beutazhassa az országot, mielőtt valahol letelepszik, már amennyiben, ugye, úgy döntött, hogy itt marad.

Keldich elvette a csekket, óvatosan félbe hajtotta és a zsebébe csúsztatta. – Nem – mondta –, mihelyt túl leszek rajta, visszarepülök Európába. Ráadásul retúrjegyem van. Azt hiszem, ez körülbelül kedden lesz.

– Mi lesz kedden? – értetlenkedett Krakower.

– Már megmondtam, Krakower.

– Krakower úr, ha kérhetem – hajtotta a magáét Krakower abban a naiv hitben, hogy ha tisztelettudó megszólításra kényszeríti, végül nem marad elég ereje megölni őt.

– Az ön temetése lesz kedden, Krakower úr – magyarázta Keldich készségesen. – Szombaton nem temetnek, azonkívül a holttest két napot a hullaházban kell feküdjék, ehhez, lévén szó nem természetes halálról, adjon hozzá egy napot a boncolásra, ez lenne, ugye, a hétfő. És kedden van a temetés. Ez így jön ki.

– Ha így folytatja, én erőszakkal vitetem el ebből a házból – fenyegette meg a nyugtalan Krakower.

– Ne higgye, hogy azért utaztam ide, hogy hagyjam magam egyszerűen kidobni. A maga kivégzését jöttem végrehajtani, Krakower. – Keldich a dohányzóasztalra helyezte a revolvert, és ez a mozdulata szinte szemérmes volt. A megrémült Krakower mindkét kezét fölemelte, de csak mellmagasságba, hogy jelezze, halálosan komolyan veszi a dolgot, s tudja mi a helyzet.

– Maga ezt egészen jól kigondolta – mondta Krakower. – Nem vagyok valami vagyontalan ember, ezt eltalálta, csakhogy nincs nálam annyi készpénz, amennyit maga nyilván elképzelt, ha már az óceánon túlról ideutazott. Jöjjön el hétfőn, és biztosítom magát, senki sem szerez tudomást a látogatásáról, persze, csak ha békében hagyja a családomat.

– Semmi dolgom a családjával és a vagyonával. Semmihez sem nyúlok. De magát, Krakower, nem kímélem.

– Krakower úr, ha nem esik nehezére.

– Azért jöttem, hogy megöljem – folytatta Keldich szenvtelenül –, és amikor elmegyek innen – az nekem édes mindegy, mikor –, maga halott lesz.

– Miért egyszeriben? – fehéredett el Krakower arca.

– Mert minden, ami egyszer elkezdődik, egyszer véget is ér. Minden lépes vezet valahova, bármennyire nyilvánvaló is, hogy már nincs hova lépni. És végül azért is – halkította le a hangját Keldich –, mert ezen a világon is lennie kell valamiféle igazságszolgáltatásnak.

– Igazságszolgáltatást mondott? – szakította félbe Krakower.

– Igaza van. Nem lehet így nevezni. Inkább egyfajta könyvvitelről beszélhetnénk. A kiadások és a bevételek egyensúlyáról. Az adósságok visszafizetéséről. Hívjuk bárhogyan is, maga meghal, Krakower.

– Magának még mindig Krakower úr – védekezett az érintett és tudta, hogy ettől az embertől nem menekül. Meg sem kísérelt segítséget hívni. Valami azt súgta neki, hogy ha most nem segít magán, elveszett.

Az ember, aki szemben ült, gyilkos, efelől kétsége sem volt. A szembogara fekete márvány. Minden fényt elnyel, nem ver vissza, nem sugároz ki egy szemernyit sem. A keze meg se rebben, az arcán unalom ül, minden gondolata elillant, egyetlenegy kivételével, amely a cselekedeteit irányítja. Ezek a legszörnyűbb gyilkosok, akiknek a legkisebb örömük sem származik a gyilkolásból. Minden érzelem nélkül cselekszenek, mintha egy matematikai feladványt oldanának meg. Krakower egy másodperc töredékrésze alatt, lázasan kereste azt a területet, ahol még harcolhatna az életéért. Jó emberismerő volt, és úgy mérlegelt, hogy aki erkölcsi indokból öl, éppen erkölcsileg sebezhető.

– Mindjárt gondoltam – mondta –, hogy magát nem a pénz érdekli.

– Amikor koncentrációs táborban voltam Lengyelországban – mesélte Keldich –, egy esős reggelen kihajtottak minket az erdőbe, egy hatalmas gödörhöz. Az emberek meztelenre vetkőzve, kettesével léptek a puskacsövek elé, és a mésszel teli gödörbe hullottak. A fegyvereseknek ez egy-két órányi munka volt, és különösebb felindultság nélkül zajlott volna le minden, ha nincs az az ájtatos énekes. Azok az emberek ugyanis jól tudták, hogy léteznek a gödrök és létezik a mész és hogy léteznek a fejükre szegezett puskacsövek. És ebben az egész szörnyűségben tulajdonképpen az öldöklés az egyetlen dolog, aminek nem lehetett eltitkolni az értelmét. Csakhogy az említett énekes, amíg azok a gödörnél a puskát töltötték, egyszer csak kilépett a sorból, és megkérdezte a kivégzőosztag parancsnokát, megengedi-e, hogy elénekelje a Könyörületes Isten című gyászdalt. Megengedte neki. Így hát álltunk a sorban és figyeltük azt az alacsony, lesoványodott embert, akinek megengedték, hogy oldalt álljon, és magas, sírós hangon énekelt, miközben a kilyuggatott testek szabályos időközökben huppantak a gödörbe. A hangja egészen jó volt és az SS századosnak tetszett a műsor. De azokat a sorban elöntötte az epe. Milyen jogon avatja mindezt legitim temetéssé ez az énekes, kérdezgették elvadult tekintettel. Még mielőtt kihűlne a testünk, mielőtt a lábunk a gödörig vonszolna, ez már temet bennünket. Egy fiú felkapott egy követ és az énekes felé dobta. Miután látta, hogy nem talált, kiabálni kezdett: Hogy lehet könyörületes az az Isten, ha rajtam nem könyörül meg? Az Isten egy disznó. Elátkozom a nevét is, egész szívemből elátkozom. Erre fel lelőtték, pedig még nem volt soron. És a gyászdal folytatódott, s aztán újból elölről. Meztelen családok haladtak el mellette, megálltak a gödörnél és várták a golyót, ami a többiek után küldi őket. Emlékszem egy asszonyra, aki öt kisgyerekkel vonult, s a legkisebbet a karján vitte. Talán kétéves lehetett. Csiklandozta a mellecskéjén és minden lövésnél összecsücsörítette az ajkait és azt mondta, bum, bum, bum, amíg csak a gyerek fel nem nevetett. Bum, bum, és a két fia, akik mellette álltak, fejjel a gödörbe buktak, bum, bum, és szétrepült a fejük az ötéves ikreknek. De azt a legkisebbet óvta, semmi másra nem ügyelt, csak az elől az egy elől akarta kétségbeesetten eltitkolni, hogy létezik a halál, és azt ismételgette, hogy bum, bum, amikor megijedt és a gödörbe nézett, melyben minden sírás nélkül tűntek el a testvérkéi, és aztán úgy tűnt neki, hogy az a puk, puk, puk nevetségesebb, és a gyermek végül mégis elmosolyodott. Ekkor találták el az anyját és ő élve esett vele a sírba. Az anyának nem sikerült fájdalom és rémület nélkül a másvilágra csempésznie.

– Emlékszem arra az asszonyra – mondta Krakower.

– És a gyászdal egyre csak zengett – folytatta Keldich, nem hagyva magát elhallgattatni. – Az az énekes annak a dalnak köszönhette az életét. Ezt a Könyörületes Isten című gyászdalt kiadta lemezen és így vált híressé és gazdaggá. Meghallgattam azt a felvételt. Mégsem zúzhatok össze széles e világon szétszórt félmillió lemezt, mondtam magamban. Megölöm, ezzel tartozom azoknak, akik akkor meztelenül, a gödör szélén állva kénytelenek voltak idő előtt meghallgatni a saját gyászdalukat, mint valami gúnyolódást.

– Maga művelt ember – kerekedett felül Krakowerben a védekezési ösztön, bár össze volt törve –, az eseményeket nem kell misztikus jelentéssel felruházni. Az, hogy valaki énekelt, a lényegen semmit sem változtatott.

– Maga énekelt, Krakower úr.

– Mi történt volna másképp, ha nem énekelek?

– Az, ami ott történt, sokszoros gyilkosság volt. Örök időkre annak kellett volna maradnia. Maga azonban ebből a gyilkosságból szertartást csinált.

– Vannak emberek, akik jól tűrik a szertartásokat – emlékezett vissza lassacskán Krakower. – Maga nem szereti. Ellenére van. Ez minden.

Ebben a pillanatban kinyílott az ajtó és a szépen felöltözködött Carola nézett be a helyiségbe. Miután bocsánatot kért a zavarásért, bejelentette az apjának, melyik barátnőjéhez megy, és hozzátette: – Ha valamire szükséged van, most szólj.

Krakower elgondolkozott, a szája köré erőltetett egy meglehetősen sikerületlen mosolyt és megcsóválta a fejét, először zavartan, aztán határozottan, mert rájött, hogy nincs más lehetősége, ha meg akarja menteni a bőrét. Krakower csak akkor szólalt meg, amikor a külső ajtó becsukódott.

– Tehát maga szeretné befejezni, amit a gyilkosainknak nem sikerült. Engem is idő előtt akar a sírba küldeni. Miben különbözik tőlük?

Keldich érdeklődéssel hallgatta a szavait.

– Kikre gondol?

– Azokra, akik gyilkoltak minket.

– Maga él, Krakower – vigyorodott el Keldich. – Magát senki sem gyilkolta meg.

– Maga is él, ha az érzékeim nem csalnak – válaszolt durván Krakower.

– Talán a természet rendezte el így – magyarázta Keldich elkeseredetten. – Mindig van egy kártevő, aki elpusztítja a nagyobb káretevőt. Ez a természet egyensúlya. Én biztosan csak azért maradtam életben, hogy elpusztítsam magát.

– Magát nem érdeklik az érveim.

– Nem.

– Maga bizonyos abban, hogy én, Dávid Krakower vagyok az, akit meg kell ölnie – kiáltott fel Krakower. – De ki maga, hogy ilyen biztos a dolgában?

– A nevem Keldich. Koloman Keldich. A név lényegtelen. Sokan voltunk ott, és én nem tartoztam az ismerősei közé, nem is a maga barakkjában laktam. De egyszer egy hatalmas gödör mellett egészen közel álltunk egymáshoz, meztelenül, ahogy az Isten teremtett, és olyan kétségbeesésben, amilyet nem is sejtett, amikor teremtett bennünket, mert különben azonnal abbahagyta volna a művét. Magára néztem, Krakower, és a szeméből olyan rémület sugárzott, amit csak a saját halálától rettegve érez az ember. Maga azzal a kornyikálással alighanem az életét akarta megmenteni. És most azt kérdezi tőlem, miben különbözöm azoktól, akik ott gyilkoltak. Megmondom magának: ők megkegyelmeztek magának, mert azt a gyászdalt énekelte. Én viszont ugyanezen okból elveszem az életét. Amint látja, nemcsak hogy lényegesen különbözöm tőlük, éppen az ellentétjük vagyok.

Krakower kinyújtotta a kezét, mintha az olajfaágat hozó bibliai galambra várna. És mivel nem jött, meggyötört fejét hajtotta bele.

– Gyászdalt énekeltem. A Könyörületes Istent énekeltem. Emberek haltak meg, és én gyászdalt énekeltem. Ez nem bűn.

– Most nem – ismerte el Keldich. – Most ez az év legsikeresebb lemeze. De akkor bűn volt, Krakower. Krakower úr, ha úgy akarja.

– Mit kellett volna énekelnem? – vergődött Krakower a félelem és azon balsejtelme között, hogy a félelme indokolttá válik.

– Valami mást kellett volna énekelnie – húzta fel a vállát Keldich. – Mit tudom én. Találnia kellett volna egy dalt a gödörbe lövetésről, ha egyáltalán volt valaha ilyen.

– Halottak voltak és én olyan éneket énekeltem, amit a halottak felett szoktak.

– De maga úgy énekelgetett, mintha mi sem történne – remegett meg Keldich –, mintha azok mindnyájan sorsukba belenyugodva, egy tisztes emberi életkor letelte után masíroznának szép sorban a sírba.

Krakower határozottan nézett Keldich szemébe. Azokat a szemeket mérhetetlen mélységig feketemárvány-rétegek töltötték ki még mindig, egy örökkévalóságba telhetett, míg visszaverik a rájuk eső fénysugárt. Olyan falánkul nyeltek el minden világosságot, hogy úgy tűnt, a helyiség elsötétedik.

– Maga a fejébe vette, hogy megöl engem – mondta Krakower. – Bízom az ön könyörületességében.

– Én nem tudok megbocsátani – válaszolt Keldich zavartan. – Hiszen én azokhoz tartozom ott a gödörben, Krakower. Ha valamit tudok, hát rothadni és elbomlani. Oltott mésszel van teli a szám, és a vigasz szavát nem ismerem, nem tudok megbocsátani és nem tudok megkönyörülni.

– Ajándékozza nekem az életet, ami nem a magáé – koldult Krakower.

– Nincs okom megőrizni azt, ami csak az SS-ek csintalansága miatt létezik. Vagy magát talán együttérzésből hagyták életben?

– Nem, nem, ezt nem mondtam – védekezett Krakower.

– Az ő uralmuk véget ért. Mindennek, ami az ő kegyességüknek köszönheti a létét, ugyanúgy vesznie kell. És nehogy azt mondja, hogy Isten kegyelméből maradt életben. Ha negyvenhárom novemberének azon reggele előtt járt az Isten fia a földön, attól a naptól kezdve ott fekszik a többiek között, az emberi testeknek és a krisztusi szenvedésnek abban a rettenetes halmában.

Krakower tekintete megakadt a fegyveren, amivel Keldich játszadozott.

– Maga kitart amellett, hogy joga van jogtalanságot elkövetnie – szólt, és Keldich megdöbbent, hogy talajt vesztett, hiszen már védekezni kényszerült. Tudta, hogy hibázott, amikor bizonyításba és magyarázkodásba fogott. A szó a tett ellensége. Ölni szó nélkül kell. Vagy legalábbis sok szó nélkül. Most nem tudja, hogy keveredjen ki ebből az egészből. Szerette volna, ha Krakower az ajtóhoz szalad vagy segítségért kiált, így alkalma adódna egyszerűen megölni, mint ahogy elképzelte. Meghúzná a ravaszt, és túl lenne mindenen. Krakower azonban meg sem mozdult.

– Ha ezen a világon valakit meg akArnak ölni – szólt végre rezignáltan –, sokáig úgysem úszhatja meg. Mikor szánta el magát erre a tettre?

– Három évvel ezelőtt. Akkor, azon a novemberi reggelen, a gödörnél.

– Három évet kibírt – szólt egyszerre megváltozva, magabiztosan Krakower. – Tudna várni még pár órát?

– Miféle javaslat ez? – nevetett fel Keldich. – Várjak, amíg a nyakamra hozza a rendőrséget?

– Nem menekülök el és nem értesítem a rendőrséget – mondta Krakower, és Keldich egyszeriben minden szavát elhitte. – Ha meg kell halnom, s maga, Keldich, lehet, hogy valóban Isten végrehajtója, legyen meg hát az ő akarata. Nem vagyok makulátlan. Gyakran gondolkozom ezen. Közülünk, akik ott voltunk és életben maradtunk, senki sem egészen ártatlan. Ez alól én sem vagyok kivétel, de maga sem. Én gyászénekkel festettem alá a gyilkolást, s maga figyelmeztetett, hogy a tömeggyilkosságot meg kellett volna hagynom tömeggyilkosságnak. Csakhogy egy napon magát is könnyen megkérdezheti valaki, mért hányta be őket agyaggal. A megmerevedett csupasz testeket földeletlenül kellett volna hagynia, hogy a csontok égnek meredjenek. Maga nem végezhette egy sírásó munkáját, hiszen ott szó sem volt sírról, amit illik szépen eligazgatni. Az egy híg mésszel kiöntött s még trágyalétől bűzlő gödör volt. Maga azonban szépen betakargatta földdel, egyik lapát a másik után, mintha csak megbékélt holtak feküdtek volna egy sírban. Hozzá sem kellett volna érnie ahhoz a lapáthoz. Hallja? Hogy a gyilkosság örökre gyilkosság maradjon, ...mondhatná valaki.

Keldich fölemelkedett és zsebre tette a revolvert, de a hangja ijesztőbb volt, mint bármikor korábban.

– Hát jól van. Este tízkor jövök. Készen lesz?

– Rendezett körülmények között szeretnék eltávozni ebből a világból –mondta Krakower. – Tízig elvégzek mindent.

– Este tízkor jövök. A sarkon várjon. És inkább senkit se keverjen bele ebbe a dologba.

– Köszönöm – mondta Krakower, és nem tudta eltitkolni, milyen boldog, hogy kerek tizenegy órát sikerült kiharcolnia az életéből.

Este tízkor azt mondta a feleségének, hogy kimegy egy kicsit levegőzni, és bezárta maga mögött az ajtót. Időben ért ki a sarokra, megkerülte a háztömböt és visszatért a megbeszélt helyre. Csakhogy Keldich nem volt sehol. Később sem jelentkezett.

Reggel felé egy idegen holttestét halászták ki a folyóból, aki minden jel szerint éjfél körül fulladt a vízbe. Semmilyen külsérelmi nyomot nem találtak rajta és a reggeli újságok az Öngyilkosságok rovatban hozták a nevét. Ott pillantotta meg véletlenül Krakower is. Mivel hírül ment, hogy Krakower hosszú évek óta először énekli el egy nyitott sírnál a Könyörületes Isten című gyászdalt, hétfőn sok kíváncsiskodó eljött a bronxi temetőbe. A jelenlévők közül senki sem tudta azonban, hogy a megboldogult Koloman Keldichet ez a gyászének már másodszor kíséri a sírba ennek az énekesnek az előadásában. Könny nélkül temették, és ezen az őszi reggelen olyan szívhez szólóan hangzott fel az ének, hogy nem lehet elítélni azokat, akik nem szenteltek figyelmet a koporsónak és még hosszú ideig úgy fonák beszélni erről a szertartásról, mint Dávid Krakower temetéséről.