Fonott karszékek

Hogy történt, hogy nem, mellékes, de úgy volt, hogy amikor a kávéház teraszán szokásunkhoz híven be akartunk ülni a fonott karszékekbe, Danielle megborzongott. Azt mondtam neki:

– Akkor gyerünk innen.

– De hova?

Nem tudtuk eldönteni, hol érezhetnénk magunkat jobban, mint itt. Ezért szorosan egymáshoz állítottuk a karszékeket, felhajtottuk a felöltőnk gallérját, zsebre dugtuk a kezünket, s lábunkat magunk alá húztuk. Nem győztük eleget dicsérni a szép, napos időt. Csak kár, hogy fújdogál ez a hideg szél. Danielle lerúgta a cipőjét, s lábujjaival bokáját dörzsölte. Mégis borzong. Alátétnek lehelyeztem széke alá a könyvekkel teli táskát, s mindkét lábát belecsavartam az én szép sálamba. Így adódott, hogy nem volt miért ellenkeznie. A szép sál tulajdonképpen őt is megillette, ő választotta, ő cicomázott fel így. Semmi se hiányzott a boldogságomhoz. Nem konverzáltunk már, nem is teoretizáltunk, nem veszekedtünk, nem szóltunk egy mukkot se, semmit, még a különben minden mozdulatra olyan érzékeny, nyikorgó karszékek sem nyikkantak, képzelje: Danielle, mint a patak kövein villogó pisztráng, szüntelenül röpködött, mocorgott, csillogtatta magát. S egyszerre csönd borult ránk. Hallgat, mint a sír. Különös. Miért hallgat? Hogy rászedjen, ugyan mit forral? Csönd, még mindig ez a csönd. Fejét a vállamhoz támasztotta. Ennyi az egész. Ha te így, hát én is így. Illetve nem is kívántam én többet. Hol a tetőkön, hol a gesztenyefák sötét törzsén, hol az átellenben húzódó Luxembourg-kert zöld gyepén pihent meg a szemem, s ez is elég volt.

Múlik az idő, s eszembe jut, hogy ideje volna szedelőzködnünk, gyöngéd vállmoccanással meglököm. Semmi. Szép csendesen megszorítom a könyökét. Nyújtózik, ásít.

– Mi történt? – kérdi ijedten.

– Mi történt volna?

– Elaludtam.

– Csak képzeli!

– Nem, én igazán elszunyókáltam!

Azt hittem, tréfál, de ő a legkomolyabban restelkedik. Elpirul, párás lesz a szeme.

– Nem, én teljesen elaludtam!

– Ez aztán teljesítmény, fényes nappal elaludni a boulevard-on.

– Legalább látja, hogy milyen partner maga.

– Lehetetlen vagyok, Daniellé, lehetetlen!

– Maga ne ismételjen el semmit, ugyan! Nem vagyok őszinte, és kész. Lárifári. Örülök. Maga egészen jó fiú. O-lala. Elaludtam. Ugye, Bartolomej, előfordul az emberrel. Én máskor is szívesen elaludnék, akár egy kirakatban is elaludnék szívesen, ha ott volna valaki mellettem.

S számunkra ez az eset különleges jelentőséget kapott. Ha Danielle beült a karszékbe, befészkelte magát, fejét válla közé húzta, rám sandított, és mosolyogva behunyta a szemét, azt jelentette, hogy velem akar lenni, csak úgy, hogy pihenni akar. A bokáját képzeletben becsavarhattam a sálamba, s éjjel, ha nem jött a szememre álom, gondolatban magam is elnyúltam a fonott karszékben. Ez pedig azt jelentette, hogy meg se moccantam, úgy hallgattam a semmit, nem a távolt, hanem ami ott volt a közelemben, a szép kagyló zizegett, mint a vízbuborék. Rendszerint sikerült is szememre hívnom a zizegő, édes álmot.

Miért vagyok itt? Azért, hogy nyelvtanra taníthassam a gyerekeket. Ez kevés.

Danielle megszépült. Luc és a madame is felfigyelt rá, ártatlan rosszmájúsággal többször is megjegyezték: Kedves Danielle, tudja-e, hogy már megint szebb lett! S Danielle kimondta, ki tudta mondani: Tudom. Tudom bizony. Talán bánkódnom kellene miatta?

A szép kreol hölgy nem ingerelte rosszmájú megjegyzésekre. A vacsora utáni vitákban barátságosan tapsolt Luc ragyogó tirádáinak, nagy jóindulattal dicsérte tehetségét, s velünk, a többivel szemben tartotta a nővéri jó viszonyt. Barátságosan kacagott, mint azelőtt. Ha mulatságosnak talált valamit, valami önsimogató gyöngédséggel leeresztette a szempilláit, megvárta, amíg a kacagás egész lényén végigremeg, s csak aztán szökkent elő.

Kettőnk közt, mint mondom, minden tilos volt és lehetetlen. Az álmok és a pillantások is. Az egész csak pillanat volt, ez és a másik, egymást követő pillanatok lánca. El se tudom képzelni, tudná-e két fiatal más körülmények között így szeretni egymást. Mintegy a holtpontban éltünk, a jelent lélegeztük. Mégis örültem. El se tudom mondani, mekkora volt néha az örömöm. A szememben és az agyamban illatozott, mint a rózsa. Danielle boldog, ha velem van. Van valami bennem, ami megnyugtatja, így vagy úgy elűzi az unalmát. Mindig unszol, hogy meséljek, mindig ugyanazt. Ha francia volnék, nem kellene unszolnia, szépen, folyékonyan tudnék mesélni.

Danielle, kedvesem, mit is tegyek érted? – gondoltam. Hogyan nyugtassalak meg, ha bent csupa remegés vagy! Maga talán mulatságosnak találja, de én már vénkisasszonynak láttam Danielle-t, ideges, lobbanékony tanárnőnek! Ismeri a telefonközpontok ideges kisasszonyait, idő előtt megfonnyad a mellük, minden udvarlójukkal összevesznek, s a végén csupa nagyszájú, mérges vénkisasszony lesz belőlük.

Féltem, hogy Danielle is erre a sorsra jut. Még titokban is csak addig merészkedtem el, hogy a kulcscsontját sirattam.

Úgy hozta a szerencsém, hogy Danielle-lel Ingridet is láthattam, ezt a napsugaras, boldog asszonyt. Alig váltottunk itt-ott egy-két szót, rögtön barátok lettünk. Hamarosan eldicsekedett, hogy egész halom kis szobrot és egész halom kis vázát gyúrt, valahogy így mondta. Nem nézném-e meg őket? Kíváncsi volna, mit szólok hozzájuk. Hamisítatlan női észjárással feltételezte, hogy a munkája ugyanúgy tetszik majd, mint ő maga.

Elindultam hát. A Bódéba. A negyedünkben egy vállalkozó szellemű, tarka nemzetiségű fiatal képzőművészcsoport kibérelt egy ócska raktárt, s klubnak és kiállítóteremnek rendezte be. Ingrid itt szokta a barátainak meg ismerőseinek kiállítani a szobrocskáit meg a vázáit. Maga rendezett el, csinosított ki mindent.

Ingridre vallott ez az egész, az ő életkedvére, az ő ízlésére, természetességére, még a hiányosságaiban is. Elbűvölt. Összhangban állt azzal, ahogy a fejét hátrahajtotta, ahogy puha szőke sörényét megrázta, egész telt alakjával. Az a vidám gondolatom támadt, hogy Ingrid ugyanolyan kedvvel gyúrja az agyagot, mint a kenyértésztát, ugyanúgy gyúrja ezeket a szobrocskákat, húzza fel a korongon az agyagformákat. Éretlennek és ábrándos fantasztának éreztem magamat előtte, aki elvész a képzetei közt. Mindenből, amit csinált, az ő derűje kandikált elő. Bármit is tett, szétrakhatta a köveit, a vázáit, a virágait, minden dolgában az éden ragyogott.

Kértem Ingridet, hogy adja kölcsön a kulcsait.

– Miért?

– El akarom hozni Danielle-t, ha nem lesz itt senki.

– Gondolja, hogy mond ez neki valamit? Danielle kifinomult lélek... végre is önök, akik az estéiket töprengéssel töltik, mind azok.

– Ön, Ingrid, nem töpreng?

– Én estére olyan fáradt vagyok, hogy semmi kedvem beszélni. Maguk közt én csak pihenek. Tudja, az én apám építész volt, míg én csak egyszerű fazekas vagyok. Asszonynép. A szőnyegszövést kell megtanulnom.

– És aztán? – teszem fel akaratlanul a kérdést. Csengőn felkacagott.

– Aztán gyúrok magamnak egy kisbabát... vagy hármat – mondta. – De ezt csak később, ha otthon leszek. Itt meg kell tanulnom a munkát.

Ámultam, bámultam, Ingrid lerúgta a cipőjét, lehúzta a selyemharisnyát, és mezítláb megforgatta a korongot. A szemem láttára húzott ki egy vázát meg egy hamutartót. Ha óhajtom, szlovák mintát fest rá, és alkalomadtán kiégeti. Munkájához agyagra, egy korongra és szeretőre volt szüksége. Hol szerezte mindezt, hol szerezte, itt, Párizsban, az agyagot? Igen, a kis Danielle finom lélek, ha olyan egyoldalú, szegény börtönéletet él. Ha az embereket bezárjátok egy börtönbe, és nem adtok nekik fazekaskorongot meg agyagot, szövőszéket és ezer meg ezerféle nyersanyagot, akkor finom lelkű kis Danielle-ekké lesznek, meddőn tépelődő intellektuelekké, mint magam is. Egészen idáig kellett jönnöm, Ingriddel találkoznom, hogy eszembe jusson néhány nő, aki kenyeret sütött, festett, kemencét épített, font, szőtt, aratott, szántott, gyerekeket, virágokat nevelt, aki minden munkát elvégzett.

Noha még nem éreztem át teljesen, hogy valójában börtönben élek, az én mesém, amit Danielle olyan mohó figyelemmel hallgatott, megható és vigasztaló, de voltaképpen csalárd is volt. Bár akartam, se magamon, se máson nem tudtam és nem bírtam segíteni, nos, legalább szivárványt varázsoltam a börtön falára. Én, a bebörtönzött, a szomorú, finom lelkű Danielle bebörtönzött, szomorú vigasztalója.

(D. Tatarka: A bólogatás démona, Madách 1970)