„– Ki vagy Te? – Egy Fiú.”

„Végül is meg nem mondható, hogy micsoda az, amit Mándy csinál.”

(Balassa Péter)

Mándy Iván a XX. századi irodalom talánya, rejtélye, titka. A nagy magányos, a senkivel sem rokonítható. Novellák, hangjátékok, regények szerzője. Helyszínei külvárosi utcák, terek, udvarok. Szereplői a társadalom peremére szorult ődöngő alakok. Párbeszédeit az utcán ellesett dialógusdarabkákból rakja össze. Minden ismerős: az emberek, a tárgyak, a történések. Stílusművészetének jellemzője a sűrítés, a kihagyás; az álom, a képzelet és a való egymásba játszása. Jeleneteit a film technikájához hasonlóan „vágja”. Tapogatózó közhelyek. A titok titok marad, de beköltözik. Nyomot hagy.

A Csutak-regények előzménye egy vígjáték 1956-ból, Csutak és a többiek címmel. Ezt követte az első Csutak-regény, a Csutak színre lép (Bp., 1957), utána a Csutak és a szürke ló (Bp., 1959), majd a Csutak a mikrofon előtt (Bp., 1961), végül a Csutak és Gyáva Dezső (Bp., 1968). Talán fontosak az évszámok, talán nem. Hiszen több kollégája kényszerült a pálya szélére ebben a korszakban: Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor gyermekverseket írt, Pilinszky verses meséket, vagy gondoljunk akár Mészöly meséire és ifjúsági regényére, a Fekete gólyára. „Tevékeny hallgatás” megkeseredett szájízzel, a „picik” viszont nagyon jól jártak: soha annyi gyöngyszem, remekmű a gyermek- és ifjúsági irodalomban! De elképzelhető, hogy Mándy a kényszerhelyzet nélkül is kísérletezett volna a sokak által kevésre értékelt műfajokban, hiszen a gyerekek, a kis-és nagykamaszok ugyanúgy tartozékai kedves helyszíneinek, mint a felnőtt csavargók, vagányok, ténfergő alakok, sőt ezeknek elődei voltaképpen. Stílusán, technikáján sem változtat, mint ahogyan a témán is csak hajszálnyit, hiszen a Régi idők mozijának főhőse szintén kisfiú, feltételezett gyerekolvasóinak nem tesz engedményeket, befogadáskor meg kell küzdeni az anyagért, de mindenképpen megéri. Mint ahogyan a felnőtt olvasót sem ringatja nosztalgiahullámokkal a gyerekkori emlékek tágas vizén. A főhős különös fantáziája, fura elmélkedései, tépelődései másképp nyílnak meg a felnőtt és másképp a gyerekolvasó előtt. A gyermekek fogékonyabbak a titokra, s megvan a képességük arra, hogy a „dolgok” mögé lássanak.

Regényciklus? Valószínűleg nem tervezte Mándy annak, csak mert kedvelte ezt a fura figurát, Csutakot, újra meg újra „mondanivalóval” vette körül. Kalandokkal. Külső és belső kalandokkal. Az első regény, a Csutak színre lép, szerkezetében, cselekményében, hősformálásában emlékeztet A Pál utcai fiúkra. Két egymásnak feszülő csapatról „szól”, a hazaszeretet (egy utcához való ragaszkodás) és az agresszív területszerzés ellentétéről, de a harc szinte jelképessé szelídül: a két vezér ródliversenyen mérkőzik meg egymással, majd színielőadáson bizonyítják rátermettségüket. A szereplők között is vonhatók párhuzamok: Csutak Nemecsek Ernő közeli rokona, de ő a regény végén nem az életét veszti, csupán az illúzióit, ami csak kicsivel kisebb tragédia. A második és harmadik regényben Csutak a háttérből a reflektorlámpák fényébe kerül. A ródliversenyből és a színielőadásból kiszoruló fiú hőssé válik: az ő ötlete a ló megmentése, barátja révén a filmesekkel is közvetlen kapcsolatban van, a mikrofon előtt pedig egy névtelen hangtól a főszerepig viszi. A filmezés és a rádiózás rokonítja a két regényt, nemcsak a művészeti ágazatok, a kifelé való megnyilatkozás miatt. Mándy jellegzetes élményanyaga a gyerekkori mozizásból (írásaiban a filmtechnikai megoldások!) és a felnőttkori rádiózásból (hangjátékok!) áll össze. A negyedik regény tűnik a leginkább eltérőnek és a legmeg-fejthetetlenebbnek. Eltérő annak ellenére, hogy szereplői ismerősek, s kalandokat is tartalmaz. Ám míg az előző regényekben a „valóság” többségben, erőfölényben volt a képzelet és az álom mellett, a Csutak és Gyáva Dezső c. regény mintha teljesen a képzelet játéka lenne. Vagy leginkább az álmoké. Álommontázs. A fokozottan érzékeny Csutak álmában újraéli, „túl”-éli élményeit. De valahogy mindent a pusztulás jegyében. Regénynegatív. A négy regény tehát átjárható. Ismerős szereplők tűnnek fel egyre-másra, többször látott történetszilánkok, kalanddarabkák kerülnek elő az emlékezés kupachegyéből, más-más szövegösszefüggésben. Idéznek, erősítenek, hitet adnak. Éppen ezért minden egyszerre van, s nem állítható egyértelműen, hogy a regények egymás időbeli folytatásai.

Elmondható egy-egy mondatban a négy regény cselekménye.

1. Az Ér utcaiak és a Vay Ádám utcaiak összecsapnak a ródliversenyen, majd az Ér utcában rendeznek egy színielőadást.

2. Csutak és barátai megmentenek egy szürke lovat a vágóhídtól, majd tanúi lesznek egy filmforgatásnak, melyen a ló a film egyik főszereplője.

3.  Csutak bekerül egy hangjátékba, fokozatosan főszereplővé, „fejlődik”.

4.  Csutak és Gyáva Dezső egymást keresi-üldözi, végül leszámolnak egy-
mással.

Természetesen a fő cselekményvonulatra sok-sok apró cselekményszál tekeredik, melyek lélekállapotrajzokkal „vastagodnak”. A gyerekek számára még fontos a cselekmény, az állandóan akcióban levés, a (hős)tettek sorozata. S nemcsak unaloműzésből. Cselekedeteiknek értelmük van: megvédik a játszóteret (vagyis utcájukat) a betolakodókkal szemben, a színielőadás bevételén könyveket vásárolnak az iskolai könyvtárnak, megmentik a szürke lovat a pusztulástól, megmentik a rádiójáték felvételét azzal, hogy kiváltják a „kényszermunkára” fogott szereplőtársukat, Csutak leszámol a sokak lelki biztonságát állandóan kibillentő Gyáva Dezsővel. Éppen a világgal való cselekvő viszony megjelenítésének következményeképpen a történések valódiak, még a negyedik regény álommontázsában is, csak persze ott más „dimenzióban”.

Budapest. Külvárosok utcái. Az utca végtelenné tágul, szinte jelképpé válik. A szereplők feloldódnak benne. Otthonosabban mozognak itt, mint a lakásban. Igazi életük (az izgalmas kalandokkal teljes) is az utcához kötődik. Az utca „képéről” nem kapunk leírást. Az utca van. Olyan mindenki számára ismerősen. Kocsiút, járda, házak sora. Utcára sóhajtó kapualjak. Ahol meg lehet húzódni, ahol az ember egy kicsit kifújhatja magát. Ahonnan a képzelt ellenfél leskelődik állandóan. Köztes állapot az utca és az udvar között. Az udvar: játéktér. Egymásba nyíló udvarok: egymásba nyíló játéklehetőségek. Lépcsőház és gang: meglepetések és csalódások a korlátok között. Pince: barlangélmény, kazamataélmény, a történelem dohos levegőjével átjárva. Az utca ismét. Tartozéka az üres telek, ami sosem üres; ürességét csak a ház hiánya okozza, egyébként szerszámos bódét, autóroncsot tartogat: kalandok esélyét. Az utca térré szélesedik: tartomány, felségterület, „használati” szabályai szigorúak. A játszótér ennek ártatlanabb változata: hinta, csúszda, homokozó díszíti. És a sziget: a LAKATLAN, ÉPP EZÉRT KIVÁLÓAN BELAKHATÓ, BEJÁTSZHATÓ SZIGET – ELHAGYOTT SENKIFÖLDJE A RÉGI PÁLYAUDVAR MELLETT. A TÖLTÉS ÉS AZ OMLADÉKFAL ELVÁLASZTJA ÉS MEGÓVJA A VILÁGTÓL. OLYAN SZÉLESRE TÁGÍTHATÓ, AMEKKORA térre csak szükség van a különböző kalandokhoz. Az ócska vasúti fülke a képzelet varázslata folytán örök metamorfózisában menedék, lakószoba, hétvégi vityilló, nyárikonyhavázlat, palota, néhai rendeltetésének megfelelően végtelen utazásra alkalmazható elsőosztályú vonatfülke, végül lólak és díszlet a filmhez. A végteleníthető terek közé sorolható a rádióstúdió is. Főleg ha zenét adnak az ember alá: az önmegvalósítás belső terévé lényegül. S még: szobák, konyhák. Jelentőségük csekély. Az uszoda: a hősiesség próbája. A regénynegatívban (Csutak és Gyáva Dezső) valahogy az élet eltűnik a terekből. Elnéptelenedett utcákon járunk, a játszótér helyén kupachegy terpeszkedik limlomokból, üres sétányok, üres padok, felhasított utak, félrelökött járdák bámulnak szomorúan, a sziget helyén épülő ház, de inkább romhalmaznak tűnik üres ablakszemeivel, kiálló deszka állványbordáival. Minden a pusztulásra, leépülésre utal. A tér, a helyszín, melyben a szereplők mozognak, sosem puszta díszlet. Jelentéstartalommal bír. Háttér mivoltában erősíti a cselekményt, pontosítja, érzékletessé teszi a hangulatokat. Nem újdonság, régi nagy mesterek is éltek e fogással. Mándynál mégis másképp van: nem határozók és hatásos jelzők mentén képzeltet; egyszerű, szikár megnevezés szintjén láttat.

„– Ki vagy te?

– Egy fiú.”

„Sápadtszőke fapofa. Pisze orr, seszínű haj, elől hajpamacs. Olyan, mint egy póniló. Ha ilyen arcom volna, sírnék. Mulya kis fickó. Bárgyú, bamba, mégis agyafúrt. Fura pók. Zavar az arca. Olyan... olyan jelentéktelen. Penészpofa. Olyan, mint egy nyúzott macska. Salátafej. Van benne valami a kígyó ravaszságából. Ez a Csutak mindent eltol, mert olyan kétbalkezes, de hát azért már el se tudom nélküle képzelni a társaságot. Rendes kis mókus az a Csutak... Kicsit mintha ütődött lenne, de azért igazán rendes. Keménykötésű kis fickó. Igazi férfias járás. Félelmetes. Kedves, szelíd fiú. Kisfiú. Azt hiszem, még hatvanéves korában is kisfiú lesz.”

A jellemzés a szereplők szájából hangzik el így. Egyébként csak a cselekedetei. Nem tudjuk a „civil” nevét sem. Mindenki másét, csak az övét nem. Mint amikor Nemecsek Ernő nevét csupa kisbetűvel írták. Mégis: kiválasztott. Csutak a mindenkori vesztes. Így született. Minden csapatban kell lennie ilyen félszeg, ügyefogyott embernek, aki mindig mindent elront, akire semmit sem lehet rábízni, de mindenért felelőssé tehető. Aki hurcolja a rábízott szerepet/sorsot mint nehéz keresztet. Szánalmas, szívszorító figura, a felnőtt elesettek, kiszorítottak, kisemmizettek kicsinyített mása. Mégis mindenen felülemelkedik. Naivitása, hiszékenysége miatt gyakran valóban bűnt követ el (pl. a verseny napja előtt őrizetlenül hagyja a ródliraktárt, szinte prédára bocsátja az ellenfélnek egy jó filmért cserébe), de vállalja cselekedetét, erkölcsében tiszta, holott a nyilvános leleplezéssel önmagát is pellengérre állítja. Nem dühöng kiszorítottsága miatt, csak keserűen tudomásul veszi. Viszont bármilyen kicsi „szerephez” jut is, sosem bízza el magát. Hiszen hátha csak álmodik. És nem feledkezik el a többiekről. Magányossága ellenére közösségi lény; segít, ahol tud. Az első két regényben még csetlő-botló, esendő figura. A Csutak színre lép szereplői között ténfereg, a cím ellenére (mely kulcsszereplőként sejteti) nem az ő nézőpontja dominál. Színes Géza, Nagyvilági Főcső lelkét ugyanannyiszor látjuk, mint Csutakét. A második regényben viszont majdnem-főszerepet kap: a szürke lovat ő veszi legkomolyabban a társaságból, s úgy tűnik, a filmesekhez is rajta keresztül vezet az út. Különös képzelete, merész álmai látomásokká fokozódva egyre inkább átlényegítik a világot, az úgynevezett valóságot. Képes beszélgetni egy vén kerítéssel. Egy plakátra rajzolt lóval. Tépelődéseivel, elmélkedéseivel mindig mélyre ás, és a lehető legjobb megoldásokat keresi a „bajok” kiküszöbölésére. Persze, nem mindig sikerül. A Csutak a mikrofon előttben az előző regényekben fel-felvillanó őszintesége, tisztasága egyre erőteljesebben jelentkezik, szemünk láttára válik keménykötésű kis fickóvá. A rádiójáték főszerepét fokozatosan kapja meg, de nem mások rovására lépeget egyre feljebb a szerepek ranglétráján, mint riválisa. Indulataiban is tiszta erkölcséről tesz tanúbizonyságot. S mindig mindent tisztázni akar kapcsolataiban. (Az előző regényben a fuvarosnővel, itt Kalocsai Tiborral, Baranyai Mártával.) Nehezen tűri a konfliktusokat. A negyedik regényben a legemberségesebb: a kitaszítottak követe, sérelmeik orvoslója, azért keresi folyton Gyáva Dezsőt, a rémet, hogy mindenkit megszabadítson szörnyű állapotából. A helyzet paradoxona: Gyáva Dezső maga is szánalmas, mindenhonnan kitiltott figura, aki úgy áll bosszút a rajta esett sérelmekért, hogy mindenkit olyasmitől tilt el, amit az illető nagyon szeret vagy tud csinálni. Kitaszítottságában hasonlít tehát Csutakra, csakhogy ő a rosszat rosszal „gyógyítja”. Kettejük találkozása kioltja a bosszúvágyat, a sok pusztulás, lehangoltság után végre vidámság költözhet a városba. Vesztesünk így elraktározhatja vereségeit az emlékek egy rejtett zugába. S akár felnőtté válhat, hiszen cselekedetei egy felnőttnek is dicsőségére válnának. Mégis megőrzi a gyermeki tisztánlátás és a szabadon szárnyaló képzelődés képességét. Ahogy Margitka, a hangjáték írója mondta: „Azt hiszem, még hatvanéves korában is kisfiú lesz.”

A többiek. Mindenféle típus. Rendszerint fiúk. Nagy testi erővel rendelkezők. Vezéregyéniségek „fizikailag-szellemileg”. Akad köztük cselekvő, állandóan tettrekész alkat, de vegetáló is. Meg olyan, aki a másik szórakozását szereti elrontani. Cselekedeteik és szóbeli megnyilvánulásaik jellemzik őket. Színes Géza, aki mindenben jó: fociban, ródlizásban, verekedésben is akár, versmondásban, szervezésben, csinosságban, őszinteségben, erős igazságérzetben. Az ellenpólus: Nagyvilági Főcső, a nagyképű, hatalmaskodó, másokon csellel túltenni akaró alak, aki végül mindenben felsül, „eláshatja magát” (a regénynegatívban ez realizálódik is). A két vezéregyéniség csapatot gyűjt. Színes Gézához tartozik az indulatos Drugics Cézár, aki minden ügyet ököllel zárna le, Csiriz, aki megvédi a csapat becsületét és a szelíd Nagy Béla. Természetesen nem hagyható ki Csutak sem, a csapat balekje. Nagyvilági Főcső bandája inkább tákolmány: alattvalói nem igazán hisznek vezérükben, a megfélemlítés miatt együtt maradnak vele egy darabig, de sorozatos kudarcai, „leszereplései” után elfordulnak tőle. Nacsaszta és Radó Vencel is megjátssza a bátor, mindenre elszánt vagány fiút, de ha cselekvésre kerül a sor, elbizonytalanodnak. Fedecs pedig csaknem Csutak tükörképe, de kevésbé tiszta a szíve. A fiúk mellett lányok is megjelennek a színen: a kotnyeles Drugics Ági, aki fiús természetével beleillik a csapatba, még ha ez a fiúknak néha kellemetlen is. Nagy riválisa Fodor Zsuzsi; ő a csoda, a tünemény, aki fontos szerepeket kap a színjátszó szakkörben, de bejut a rádióba is, aki Színes Géza titkos szerelme, s eléggé lenéz minden vérbő kalandot, ami nem az ő magas szféráiban játszódik. Igazából szoborszerűen elérhetetlen, de még nem tudja, hogy ezzel a szerepjátszással megfosztja magát sok pici, értékes élménytől.

A második regényben nincs két csapat, nincsenek nagy ellentétek. Új alakok tűnnek fel: Pazár Micu, Dunai, a két Dochnál és Kati. A fiúk néha nagyképűek, de alapvetően jószívűek, segítőkészek, Csutakot sem gonoszságból kezelik kissé elutasítóan, hanem mert a fiú lénye ezt váltja ki belőlük. Kati pedig igaz barát. Jóban-rosszban együtt lehet lenni vele. Színes Géza is előbukkan, de valami elveszett a kapcsolatban.

A harmadik regényben újra erős a hierarchia. Meg kell küzdeni minden egyes kimondott szóért. Ráadásul Csutak itt magányos hős egy idegen világban. Fokozatosan lopja be magát új ismerősei szívébe. Ellenfele Kalocsai Tibor. Negatív figura, de már nem a fizikai erejével hatalmat parancsoló, ám buta Nagyvilági Főcső rokona. Kalocsai a ravaszságával, számításával próbál nyeregben maradni. Ezúttal nem sikerül. Csutak ellenszegül, amikor igazságtalanság éri, de nem próbálja bemocskolni társát. Becsületessége, egyenessége, szelídsége arat győzelmet az álszelíd Kalocsáin. Ebben a regényben új szereplőtípus mutatkozik be a Belapított Orrú és a Táncoló Szemöldök személyében. Rajtuk Csutak „uralkodik”, bár meglehetősen furcsa számára ez a szerep. Csak eleinte parancsolgat, később beavatja titkaiba a két fiút, kalandjait persze kissé eltúlozza, a maga dicsőségére színezi, de ez a kis lódítás megbocsátható.

Az ébredező szerelem megnyilatkozott Színes Géza esetében az első regényben, itt beúszik a képbe Baranyai Márta, aki teljesen összezavarja Csutakot, kibillenti viszonylagos nyugalmi állapotából. A fiú végül idejében rájön a kapcsolat „veszélyeire”, s egyszeriben nem foglalkozik a lánnyal.

A negyedik regény hősei tiltásoktól szenvednek. Csutak nem mehet be a lemezudvarba, Ronyec Mari nem énekelhet a kórusban, Jutka nem rajzolhatja kedvére az esernyőit, Nagyvilági Főcső kénytelen elásni magát, maga Gyáva Dezső is megalázott. Mindegyik hős lelke sebzett. Csutak ráébred, hogy valakinek végre meg kellene szüntetnie ezt a sok rosszat. Erős akarata és segítőkészsége lehetővé teszi a bajok gyógyítását. Kati mindvégig mellette.

A konfliktushelyzetek ismerősek. Bárki életében előfordulhatnak. Gyerekkorban, felnőttkorban egyaránt.

Jellegzetes „mándyzás”: a szereplők helyett egy-egy testrészüket nevezi meg, cselekedteti szinekdochés megoldással, pl: „És akkor egy láb rálépett a pasztásdobozra.” Vagy: „Arcok vágódtak a rendezői fülke üvegfalához.” Mindig az írói figyelem irányát mutatják. Mándy a legfontosabb vizuális jelenségekre utal így.

Kevés a felnőtt szereplő. Aki minden regényben jelen van: apa és anya. A szülők a gyerek koordinátái. Nem véletlenül, váratlanul. Előzményei és következményei vannak a Mándy regényekben, novellákban, hiszen Mándy apaközpontú világban nőtt fel. Csutak apja érzi a dolgok „lelkét”, meghallgatja és megérti a fiát. Fontos tanácsot is ad: „De te soha ne felejtsd el az álmaidat.”

A Csutak színre lépben nagy felnőtt példakép Kürti tanár úr. Akivel Színes Gézának valamikor régen konfliktusa volt, de kapcsolatuk egyre szorosabb. S mert Színes bizonyítani akar, elsősorban neki, a többiek is átveszik ezt a törekvést. Amellett, hogy Kürti tanár úr kiválóan vezeti a színjátszó szakkört, nem riad vissza attól, hogy részt vegyen a gyerekek egyéb kalandjaiban. A Csutak a mikrofon előttben jelentős felnőtt Zoli bácsi, lélekben rokona Kürtinek. A hangjáték rendezőjével viszont hivatásából kifolyólag nemigen kerülhetnek közvetlen kapcsolatba. A meghitt viszonyt Csutak Papával teremti meg, aki ügyelő és háttérzaj a stúdióban, s gyermeki lélekkel rendelkezik. Őt még a szigetre is ki lehet vinni.

A tárgyak. Érzelmeik vannak. Csaknem emberi lelkük. A beszélgető-panaszkodó kerítés. A szomorúan szálló hajóhinták. A fáradtan ácsorgó buszok. A magányosan robogó hullámvasút. Az eseményeket filmként lepergető cipőkanál.

Játék a játékban. Művészet a művészetben. Az iskolai színjáték mintájára színielőadást rendeznek: „amatőr” módon valósul meg a Csutak színre lépben. A szürke lóról szóló történetben profi filmesek forgatják Csutakék igazándiból átélt kalandját. Az „árulás” is kétsíkú: Csutak elárulja a szürke ló megmentését és tartózkodási helyét Színes Gézának, mert valakivel meg kell osztania ezt a nagyszerű, ám rettenetes titkot. Színes Géza elárulja a film rendezőjének, aki éppen alkalmas helyszín hiányával bajlódik. A film is árulásról szól. Csak éppen más szereplőkkel játszatják el. Akik nem is tudják igazán átélni az eseményeket. Egyedül a ló kerül át a valóságból a „képzeletbe”. Hogy Csutak számára örökre ott maradjon. A hangjáték is a megjelenítés formája, s megint csak Csutak és társainak életéről szól „átvitt értelemben”: játszótéri küzdelmekről.

Keresés. Először csak a szórakozás keresése unaloműzés céljából. Újabb és újabb helyek felfedezése. Udvar. Pince. Sziget. Aztán az eltűnt ló keresése végig a városon. A keresés kalandokat rejteget. Óriási verekedéseket, órákig tartó csevegéseket, új arcokat (pl. az ablakban halászó kisfiú, aki a képzelete segítségével mindent ki tud fogni, az eltűnt lovat is akár). Majd Kalocsai keresése az ügy tisztázása céljából. Szinte fordított üldözési mánia. Mikor végre megleli, már nem érdekes az egész. És a Gyáva Dezső utáni nyomozás. Utcák, kapualjak, folyosók átkutatása, a Városliget átfésülése. Ennek a megtalálásnak végre eredménye is van; beteljesedett.

Átképzelések, átcsúszások. Álom, valóság, képzelet, látomás. Nem tudjuk biztosan, hogyan történnek a dolgok. Kívül-e vagy belül. Nem is fontos. Gyakran azt sem tudjuk, ki beszél. Valaki beszél. Minden egyszerre van.

Motívumszövet. Eseménycseppek búvópatak módján előtörnek a regények mélyéről. Ismerősítik az újabb helyzeteket. Fogódzót adnak. Az ismétlés tágassá tesz. Biztonságossá.

Sejtetés. Kihagyásos technika? A megjelenítés remeke.

„Csutak szíve a torkában dobogott.

Mindjárt engem is kiselejteznek.

Ami azután történt, azzal Csutak nagyon szeretett volna tüstént eldicsekedni valakinek. Úgy érezte, hogy miközben a pályaudvar betontöltésén rohan fölfelé Dochnálékkal, mindjárt el is meséli ezt a száguldást. Szobák szálltak vele, arcok röppentek fel hozzá. Fiúk és lányok arcai. Csutakot hallgatták. Csutakot, aki fölfelé rohant a meredek töltésen.

– Öregem – mesélte magában máris Csutak –, egyből fönt voltam.

–  Hol a ménkűbe van ez a Csutak?

Dochnál már elérte a síneket, és lenézett a mélybe. Valahol lent parányi folt.

–Visszacsúszott – mondta Pazar.”

Csutak különleges képessége egyben védekezés: képzeletét, álmait látomássá fokozza. Így teszi elviselhetővé a világot. A kerítéssel való beszélgetés ennek kezdetleges változata. A szürke ló az igazi látomás:

„Megállt a tér kis ivókagylójánál. Vékony kis sugárban szökött fel a víz.

Csutak odatette az ujját, és a vízsugár meghalt. Aztán ahogy félrehúzta az ujját – feltámadt, felszökkent, és már nem is egy, de öt-hat sugár lövellt fel, hogy gyöngyszürke fátyolként hulljon alá. A szürke ló...

Igen, Csutak a szürke lovat látta, ahogy lassan elvonul a fátyol mögött. Egy pillanatra mintha megállt volna, majd mintha darabokra hullana szét, hogy aztán megint továbblépegessen végtelen útján.”

„Éjszaka volt, a szürke ló kint állt az ócska vonatfülke előtt. Úgy állt, mint a saját árnyéka.

A hold átsütött a levelek között, megvilágította a tisztást. A ló árnyéka elmozdult, belecsúszott a holdfénybe.

Aztán már fönt az égen úszott a szürke ló.”

Gyáva Dezső, a Felhúzott Térd is ilyen látomás, egy szorongás óriásivá tágulása. Gyáva Dezső mindenhol ott van. Arcát Csutak a lavórban látja meg darabokban. Kiloccsantja, mégsem szabadul. Dezső száll ki a porból szőnyeg-rázáskor. Bádoghangú nevetése a legváratlanabb pillanatokban hangzik fel. A nagy leleplezés után pedig minden beleveszik a vasszínű égbe. A szorongás megszűnt, a látomás szappanbuborék módjára elpattan.

Minden újra kezdődik. A fiú – Somló November – egy zsiráfot akar megmenteni az agyonetetéstől, ahogy annak idején Csutak a szürke lovat az ellenkező végletből. Hová is lehet elrejteni, hol is lehet tartani egy zsiráfot? A barátot? A boldogságot? Csak abszurd kalandokkal oldhatók meg az élet problémái.

Micsoda az, amit Mándy csinál?