Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. június – Szlovák posztmodern II. / Petőfi

Petőfi

Ha az ember a magyar nemzet történelmét, irodalmát tanulmányozza, szinte szembeötlő és csodálatos, hogy milyen sok nagy emberének pályája, sorsa mily szomorú, sőt lehet mondani tragikus, szemben a többi nyugati nagy nemzetek nagy embereivel.

Míg Descartes világszerte ünnepelt tudós, kapacitás a matematikában, a magyar Bolyai Farkas, a Tentamen című, később világhírű matematikai munka éleseszű szerzője mint szürke gimnáziumi tanár működik a marosvásárhelyi ref. kollégiumban, nagy eszéről, világos rendszeréről alig tud egy-két bizalmasa.

A nagy francia, angol tragédiaírók babérkoszorúk, virágok között, tapsviharban gyönyörködve, anyagi függetlenségben élnek, élvezik az életet, a kecskeméti takácsmester fiáról, a legnagyobb magyar tragédiaíróról, a Bánk Bán szerzőjéről, vajon ki tudta, hogy senki által nem olvasott, nem méltányolt tragédiájában mennyi magyarság lobogott, mekkora tragikus erő és művészet rejlett, utolsó útjára egy író, egy kritikus se kísérte őt ki.

A Stanley-k, a Nansenek százezreket, sőt milliókét kapnak értékes kutató útjaikra, s itthon általános megbecsülésben, kitüntetésekben részesülnek, ünneplik őket, gondtalan jólétben élnek, a legnagyobb magyar ázsiai utazó, a tibeti nyelvnek legérdemesebb tudósa: Körösi Csorna Sándor, egy Kenderessy Ferencz kormányszéki tanácsostól 100 forintot kap ázsiai kutató útjára, s ezzel a 100 forinttal a zsebében gyalog indul el Oláhországon, Bulgárián, Palesztinán, Perzsián át Tibetbe, s egész életében fáradva, nélkülözve, hazájától messze, messze idegenben halt meg 1841-ben Dardzsilingben.

Míg a németek legnagyobb költője, Goethe bőven kiveszi a részét az élet boldogságából, fenékig üríti a hírnév, dicsőség, anyagi jólét és szerelem mámorító poharát, s hosszú, boldog élet után hajtja fejét örök álomra, a legnagyobb magyar lírikus: Petőfi Sándor színlapkihordó és segédszínész korában kis kézi lámpással kísérgette haza a sötét éjben a sáros utcákon a színésznőket, az utat világította meg előttük egy pár garasért; mint segédszerkesztő havi 15 forintot kapott a kiadótól és ezenkívül minden verséért 2 váltóforintot és meteorszerű csillaghullásként sokat küszködve, nyomorogva fiatalon: 26 éves korában esik el ott a harc mezején.

Hát nem szomorú, nem fájó érzés ez? És vajon nem ilyenféle szomorú tragikus fátum kíséri-e a magyar nemzet életét? Gondoljunk csak a tatárjárásra, a török világra, a szabadságharcokra és a legutóbb lezajlott kataklizmára, a világháborúra!

Vagy talán azért van ez így, hogy az életükben szomorú, tragikus sorsú nagyoknak a dicsősége később annál nagyobb legyen! Hogy később annál nagyobb az ünnepeltetésük s mintegy kárpótolni akarja őket mindazért, amit az élet megtagadott tőlük?

Petőfi Sándor születésének száz éves fordulója, az egész világon benső áhítattal megtartott ragyogóbbnál ragyogóbb ünnepségek arra vallanak!

Nincs magyar intézmény, egyesület, nincs külföldi nagyobb irodalmi társulat, amely meg ne ünnepelte volna, vagy meg ne ünnepelné a legnagyobb kegyelettel a világ legnagyobb lírikusának az emlékét.

Hogyan maradhatna el az ünneplők sorából a mi ifjúsági csoportunk, hiszen Petőfi első sorban az ifjúság költője? Engem kértek fel arra, hogy emlékezzem meg a nagy költőről. Készséggel, a legnagyobb örömmel vállalkoztam reá, hiszen Petőfiről beszélni, vele foglalkozni csak gyönyörűség, emlékének áldozni szent kötelesség, ügy gondoltam, hogy nem tartok ünnepi beszédet, nem fogom elvontan magas esztétikai fejtegetéssel méltatni Petőfi költészetét, hanem elmondom az életét, ezzel kapcsolatban kidomborítom az egyéniségét, és megismertetem legjellemzőbb költeményeit akként, hogy szép leánykák, ügyes fiatal emberek előadásom közben fogják ezeket a költeményeket elszavalni, ügy-e nem baj, ha hosszabbra nyúlik ez az előadás a szokottnál? Mi arra fogunk törekedni, hogy ne legyünk unalmasak, de meg egy Petőfi emlékünnepélyen nem is szabad unatkozni.

                     

Életrajza

Költőnk 1843-ban helytartósági engedéllyel vette fel a Petőfi nevet. Családját Petrovicsnak hívták, armális nemesei család volt, amely a XVIII. század végéig Pozsony megyében élt, a XVIII. századtól pedig Pest vármegyében. Hagyományos mesterség volt a családban a mészárosság, ez volt költőnk szépapja, nagyapja és édesapja is. Petrovics István, akit olyan megható gyöngédséggel ír le egyik szép költeményében a költő; A jó öreg korcsmárosban.

Petrovics István mint fiatal székálló-legény Maglódon, Pest megyében ismerkedett meg Hrúz Máriával, aki az ottani tanító házában élt félig szegény rokonként, félig cseléd gyanánt. Az ismeretségből házasság lett: 1818-ban vette őt feleségül Petrovics István, és hogy családját eltarthassa, Szabadszálláson, majd Kiskőrösön mészárszéket bérelt. Itt született ötödfélévi házasságuk után egyszerű, szalmafödeles, bogárhátú kis házikóban fiuk: Sándor, 1823. január 1-én, néhány perccel éjfél után. A gyermek annyira gyenge volt, hogy még aznap megtartották a keresztelőt. Szülei egyszerű, munkás, hazafias, istenfélő emberek voltak. Petőfi lelkének alapvonásait tőlük örökölte. Anyjától örökölte hajlamát a magányba menekülő merengésre, meleg és mély érzelmességét a külső világ hatásaival szemben. Petőfi legbensőbb valója szerint merengő és érzelmes. Lelke azonban a világgal szemben dacos és indulatos volt, mint atyjáé. Az atyját folytonosan vándorlásra ösztönözte vérmérséklete, nyughatatlan természete; vándor hajlamát örökölte a fia is. Atyjában is szenvedélyes magyar érzés és szabadságszeretet lobogott. Kiskőrösről alig két éves korában Félegyházára költöztek szülei. Itt élte kicsi gyermek-éveit, első benyomásai Félegyháza vidékéhez fűződnek, ezt tekintette mindig szülőföldjének is. Itt Félegyházán írta meg gyönyörű költeményét, a Szülőföldemen-t.

Elemi iskoláit Félegyházán, Sárszentlőrincen végzi, a gimnázium alsóbb osztályait Pesten és Aszódon. Itt három esztendeig tanult. Az aszódi évek már nyomokat hagynak a lelkén. Ő maga írja, „hogy ott kezdett verseket csinálni, ott volt először szerelmes, ott akart először színész lenni.” Ebben az időben megy tönkre édesatyja mások gonoszságából, a sors csapásaitól. Sándor már Selmecbányán erősen érzi a szegénységet, a nélkülözést. A Selmecen töltött hónapok alatt kevés a napsugaras napja, néhány szép siker az önképzőkörben a verseiért, annál több a nyugtalansága, az elégedetlensége. Sokat jár a színházba tilalom ellenére is, pénze nincs reá, eladogatja a holmiját, félévkor megbuktatja egy rosszakaratú tanára a magyar történetből, elkeseredett atyja először megdorgálja őt levélben, később leveszi róla a kezét. Petőfi lerongyolódva, az egész világgal dacolva, elkeseredett elhatározással otthagyja az iskolát, és zord februári időben gyalog elmegy Pestre és beszegődik a Nemzeti Színházhoz statisztának és szerephordónak. Ettől kezdve hat éven keresztül vándorol, küszködik, szenved, kétségbeesik és reménykedik mint színész, mint katona és mint diák. Erről az időszakról írja maga a költő: „Hat esztendeig voltam Istentől, embertől elhagyott földönfutó, hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom... és mikor? Ifjúságom kezdetén, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömöknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig.” Nagyon sokat szenved, nélkülöz, nyomorog, éhezik és fázik, utolsó színészi próbálkozása majdnem végzetes lett. Debrecenben a Komlósy társulatába lépett be 1843 őszén. Igazgatója nem ad neki szerepet, csak a karban énekelteti őt, Petőfi elkeseredik, egy kisebb társulathoz szegődik. Ez azonban az Érmelléken való siralmas próbálkozás után, Székelyhídon végleg feloszlik. Petőfi gyalog, lerongyolódva, kiéhezve, betegen vánszorog vissza Debrecenbe. A súlyosan beteg vándorszínésznek Pákh Albert fogja pártját. Az ő jótállása mellett egy szegény színházi jegyszedő jóságos özvegyénél húzza ki a telet fázva, fűtetlen szobában. De azért sokat tanul és szebbnél-szebb verseket ír, és úgy érzi, hogy szívének tiszta áldozata kiengeszteli még ádáz sorsának a dühét is. Összeírja verseit, s elhatározza, hogy mihelyt felgyógyul, szerencsét próbál Pesten költeményei kiadásával. A derék kollégiumi diákoktól gyűjtött összeggel, kezében egy ólmos bottal s egy kopott vászontarisznyában költeményeivel február elején nekiindult a nagy útnak. Keserves útjáról ezt írja később: „Debrecenből utaztam Pestre 1844-ben februárban, kopott ruhában, gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem, gondolám: ha eladhatom, jó, ha ei nem adhatom, az is jó, mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes egyedül mentem a Hegyalján, egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.” Nagyon elgyötörten érkezett Pestre. Költeményeivel sorra járta a kiadókat, egyik sem vette meg. Ekkor felkereste a legnagyobb magyar költőt: Vörösmartyt, aki megható jóindulattal fogadta az ismeretlen, kopott vándorszínészt, és a Nemzeti-kör segítségével kiadja verseit 1000 példányban. Petőfi ezáltal hírhez is, dicsőséghez is és pénzhez is, sőt álláshoz is jut: segédszerkesztője lett a Pesti Divatlapnak. Megszabadul az anyagi gondok súlyos terhétől, egész lelkével önművelésének, költői hivatásának él. Egymásután írja szebbnél-szebb verseit, neve bejárja az egész országot s csakhamar arra ébred, hogy ö a legnépszerűbb költő, verseit olvassák és szavalják, dalait éneklik mindenfelé, kedves költője a nőknek, és eszményképe a hazafias érzésű, lelkes ifjúságnak. Pesten megismerkedik költőtársának: Vachott Sándornak sógornőjével, Csapó Etelkával. Az alig 15-éves szőke leányka mély hatást tesz a költőre, aki sok hányatása után a családi élet boldog nyugalma után sóvárogva talán házasságra is gondol. A leányka azonban pár héttel megismerkedésük után hirtelen elhal. A bájos, ifjú leányka hirtelen halála, a szép halott látása mélyen megdöbbenti a költőt, és a költői ábrándból, mellyel képzelete a leányka alakját jövőjébe szőtte, mély fájdalom és komor bánat fakadt. Ez a fájdalma sugallja a „Cypruslombok Etelka sírjáról” c. 34 költeményből álló ciklusát, a gyászdaloknak e könnyektől harmatos koszorúját, melyet a kedves leányka sírjára tesz. Gyógyulást e bánatából az utazástól remél, s így örömmel fogadja el költőtársának, Kerényi Frigyesnek baráti meghívását és 1845. április 1-én elindul Eperjesre, s itt tölt majd egy hónapot. Erre az időre mindig nagy örömmel gondol vissza. Nagyon boldognak érezte magát a szép vidéken, az intelligens városban, jó barátai: Tompa, Kerényi társaságában. Együtt énekelték meg költői versenyben az „Erdei lakot”.

A kollégiumi ifjúság fáklyás menetet rendezett a tiszteletére, a Magyar Társaságban ünnepelték őt, mindez növelte önbizalmát, életkedvét.

Visszatérve Pestre az igazságtalan kritikák nagyon felingerlik, érzékenységét mélyen sértik. Felizgatott hangulatában megint a vidéki élet nyugalmába menekül. Egy pár hétre Gödöllőre megy az ottani ref. lelkészhez, ifjúkori barátjához. Itt ismerkedik meg Mednyánszky Bertával, a Grassalkovich herceg jószágigazgatójának leányával. Berta művelt, aranyszőke hajú, kékszemű leány volt, akiben a költő megdobbanó szívének érzése szerint, mintha Etelka támadt volna új életre. Petőfi szívében új szerelem gyújt lángot, megkéri a kezét, de a büszke apa dölyfösen visszautasítja kérését. A költő csalódva hagyja el Gödöllőt, de szerelmét még egyszer mintegy újraéli emlékében, s így keletkeznek e szerelmének vallomásaiul a „Szerelem gyöngyei” c. dalai.

A telet szüleinél tölti Szalkszentmártonban sebzett lélekkel, fájó szívvel. Elvesztette Etelkát, csalódott Bertában, sokat szenvedett a kritikusok támadó és gúnyoló cikkeitől, régi szenvedéseinek emlékei is megrohanják a lelkét, embergyűlölet és világfájdalom vesz erőt kedélyén s ezt a lelki meghasonlást tükrözi a költészete is: most merengő, bánatos, majd lemondó és haragos dalaiban, amelyeknek „Felhők” címet adott.

Lelke új élmények után szomjúhozik, és mivel már semmi sem köti Pesthez, örömmel fogadja két szatmármegyei költő barátjának, Papp Endrének és Riskó Ignácnak meghívását, és 1846. szeptember elején megérkezik Szatmárra, és szeptember 8-án bemennek Nagykárolyba a főispáni beiktatásra. Este megyei bál volt, ahol Petőfi megismerkedett Szendrey Ignác, erdődi uradalmi inspektornak 18 éves, bájos, szép leányával: Júliával. Petőfit szinte megigézte a leány, az első pillanattól kezdve lángoló szerelemre lobbant iránta. Később is többször találkoznak, a költő szerelme egyre hevesebbé fokozódik.

Júlia maga is szenvedélyes lélek, de úgy látszik, mégis visszadöbbenti őt a költő szenvedélyessége, attól tart, hogy a heves láng hamar ellobban, s bár nem tudja teljesen elleplezni ébredő szerelmét, mégis csak tavaszra ígér határozott választ a költőnek. A leány atyja hallani sem akar a viszonyról. Petőfi gyötrő kétségekkel tér vissza Pestre. Egymás után írja meg szebbnél-szebb szerelmi dalait. Ekkor csendül meg a költő lelkében elbájoló összhanggal a szabadság és szerelem szava. E szépséges dalok Júlia szívében csak élesztik a lángot, elhatározza, hogy apja ellenzése dacára is a költőé lesz. Petőfi értesül erről, 1847 elején elmegy Erdődre, újból megkéri a leányt, a szigorú apa nem enged, heves összetűzések folynak le közte és a költő közt, s végre ismeretségük évfordulóján, 1847. szeptember 8-án Petőfi és Júlia örök hűséget esküsznek egymásnak az erdődi vár kápolnájában. A szülők zárkózottak és hidegek maradtak az esküvő után is. A zord atya áldás és anyagi segítség nélkül bocsátja őket útnak. Egyenesen Koltóra sietnek, itt töltik gróf Teleki Sándor kastélyában házasságuk első heteit. Szívükben mámoros boldogsággal, csodaszép vidéken, amelyről a költő azt írja, hogy „olyan szép, mintha az én képzeletem után alkotta volna a természet”. Hogy milyen boldog volt a költő, s mennyire szerette, imádta ifjú szép nejét, az legjobban kitűnik egyik legszebb szerelmi dalából: „Minek nevezzelek?”

És sajátságos, hogy itt a boldogság teljességében vet legborúsabb árnyékot ifjú lelkére az elmúlás sejtelmének fellege, a szépség és az élet múlandóságának döbbenetes érzése, itt a bűbájos őszi hervadás andalító hangulatában szakad föl prófétai lelkéből a legszebb elégia: „Szeptember végén.”

Hat hetet töltöttek Koltón, s innen Kolozsváron és Nagyszalontán keresztül november 4-én érkeztek Pestre, ahol nyugalmas, csendes élet vár reájuk. Két esztendeig sem tart házas életük, melynek boldogságát egy hosszú esztendő keserves küzdelmeivel harcolták ki. Petőfi e rövid házas életben oly boldog volt, amilyen boldogságot halandó álmodni és elbírni csak képes, mondja ő maga. Szendrey Júlia boldoggá tette Petőfit, ő volt az ihletője a világ legszebb szerelmi vallomásainak, és a boldogság teljességét nyújtotta a költőnek örömtelen ifjúsága kárpótlásául, olyan boldogságot, amely elfeledtette vele eddigi életének minden megpróbáltatását, szenvedését.

1848 januárjával megindul a forradalmas év, a népek felszabadítása, a demokratizmus. Petőfi lelke lázban ég, vezetője lesz a márciusi nagy napoknak, megírja a „Talpra magyar”-t, amely bejárja az egész országot, mindenütt szavalják, éneklik és tüzén lángra gyúlnak mindenfelé. Petőfi a népszerűség legmámorítóbb magaslatára emelkedik. Szilaj lelke szélsőségekbe ragadja: lázítóvá lesz, támadja a királyokat, a minisztériumot, ostorozza a vezetőket, gyávának nevez mindenkit, aki nem rohan mérföldekkel előre. Republikánus izgatása, radikális politikája miatt egyre népszerűtlenebbé lesz, versben és prózában támadják őt, népgyűléseken foglalnak állást ellene, a szószékről kiprédikálják, és a szabadszállási kerületben, szülőföldjén megbukik mint képviselőjelölt. E bukás életének egyik legfájóbb csalódása volt, ennek a keserűsége hangzik ki nagy költeményéből, „Az apostol”-ból; a maga sorsát rajzolja itt az „apostol”-ban, aki önfeláldozásáért csak cudar hálátlanságot arat.

Petőfi csalódott minden reményében, most már csak a harcoló nemzetbe veti minden bizalmát. Lesodródott a politikai küzdőtérről, de nem adja fel a harcot, a katonaság körében keresi hivatását. Belép a honvédhadseregbe, Mészáros hadügyminiszter kinevezi századossá. Nemcsak tollal, hanem fegyverrel is harcol eszméiért. Lemegy Erdélybe Bem hadseregébe. Osztrolenka hőse segédtisztjévé tette őt. Bem és Petőfi között valósággal az atya és a fiú viszonya fejlődött ki, s a költő lassanként bizalmasává és meghittjévé lett a vezérnek. Részt vett az erdélyi hadjárat ütközeteiben. Vízaknán és Szászsebesen, ahol Bem maga tűzte mellére a vitézségi érdemrendet.

1849 májusában Bem, hogy a közelgő nagy harcok elől eltávolítsa Petőfit, futári minőségben Pestre küldi Kossuthhoz. Ez útjában is hevesen összetűz a helyettes hadügyminiszterrel. Felzaklatott lelkére csapások is zuhannak.

Gyorsan egymás után elveszti forrón szeretett jó szüleit: Atyja 1849. március 21-én halt meg tífuszban, anyja május 17-én a dühöngő kolerában. Gyermeki fájdalmának, mélységes gyászának megható emléke a „Szüleim halálára” című gyönyörű költeménye.

Benyomul az orosz. Petőfi családjával Pestről Mezőberénybe megy Orlayhoz, s itt időzik a legnagyobb elvonultságban július 18-áig. Itt írja hattyúdalát, a „Szörnyű idő”-t. Egyszerre nyugtalanító hírek kezdenek szállingózni. Petőfi tisztában volt, hogy mi vár rá, ha elfogják az osztrákok. Bem seregébe megy. Július 18-án indul el családjával együtt Erdélybe. A szállongó rossz hírektől nyugtalanítva családját Tordán hagyja, míg valami biztos helyet talál számukra. Bemmel Berecken találkozik. Itt kapja a vezér a szászrégeni vereség hírét. Rohan tehát kiköszörülni a csorbát, vele Petőfi is. Július 29-ét Marosvásárhelyt tölti, innen 30-án tovább halad Bem után, a halál elé. Este megérkezik Székelykeresztúrra. Másnap szállásadójának ifjú szép leánya: Varga Rózsi felkérte, hogy szavalja el egyik költeményét, és a költő valami csodás előérzet hatása alatt szenvedélyes hévvel szavalta el az „Egy gondolat bánt engemet” című költeményét.

Aztán búcsút mond a háziaknak, Bem után megy, Héjjasfalván utoléri őt. Az orosz sereg Bem váratlan megérkezésétől zavarba jön, Segesvárra vonul vissza, Bem pedig Fejéregyháza előtt foglal állást. Megkezdődik a csata: 3000 magyar 18 000 orosz ellen. A magyarok hősiesen harcolnak 9 órán keresztül, délután 6 óra tájban az oroszok nagy tömegben rohannak elő, és hamarosan bekerítik a mieinket. Aki teheti, menekül, de akinek ez nem sikerül mindjárt az első zavarban, azt bekeríti és irgalmatlanul lekaszabolja a kozák lovasság. Erre a sorsra jutott Petőfi is. A csata kezdetén Bem környezetében volt gyalog, fegyvertelenül, azonban Bem féltő aggodalommal visszarendelte a tartalékhoz. Utóbb a csatatér különféle pontjain látták őt, utoljára egy patak hídján merengve, aztán menekülve a kukoricásban, valószínűleg egy orosz dzsida-szúrás sebezte halálra.

Korai halála és nyomtalan eltűnése teljessé tette életének költőiséget és alakját szinte a mitikus hősök varázsával övezte. Nagy hatásában életének és halálának is van része, nemcsak költészetének. Alma nem hazudott: szárnyai nőttek, s átrepülte a levegőt, a végtelent. Élete és költészete a két szárny, amely kiemelte a föld halandóinak köréből a halhatatlanok sorába, ajkán az örök ifjúság édes mosolyával.

                   

               *

                     

Ott esett el a harc mezején –, úgy, ahogy megálmodta, ahogyan kívánta. Ezzel lett egységessé, csodássá élete, egyénisége és költészete.

Petőfi rövid ideig élt, fiatalon halt meg, természetes tehát, hogy egyéniségében megtaláljuk a fiatalság általános vonásait. A tűz, a hevülékenység, a fogékonyság, hajlam a könnyelműségre és hetykeségre, naivitás és dac; mindezt felleljük benne. Az általános ifjúi sajátságok mellett van azonban benne két fő jellemző vonás: az egyik a természetessége, a másik az igazi, a valódi líraisága.

Petőfinek egyik központi sajátsága a természetesség. Gonddal művelte magát és tehetségét, de azért mégis csak az maradt, amit ő úgy fejez ki: „a korlátlan természet vadvirága vagyok én.” Ő közelebb állott a természethez, mint más költő: a természeti ösztönök leplezetlenül jelennek meg nála, az emberi természet ős vonásait nem takarja el a társadalmi konvenció és célszerűség. Ő az emberek előtt, a természet pedig ő előtte nem hazudott soha. Ő maga mondja, hogy: „a természet leghívebb barátom, akit soha sem kaptam hazugságon!” Ezt a természetességet aztán magaviseletében és műveiben mindenütt föllelhetjük. Mindenekelőtt megnyilatkozik lírájának szókimondásában, közvetlenségében és egyszerűségében. Petőfi lírájában bizonyos naivitással geniális, mindig egészen adja magát, kimondja mindjárt, amit örökké hullámzó lelkében talál. Petőfi nem ünnepélyes, hanem egészen bizalmas, mindent elmond, ami vele történt. Költészete szinte tüneményesen őszinte. Milyen igazán mondja magáról: „Bölcsőmbe tette Isten az őszinteséget pólyának, magammal viszem síromba szemfedőnek.” Még az Alföldet is nyíltsága miatt szereti, megtalálja benne egyéniségének fő vonásait:

             

„De te Alföldem, hol hegy után hegy nem kél,

Olyan vagy, mint a nyílt, felbontott levél,

Amelyet egyszerre átolvashatok.”

                       

Petőfi természetessége és egyenessége révén érintkezik a népköltészettel is. Nála a szabadságszeretet is egyéni hajlam, melyben az ő hite szerint a természet parancsa nyilatkozik.

Másik jellemvonása a líraiság.

Petőfi lírikusnak született, valódi lírai természet. Benne folyton folyvást dagadtak, apadtak az indulatok, az érzelmek. Ő nem tudott közömbös lenni, lelke folytonos vibrációban volt, és érzelmei csakhamar az exaltáció fokát érik el. Ami másnak öröm, az neki gyönyör, ami másnak kellemetlenség, az neki marcangoló fájdalom, ahol más némi erkölcsi visszatetszést érez, ott őt már a felháborodás láza töri. Ezt az ő végletes érzelmességét festi ő maga:

               

„Kedvemnek, ha magja volna,

Elvetném a hó felett, S ha kikelne: rózsaerdő Koszorúzná a telet.”

                     

Petőfi viharmadár volt, érzelmeinek hullámcsapásai közt szeretett lebegni, a hullámvölgyekben is kifeszített szárnnyal.

Szenvedélyes természet, csupa tűz, csupa fogékonyság és lelkesedés. Amit megszeretett, az páratlanul meg van szeretve. Meg van benne az az indulatos lendület, hogy amit megkedvel, azt valóságos kultusztárgynak tekinti. Legjellemzőbb erre „Dalaim” c. verse.

Lakóhelyét: az Alföldet, politikai eszményét: a szabadságot s főnökét: Bem generálist nemcsak szereti, hanem imádva-imádja. Az érzelmek nála különben is mindjárt forrási pontra szöktek. Csodálkozhatunk-e, hogy ő hajlandó volt magát korlátlanul átadni az érzelmek érzelmének: a szerelemnek, hogy belseje mintegy felrobbant ilyenkor. Ez a magyarázata annak, hogy Petőfi a maga végletes érzelmeivel, hatalmas szemlélő erejével, gazdag képzeletével olyan csodálatos fénybe vonta, szivárványos égbe állította forró szerelmének imádott alakjait s különösen szép hitvesét: Szendrey Júliát!

Költészetéről köteteket írtak össze és még fognak is, oly gazdag, oly színes, oly értékes ez a költészet. Legfőbb motívumai: a mulandóság, a szabadság, a hazaszeretet és a szerelem. Petőfi a boldogságot kereste, és először a földi, véges világban nézett körül. Az emberek között, akik megérteni nem tudták, a kritikusok között, akik népköltőnek, póriasnak tartották és egyebet nem láttak meg benne. E véges világban kereste az élet értelmét, a célt, amiért élni érdemes. A látható értékeket akarta megfogni. Az ész, az értelem erejével akart az élet nagy titkaiba behatolni. Érteni és tudni akart. Valóságokat megragadni, és mikor ezek után nyúlt, látta, hogy a valóság csak arra való, hogy legszebb álmainkból felriasszon, látta, hogy oly rövid, oly semmi minden. A mulandóság uralkodik a világ felett. „Elhull a virág, eliramlik az élet.” Petőfi csalódottnak érezte magát, mert a boldogságot nem magában, hanem a rajta kívül eső világban kereste. Nem tudta, hogy minden csak addig szép, míg meg nem ismerjük, nem tudta, hogy boldogságnak azt szoktuk nevezni, amit még nem ismerünk. Minden megismerés álmokat rombol össze. A forrongás évei voltak ezek nála. Petőfinek el kellett hagynia ezt a fényes világot, hogy egy más tökéletesebbe emelkedjék, az önmaga világába. A világ mindig ugyanaz volt: szürke, kopott és egyhangú, szépség csak az benne, amit a saját lelkünkből hozzáteszünk. Mi bennünk van a szépség, bennünk: a lélek csodálatos műhelyének a mélyén, ahol a színeket festménnyé, a hangokat dalokká formáljuk. A szépség a lélek mélyén lakik és első sorban a művész, a költő lelkében! A világ szép lesz, színes és gazdag, mert szépséget, színt és érzelmet ad neki egy nálánál nagyobb hatalom: a költő lelke! Milyen szépnek, színesnek látjuk ezt a földi életet, a nagy magyar Alföldet, a szenvedést Petőfi lelkén keresztül.

De nemcsak az Alföldön, a rónákban szunnyadnak rejtett szépségek, hanem az emberek lelkében is!

Ezt is meg kell látni, életre kell ébreszteni! Petőfi korának emberei is ürességet éreztek a szívükben, nyugtalanul kerestek, érezték, hogy erők forrnak bennük. És a kiskőrösi szegény mészáros fia ezt meglátta a szívek mélyén, és a dal szárnyán szent jellé, milliók riadójává tette, s ez a szabadság eszméje volt. Egy egész kor, egy egész nép lelkében ez szunnyadt, ez várta a nagy felszabadítót és Petőfiben megtalálta. Ezért ennek a kornak igazi életre keltője ő! Minden, ami akkor történt, amit írtak, amit gondoltak, az ő lelkének érintésétől kelt életre! S így lett ő a legendás időkben a nemzet Tyrtaiosa, a szabadság lánglelkű, tüzes dalnoka.

Petőfi a végtelent látta, az örökkévalót a gyorsan tovatűnő élet hullámaiban, az el nem múlót a véges dolgok világában. Egy harmatcseppben visszatükröződik a nagy mindenség mérhetetlen csillagaival, felhőivel és virágaival. Petőfi költészetében a szerelem volt az, amiben ez a nagy mindenség visszatükröződött. Életén és költészetén három nőalak uralkodik. Az első Etelka, a szőke fürtök gyermeke, az epedő, vágyódó szerelem hősnője, aki szentimentális holdfénytől körülglóriázva jelenik meg költészetében. A második Mednyánszky Berta, a gödöllői leány: hajnalfény ragyogja be a világot, mely Petőfi szemében üdébb és szebb, mint valaha, míg ki nem derül, hogy szerelme boldogtalan. És végül a boldog, a végtelenül boldogító szerelem tűnik elénk; az imádott, a bálványozott Szendrey Júlia, a teljesedés forró dele. Petőfi Júlia szemének a mélységében a maga végtelenségét szemlélte, s a szépséget, melyet a világon meglátott, Júliában látta megvalósulva, a lelkesedést, mely előrelendítette, belőle érezte fakadni. Petőfi, mint minden nagy szellem, az élet nagy kérdéseire keresett feleletet. Kereste és ezt az érzés világában találta meg. Hit, lelkesedés, világosság kell, egy lelket betöltő nagy érzelem, s ez aztán leráz magáról minden földi bilincset, megteremti a maga, a lélek világát, megtalálja önmagát. Petőfi megtalálta önmagát, megteremtette a maga világát, s ezt a ragyogó valóságot Júliában testesítette meg. Petőfi nagyon tudott szeretni, és a szeretet megszépít mindent. Amit szeretünk, széppé lesz, értelmet és értéket kap! Széppé lesz minden, amit szerető karral ölelünk át. Petőfi forró szeretettel ölelte át Júliát, az Alföldet, az egész életet, és azért oly szép az ő költészetében Júlia, az Alföld és az Elet.

             

*

                             

Születésének századik évfordulóját ünnepeljük most mi kisebbségi magyarok – szomorúan, árván. Úgy fázunk, didergünk! Melegre, új erőforrásra van szükségünk! És íme feltűnik előttünk Petőfi alakja és költészete! Fény és meleg árad ki belőle! Menjünk hozzá! Hadd melegedjék fel ez a didergő világ az ő forró lelkének örökifjú költészetén.

Születésének századik évfordulóján képzeletben zarándokoljunk el mi is Duna-parti szobrához, és mondjuk el mi is a költővel:

               

„Ki az, aki hamvát sírva összeszedte!

Senki. Tán az Isten, ő maga temette.

El sem temette, – fölvitte magának:

Szabadság, szerelem kettős csillagának.

Ifjan halt. De látjuk: naggyá lenni ráért!

Költő volt. Szeretett. Meghalt a hazáért.

Ám előbb a lelkét égő szenvedéllyel,

Millió szegény közt osztogatta széjjel.

Gazdaggá így tette az egész világot

S aztán az öröklét ormaira hágott.”

                     

Tisztán olvadt át a halhatatlanságba, csupa lélek volt. Por nem maradt utána. Hol a teste? Nincsen! Hol a lelke? Itt van! Itt van a magyar nép legszebb dalaiban! Hol a sírja? Sehol! Hol a dicsősége? Az egész világon! S nem lesz soha vége!