Wallentínyi Samu irodalmi (-tanári) hagyatéka

„A költőket Te úgy mutattad nékünk,/ Hogy előttünk állt lelkük és testük”, írja Sebesi Ernő Tanár úr! című versében, s ugyancsak az ő tollából olvashatjuk, miszerint „Nem túlzás, amikor azt mondom: nem egyszer gondoltunk arra, hogy dr. Wallentínyi Samu kedvéért még az osztályismétlés kellemetlen kockázatát is vállaltuk volna, csak azért, hogy a magyar irodalom magyarázatát mindig Tőle hallgathassuk” (Dr. Wallentínyi Samu emlékezete. Sajtó alá rendezte: Sebesi Ernő; Minerva, Prešov-Eperjes 1933, 20, 6).

Wallentínyi Samu (Győry Dezső nagybátyja) evangélikus papi családban született (1875, Egyházasdengeleg [Nógrád m.]); a Selmecbányái líceum növendéke volt, majd a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett és doktorált. 1900-tól viszonylag korai haláláig (1930) az eperjesi kollégiumi főgimnázium tanára. Nem térve ki most sokrétű közéleti tevékenységére és tisztségviseléseire – például a gimnáziumi magyar cserkészcsapatnak is alapítója volt –, témánkra vonatkozólag kell szólnunk arról, hogy az országos hírű Széchenyi-kör utolsó és legendás titkára, akinek a Körben és a város kulturális rendezvényei alkalmával elhangzott és a fentebb idézett kötetben megőrzött irodalmi előadásai a visszaemlékezések és a kritikai visszhang méltánylása szerint is utánozhatatlan módon mélyítették tanítványainak, hallgatóságának irodalom iránti vonzalmát és értéktudatát.

Az irodalom, az irodalmi művek felfogása az újabb közlés- és információelméleti szempontok figyelembe vételével is az alkotó-mű-olvasó hármasságában történik, amellyel mindháromnak viszonylatában társul a háttéri információ, illetve a kontextusok összlete. Vagy egyszerűen arra hivatkozhatunk, hogy az irodalom írók és olvasók kapcsolata irodalmi művek által (Horváth János). Igaz, a három résztvevőt nem kezeljük egyöntetűen, sajátságaik lényegileg eltérőek, miközben a megközelítésnek eltolódhat a súlypontja. Az irodalom ismérvét, megközelítésének elvét Wallentínyi Samu tanulmányaiban ismételten fogalmazza meg úgy, hogy a költő kerül gyújtópontjába. Azt mondhatjuk, hogy ez az irodalomtörténet hagyományos módszere, amelyben a szerző szándékát, egyéniségét, a műmegszületésének személyes és társadalmi körülményeit kíséreljük meg jellemezni. „Az irodalomtörténetnek talán legérdekesebb feladata ez: keresni a lélektani okokat, melyek hatása alatt a költemény keletkezik, feltüntetni a költő lelki világát, megmutatni hogyan nyilatkozik a korszellem a költő műveiben. Ezt akarom én is most tenni Arany néhány balladájával” (Arany néhány balladájáról; uo. 93); „Mennyire megnyilatkozik egy-egy költeményben a kor szelleme, uralkodó hangulata. Mennyire kifejezést ad a költő még balladában is a maga szubjektivitásának, azoknak a körülményeknek, eszméknek, melyek reá hatással voltak. / S mennyire érdekes az irodalom búvárára azoknak a külső körülményeknek a felkeresése, amelyek hatása alatt egy költemény létrejön, a költő lelki állapotának feltüntetése, amikor a költeményt megírta. S én azt hiszem, ezek nélkül igazán meg sem érthetjük a költeményt!” (i.h. 100). A Madách életéből című dolgozatában is hasonlóképpen s a választott témának megfelelően fogalmaz: „Lehet-e érdekesebb és tanulságosabb, mint megfigyelni egy hatalmas géniusz fejlődését, beletekinteni egy nagy író lelkébe, megfigyelni a harcot, küzdelmet, melyen az a lélek keresztülmegy, feltárni, hogyan született és alakult a mű a költő elméjében, milyen volt az egyénisége, gondolkodásmódja, érzelemvilága?” (i.m. 72–3). Wallentínyi irodalomszemlélete azonban semmiképpen sem egyoldalú, s nem korlátozódik csupán a pszichológiaira, Az 1850-es évek költészete és A népies nemzeti irány diadala, Arany c. tanulmányaiban kifejezetten támaszkodik a „nemzeti klasszicizmusnak” (Horváth János) Gyulai-féle koncepciójára, továbbá szinte valamennyi írásában sajátos fénytörésben jelenik meg az esztétikai is, amely mint követelmény, Beöthy Zsoltnak a nevéhez fűződött, akinek „famulusa” volt. Az előbbinek a bevezetéséből idézve: „Hogy az ember valamely kor irodalmáról csak megközelítőleg is hű képet rajzoljon, vizsgálnia, kutatnia kell, miképpen, hogyan nyilvánul annak a kornak a költészetében a nemzeti erő, vagyis, mi az egész nemzeti ebben a költészetben, milyen hazafias nemzeti motívumokból fakadnak az egyes költemények, továbbá, milyen hatása van a kornak, korviszonyoknak, a mozgató eszméknek a költészetre, mennyiben és hogyan nyilvánul ebben a költészetben az irodalmi hatás, melyik előbb élt nagy szellemnek a hatását tünteti fel az a költészet, s végül hogyan nyilatkozik meg az egyes költeményekben a költők egyénisége, egyéni ereje. Ezt a négy szempontot kell az irodalomtörténet-írónak figyelembe vennie, ha valamely korról vagy íróról hű képet akar rajzolni: a nemzeti erőt, a kor, az irodalmi hatás és az egyéniség erejét.” (i.m. 125–6).

Amikor a Petőfi-centenárium megünneplésekor az eperjesi ev. nőegylet ifjúsági csoportja irodalmi estélyt rendezett (1923. március 11-én és 12-én), Wallentínyi Samut kérték fel előadónak, aki természetszerűleg helyezte eszmefuttatása tengelyébe a költő életrajzát, hisz tudva-tudjuk: épp Petőfinél esik egymáshoz közel az élethelyzetek által fölvetettnek és a lírai válasznak a „státusa”. Az életmű ez esetben fokozottabb mértékben igényli az alkotó személyiségének, lírája közvetlenségének megismerését, ahogy azt Illyés Petőfijében is a költő sorsának alakulása és verseinek kölcsönösségében követhetjük. A tényt kiemeli az Új Világ c. hetilap tudósítása (V. évf. 12. sz., 1923. március 18., 3. 1.), egyúttal megjegyezve, hogy „Petőfi ünnepélyes fejlődésrajzát dr. Wallentínyi Samu előadásában egy végtelenül mély esztétikai fejtegetés fejezte be,” – amihez hozzátehetjük: a pusztán életrajzinak vagy lélektaninak a meghaladása ismételten előtűnik. Az előbbiek ilyen értelmű utalását pedig megtoldhatjuk e helyütt még egy hivatkozással – Ervin Lazar szlovák irodalomtörténész meglátására, miszerint Wallentínyi érdeklődése irodalomesztétikai; az irodalmi művet esztétikai és lélektani szempontból vizsgálja, és az irodalomtörténeti tényekre csak annyiban támaszkodik, amennyiben ez szükséges. Figyelmét nem kerüli el a szerző nyelvezetének esztétikuma sem (Lazar, E., Vedecká činnosť na prešovskom kolégiu. In: Prešovské Kolégium v slovenských dejinách. Zost. I. Sedlák; Východoslovenské vydavateľstvo, Košice 1967, 213–4).

Amennyiben az irodalom közvetítésének, vagy mondjuk ki egyenest, az irodalomoktatásnak tantárgyelméleti szempontjaira térnénk ki, a vázoltakkal kapcsolatban – némileg elnagyoltan – megjegyezhetjük, hogy a hagyományos életrajzi vagy életrajzi mozzanatokra épülő módszert képviselik, amely, amint utaltunk rá, Petőfinél indokolt, miközben a szöveg vagy műközpontúság elvét a verselemzések által érvényesítjük. Mivel a pusztán tartalmi jellemzésnél Petőfi verseiről is többet mond, s növeli az átadás élményszerűségét, ha egyebek közt a versbeszéd közvetlen, tehát a szöveghez kötött hangtani tulajdonságait taglaljuk – főképpen Fónagy Iván vizsgálataiból kiindulva. Eszerint Petőfi Föltámadott a tenger c. költeményében a természetes hangsúlyozás különválását figyelhetjük meg a versnyomaték szerinti jambusoktól („Ijesztve eget, földet,”), ami a versnek sajátos feszültséget kölcsönöz, akárcsak és még inkább a vers 6. sorbeli kérdő dallamának a normáltól eltérő módosulása-kereszteződése, amely a 7. sorban („Halljátok e zenét?”) fedetlenül vált át a kérdő helyett – Ascher Oszkár szavalatában – felkiáltó dallammenetbe, érzékeltetve, hogy egyáltalán nem eldöntendő kérdésről van szó... Ascher megoldását látszik igazolni E. B. Lukáč fordítása, aki az adott sort kérdésre és felkiáltásra bontotta ketté: „Čujete? Hudba hrá!” (E. B. Lukáč: Spoveď Dunaja. Slovenský spisovateľ, Bratislava 1976, 66–7; a fentit és továbbiakat lásd: Fónagy L: A költői nyelv hangtanából. Akadémiai Kiadó, Bp. 1959, 140–1; Fónagy I. – Magdics K.: A magyar beszéd dallama. Akadémiai Kiadó, Bp. 1967, 280–4, 289–291). A művészi szövegmondásra a variálás jellemző, kitérés az ismétlés elől, a verssor azonban a „nyomatékosítás ismétléssel” jegyében másképpen is megszólaltatható. Felvételünkön az utóbbi szerepel, az utolsó előtti szótagon, sőt az előzésben is a normálejtésű kérdéshez viszonyítva felszökő dallam az expresszív, fenyegető kérdés ejtésmódja (lásd a mellékelt ábrát).

Az Egy gondolat bánt engemet c. versben példafeltáró a csatajelenet látomásában a természetes hangsúlynak és az anapesztusok feldobolásának interferenciája vagy a metrum eltűnése a „Száguldjatok a kivívott diadalra,” egyébként úgyszintén anapesztusos sorban, hogy a következőben főleg az „összetiporva” 4. szótagján térjen ismét vissza, a szóalak jelentését a nyelvben szabálytalan módon érvényesítve magában az anyagában.

Visszatérve Wallentínyiék gyakorlatához az elmondottakkal kapcsolatban tudatosítanunk kell, hogy a múltban a szöveg, a költemények ismerete, újramondása, a könyvnélküliek tára, az idézés-idézet és szavalat a mainál sokkalta központibb helyet foglalt el, fokozva az élményszerű s nem pusztán tantárgyként! vagy kegyeletjellegű irodalomelsajátítást (és a versmondás, a realizálás, a memoriterkénti bevésődés nyomatékosításával arra mutatunk rá, ami a legmaradandóbb és a legközvetlenebb). Az Új Világ idézett tudósításából is megtudhatjuk, hogy A jó öreg korcsmáros művészien színezett, a Szülőföldemen kedvesen előadott, Az erdei lak bájosan interpretált, a Minek nevezzelek sok közvetlenséggel megrajzolt, a Szüleim halálára megható, a Dalaim ügyesen változatos, Az apostol részlete borúsan drámaias és a költő forradalmi versei lelkesítő szavalatokként hangzottak fel (s a lapban közlik a szereplők nevét). Ezenkívül az ev. dalárdának művészi tökéllyel előadott alkalmi Petőfi-darabjai Fábry Viktor karmesteri művészi babérjait gazdagították.

Azt sem vitathatjuk, hogy a 20. század „ízlésváltozásában” Petőfi Sándor szerelmi költészetének típusa esetleg nem kerülhet az életmű tárgyalásában annyira előtérbe, mint Wallentínyi Samu előadásában-dolgozatában, amelyben a költői alkat megvilágítását szolgálja, mégis... Petőfire és Vörösmarty Ábrándjára vonatkozólag egyaránt bizonyos „összevető értéke” is kitűnik Rákos Péter Két szembesítés c. verselemzésében (Rákos P.: Tények és kérdőjelek. Madách, Bratislava 1971, 193–6).

Kommentárunkat zárjuk azzal, hogy a közlésmodell három összetevőjének részvétele és kapcsolata, a szövegnek művé válása a befogadásban (amelynek történeti normái is vannak), a mű és a befogadás egymásbaját-szódása, az alkotó személyiségének mint a művek világába való bevezetésnek a felfogása, egyszóval a mű értelmezésének módozatai nem kevésbé mint a 19. századra visszatekintő magyar irodalomtörténeti kontextus és fogalomrendszer Wallentínyi Samu irodalmi hagyatékának értékeléséhez nélkülözhetetlen szempontokat szolgáltat. És még egy toldás...

Az irodalommal való foglalkozás, a művek felfogása és értékelése feltételezi az összehasonlítást. Akár a nyelvről van szó, akár az irodalomról, az összevetés a másikkal, a másik ismerete egyengeti felfogását, mélyíti az értelmezést. Olykor még olyan szinten is, mint az ejtésmód kérdése, amelyet E. B. Lukáč fordítása az idézett Petőfi-sornál az eredetire nézve is „sugall”. Petőfi Sándor és Ady Endre költészete része a világirodalomnak, s ezen belül egészen sajátosan a szomszéd népek irodalmának. Ady „magyar titkait”, ebbeli traumáját – közismert – csak a közép-kelet-európai népek értik meg valójában. Petőfi, amint tudjuk, a fiatal Hviezdoslav példaképe volt, fordításaival azonban „nem érte el”. Haláláig költői programjával és eszközeivel a hozzá közelebb álló Aranyt kedvelte leginkább. Az Egy gondolat bánt engemet Hviezdoslav-féle vagy Lukáč- és Ján Smrek-fordítása s hasonlóképpen a Szeptember végén az eredeti „fordíthatatlanságáról” vallanak (Lásd – Petőfi Sándor: Básne. Preložil a z maďarského originálu vybral Ján Smrek. 3. doplnené vydanie. Tatran, Bratislava 1973; az utóbbi versnek két ritmikai változata is van, 139. L; Lukáč, i. h.). Petőfi költeményeinek az összevetése Hviezdoslav fordításaival a két költő közti nagymérvű különbözést juttatja kifejezésre. Anton Popovičnak mind a szlovák, mind a magyar poétikatörténeti és verstani ismeretekre megfelelően támaszkodó és szövegszintű elemzése a kérdéskörben útmutató (Popovič, A.: Významová hodnota rytmických posunov v preklade. Petőfi a Hviezdoslav. In: uő.: Preklad a výraz. Vydavateľstvo SAV, Bratislava 1968, 167–209). A két költőnknek a szlovákban nemcsak számos fordítása, hanem a róluk szóló irodalom is jelentős (Lásd – Csukás L: Petőfi a szlovákoknál. Madách, Bratislava 1979; uő.: Ady Endre a szlovák irodalomban. Akadémiai Kiadó, Budapest 1961). Mindezek szerint, ha számolunk a „másikkal”, ez mindkét irányból és visszahatólag sem közömbös, míg, amennyiben pozíciónkban magyar-szlovák és szlovák-magyar viszonylatban az összevetés és kapcsolat lehetőségeit nem vennénk figyelembe, ennek kihagyása vagy paranoidnak, vagy egyszerűen a szakszerűség hiányának minősül. (Wallentínyi Samu Hviezdoslawal kapcsolatosan Petőfit és Aranyt említve, „a természet rajongó kultusza révén” a hasonlításba Tompát is bevonja. Lásd – Wallentínyi S.: Hviezdoslav „A csősz felesége” [Hájnikova žena]. Schöpflin Géza fordítása. In: Dr. Wallentínyi Samu emlékezete. Minerva, Prešov-Eperjes 1933, 53 és kk.)

A következőkben Wallentínyi Samu Petőfiről szóló írását teljességében közöljük. S tesszük ezt annak tudatában, hogy „posztmodern” korunkban, amelyben az elsődleges és a másodlagos irodalomnak egyformán sajátja az egyeztethetetlenség, mindennemű ütköztetés felhasználása, az olvasó elvárása, hogy a mű és értelmezése közt ne legyen semmilyen összefüggés stb., a „régi divatúhoz”, az értelem iránti igényhez térünk vele vissza. S olvasása és olvasata nyomán arról győződhetünk meg, hogy a „költő képe”, személyiségének és szándékának a kérdése jelentéstani kihatású, az olvasó „képe a költőről”, esetünkben személyhez kötött izzításaként is, mely által az átadás stílusában érződik a „másodlagos közlő” pozíciójának, Wallentínyi Samunak, a tanárnak, „hitelessége”, az esztétikainak ugyancsak egyik ismérveként. Vagy másképpen egybefoglalva: többek közt arról van szó, vajon ez a háromnegyed évszázaddal ezelőtt szerkesztett és elhangzott Petőfi-előadás irodalomtörténeti függőségeivel együtt mennyiben szól még ma is hozzánk. (A záróvers azonosítását – Ábrányi Emil: Petőfi – ez úton is köszönjük Rákos Péternek és Bredár Gyulának.)