Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. november / A kiegyezés után

A kiegyezés után

Teljesen elvadult a nádas, amely a Corvin Áruház helyén kerekedett mocsárban nőtt. A siklók gyakran kimásznak a járdára, átcsúsznak a színházgödörbe, ahol a betonépítők üres sörösüvegekkel megölik őket, olykor elkapják valamelyiket és égő cigarettát dugnak a szájába.

Néha a betyárok is előmerészkednek, üveg pálinkáért, füstölnivalóért, amiket nem ad meg a rét, de a trafikosnak, vigasztalan örömlánynak, nyugalmazott latintanárnak öltözött rendőrök többnyire azonnal elfogják, és megvasalva, láncon vezetik el őket. A szomszédos sajtópalota ablakaiból esténként azt szokták figyelni erre való emberek, hol villan tűz a nádban, és dobtáras géppisztolyokból hosszú sorozatokat engednek a homályos fényfoltokba.

Már föléledt a város, a középponti pályaudvar órája alatt Sípos idegesen lépint. Úgy jön-megy, mint akinek pisilni kell. Néz jobbra, néz balra, tekinget előre, a Rákóczi út reggeli forgalmába: Szendrey bácsi nincs sehol, jaj, ha lekésik.

Csak nem megállt a nádas szélében merengeni?

Talán mégse, a vonat nem vár!

Milyen rendes volt a Szabadits elvtárs, amikor elintézte, hogy a Kálvin téri öregek napközije ingyen utazhasson. Nagy élmény lesz a sok fiatal, a külföld. Ha fizetniük kellett volna, ők nem tudnának menni.

Napszállat előtt, a közeli Sándor utcából, ahol élete napjának várja lenyugtat, Szendrey bácsi gyakran kiballag a nádashoz. Hallgatja a csendesedő madarakat, meg ahogy rákezd a békaszerenád.

A háta mögött autók tülkölnek, villamos csörömpöl, de ő beleréved a sűrülő sötétbe, a lidércfényeket követi fáradt szemével, amint átvillannak a nád fölött és semmivé válnak az ürességben.

Bólogat az öreg. Elméjében a múlt gyászos képei, szívében örök a fájdalom. Hogy az idő mennyire őt igazolta! Őt, ki azon buzgólkodott mindig, hogy Juliska egyszerű, békés természetű, dolgos ember neje legyen, okszerű háztartásban, a gyerekei közt élje értelmes életét, gondozva majorságát, hitvesének bőséges asztalt tartva. Nagy baj, nagy baj, hogy a vágya nem teljesült, de most már hiába búslakodik. Mindenki elhalt mellőle. A lányai, az unokája, a veje. Egyedül van. Sándor meg talán épp a nádasba vette be magát, a szegénylegények közé.

Maradjon is ott. Nem kíváncsi rá!

Ő tudta, hogy ez lesz.

Szegény, boldogult hitvesével előre figyelmeztették Juliskát, hogy nem az olyan vándorélethez szokott nyugtalannak való a házasélet, aminő Petőfi.

Soha nem fogja elfelejteni a fekete napokat, amelyeket Juliska a síró kisfiúval töltött otthon, várva a férjet, az apát. No hiszen. Mert éppen jó víz volt Petőfi malmára a forradalom utáni zűrzavar, azt felhasználva állt odébb.

Szendrey bácsi agg szívében a fájdalom helyét ma is gyakran elfoglalja a méreg, és nem engedi, hogy felejtsen. Pontosan emlékszik, ahogy Juliska állt vele szemben és dacosan lezárt ajakkal hallgatott, ő meg kiabálta, hogy Petőfi valami kóbor komédiásné társával éli világát, várhatjátok őt a fiacskáddal ítéletnapig. Itt van ni, most már a faképnél hagyott. Egy családos ember. Megmondtuk, hogy előbb-utóbb így fogsz járni.

Rácsapta az ajtót a lányára, kiment rózsát metszeni, igazgatni a gyümölcsfákat, hogy a mérgét valamivel levezesse, és már be se ment a házba ebédig. De jó is volt a tormás disznóláb, a tehénhús rizskásával, murokkal, petrezselyemmel, nyáron meg új hüvelyes borsóval. Gőzölögtek a nagy, szögletes asztalon a tálak, szedni egyszer, szedni kétszer, háromszor. Hűvös, savanykás bor segít a gyomornak, hogy ne nyomják meg a nehéz étkek. Végül a finom kalács, a lepény, a béles. És bóbiskolni egy sort, csak hogy tisztuljon az elme, és az ember könnyedebben fogjon a munkájához. Mindez örökre odaveszett.

Szendrey bácsi még mindig sehol! Pedig Szabadits elvtárs már fönt van az emelvényen, kezében a búcsúbeszéd. Tessék, Szabadits elvtárs már el is kezdte!

Sípos úgy forgatja a szemét, hogy észrevegye Szendrey bácsit, ha zsinóros kaputjában, a vadgalamb színű pantallóban, zöld, csehszlovák hátizsákjával, kezében a derék borszéki turistabottal, végre-valahára közeledne. És befelé is fülel, hogy ne mulasszon a beszédből, az egyszerű emberek jó kapcsolatának kell tovább szilárdítania a magyar–szovjet, Szabadits elvtárs lapoz, barátságot, a két nép testvériségét. A párt- és a tömegszervezetek nevében búcsúztatva önöket, kedves elvtársak, valami egészen személyeset mondok. Ahogy itt állunk, és a mozdony már áram alatt, én személyesen úgy érzem, hogy akik ezen a barátságvonaton Budapestről Moszkvába indulnak, dialektikusan már meg is érkeztek! Mert ahol vagyunk, az a történelem indulási oldala!

Mosolyognak, tapsolnak az emberek, Sípos beljebb lép az előcsarnokba, aztán újra kiáll.

Mégiscsak úgy kellett volna, hogy elmegy a Sándor utcába, és Szendrey bácsival együtt jönnek ki. Idős embernek nem akkor pirkad, amikor az erős férfinak, az is csoda, hogy a nagy útra egyáltalán vállalkozott. Szívós az öreg.

Sípos azt hitte, hogy Szendrey bácsi Zoltán halála után össze fog roppanni. A Zoltán... ő is elkorhelykedte az életét, azért pusztult el huszonkét évesen. Még be se töltötte. De jó verselő volt, azt meg kell adni! Sípos, a család régi barátjaként, nem is szokta titkolni, hogy Zoltán versei hozzá közelebb állnak, mint a Sándor kardcsörtetésé. Az érthető, hazafias, ám szelíd költeményeket szereti Sípos, de mindenféle túlhajtás távol áll tőle. Kinek jó az? Amit Zoltán M. kisasszonynak írt, az az egyik kedvence: „Szeretem hazámat és szomorú sorsán órákig merengek... De ha téged látlak, elfelejtve mindent Csak téged szeretlek.” ...a Szovjetunióban, a nevelő hatású utazást, figyeli újra Szabadits elvtárs szavait, amitől nagyon sokat kell tanulnunk a szovjet életforma tekintetében.

A legtöbben már fölszálltak, és a vonat ablakaiban hallgatják a beszédet, a kommunista internacionalista eszményeket elhinteni, Sípos ideges nagyon, Szabadits elvtárs mindjárt befejezi, Sípos szalad, a csomagját most már azért beteszi az öregek hálókocsijába, a népek barátságának utasai! Nagy taps, Sípos megnyugtatja a többi öreget, és rohan vissza a bejárathoz, nehogy Szendrey bácsi elkeveredjen, a mozdony már fütyül, Sípos belefúrja tekintetét a tömegbe, na végre, a legutolsó pillanatban!