Árpi bácsi

1990. július 12-én Pozsonyba látogatott Göncz Árpád magyar köztársasági elnök. A pozsonyi Várban lezajlott hivatalos látogatás után fogadásra került sor a Borik szállóban. A magyar elnöknek akkor ezt a pohárköszöntőt mondtam: „Tisztelt Elnök Úr! Szlovákok és magyarok már több mint ezer éve élünk itt egymás mellett. Ha Isten megadja az újabb ezer esztendőt, pontosan ugyanennyit élünk majd ezután is együtt. Éljünk hát békében és barátságban!” Göncz Árpád megköszönte, és pohárköszöntőmre reagálva hozzátette: „Bírjuk ki békében az első két-három évet, s akkor a fennmaradó 997 esztendő már nem lesz olyan nehéz!”

A szlovák–magyar viszony egyik kulcsa a magyarok és a szlovákok együttélése Szlovákiában. Nem árt, ha az aktuális adatok alapján először bemutatjuk a szlovákiai magyar kisebbséget.

Szlovákiának 5,3 millió lakosa van. Ebből 566 741 magyar nemzetiségűnek vallja magát. Szlovákia 435 községében a szlovákiai magyarok többséget alkotnak. Több mint 10 %-nyi magyar él Szlovákia 520 községében.

Szlovákia déli részén a magyaroknak 1996-ban 309 polgármesterük volt (Együttélés: 131, MPP: 62, MKDM: 56, független: 60).

A szlovákiai magyaroknak mintegy 4–5 ezer önkormányzati képviselőjük van (Együttélés: 2215, MPP: 812, MKDM: 1367).

A szlovákiai magyarok 75 %-a katolikus (450 ezer). Szlovákiában 140 magyar katolikus pap működik (a magyar kisebbség köréből).

A 82 545 reformátusból 64 533 a magyar és 17 572 a szlovák. A református egyháznak megközelítőleg 145 lelkésze van (ebből több mint 130 a magyar).

Ami az iskolaügyet illeti (1996. január 18-i állapot): Szlovákiában 289 magyar tannyelvű óvoda, 1 magyar egyházi óvoda és 103 vegyes óvoda van (vagyis olyan, ahol a szlovák csoportok mellett magyar csoportok is vannak).

Van 267 magyar tannyelvű alapiskola, 9 magyar egyházi alapiskola és 31 vegyes alapiskola.

5 magyar tannyelvű szakközépiskola, 17 vegyes szakközépiskola és 3 vegyes osztályokból álló egészségügyi szakközépiskola.

Van 11 magyar tannyelvű gimnázium, 1 magyar magángimnázium, 2 magyar egyházi gimnázium.

7 magyar tannyelvű szakmunkásképző, 29 vegyes szakmunkásképző.

27 magyar tannyelvű kisegítő iskola, 4 bentlakásos magyar kisegítő iskola és 1 magyar tannyelvű alapiskola a halláskárosultak számára.

Önálló vagy vegyes nemzetiségi főiskola nincs.

(Viszont van Nyitrán a Pedagógiai Főiskolán magyar tagozat, ahol anyanyelvükön képezik a magyar tannyelvű iskolák majdani pedagógusait. Ezenkívül Pozsonyban a Komenský Egyetem Bölcsészkarán magyar nyelvi és irodalmi tanszék működik.)

A szlovákiai magyaroknak két színházuk van: a Jókai Színház Komáromban és a Thália Színház Kassán. Van még egy dal- és táncegyüttesük, az Ifjú Szívek.

A szlovákiai magyaroknak 17 kiadójuk van, ebből 10 országos, 7 pedig regionális, továbbá 26 rendszeresen megjelenő sajtótermékük, melyek közül 10 regionális jellegű.

A Szlovák Rádió naponta sugároz magyar nyelven (heti 35 órában). A Szlovák Televízió a Nemzetiségi Magazin keretében heti 30 percet sugároz.

1996-ban a szlovák parlamentben három magyar párt képviselteti magát: az Együttélés, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) és a Magyar Polgári Párt (MPP), melyek Magyar Koalíció közös néven koalícióban indultak a választásokon. A Magyar Koalíciónak 17 képviselője van a törvényhozásban.

1989 előtt a magyar kérdést Duray Miklós személyén keresztül közelítettem meg. Durayval Ján Čarnogurskýnál ismerkedtem meg, néhányszor találkoztunk vele, második letartóztatását követően Čarnogurskýval együtt meglátogattuk otthon a családjában. Duray Miklós kétszer volt börtönben. 1982 végén letartóztatták, és 3 és fél hónapot töltött fogságban. Másodszor 1984 májusában tartóztatták le, és akkor 12 hónapot volt börtönben. Egyszer sem ítélték el. Második letartóztatásakor Milan Šimečka, Miroslav Kusý, Jozef Jablonický és Ján Čarnogurský Duray védelmében levelet írtak Peter Colotkának, a szlovák kormány miniszterelnökének és Jozef Lenártnak, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága főtitkárának.

Akkor a kommunizmus elleni harc kötött össze bennünket, mégsem tudtunk mindig megegyezésre jutni. A Charta 77 úgy döntött, hogy nyilatkozatot ad ki a szlovákiai magyarkérdéssel kapcsolatban.

A nyilatkozat megszövegezésével Ján Čarnogurskýt és Duray Miklóst bízták meg. Minthogy azonban több találkozó után sem sikerült az egységes szövegben megegyezniük, mindketten megírták a saját javaslatukat, és ezek alapján Milan Šimečka készítette el a közös szövegjavaslatot.

Végül Duray lakásán került volna sor a nyilatkozat aláírására. Prágából eljött Jiří Dienstbier és Václav Malý, Pozsonyból ott volt Ján Čarnogurský, Miroslav Kusý és Duray Miklós.

Duray viszont az utolsó pillanatban közölte, hogy az ügyet megtanácskozta Budapesten az ellenzékkel, s a nyilatkozatot nem írja alá.

Nem értett egyet a határok megváltoztathatatlanságáról szóló passzussal, sem azzal a szövegrésszel, amely a szlovák kisebbség magyarországi helyzetével foglalkozott. Egyúttal egy budapesti meghívást adott át a szlovák ellenzék részére, hogy az Magyarországra látogatva a saját szemével győződjön meg a szlovák kisebbség helyzetéről.

Még egy titokban tartott prágai találkozóra emlékszem, ahol a csehországi, szlovákiai és magyarországi ellenzék találkozott egymással, hogy a bősnagymarosi vízi erőműről tárgyaljon. Szlovákiát Ján Čarnogurský képviselte. A Charta 77 nyilatkozat elfogadását is tervezték. Čarnogurský e fórumon hangot adott annak a nézetének, hogy szerinte a bősi vízi erőmű problémája nem is annyira ökológiai jellegű, hanem inkább abban rejlik, hogy a vízi erőmű által rögzül e helyütt a magyar–szlovák határ. A nagyhatalmak a geopolitikai változások során általában figyelembe veszik az ilyen nagy beruházásokat, s az új határokat is ezekhez igazítják.

Čarnogurský ezzel kapcsolatban a jelen levő Jiří Hájek volt külügyminisztert is megkérdezte. Hájek igazolta ennek a nézetnek a jogosultságát.

A magyar ellenzék e kérdés kapcsán ugyancsak megerősítette, hogy inkább politikai problémáról van szó, semmint ökológiairól. A nyilatkozat elfogadására azután nem került sor.    

A bársonyos forradalom előtt Duray Miklós feleségével együtt engedélyt kapott, hogy egyéves tanulmányútra az Egyesült Államokba utazzon. 1989. november 28-án tért haza.

1989 novemberétől a Jirásek (Ventúr) utcai Mozart-házhoz, a NYEE (Nyilvánosság az Erőszak Ellen) főhadiszállásához, szervesen hozzátartozott a magyarok egy csoportja, akik a Független Magyar Kezdeményezés magvát alkották. Közéjük tartozott Szigeti László, Tóth Károly, Nagy László, Gyurovszky László, Grendel Lajos, Sándor Eleonóra, Világi Oszkár, Barak László és mások. A szlovákiai magyar liberális értelmiség képviselői voltak ők, néhányan közülük ismert írók. Már 1989 novembere előtt rendszeresen találkoztak egymással s ellenzéki tevékenységet fejtettek ki.

A Független Magyar Kezdeményezés az 1990-es választásokon a NYEE jelöltlistáján indult, s a választások után bekerült a kormányba. Zászlós Gábor a szlovák kormány alelnöke lett, Nagy László pedig a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke.

A magyar párttal kötött koalíció persze nem volt híján minden problémának. Az 1990-es választások előtt az FMK képviselői azzal a követeléssel álltak elő, hogy bizonyos minisztériumokban (oktatásügy, művelődésügy) miniszterhelyettest állíthassanak, aki viszonylag függetlenül irányítaná ezt az ágazatot a szlovákiai magyarok, illetve nemzetiségek szükségletei szerint. A NYEE ezt a követelést elutasította. Az 1990–92-es évek között hatalmon levő kormány idején is főként az újabb miniszterhelyettesi posztok betöltésével kapcsolatban támadtak problémák. Az FMK mindenesetre a kormánykoalíció stabil és demokratikus eleme volt az 1990-es választásokat követően.

Az SZNT alelnökével, A. Nagy Lászlóval nagyon gyakran találkoztam. Minden felmerülő problémát megtárgyaltunk. Nem azért beszélgettem vele, mert Nagy Laci a magyar kisebbség képviselője volt, hanem azért, mivel tiszteltem nézeteit és véleményét.

Az FMK végül is nagy árat fizetett a kormányzásban való részvételéért. Már abban az időszakban is, amikor kormányon voltak, a magyar pártok felrótták nekik, hogy nem képviselik kellőképpen a magyarok érdekeit. E pártok képviselői azt állították, hogy a kisebbségi politika csupán ellenzéki helyzetben lehet sikeres. Az 1992-es választásokon először a Polgári Demokrata Unió – ODÚ – ( az egykori NYEE) volt az, amely nem indította őket a jelöltlistáján, majd a Demokrata Párt, végül az akkori Magyar Koalíció sem vette fel őket a listájára. Így egymagukban nem jutottak be a parlamentbe.

(Megkérdeztem Ján Čarnogurskýt, hogy az 1990-es választások során a KDM nem gondolt-e hasonló megoldásra, mármint hogy felvegye jelöltlistájára az MKDM-et. Čarnogurský azt válaszolta, hogy az MKDM végeredményben nem tanúsított érdeklődést a közös fellépés iránt.)

Az FMK később Magyar Polgári Pártra (MPP) változtatta a nevét. Liberális párt, és tagja a Liberális Internacionálénak. Csupán 1994 novemberében került be a parlamentbe, a párt elnökének, A. Nagy Lászlónak személyében (az új Magyar Koalíció keretében).

A magyar–szlovák együttélés első próbatétele az ún. nyelvtörvény lett. A nyelvtörvényben egyebek mellett arról volt szó, hogy a hivatalos érintkezésben Szlovákia területén csupán a szlovák nyelvet lehet-e majd használni, vagy pedig ott, ahol a kisebbség él, a hivatalokban a saját nyelvét is használhatja.

Ez a vita rögtön az 1990-es választásokat követően felmerült. Közvetlenül azután, hogy engem megválasztottak az SZNT elnökévé, s a parlament tanácskozásának első szünetében ott ültem az ülésterem mögötti kis folyosón, felkerestek az újságírók, hogy feltegyék az első kérdéseket. Alena Melichárková, a Národná obroda c. lap újságírója azt a kérdést szögezte nekem, hogy mi a véleményem a nyelvtörvényről. Valami olyasmit válaszoltam, hogy Nyitráról származom, ahol gyerekkoromban alkalmam volt megismerni a város környékén élő idős magyar asszonyokat, akiknek nem volt lehetőségük rá, hogy jól megtanuljanak szlovákul, s elképzelhetetlennek tűnik számomra, hogy olyan törvényt fogadjunk el, amely ezeket az idős asszonyokat diszkriminálná. Ez az SZNT újonnan megválasztott elnökével folytatott rövid beszélgetés bombaként hatott. A magyar öregasszonyoktól többé már nem szabadultam.

A nyelvtörvény körüli légkör fokozatosan felforrósodott, és a szlovák társadalom első számú kérdésévé vált.

1990. szeptember 9-én tartotta II. kongresszusát a Szlovák Nemzeti Párt. A párt elnöke, Víťazoslav Móric már nyitóbeszédében egyebek mellett követelte a szlovák nyelvről szóló törvény elfogadását.

1990. október 5-én országos nagygyűlésre került sor annak érdekében, hogy a szlovák nyelvet egyedüli és kizárólagos hivatalos nyelvként fogadják el egész Szlovákia területén. Ezt a Matica Slovenská szervezte. A kizárólagos maticás nyelvtörvény elfogadását határozatban támogatta 34 vállalat és szervezet, több tucat iskola, s az emberek Szlovákia-szerte véleményt nyilvánítottak ezzel kapcsolatban, s a véleményüket nyilvánosságra hozták.

1990. október 25-én tárgyalta az SZNT plénuma az ún. koalíciós nyelvtörvény-tervezetet. Ennek a lényege az volt, hogy azokban a városokban és községekben, ahol a kisebbség a lakosságnak több mint 20 %-át alkotja, a kisebbséghez tartozóknak joguk van a hivatalokban az anyanyelvüket használni. Ezzel szemben a hivatalos nyelvről szóló ún. maticás törvénytervezet kimondta, hogy Szlovákia egész területén a szlovák nyelv a kizárólagos hivatalos nyelv.

(De a koalíciós nyelvtörvény-tervezet sem jött létre könnyen a kormánykoalícióban. Peter Zajac volt az az egyik kulcsember, akinek végül sikerült a törvény szövegét a koalícióval elfogadtatnia.)

Az a légkör, amelyben a törvény elfogadásra került, nem volt egyszerű. Az SZNT épülete előtti Vármegyeház tér tele volt emberekkel. Az emberek a maticás nyelvtörvénytervezetet támogató jelszavakat skandáltak. A parlament ülését egyenes adásban közvetítette a televízió, és kamera pásztázott a téren ácsorgó emberek között is, ily módon kapcsolódva bele az élő adásba.

Az SZNT plénumának vitája egy helyben toporgott. A koalíció saját törvénytervezete mellett szállt síkra, az ellenzék a maticás javaslatot védelmezte.

Kívülről egyre-másra érkeztek az ülésterembe az állásfoglalások. Ebben a légkörben, mikor már estére járt, az ülés vezetőjeként felfüggesztettem a tanácskozást. Az SZNT Elnökségét és az egész szlovák kormányt a tárgyalóterem mögötti Barna szalonba invitáltam, hogy megtanácskozzuk, hogyan tovább. Az SZNT Elnökségéből és néhány kormánytag részéről is olyan hangok hallatszottak, hogy kezdjünk tárgyalásba az ellenzékkel, és próbáljunk meg kompromisszumra jutni.

Ekkor feltettem a kérdést Marián Andelnak, aki a Szlovák Nemzeti Pártot képviselte az SZNT Elnökségében, megkérve, hogy lehetőleg őszintén válaszoljon: lehet-e kompromisszumos megoldást találni a két törvénytervezet között, vagy az ellenzék (részben az utcán uralkodó légkör hatására is) már nem enged. Marián Andel akkor nagyon világosan azt válaszolta: nem lehet kompromisszumot találni.

Ezután felvetettem, hogy semmi értelme egész napon át folytatni a vitát, inkább szavazzunk.

Ezt a javaslatot fennhangon támogatta Vladimír Mečiar miniszterelnök, Ján Čarnogurský, a kormány alelnöke, és Milan Ftáčnik, a Demokratikus Baloldal Pártja képviselője is azt mondta, hogy ebben a helyzetben nincs értelme folytatni a vitát.

A szünet és a parlamenti szekciókban lezajlott tanácskozások után a DBP, Ľubomír Fogašsal az élen újra tárgyalásokat akart kezdeni a kompromisszumról, de a koalíció most már egységesen lépett fel. Az SZNT plénuma késő éjjel jóváhagyta a hivatalos nyelvről szóló koalíciós törvénytervezetet. Jómagam elsőként hagytam el a parlament épületét a hátsó kijáraton késő éjjel.

A probléma azonban ezzel még nem oldódott meg. Mintegy húsz, többségében fiatal ember tiltakozásul éhségsztrájkba kezdett, sátrat vertek az SZNT épülete előtt, ahol éjjel-nappal embergyűrű vette körül őket.

Többször találkoztam az éhségsztrájkot folytatókkal, utoljára 1990. november 15-én, Jozef Markušnak, a Matica slovenská elnökének jelenlétében. Követeléseik egyértelműek voltak: a törvényt visszautalni a parlament elé, nyilvános vitát kezdeményezni a televízióban mindkét törvénytervezetről, továbbá követelték a törvény gyorsított eljárással való megtárgyalását a nyelvtörvényről tartandó népszavazás meghirdetése után. A sztrájkolok követeléseinek már nem engedtünk.

Az ellenzék nem fogadta el a törvényt. De a parlamentben levő magyar pártok sem voltak vele megelégedve. A törvény nem kötelezte a vegyesen lakott területeken a hivatali alkalmazottakat a kisebbségek nyelvének ismeretére. Abban a légkörben azonban, amely a parlament környékén uralkodott, a magyar pártok nyilvánosan nem tiltakoztak.

A nyelvtörvény körül kialakult légkörben arra a meggyőződésre jutottam, hogy itt lényegében másról van szó. A kommunizmus bukása, a több évtizedes megaláztatás után az emberek Szlovákiában első alkalommal kerültek kapcsolatba valamivel, ami kizárólag az övék, amire azt mondhatták: ez mi vagyunk. Persze a problémát nem volt nehéz politikai síkra terelni. Számomra világos volt, hogy a nyelvtörvény kizárólagos változatának elfogadása nem a helyes nemzeti önértékeléshez vezető út. A szlovák parlament ezekben a napokban nagy nyomásnak állt ellen.

A szlovák–magyar együttélés a múlt pecsétjét viseli magán. 1991 februárjában Szabad Györggyel, a magyar parlament elnökével való budapesti találkozásom alkalmából azt javasoltam, hogy hozzunk létre egy, a parlamentek mellett működő közös munkacsoportot, amely megpróbálna egy közös nyilatkozatot előkészíteni, amit azután a szlovák és a magyar parlament is jóváhagyna. A nyilatkozat érintené a magyar–szlovák múlt néhány vitás pontját, és keresné az utat a jövő felé, a jó szomszédi kapcsolatok irányába.

A magyar parlament elnöke, Szabad György ezt a javaslatot elfogadta, s máris létrehoztuk a közös, 2-szer 3 tagú csoportot.

A csoport három szlovák tagja közül Milan Zemko történészre, az SZNT alelnökére és Ľubomír Lipták történészre emlékszem.

A nyilatkozat nem egy múltról szóló tanulmány lett volna, ezért mindkét fél nagy hangsúlyt helyezett bizonyos történelmi momentumokra.

Szlovák részről ezek a következők voltak: a XIX. és XX. század fordulóján bekövetkezett erőszakos magyarosítás megemlítése, Dél-Szlovákia 1938 novemberében, a bécsi döntés után történt erőszakos elfoglalásának kérdése, amit a magyar félnek el kellett volna ítélnie, és a 60-as évek elejéről származó, ún. Kádár-féle oktatásügyi törvények, amelyek felszámolták Magyarországon a nemzetiségek nyelvén oktató nemzetiségi iskolákat és helyettük bevezették a nemzetiségi nyelvet is oktató iskolákat, ami a Magyarországon élő szlovákok elmagyarosodását vonta maga után.

Magyar részről pedig főként a szlovákiai magyar állampolgárok 1945 utáni erőszakos kitelepítése, a Szlovákiában élő magyarok állampolgári jogainak elvesztése ebben az időszakban, valamint a vagyonuk elkobzása voltak.

Mindkét csoport kétszer ülésezett, mindkét fél előterjesztette a nyilatkozattervezetét, de végső eredményre nem jutottak.

Ez idő tájt az SZNT elnökeként meghívást kaptam, hogy legyek jelen Budapesten a Magyar Keresztény Fórumon, ahol beszédet mondtam és részt vettem a vitában a keresztény értelmiség képviselőivel. A találkozó után a Gellért Szállóban vacsoráztunk, s ott kötetlen beszélgetést folytattunk erről a nyilatkozatról is.

Tomka Miklós ismert katolikus szociológus akkor azt mondta nekem, hogy Magyarország nem fogadhat el olyan nyilatkozatot, amelyben elítélné Dél-Szlovákia 1938 novemberében történt elfoglalását.

Még ha Magyarországnak, Tomka Miklós szerint, nem áll is érdekében a határok megváltoztatása, ilyet nem tehet, mégpedig azért nem, mert ezáltal „lemondana” a több mint félmillió szlovákiai magyarról.

A szlovák–magyar viszonnyal kapcsolatban megemlítem még két kívülálló véleményét.

1993 októberében részt vettem az Élet az etnikailag vegyes területen című háromnapos konferencián, amelyre egy mozgó vonaton került sor.

Ez Kádár Jánosnak, az MSZMP egykori főtitkárának két vagonból álló páncélvonata volt. Ebben a vonatban laktunk, étkeztünk és tárgyaltunk.

A konferencia Krakkóban kezdődött. Nagy-Britannia volt védelmi minisztere, lord Healey nyitotta meg. Az első állomás Ipolyságon volt, Békéscsabán meglátogattunk egy menekülttábort, Kolozsváron találkoztunk a román és a magyar értelmiség képviselőivel, s a záróprogramra Budapesten, a Városházán került sor.

A konferencián részt vett Jiří Dienstbier Csehországból, Romániából Emil Constantinescu, az egyik elnökjelölt, Magyarországról Iványi Gábor liberális párti képviselő, Szerbiából Dragan Radulović képviselő, Koszovóból Shkelzen Maliqi, a koszovói szociáldemokrata párt megalapítója és első elnöke, Szlovákiából én, s talán még két résztvevő volt jelen.

A konferenciát Misha Glenny, a BBC ismert tudósítója és Arne-Olav Brundtland professzor, a norvég nemzetközi kapcsolatok intézetének munkatársa, a norvég miniszterelnök asszony férje vezették.

Kisebbségek lakta területeken haladtunk át, a kisebbségekkel való együttélés módjairól vitáztunk, beszélgettünk. A jelenlevők demokrata politikusok voltak, s így a vonaton baráti légkör uralkodott. De épp e körülménynek köszönhetően mutatkozott meg, hogy milyen bonyolult a kisebbségi problémák megoldása.

Mind közül a legbonyolultabbnak a Koszovo–Szerbia közti viszony mutatkozott. A Shkelzen Maliqi – a nem hivatalos koszovói parlament képviselője, több békeszervezet aktív tagja, az albán–szerb párbeszéd kezdeményezője, író, a bizánci esztétika szakembere –, valamint Dragan Radulović jogász, szociológus – Szerbia demokrata párti képviselője – közti vitában megmutatkozott a koszovói–szerb probléma megoldásának csaknem kilátástalansága.

Jiří Dienstbier újra megismételte azt az állítását, hogy a kisebbségi problémákat csupán a polgári társadalom oldhatja meg, mely a nemzetiség fogalmát nem az első helyre teszi. Nézetei itt is felhívásként hatottak, de látszott, hogy nem találtak visszhangra. Iványi Gábor magyarországi liberális képviselő azon volt, hogy a zárónyilatkozatba belevegyék a kisebbségek kollektív jogainak igényét, de ezt végül elvetették.

Ipolyságon kisebbségi kerekasztal-beszélgetésre került sor. Ezen Csáky Pál, Hunčík Péter, Harna István, Fedor Gál, Klára Orgovánová a roma kisebbség képviseletében és jómagam vettünk részt.

Az utazás többi résztvevője fülhallgatóval követte a vitát.

A mi viszonyainkhoz képest színvonalasnak éreztem ezt a kerekasztalt. Miután befejeződött, odajött hozzám Dragan Radulović szerb képviselő, és azt mondta, hogy miközben hallgatott bennünket, a hideg futkosott a hátán. Amint mondta, ennek a magyar–szlovák párbeszédnek a hangneme arra a tónusra emlékeztette őt, amely a jugoszláv válság kezdetén náluk a különböző nemzetiségek képviselői között folyó dialógusokat jellemezte.

(A Kádár-féle vonatban lezajlott tanácskozásról film is készült, amelyet a brit BBC televízió sugárzott.)

1993 júniusában került sor Szlovákia felvételére az Európa Tanácsba. Az a veszély fenyegetett, hogy ezt Magyarország megvétózza. Ebben az időben az Európa Tanács minisztertanácsának ülésén Alois Mock osztrák külügyminiszter elnökölt. Nagyon bevetette magát, gyakran beszélt telefonon Ján Čarnogurskýval, különféle ügyeket tanácskozva meg vele. Azután, hogy végül minden gond nélkül lezajlott, Alois Mock meghívta a KDM elnökét, Ján Čarnogurskýt, a KDM külügyért felelős alelnökét, Emil Komárikot és engem Bécsbe.

A Külügyminisztériumban kerestük fel őt, s azután közösen elmentünk egy közeli kisvendéglőbe ebédelni.

Baráti, kötetlen találkozó volt. Az ebéd végén megkérdeztem Mockot, milyennek látja a szlovák–magyar viszonyt politikai és külföldi tapasztalatai alapján. „Bonyolultnak” – válaszolta Mock.

Mit tehetnék még hozzá a szlovákiai magyarok és szlovákok együttélésének kérdéséhez? A szlovákiai magyar kisebbség élete tág fogalomkörben mozog. A Szlovákiában élő magyarok természetesen azt vallják, hogy itt van az otthonuk, itt vannak a barátaik.

Egy szlovákiai magyar újságírónő mondta nekem: „A magyarok egy nagy nemzetet alkottak. 1918 után az anyaországon kívül négy környező államba szakadtak. Ma sokszor nem is tudjuk, hova is tartozunk tulajdonképpen. Ki az, akinek kellünk, és ki az, akinek nem.”

A szlovákiai magyar írók, művészek és értelmiségiek Budapestet természetesen a második otthonuknak tekintik. Szellemi hazájuk Pozsony és Budapest között mozog.

A szlovákiai magyar írók részét képezik a magyar irodalomnak. Magyar nyelven írnak, s műveiket magyarról a világnyelvekre fordítják. E művek azonban kétségkívül Szlovákia kultúrájának is részét képezik.

A magyar politikai pártok nemzeti alapon jöttek létre. Legfőbb politikai programjuk a szlovákiai magyar kisebbség érdekeinek képviselete. Ez azt jelenti, hogy ezek a pártok tartósan napirenden tartják majd a kisebbségi kérdést.

Ugyanez a magyar újságírónő egy más alkalommal mondta nekem, hogy az utóbbi 80 év eltérő történelme, valamint a nyelv fejlődése már éket ütött a szlovákiai és a magyarországi magyarok közé. Szlovákiában az egyszerű emberek, de az értelmiségiek és a politikusok körében is gyakran támad bizalmatlanság a magyarországiakkal szemben.

„Kijelöltétek az új határt” – mondta nekem egy ismert szlovák értelmiségi, mikor elfogadtuk a parlamentben a vegyes lakosú községek kétnyelvű megnevezéséről szóló törvényt. A szlovák politikai pártoknak jobbára nincs kisebbségi programjuk, ezért csupán a kisebbségi követelésekre reagálnak.

A vegyes lakosságú területeken Szlovákiában egymás mellett élnek a szlovákok és a magyarok, jóban-rosszban. A szlovákiai magyar kisebbségi kérdés lényege szerintem az, hogy a szlovákok és a több mint félmillió szlovákiai magyar megtalálja-e vagy legalább megpróbálja-e meglelni a közös jövő vízióját.

S minden egyéb ettől függ majd.

Göncz Árpád 1922-ben született, jogot tanult, később az Agrártudományi Egyetemre járt. Nős, négy gyermeke van. 1944-ben részt vett a fegyveres ellenállásban. 1948 után három évig segédmunkásként, hegesztőként és csőszerelőként, később pedig agronómusként dolgozott.

1957-ben bebörtönözték s a Bibó István-féle perben életfogytig tartó börtönre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult. 1965 és 1990 között írói és fordítói tevékenységet folytatott. A 80-as években illegális szabadegyetemet szervezett. (Az egyetem hallgatói Árpi bácsinak szólították, s ez rajta ragadt.) Ennek az egyetemnek az előadásain néhány szlovákiai magyar is részt vett (Tóth Károly, Sándor Nóra, Öllős László, Hunčík Péter).

1988-ban megalapítja a Szabad Demokraták Szövetségét.

1989-ben az írószövetség alelnökévé választják.

1990-ben a Magyar Köztársaság elnökévé választják.

1994-ben újra megválasztják államelnöknek. Számos díszdoktorátust és kitüntetést mondhat magáénak.

Göncz Árpád az az ember, aki bizonyos felülnézetből és belső békével tekint a dolgokra. A szlovák–magyar viszonyhoz is így közelített.

Többször hallottam, amikor azt mondta: söpörjünk le minden múltbeli rosszat az asztalról, és kezdjünk hozzá az új építéséhez.

(1990 novemberében Göncz Árpád elnök magánlátogatásra Szlovákiába érkezett. A Nyitra melletti malántai kastélyban találkoztunk nagyobb társaságban. Pohárköszöntőmben akkor azt mondtam: „Elnök úr, ez a kastély a múltban bizonyára egy magyar grófé volt. Ha megengedi, már nem adjuk vissza.”

„Jól teszik” – vágott szavamba a magyar elnök.)

1990. november 2-án vagy 3-án Vladimír Mečiarral együtt látogatást kellett volna tennünk Magyarországon. Mivel 1990. október 31-én Vladimír Mečiar beadta lemondását, este az indulás előtt a látogatást lemondtuk. A magyarországi látogatásra azután 1991. február 8-án és 9-én került sor. Ez volt tulajdonképpen Szlovákia és Magyarország képviselőinek első csúcstalálkozója a történelem során. A szlovák delegáció tagjai voltak: František Mikloško, az SZNT elnöke, Vladimír Mečiar, a Szlovák Köztársaság miniszterelnöke, Ivan Čarnogurský, Milan Zemko és A. Nagy László, az SZNT alelnökei, Zászlós Gábor miniszterelnök-helyettes, Milan Kňažko, a nemzetközi kapcsolatok minisztere, az SZNT Elnökségének tagja, Ivan Brndiar és Peter Zajac. felen volt még a Cseh–Szlovák Szövetségi Köztársaság budapesti nagykövete, Rudolf Chmel is.

Vörös szőnyegen lépkedtünk a parlament felé, díszőrségtől kísérve. A magyarok ezzel juttatták kifejezésre, hogy egy ország képviselőinek kijáró tisztelettel fogadnak.

Első nap a Magyar Köztársaság valamennyi hivatalos képviselőjével találkoztunk: a parlament elnökével, Szabad Györggyel, Antall József miniszterelnökkel, Göncz Árpád köztársasági elnökkel és Jeszenszky Géza külügyminiszterrel.

Másnap Békéscsabán meglátogattuk földijeinket. (A békéscsabai szlovákokkal való találkozásunkról majd az alábbiakban szólok.)

A tárgyalás valamennyi résztvevővel körülbelül egy órát tartott. Ez volt az első ilyen látogatás, így hát a tárgyalások nagyobbrészt udvariassági szinten zajlottak. Az Antall József miniszterelnökkel folytatott beszélgetés során forrósodott csak fel a levegő, amikor a bős–nagymarosi vízi erőmű befejezése került szóba. A Jeszenszky Géza külügyminiszterrel való találkozón Vladimír Merčiar miniszterelnök rögtön a bevezetőben azzal állt elő, hogy a magyarok adják vissza mindazokat a műemlékeket, amelyeket a millenniumi ünnepségek alkalmából elvettek. A jegyzék már elkészült, tette hozzá a miniszterelnök.

Minden találkozón szó esett a kisebbségi problémákról, a magyar fél elismerte a magyarországi szlovák kisebbség rossz helyzetét.

Szabad Györggyel, a parlament elnökével egyebek mellett a már említett szlovák–magyar nyilatkozatról is beszéltünk.

Végül sajtótájékoztatóra került sor, amelyen Szabad György, Jeszenszky Géza, Vladimír Mečiar és én vettünk részt.

Ennek a látogatásnak némi családias jellege is volt. Este Rudolf Chmel nagykövettel, Peter Zajaccal és Boros Jenő pozsonyi nagykövettel meglátogattuk Göncz elnököt, a hivatalos programon kívül, otthon, a lakosztályán. Felesége látott vendégül bennünket, s kellemes találkozó volt. És viszont, a nagykövetünk által rendezett fogadásra eljött Göncz Árpád is, sokáig maradt; a kedvéért sztrapacskát szolgáltak fel, amit nagyon szeret, s most is hazavitt belőle egy lábaskával, hogy otthon a felesége felmelegítse.

(A közös szlovák–magyar történelem, vagy talán még inkább Közép-Európa közös történelme sok tekintetben megpecsételi az e régióból származó emberek találkozásait. Mikor 1991 áprilisában Ján Čarnogurský, Milan Zemko és jómagam felkerestük Kurt Waldheim osztrák köztársasági elnököt rezidenciáján a bécsi Hofburgban, Kurt Waldheim egyszer csak azt mondta, hogy számára Közép-Európa nem is annyira a földrajzi fogalmat, hanem elsősorban a hasonló gondolkodást jelenti.)

Emlékezetes volt számomra a Göncz Árpáddal való bártfai találkozás 1991 júniusában. Ekkor Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország államelnökei találkoztak. Walesa lengyel elnök helyett fan Krzystof Bielecki miniszterelnök jött el.

Az egész rendezvényt az Institute For East West Studies amerikai intézet szervezte, amelynek élén az orosz származású amerikai John Edvin Mroz áll.

Három ország: Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország volt a nyugati államok reménysége a posztkommunista átalakulás folyamatában. Ezen a találkozón az átalakulás lehetséges útjait keresték, számos nyugati vállalkozó volt jelen, személy szerint Tomáš Baťára emlékszem.

A találkozó előestéjén a televízió közvetítést adott a bártfai templomból, ahol beszédet mondott Václav Havel, Göncz Árpád köztársasági elnök, Bielecki miniszterelnök, John Mroz és Szlovákia képviseletében jómagam.

Másnap néhány órára Bártfára érkezett az amerikai alelnök, Dan Queyle, majd a templomban és a főtéren beszédet mondott. Dan Queyle csupán egyetlen hivatalos tárgyalást folytatott a szlovák küldöttséggel, Ján Čarnogurský miniszterelnökkel, Pavel Demešsel, a nemzetközi kapcsolatok miniszterével s velem. A találkozó előtt rövid megbeszélést tartottunk Václav Havellel. A Dan Queyle-lel való találkozás alapvető célja hangsúlyozni az amerikai fél számára, hogy Csehszlovákia és a másik két ország, Magyarország és Lengyelország készek az európai struktúrákba vezető lépések megtételére.

Ez alkalomból Göncz Árpád elnökkel a lakosztályán találkoztam. Különösen az iránt érdeklődött, hogyan haladnak az államjogi tárgyalások köztünk meg a csehek között.

Közöltem vele, hogy egy helyben toporgunk, s bizonyos kétségeimnek adtam hangot, ami a végeredményt illeti.

Göncz Árpád azt mondta, hogy próbáljunk a csehekkel legalább olyan modellben megegyezni, mint amilyen az osztrák–magyar kiegyezés volt. Ezzel összefüggésben kijelentette, hogy ha Szlovákia önállósulna, az Magyarország számára katasztrófát jelenthetne.

Felajánlotta, hogy ha kell, hajlandó közvetíteni. Én ezt megköszöntem, de ő nyilván valami említést tett a dologról a Václav Havellal folytatott beszélgetésében, mert később Alexander Vondra megkeresett engem, s megkérdezte, miről tárgyaltam Göncz elnökkel, mert nem volna jó, ha a magyarokat bevonnánk a problémáinkba.

(A magyar politikusokkal folytatott beszélgetések során gyakran tapasztaltam, hogy a magyarok nagyfokú érzékenységről tesznek bizonyságot a szlovákiai helyzettel kapcsolatban. És nemcsak a magyar kisebbséget érintő kérdésekben.

Az 1992-es választások után a KDM-ben üzenetet kaptunk a legfelsőbb csehországi politikai körökből, hogy bizonyos értesülések szerint Kínának érdekében áll egy hozzá hasonló államot kialakítani Szlovákiából: lényegében egy szocialista államot piacgazdasági elemekkel, egyetlen párt irányításával. Ez a kínai transzformációs módszer egyfajta exportálása lett volna Európának ebbe a részébe. Megemlítettem ezt az információt Ipolyságon, néhány magyarországi és szlovákiai politikussal való találkozásunk alkalmából, a Széchenyi István emléktábla leleplezésekor. Bizonyos idő elteltével üzenetet kaptam Antall József magyar miniszterelnöktől (az Együttélés egyik képviselője adta át nekem), abban az értelemben, hogy Antall József nagy jelentőséget tulajdonít ennek az információnak, s hajlandó velem Magyarországon vagy Szlovákiában bárhol találkozni, hogyha tudok neki erről valamit mondani. A találkozóra nem került sor, mivel egyebet nem tudtam a dologról.)

1992. február 10-én volt Göncz Árpád magyar köztársasági elnök 70. születésnapja. Az idő tájt az SZNT alelnökével, A. Nagy Lászlóval és Rudolf Chmel nagykövettel együtt magánemberként ellátogattunk hozzá a rezidenciájára, hogy felköszöntsük.

Hetvenedik születésnapja alkalmából megajándékoztam egy furulyával.

Göncz Árpád egy olyan üveg bort hozott, amely az 1956-os magyar forradalom idején el volt ásva.

Baráti találkozás volt ez, de abban az időben kezdett tetőpontjára hágni a bősi vízi erőmű körüli válság, s ezért találkozónk már nem lehetett teljesen magánjellegű, az elnök tanácsadója is jelen volt.

Göncz Árpád azt javasolta, hogy próbáljunk kompromisszumot találni, nekünk viszont nehezünkre esett az ügyhöz hozzászólni, mivel tudtuk, hogy Čarnogurský kormánya már döntött az építkezés befejezéséről.

Amikor Göncz Árpád köztársasági elnökről szólunk, aki az SZDSZ-ből, a magyar liberális pártból indult, szükségesnek mutatkozik, hogy az európai liberális pártok helyzetét is röviden felvázoljuk.

A liberálisok 1947-ben létrehozták a Nemzetközi Szövetséget, melynek a neve később Liberális Internacionálé lett. A liberálisok (és szövetségeseik) az első integrációs csoportosulásokban egy ideig versengtek a szocialistákkal a (kereszténydemokraták mögötti) második helyért, ami képviselőik számát illeti, s utána elfoglalták a stabil 3. helyet. 1976-ban alakult meg az Európai Közösség liberális és demokrata pártjainak szövetsége, amely 1986-ban az Európai Közösségek Liberális, Demokrata és Reformpártjainak Szövetségére változtatta nevét. 1996-ban a liberális klubnak (ELDR) az Európa Parlamentben 52 képviselője volt (a szocialistáknak 221, a néppártoknak 172).

1996-ban Nyugat-Európában az alábbi liberális pártok vettek részt a kormányzásban: a dán Det Radikale Venstre (4,6 %), (az erősebb Venstre Danmarks Liberale Parti / 23%/ ellenzékben van), a finnországi Suomen Keskusta (25 %) és a Svenska Folkpartiet (5,5 %), a francia Part Radikal (az UDF része), a német FDP (6,9 %), a holland D66 (15%) és a Volkspartij Voor Vrijheid En Demokcratie (20%). Viszonylag fontos szerepet játszanak a brit liberális demokraták is (19%). A liberálisok relatíve jól gyökeret vertek a posztkommunista országokban. 1996-ban kormányzó pártok voltak: Magyarországon – az SZDSZ (19,8 %), Macedóniában – a Liberális Párt (mintegy 30 % ), Szlovéniában – a Liberálna demokracij (mintegy 30%). Aránylag Horvátországban is erősek.

Szlovákiából az MPP-én kívül még a Demokratikus Unió és az Együttélés is tagja a Liberális Internacionálénak.

A liberális pártok ismert személyiségei közül 1992 januárjában Pozsonyba látogatott a német FDP elnöke, a Liberális Internacionálé elnöke, Ottó Grof Lambsdorff; a német elnököt, Richárd von Weizsackert pedig pozsonyi látogatása alkalmából 1991 októberében elkísérte Hans Dietrich Genscher külügyminiszter, aki az FDP-t képviselte a kormányban.

Mi a helyzet a kisebbségekkel kapcsolatban Európa más országaiban? Csaknem valamennyi posztkommunista országban él valamilyen kisebbség¹.

Észtországban 623 ezer orosz él (ez a szám az ukránokat és a beloruszokat is magában foglalja). Az észtek száma 950 ezer. (1939 előtt 995 ezren voltak.) A főváros, Tallin lakosainak a felét az oroszok alkotják.

Lettországban a lettek csupán a lakosság 52 %-át teszik ki. Az oroszok 34%-nyian vannak, ami mintegy 900 ezer lakost jelent (a háború előtt 10 %-nyi volt az oroszok aránya). A fővárosban, Rigában csupán 40 %-nyi lett él.

Litvániában 344 ezer orosz (ez a lakosság 10 %-a), 260 ezer lengyel és 63 ezer belorusz él. A főváros, Vilnius 600 ezer lakosából minden hatodik lengyel.

Belorussziában 1,5 millió orosz él, és ennél valamivel kevesebb oroszul beszélő belorusz. 500 ezer lengyel is él itt. A belorusz nyelven beszélő beloruszok száma valamivel több mint 6,5 millió. A főváros, Minszk több mint 60 %-át alkotják az oroszul beszélő lakosok.

Ukrajnában 10 millió orosz él (a lakosság 20 %-a). Az ukrajnai 36 milliónyi ukránból 4 millió anyanyelvének vallja az oroszt. Ukrajnában a lengyel kisebbségből az eredetihez viszonyítva megközelítőleg csupán 230–300 ezer fő maradt.

Magyar kisebbség négy országban él: Ukrajnában (Kárpátalján) 200 ezer magyar, Romániában 2 millió magyar, Szerbiában (a Vajdaságban) 400 ezer magyar , Szlovákiában pedig 566 ezer.

A volt Jugoszlávia határain belül a kisebbségek tekintetében a következő volt a helyzet:

Horvátországban 531 ezer szerb él (11,5 %).

Bosznia és Hercegovina lakosainak 40 %-a muzulmán nemzetiségűnek vallja magát. (De a szerbek és horvátok között is vannak muzulmán vallásúak.) Bosznia és Hercegovinában 1,3 millió (32 %) szerb és 758 ezer horvát (19 %) él.

Koszovóban (Szerbia) az albánok a lakosság 90 %-át (mintegy 1,8 millió) alkotják.

Macedóniában 0,5 millió albán és nem egészen 2 millió macedón él.

Bulgáriában valamivel több mint 1 millió török él, és legkevesebb 0,5 millió bolgár és roma a muzulmán hit követője.

Nyugat-Európában 30 helyen (területen) beszélnek kisebbségi nyelveken.²

A kisebbségi probléma megoldásának kialakult modelljei Nyugat-Európában: Olaszország (Dél-Tirol), Finnország (a svéd kisebbség), Dánia és Németország (a német kisebbség Dániában és a dán kisebbség Németországban), Belgium (a flamandok, vallonok és németek), Svájc (a németül beszélő lakosok aránya 65 %, a franciául beszélőké 18 %, az olaszul beszélőké 10 %, a rétorománul beszélőké pedig 1 %), Hollandia (a fríz tartományban 400 ezer fríz nyelvet beszélő lakos él, s ezenkívül 300 ezer fríz él ezen a provincián kívül).

Milyen a szlovák kisebbség helyzete Magyarországon?³.

A magyar statisztikai adatok szerint a magukat szlovák nemzetiségűeknek vallók száma a két háború közti Magyarországon 1920-tól 1941-ig 141 918-ról 15 143-ra csökkent. Azoknak a száma, akik a szlovák nyelvet anyanyelvükként tüntették fel, illetve beszélték, 1920-tól 1941-ig 399 176-ról 60 578-ra csökkent.

A bécsi döntés értelmében 1938 novemberében Magyarország elfoglalta Szlovákia déli határmenti területeit, amelyen a csehszlovák statisztikai adatok szerint az 511 413 magyaron kívül 290 819 szlovák és cseh is élt, a magyar statisztikák szerint pedig, amelyek az anyanyelv iránt érdeklődtek, 740 234 magyar és 136 699 szlovák.

A II. világháború befejezése után Csehszlovákia és Magyarország között visszaállították a háború előtti határokat. A Magyarország és Csehszlovákia közti lakosságcsere során 1946 után mintegy 75 ezer szlovák költözött át Magyarországról Csehszlovákiába és körülbelül 90 ezer magyart telepítettek át Szlovákiából Magyarországra.

A kitelepítési akció befejeztével 1948-ban – az 1949. évi hivatalos statisztika szerint, az anyanyelvismeretet figyelembe véve – Magyarországon már csupán 25 988 szlovák maradt.

Az 1990-es népszámláláskor Magyarországon szlováknak vallotta magát az ország 10 459 lakosa (az összlakosság 0,1 %-a). Anyanyelvük alapján 12 745-en mondták magukat szlováknak. A magyarországi szlovákok az egész ország területén szétszórtan, 103 településen élnek. A legtöbb szlovák két térségben: Békéscsabán és a Pilis hegységben lakik.

A magyarországi szlovákoknak kétféle általános iskolájuk van: az egyik, amelyben a szlovákon kívül még négy humán tárgyat oktatnak szlovákul. Öt ilyen iskola van Magyarországon.

A másik olyan magyar iskola, ahol a szlovákot nem kötelező idegen nyelvként oktatják. Ilyen általános iskola 75 van.

A középiskolák szintjén a szlovákoknak van két gimnáziumuk (Budapesten és Békéscsabán), továbbá egy szlovák osztályuk a tanítóképzőben, valamint a vendéglátóipari szakközépiskolában. Tanárokat ezen iskolák számára az esztergomi Római Katolikus Tanárképző Főiskolán, a békéscsabai Tanárképző Főiskolán, a szegedi Tanárképző Főiskolán, valamint a szarvasi Tanárképző Főiskolán képeznek. Szlovák nyelvet lehet még hallgatni a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán és a budapesti ELTE Bölcsészettudományi Karán.

A szlovák kisebbség egyetlen hetilapot jelentet meg ezer példányban. A Magyar Televízió hetente 25 percet sugároz a szlovákok számára. A Magyar Rádió naponta 2 órányi, főként regionális műsort sugároz a szlovákok számára.

A 103 településen, ahol a szlovák kisebbség él, csupán mintegy 5–6 evangélikus lelkész és alig 10 katolikus pap ért vagy elvétve még beszél is szlovákul. Legnagyobb részük nyugdíjas korú.

A szlovák kisebbség helyzete Magyarországon nemzetiségi szempontból rossz. A magyarországi szlovák kisebbség jelenlegi állapotának egyik oka a hosszan tartó asszimilációs politika, melynek betetőzését a 60-as évek elején bevezetett oktatásügyi törvények jelentették, ezek a szlovák nemzetiségi oktatás tulajdonképpeni felszámolásához vezettek. Azt is el kell mondani, hogy 1946 után az áttelepítések során, amikor főleg a szlovák értelmiség képviselői távoztak Magyarországról Szlovákiába, a szlovák kisebbség Magyarországon maradt része jelentősen meggyengült. A magyarországi szlovák községek az országban szétszórtan helyezkednek el, és lényegében tartósan el vannak zárva anyanemzetüktől. Részletesebben e helyzet okaival éppen az említett tanulmány foglalkozik.³.

Emlékezetem megőrzött néhány földinkkel való magyarországi találkozást.

1991 februárjában magyarországi utunk során Vladimír Mečiarral és a küldöttség további tagjaival Szarvasra és Békéscsabára is ellátogattunk, s ott találkoztunk az ottani szlovákokkal. Békéscsabán jártunk a szlovák általános iskolában, a Tanárképző Főiskolán és a Szlovák Házban, ahol földijeink szoktak összegyűlni. A velük való találkozás szívélyes volt. Észrevettem, hogy a szlováktudásuk már meglehetősen gyenge. A Szlovák Ház könyvtárában sem volt túl nagy a szlovák könyvek választéka. Beszéltünk arról, hogyan segíthetnénk a szlovák könyvekkel és iskolai segédeszközökkel való ellátásukban. A segítségünket kérték ahhoz, hogy venni tudják a szlovák televízió adását.

Földijeink spontán módon vissza-visszatértek a gondolathoz, nem lehetne-e Békéscsabán sörgyárat létesíteni, ahol minden szlovák sört gyártanának. Nekem ez az ötlet megnyerte a tetszésemet.

1993 őszén ellátogattunk a szegedi Tanárképző Főiskolára. Milan Hamada, Vladimír Petrík, Peter Zajac, Tibor Žilka irodalomtudósok, Karol Vlachovský, a budapesti Szlovák Kulturális Központ igazgatója és én egy Dominik Tatarkáról rendezett találkozón vettünk részt a szlovák szakos hallgatókkal és pedagógusokkal.

A rendezvény után a magyarországi szlovákok képviselői végigkalauzoltak bennünket Szegeden.

Jól emlékszem, milyen lelkesen és hozzáértéssel beszélt egyik földink Szeged történetéről s főként a város néhány régi szép épületéről. A magyar történelem iránt érzett büszkeség volt ez.

A kisebbségekről szólva, nem hagyhatjuk említés nélkül két külföldi utunkat: az Aland-szigetekit és a bulgáriait.

1992 márciusában az SZNT küldöttségével az Aland-szigetekre és Finnországba látogattunk.

Az Aland-szigeteket 6500 Svédország és Finnország között elterülő sziget alkotja. Lakosainak száma megközelítőleg 25 ezer, s ebből 10 ezer a fővárosban, Mariahamnban él. Ami az általuk beszélt nyelvet illeti, teljes egészében svéd nyelvű lakosságról van szó. 1921-ben a Népszövetség úgy döntött, hogy az Aland-szigetek autonóm, demilitarizált területként továbbra is Finnországhoz fognak tartozni.

Az autonóm önigazgatás legfőbb szervének, a Landstingnak az első ülésére 1922 júniusában került sor. A Landsting házszabálya már 1922 óta összhangban áll a finn parlament házszabályával. Az alandi parlamentnek 27 tagja van. A helyi parlament hatáskörébe tartozik minden olyan kérdés, amely általában véve „a helyi önigazgatás” hatáskörét képezi (az oktatásügy, a kultúra, az egészségügy, a régió gazdasági fejlődése).

1970-től, amikor az Aland-szigetek a NATO Északi Tanácsának egyenjogú tagjává váltak, a Landstingnak jogában áll bizonyos nemzetközi szerződésekkel kapcsolatban is véleményt nyilvánítania. Ha például nem hagyná jóvá egy bizonyos állammal megkötött kulturális, oktatásügyi vagy egészségügyi szerződést, az Alandon nem lépne érvénybe. Ez addig is kiterjed, hogy ha mondjuk, az Európai Unióba való belépésről tartott népszavazás Alandon negatív eredményt hoz, e szigetek nem válnának az EU tagjává.

(Azalatt, míg Alandon tartózkodtunk, az alandi parlament éppen az Aland-szigetek Európai Unióba való belépéséről tartott szavazást.) A finn állampolgár csupán öt évig tartó ott lakás után szerezhet honosságot a szigeteken. A helsinki központi hivatalok és a marinhamni helyi szervek közötti teljes levelezés svéd nyelven folyik. Az Aland-szigeteknek saját zászlójuk és saját postai bélyegük van, az ebből származó bevétel a helyi költségvetésbe folyik be. Alandnak egy állandó képviselője van a finn parlamentben.

Alandon Olaf Jansson, az alandi parlament elnöke fogadott bennünket. Külsejében az egykori vikingekre emlékeztetett bennünket. Aland számára ma előnyt jelent, hogy Finnországhoz tartozik. Svédország keretei közt csupán egy idegenforgalmi régió lenne a svédek számára (jóllehet a valóságban most is az). A fővárosban felkerestünk egy könyvtárat, amely korszerű felszereltségével nem egy a nagyvilágtól távol eső helyet idéz.

Aland lakosai a múltban halászatból éltek, ma az idegenforgalomból.

Szép befejezése volt ottlétünknek az Olaf Jansson által rendezett díszvacsora a kikötőben horgonyzó régi hajón. A hajó belsejében megnéztük a tengerészeti múzeumot, s azután már csak a válogatott tengeri étkeknek hódoltunk. Az alandiak azután 1992 májusában viszonozták látogatásunkat, s jöttek el hozzánk Szlovákiába.

(Finnországban találkoztunk Ilka Souminennel, a finn parlament elnökével. Ilka Souminen a jobboldali Nemzeti Koalíciós Párt képviselője.)

1992 februárjában Bulgáriába látogattunk. A repülőtéren Stefan Savov, a Bolgár Köztársaság Népgyűlésének elnöke fogadott bennünket, aki éveken át politikai fogolyként ült börtönben. A repülőtéri találkozás, amely fogadás is volt egyben, igencsak elhúzódott. Stefan Savov szólt a politikai ellenzék üldöztetéséről a kommunista uralom alatt Bulgáriában. Találkoztunk Filip Dimitrovval, Bulgária Minisztertanácsának elnökével, akivel azután mint ellenzéki politikussal még néhányszor volt alkalmam találkozni.

Stojan Ganev külügyminiszterrel való találkozásunk alkalmával a miniszter közbenjárásunkat kérte a csehszlovák szövetségi kormánynál, hogy Bulgária is társulhasson a visegrádi hármakhoz. A bolgárok szerint ezt éppen Prága ellenezte.

Találkoztunk Zselju Zseljev bolgár elnökkel. Zselju Zseljev filozófus, tagja volt a kommunista pártnak, később ellenzéki lett. (Zselju Zseljev Viktor Volkovval, a bolgár kormány alelnökével, külügyminiszterrel 1991 februárjában Pozsonyban jártak.)

Külön az emlékezetembe vésődtek a kormányzó párttal (a Demokratikus Erők Szövetségével) és az ellenzékkel (amelyet a volt kommunisták alkottak – a Bolgár Szocialista Párttal) való találkozásaink.

A Demokratikus Erők Szövetsége több politikai pártból jött létre, s a török kisebbség (a Törökök és Muzulmánok Jogainak és Szabadságjogainak Védelmére Alakult Mozgalom, vezetője Ahmed Dagan) támogatásával tudott hatalmon maradni.

Bulgáriában több mint egymillió török él, s legalább félmillió a muzulmán hitű bolgárok és romák száma.

A beszélgetések során érezhető volt a kommunistaellenes csoportosulás –amely ráadásul még a török kisebbségtől is függött – bizonytalansága. Az ellenzéki képviselőkkel, a volt kommunistákkal való találkozásunkon viszont épp ellenkezőleg, látszott, hogy egységes tömörülésről van szó.

(1991-ben Bulgáriában választások voltak. A Demokratikus Erők Szövetsége győzött, második helyen a volt kommunisták, a Bolgár Szocialista Párt, a harmadik helyen pedig a Törökök és a Muzulmánok Jogainak és Szabadságjogainak Védelmére Alakult Mozgalom végzett. Egyetlen párt sem alakíthatott egymaga kormányt. Az új kormányt a Demokraták Szövetsége alakította meg a törökök támogatásával, Filip Dimitrov miniszterelnök vezetésével. A törökök maguk közvetlenül nem vettek részt a kormányalakításban, hanem maguk helyett bolgárokat jelöltek a kormányba.

1992 őszén a törökök szakítottak a Demokraták Szövetségével, egyesültek a szocialistákkal, és a parlament bizalmatlanságot szavazott Dimitrov kormányának.

Zseljev köztársasági elnök újra megbízta a Demokraták Szövetségét, hogy alakítson kormányt. A hosszan tartó tárgyalások nem vezettek eredményre. Végül a törökök megvonták támogatásukat a Demokraták Szövetségétől, s így az elnök felkérte a szocialistákat, hogy ők alakítsanak kormányt. De ez is sikertelenül végződött, mivel a törökök őket sem támogatták. Politikai válság állt elő. Hosszú huzavonák után hivatalnokkormányt hoztak létre Luben Berov vezetésével. Ez a kormány egészen 1994 őszéig volt hatalmon. 1994 őszén választásokat tartottak, amelyen a szocialisták abszolút győzelmet arattak és kormányt alakítottak. Azóta a Demokraták Szövetsége és a törökök ellenzékben vannak.)

Szófiában a Bojana rezidencián voltunk elszállásolva. Ez zárt térségben álló, sok zölddel körülvett kisebb paloták együttese, ahol a hivatalos látogatások zajlanak.

Kontrasztként érzékeltük, mikor reggel a tudomásunkra jutott, hogy Szófiában a rossz gazdasági helyzetre való tekintettel éjjelre kikapcsolják az áramot.

Ugyanezt tapasztaltuk plovdivi látogatásunk során is. Szegénység, kedves emberek, egy öreg úr, arisztokrata fellépéssel, aki a műemlékeket mutogatta nekünk.

A kisebbségek sorsán és problémáin töprengve gyakran jut eszembe még a kommunizmus idején történt találkozásom Ernest Bindáccsal, aki lengyel területen élő sziléziai német volt.

Ján Čarnogurskýnak s nekem a Lengyelországban élő 6 millió sziléziai német erőszakos kitelepítéséről és lengyelesítéséről beszélt. Szólt saját kultúrájukról és irodalmukról.

„A történelemben semmit sem lehet hosszú távon eltitkolni” – mondta végül. Majd hozzátette: „A lengyelek szeme előtt még meg fog jelenni a sziléziai németekkel kapcsolatos igazság.”

Öreg kontinensünkön vannak államok, amelyek a kisebbségek problémáját „megoldották”. A kérdés csak az, hogy milyen áron.

Göncz Árpád különböző alkalmakkor üdvözletét küldte nekünk, s ezért már hosszabb ideje érlelődött bennünk a gondolat, hogy esetleg baráti látogatást teszünk nála. Végül 1996 augusztusában került erre sor. A. Nagy László, Rudolf Chmel, Peter Zajac és én felkerestük Budapesten, a Budai-hegyekben levő magánlakosztályán.

Magyarország első asszonya üdvözölt bennünket, de azután a finom hidegtál mellett már magunkra hagyott.

A földszinten levő nagy hallban, ahol ültünk, függnek az elnök kedvenc képei. Egy Szőnyi István és egy nagy tájkép Mednyánszkytól, amelyet az elnök különösen kedvel. Csaknem három órát töltöttünk ott. Beszéltünk a posztkommunista Európáról, a nyugati országokról, a szlovák–magyar viszonyról, a kisebbségi problémákról.

Az elnök az európai problémákat bizonyos távlatból látja, kész öröm őt hallgatni. Magyarország természetesen szeretne minél hamarabb valamennyi nyugat-európai struktúra részévé válni. Ezt szem előtt tartva céltudatosan építi kapcsolatait Szlovéniával és Olaszországgal. Magyarország még a kommunizmus idején történelmi szerepet játszott a keletnémetek Nyugat-Németországba jutásában, s ily módon közvetve Németország egyesítésében is. A jelenlegi Németország ennek természetesen tudatában is van. Magyarország jó kapcsolatokat ápol Ukrajnával.

Az eszmecserében a magyar–szlovák kérdést sem kerülhettük meg.” Budapest és Pozsony között nincs probléma. De létezik a kisebbségi probléma... Szeretném, ha tudnák, hogy a mai Magyarország már nem a Horthy-Magyarország... beszéljünk az önigazgatásról, hiszen az, hogy az emberek a saját dolgaikat maguk igazgassák, természetes dolog...” – így tekint a jelenlegi problémákra a magyar elnök.

Azután még hozzátette: „Mindenütt a világon, ahol népeink szóba kerülnek, azt mondom, hogy mentalitásban a legközelebb állunk egymáshoz...”

Göncz elnök nemrégiben Szlovéniában tett látogatást. Milan Kučan szlovén elnök a legjobb fajta szlovén borból adott neki útravalót.

Göncz Árpád most elmagyarázta a felszolgáló pincérnek, hol tartja ezt a bort.

S így látogatásunk befejezéseképp jó kis szlovén bort iszogatva átléptünk a tiszta szlovák–magyar térség határán.

Jegyzetek

1. Strední Evropa, 1990. 6. évf., 17. sz., Národnostní konflikty ve střední Evropě, Józef Darski, 228–239.o.

2. Menšiny a autonómia v západnej Európe, Správa Minority Rights Group, London. Megjelent az MRG-Slovakia alapítvány segítségével, a PHARE Democracy Programme támogatásával, Pozsony 1995.

3. Postavenie slovenskej národnostnej menšiny v Maďarsku. Kiadta a magyarországi Szlovák írók és Művészek Társasága, valamint a Magyarországi Szlovákok Szabad Szervezete