Búcsú az álomkereskedőtől

Amikor február kilencedikén a galántai Esterházy-kastély pinceklubjában egy Kalligram-est meghívottjaként Talamon Alfonz volt a beszélgetőtársam, még nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk. Hogy is sejthettem volna, hogy a végzet már a kert alatt ólálkodik és lecsapni készül? Hogy amíg mi irodalomról, kultúráról váltunk szót, valahol messze felbőg egy autómotor, kattan a tengelykapcsoló, meglódulnak a kerekek és a sötétedés elől menekülve, mégis egyre mélyebb éjbe érve s egyre gyorsulva vonszolják-röpítik nyugat felé a rettenetes acélkarosszériát, mely a diószegi faluvégen még éjfél előtt megmérkőzik az időben és térben messze-távol egyik legígéretesebb emberfővel, Fonzi koponyájával.

Az egyenlőtlen, barbár küzdelem végkimenetele nem lehetett kétséges – és hét hosszú, gyötrelmes hónapon keresztül mégis az volt. Fölcsillant a remény. De csak azért, hogy annál fájdalmasabb legyen a veszteség. Csak vak remény volt. Irtózatosan tökéletes talamoni sorsdramaturgia. Az álomkereskedő legutolsó utazása. A kómás történetszövés. A szinte már vegetatív mélységekbe nyúló cselekménybonyolítás.

Még fel-felderengtek arcaink az ébenfeketébe gomolygó homályból, át-átszúrődtek cafatokra tépett, kásássá passzírozott mondataink, ám az egymásba nyíló ablaktalan szobák végtelen során bolyongván végletes mértékben megnőtt a szagok, az érintések szerepe, de a végtelen legvégén, a legeslegutolsó szobában ott állt az az ódon fényképezőgép, melynek objektívjén végül megjelent az a tarka, napsütötte táj, a ligetes erdők, fasorok, sással benőtt csatornák, tavak szabdalta rétek és gabonaföldek, az egy helyben robogó, egyetlen pillanatba sűrűsödő végtelen. A végtelenen túli. A végtelen szenvedésen túli. A megkönnyebbülés. A rév. A révész. S az egy helyben imbolygó ladik..

S amikor az objektív egy végső tekeréssel végre a mindenség egészére kitárult, s a létezés minden ízét, minden szegmensét befogta és a részletek felett eluralkodott az a nyugodt, földöntúli ragyogás, a kép hirtelen kimerevedett. Elképzelhetetlenül gyönyörű volt. Ezt már nem lehetett színesíteni, sem kiegészíteni – nézni kellett. Bentről befelé. Aztán már benne. Szüntelenül. Időtlenül.

Az álomkereskedő túladott portékáin; maga is álommá vált. Életében sohasem vásárolt fel szentimentális, külcsínyükkel tetszelgő, hiú magukat kellető álmokat. A rémálmok hínáros, mocsárgázos, ködöt pöfékelő lapályain-vadvizein vágott át, hogy túlnan méltó árura alkudhasson. Sikerrel járt. És élete vége felé megtért álmainak éterien tiszta kelméivel, fél kézzel félretolva a sást kilépett az ingoványból és elénk gurította megszenvedett derűjének szövetgöngyölegét, nem kendőzve el a viszontagságos útja során esett iszapfoltokat és tépéseket sem, mert tudta, ezek adják meg a hitelesség patináját, s hogy a szennyeződés, a szakadások – ha ki igaz küldetésben jár – mind-mind pontosan a megfelelő helyre kerül, ékkőként ragyog, s meddő a legrafináltabb prózaszerkesztési technika, a legagyafúrtabb időszerkezet is, ha valaki nem éli meg mélységeiben is a maga idejét, ha csak tükrön futkározik és néha-néha visszainteget.

Talamon Alfonz nem írónak volt profi, hanem létezőnek. Ráadásul olyan mélyen érző, sorsát – a sorsot – minden zsigerével érzékelő, átérző létező volt, aki létélményeit meg tudta írni. Egyetlen formát ismert: amit lényével teljesen ki tudott tölteni. A létezés volt a formája. A szellemi létezés.

Talamon Alfonz nincs többé.

Talamon Alfonz most már mindörökre van.