Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. november / Budapesti vér; A ház; Október

Budapesti vér; A ház; Október

           

Budapesti vér

                 

Az ágyon fekszem. A plafon fehér. Hajszálrepedések. Ha beleférnék, meddig jutnék el? A testem ólommal kitömve. Nem bírok megmozdulni. A nyelvemet előretolom egy kicsit. Foltos tengeri muréna a mélyben. Nyálkás és undorító. Az ólom nagyon nehéz. Nagyon nehéz, mert... mert nagyon sűrű. Én viszont levegő vagyok. Fölöttem öt emeletnyi szomorúság, öt emeletnyi görcs. Az iszapból kiemelkedő hideg, fekete test. Rozsdás vaslemez a víz alatt. Vért izzadva nem csinálok semmit. Felfalom önmagam. Kifordítom a fejem, és felkínálom a kutyáknak. Mindig tudtam, hogy így lesz. Talán nem mindig. De már elég régen. Vissza kéne menni, leásni a zsíros, fekete földbe. Belenézni a száraz, odvas fába. Lebegek az időben, mint hajszál a víz tetején. Nem süllyed el, olyan, mint a bőr. Egy kis atom szemével próbálom nézni a világot. Egy szemöldök végén elálló szőrszál egy atomja. A nemi szervek finom bőrének egy atomja. A gyomor belső felületét borító réteg egy atomja. A padlószőnyegben nyüzsgő atkák valamelyikének egyik csápja végén lévő atom. A Naprendszertől távolodó kődarab felületének egy atomja.

Tűz a nap, színes sátrak, a homok a sátor árnyékában hűvös, azon túl égeti a talpat. Anyámék napozni mentek, unatkozom. A sátrunktól harminc méterre bozótos kezdődik, ez a WC. Némelyik csenevész ágon klozetpapírt lobogtat a szél. Nem tudok úszni, a vízbe csak pár méterre merészkedem. A part mentén hülyülök a hullámokkal. Beleugrom a fehér tajtékba.

                 

Lehet, hogy akkor kezdődik az egész, amikor kirúgnak a suliból, és egy másik középiskolába megyek át. Vagy talán még korábban, amikor a városban és a Vidámparkban csavargok iskola helyett. De lehet, hogy nem is kezdődött soha, hanem mindig ez volt, csak én nem vettem észre. Ezt a piszkafa osztályfőnöknőm, aki végül kiteszi a szűrömet a suliból, úgy fogalmazza meg: későn érő típus. Van valami hideg gyűlölet ebben a nőben a magamfajta emberekkel szemben. Szenvedéllyel és precízen írja be a rossz jegyeket.

„Csak hulljon a férgese!” – mondja egyszer. El is hullunk egypáran. Ez a hullás tart még most is, de mondom, nem akkor kezdődik, csak a megerősítése valaminek, mintha azt mondaná ezzel, te nem ide tartozol, te nem vagy közénk való! Eddig oké, rendben is volna a dolog, csak az istennek se tudom kideríteni, hogy hová való vagyok én. Mindig van valami szarság, bármit csinálok; túl lusta, túl lassú, túl fiatal, túl gyenge. Ezért aztán leginkább nem csinálok semmit.

Folytatódik az ereszkedés. Az idő szétfolyik, mint a higany, pedig a tíz körmömmel kapaszkodom belé. Nincs pardon. Arcok vesznek körül, kezek, lábak, testek. Kérdeznek, beszélnek, én meg motyogok valamit. A mese folytatódik. Apám megigazítja a szemüvegét. Soha nincs vége.

                       

Akasztott ember vagyok, a katonák alattam vonulnak. Egyik-másik felnéz. Néha beszélnek hozzám. Nem értem, mit. Füleim ott hevernek lábaim alatt, a sárban. Az ég szürke és esőt ígér. A világegyetem az ágyamban összpontosul. Egyik kezem a fejem alatt, a másik a hasamon. Én vagyok a világegyetem, a szívem a központ. Az utcáról felhallatszik a motorberregés. A lehúzott redőnyön át is hallom a teherautók légfékjeit. Lassan kinyitom a szemem, csak résnyire. A plafon még mindig a helyén. Kiszáradt a szám. Felkelek. A konyhában vizet iszom. A mosogatóban, egy tányér zsíros felületén utat mart magának a csapból csöpögő víz.

                     

Az előtérben ülünk a szünetben, a kopott plüss székeken. Hátunk mögül, a nagy üvegtáblákon át besüt a nap az udvarról. A tömeget nézzük. Főleg a lányokat. Ügyet sem vetnek ránk.

– Nézd, azt a barnát! – mondom Pistinek.

– Aha, látom, öregem.

– De szeretnék bicikliülés lenni, apám, esküszöm, ha még egyszer születnék, bicikliülés lennék.

Odajön Tóni, kezében egy üveg kólával.

– Mi van?

– Szomorúság – nézek rá.

– Mi jön most?

– Matek – morogja Pisti, még mindig a lányt bámulva.

– Nincs kedvem hozzá, az öreglány úgysem venné észre, ha nem lennénk ott. Nem lenne hiányérzete, az biztos, szenilis már, örül, hogy él, nem emlékszik az arcokra – mondom.

– Na, lépjünk le! – nézek fel Tónira.

– Jó – mondja.

– Tűnjünk el, de most! – motyogja Pisti.

Hátul megyünk ki az épületből, a tornaterem mellett, az öltözőknél. Átvágunk a focipályán, a túlsó oldalon, a régi kocsibejárónál kimászunk a kerítésen. Három megállót megyünk villamossal, az első ABC-ig. Egy üveg borra elég a pénz.

Az ABC mögött füves terület, néhány bokorral.

Lefekszem a fűbe, Tóni egy bottal nyomja be a dugót az üvegbe. Pisti mellém ül. Amikor kiürül az üveg, felkapom, és odébb dobom.

– Menjünk ki a Dunához! – mondja Tóni.

– Várj egy kicsit! – mondom, és lendületből ráugrom az üvegre.

Puha a föld, nem törik el rögtön. Egy nő jön arra kisgyerekkel. A gyerek előreszalad, megbotlik és hasra vágódik. Az anyja odaugrik.

– Gyere innen, kisfiam, még elvágod magad, ezek itt üveget törnek!

– Na, gyerünk! – Pisti megbokszolja a vállam.

                     

Lemegyünk a Dunához, ott vagyunk egész délután.

Alkonyodik, mikor elindulunk hazafelé.

             

Sötétedik. Kinézek az ablakon, a szemközti buszmegállóban három ember áll. Egy öregasszony és egy szerelmespár. Elnézek a földszintes házak fölött.

                       

Emlékszem, gyerekkoromban a háztetőkről azt gondoltam, mikor kibámultam az ablakon, hogy nem is háztetők, hanem valami más, nem is ember készítette építmények. Mintha nem csak én lettem volna más akkor, hanem az egész környék is.

                       

Szeretném felidézni azt a napot, hónapot, évet, ami valamiféle fordulópontot jelentett. Persze hülyeség fordulópontról beszélni, alapjában véve minden a régi. És mégis. Talán a dimenziók változtak meg. Vagy csak én, a világ maradt olyan, amilyen. Minden ugyanolyan. Szürke massza. Szenvedek még vagy tíz percet, aztán bekapcsolom a magnót.

Ramones – I don’t care.

               

Amikor más stílusú zenéket kezdek hallgatni, az egész gyűjteményemet kiviszem a Duna-partra, kazettákat, lemezeket, mindent. A kazettákból kis dombot csinálok, a lemezeket széttöröm és a kis dombra szórom. Egy lemeztasakból készítek gyújtást. Felgyújtom az egész szent szart. Serceg a műanyagmáglya, ami nem ég rendesen, azt széttaposom. Egy lemezt nem tudok széttörni, dühömben bevágom a folyóba. Úgy repül, mint egy csészealj.

                 

Szabad vagyok.

               

                   

A ház

                 

Nem sütött a nap, mikor elindultam otthonról. Negyed óra múlva, a meredek kis utcában megnyomtam a csengőt. Amikor hozzáértem, egy esőcsepp esett a kezemre.

– Bassza meg!

Zoli alsógatyában nyitott ajtót. Méla undorral vakarta a hasát.

– Mi van, elaludtál? – kérdeztem.

– Aha, de mindjárt kész vagyok. A konyhába mentünk.

– Ennem kéne valamit – nézett körül.

– Majd eszel később. Te, figyelj, a kazettáim megvannak még, szeretném már hallgatni őket?!

– Meg. De kettőt kölcsönadtam a Kicsinek – felelte egy cigivel a szájában, és leült a hokedlire.

– Azért közben öltözöl, ugye?

– Hát persze – fújta ki a füstöt.

Lerángatta a szék karfájára halmozott ruhák közül a narancssárga farmerját. Közben kijött a szobából az anyja, magas, lompos nő, karikás szemekkel. Iszonyú lassú mozdulatokkal kezdett el kávét főzni.

– Csókolom – mondtam.

Végül is taxival mentünk. Már vártak. Barbár, a barátnője és még két ismeretlen srác. Az egyik épp egy rekesz sört tett be a kocsiba, mikor megérkeztünk. Barbár a kocsi mellett állt, egyik karjával a tetőre támaszkodott, a másikkal a lányt karolta át.

– Azt hittem, nem jöttök, tettünk már egy kört.

– A, nem, csak...

– Na, szálljatok be!

Hétszemélyes dzsip volt, kényelmesen befértünk hátra. Barbár is beszállt a volán mögé, mellé beugrott a csaj. Elindultunk.

Az autópályán, egy nagy lejtőn száznegyvenre gyorsult fel a kocsi. Nem néztem tovább a kilométerórát. A hátsó ablakon bámultam kifelé. Később előhalásztuk a söröket, szerencsére volt nálam nyitó. Kajáltunk, ittunk, közben eleredt az eső. Nem nagyon, épp hogy szemerkélt. A poros ablakon csíkot húztak az esőcseppek.

– A kurva anyját az esőnek, pont most. Na, nem baj, azért fürdünk? – kérdeztem.

Senki nem felelt.

Néhány kilométer után lejöttünk az autópályáról, alsóbbrendű utakon haladtunk tovább.

– Mindjárt ott leszünk – szólt a csaj – , legalábbis remélem! – tette hozzá.

– Ez egy falu? – nézett ki Zoli az ablakon.

Az út két oldalán jellegtelen, kockakertes házak álltak egymás mellett.

– Valami olyasmi – feleltem.

– No, itt kel lefordulni – vigyorodott el Barbár, és kitette az indexet.

Tíz perc múlva a parton voltunk. Egy fa alá parkoltunk, a víztől pár méterre. Az egyik srác labdát húzott elő egy hátizsákból, kiugrott a kocsiból, a labdát két kézzel feldobta a levegőbe maga elé, kivárt egy másodpercet, és lábfejjel hatalmasat rúgott belé.

– Ez igen! – szóltam oda neki.

– Jössz? – nézett rám.

– Naná! – mondtam, és a labda után rohantam.

Nem sokat játszottunk, vizes volt a fű, egy párszor elvágódtam, vizes lett a nadrágom is. Zoli nem focizott velünk, tudtam, hogy utálja. Bent ült a kocsiban, és sörözött egyedül. Benéztem hozzá a vezetőülés felől.

– Mi van, nem dugod ki a képed a kasztniból?

– De mindjárt – és elkezdett feltápászkodni félig fekvő helyzetéből. Láttam, hogy berúgott.

– Nehogy orra ess, kisfiam!

– Orra? Milyen orra? – vigyorgott rám.

– Jól van, csak mondtam.

A két srác közben levetkőzött, és arra készültek, hogy megfürdenek. Húsz fok alatt volt a vízhőmérséklet, az tuti. Nem tartottam velük. Barbár közben a lányai szórakozott. Először a parton kergette végig, de nem tudta elkapni, nem volt valami jó futó, viszont kitartó volt, mint egy buldog. Végül megadta magát a csaj. Utána birkózás volt műsoron. Barbár nem kímélte sem magát, sem a lányt. Elgáncsolta, és egy majdnem szabályos csípődobással földre vitte.

– Barom – nézett fel a földről a csaj, de látszott, hogy tetszik neki. Zoli épp a fa tövében hányt, amikor visszamentem hozzá. Elfordultam, nem bírom a hányó embert. A vizet néztem és a néptelen partot. Kis idő múlva előkerült Zoli.

– Megártott a sör? – kérdeztem.

– Aha, ilyen még nem fordult elő, nem értem. Megyek, lefekszem egy kicsit. – Kinyitotta az ajtót, és befeküdt a kocsiba!

Barbárék közben befejezték a hancúrozást, és odajöttek.

– Figyelj, tábortüzet csinálunk! Csak fa kellene! – mondta.

– Honnan a bánatból? Itt minden vizes – feleltem.

– Nekem van egy ötletem, öregem! – vigyorgott.

– Éspedig?

– Szétnézünk ott! – a szomszéd telekre mutatott. A telek közepén egy félig kész ház állt.

Az olcsó hálókerítés túloldalán, a ház mellett deszkák, nejlon- és papírzsákok hevertek szanaszét a térdig érő gazban.

Barbár bakot tartott egy kerítésoszlop mellett. Beugrottam a telekre.

– Te nem jössz? – szóltam vissza.

– Dehogynem – mondta, és két kézzel belekapaszkodott a hálóba.

– Taposd le, úgy könnyebb! – mondtam. Nekigyürkőzött, de nem nagyon ment neki a dolog.

– Na jó, addig én szétnézek odabent.

A ház szó szerint félig volt kész, csak a vakolatlan téglafalak álltak. Az ablakok üresen bámultak a part felé. A tetőn csak az egyik oldalon voltak cserepek, a többi részen kilátszott a tetőszerkezet. A túloldalon volt a bejárat, egy kis teraszról nyílt az ajtó, amire néhány lépcső vezetett fel. A terasz közepén betonkeverő gép állt, mellette kis sóderkupac. Az ajtónak vastag furnérlapot támasztottak, szorosan előtte egy fém bak volt, olyan, amilyet a kőművesek használtak. A furnér mérete nagyjából egyezett az ajtónyílás méretével. A bakot apránként félrerángattam, nem akartam, de aztán meggondoltam magam, és a terasz széléig húztam; még egy tolás, egy búcsúrúgás, és a rozsdás vas lebukfencezett a járda széléről.

A furnérlappal már könnyebb volt a helyzet, hatalmasat dördült a betonkeverő gépen, amikor rádöntöttem. Barbár kiabált valamit a kerítés felől, nem értettem, mit akar, és az az igazság, nem is érdekelt.

Beléptem a házba. Örültem, hogy nincs most velem senki. Szerettem egyedül mászkálni néptelen, elhagyott helyeken. Imádtam a romos, ódon házakat, a gazzal fölvert kerteket, a kihalt erdőket. Ez a ház, mondjuk, nem volt sem ódon, sem romos; pár hét múlva valószínűleg fehérre meszelve, kiglancolva fogja hirdetni a tulaj gazdagságát a parton. De azért jól éreztem itt magam egyedül.

Az első helyiség, valami előszobaféle, tök üresen ásított, csak a padlóján volt némi betontörmelék. Egy boltíves ajtón mentem be a következő helyiségbe, körülbelül háromszor akkora volt, mint az előző, padlóján szétszórva deszkák, újságpapír, kartondobozok, homok, betondarabok, az egyik sarokban félredobva nejlonszatyor. Megpiszkáltam a lábammal, üres volt. A fal mellett találtam egy piros nyelű csavarhúzót, a műanyag nyélen bevágások, ütések, horzsolások nyomai voltak, mintha harapófogóval tépték volna a műanyagot, olyan volt, mint egy darab szétmarcangolt hús. Megpróbáltam elképzelni a kezet, ami utoljára fogta, és a fal mellé tette. Végigsimogattam az ütéseket, bevágásokat, a feltépett műanyagrészeket. Az ellapított fém végét a körmömmel kapargattam végig, szemügyre vettem a legapróbb sérüléseket is.

A szobából korlát nélküli betonlépcső kanyargott az emeletre. Mikor végeztem a csavarhúzóval, zsebre dugtam, és elindultam fölfelé. A lépcső hasonló kis előtérbe ért, mint a lenti, ebből viszont három ajtó nyílt három irányba. Azon mentem be, amelyikről úgy gondoltam, a partra látni. Ez is nagy szoba volt, valamivel talán kisebb, mint az alsó, padlóján a szokásos deszkadarabok, szögek, nejloncafatok, újságpapír. Az ablakhoz mentem, kíváncsi voltam, mit vacakolnak Barbárék, furcsa volt a csend is. Nem tudom miért, de óvatosan néztem ki az ablakon, mázli, hogy nem dugtam ki a fejem, mert a parton egy rendőrautó állt. A dzsip is ott volt még a fa alatt. Azonnal visszahúzódtam. Végiggondoltam a menekülési lehetőségeket; vagy itt bújok el a házban, vagy megpróbálok meglógni az ellenkező irányba, a kertek alatt. A falhoz lapultam. Bíztam Barbarákban, tudtam, hogy még véletlenül sem fognak elárulni.

De még várnom kell. Még egyszer kinézek, megnézem, mi újság odakint. Az ablak alá másztam, és az egyik saroknál óvatosan lenéztem a partra. Szabvány igazoltatásnak tűnt a dolog. Két rendőr állt nekem háttal. Körülöttük volt az egész társaság. Zoli is ott volt, őt is előhalászták a barmok. A harmadik rendőr a kocsiban volt, nyilván a rádióval szórakozott.

Az egyik rendőr beszélt, és a kezében tartott valamit maga előtt. Megismertem, mik azok, a haverok személyi igazolványai voltak. Visszahúzódtam az ablaktól. Várnom kell még, ha elmennek a zsaruk, akkor minden oké. Motorberregést hallottam kintről. Ez a dzsip hangja, megismerem. Mi a franc? Hová megy az a hülye?! Kinéztem az ablakon, a dzsip a bekötőúton ment épp kifelé, utána pár méterre a rendőrautó.

– Hót ez kurva jó! Itt hagytak!

Átrohantam a szobán, a lépcsőhöz. Megindultam lefelé. Már majdnem a földszinten voltam, mikor meggondoltam magam. Meg sem mozdultam, csak bámultam magam elé egy percig.

Menjek utánuk? Minek? Jól érzem itt magam. A rendőrök is okoskodnának. Hülyék.

Visszamentem az ablakhoz.

Kezdett alkonyodni, a felhők elvonultak, a sárgás nap a túlsó part felett lebegett, valami fátyolszerű piros felhő is beúszott alá. Igazi giccs! De most tetszett.

Kiültem az ablakba, végignéztem a néptelen parton, a víz nyugodt volt, alig fodrozódott. A távolba néztem, de nem láttam vitorlásokat, ennek valahogy örültem.

A zsebemben kitapogattam a csavarhúzót.

               

                       

Október

                       

Jolival találkoztam a büfénél. Akkor már hetek óta Tihanyban lakott. Nyár végén lépett le otthonról, azóta hol felbukkant, hol eltűnt. Gondolom, pénzért jött most fel.

Leültünk egy asztalhoz, hátizsákját letette a szék mellé. Gulyáslevest ettünk, vagy mit, utána meg túróscsuszát. Éhes volt, napok óta alig evett. Falta a kenyerét, pedig száraz volt, mint a macesz. Kaja után szivarokat vett elő, a nyaralóból nyúlta le, volt kicsi, nagy, mindenféle. Rágyújtottam a legnagyobbra. Közben teli szájjal mesélni kezdett.

– Nem hiszed el, miket csinálok, hogy pénzt szerezzek. Mindjárt itt a tél, és a rohadékok mégis mindent drágán mérnek, csak azért, mert ugye Balaton. Jóformán csak kajára költök, és így se oké.

– Aha, szóval miket csinálsz?

– Délelőtt bementem egy könyvesboltba, körbesétáltam, mint aki keres valamit, persze, amit tényleg akartam, arra oda se néztem. Megvártam, amíg a sétálgató eladó elfoglalt lesz, mázlim volt, egy öregasszony kezdett nyavalyogni valami hülye könyv miatt. Szóval a végén sikerült két albumot betűrni a pulcsim alá. Az egyik egy ilyen színes szobrászati szar volt, tudod nagyalakú. A másik egy kisebb fekete-fehér. Na, mindegy, egy rongyot adott a kettőért az antikvárium. Meg volt még egy kis pénzem, úgyhogy most egy ideig nyugi lesz. Majd meglátjuk. A múltkor két napig nem ettem, azt nem akarom még egyszer, teljesen kivoltam.

– Hát ne is, zörögnek a csontjaid, egyél még egy sutit!

– Á, szar ez a túrós, majd máshol.

Hozott még egy kancsó vizet, én ittam egy sört.

Füstöltünk és beszélgettünk. Úgy döntöttem, lemegyek pár napra Tihanyba.

– Hozzál meleg cuccot, mert a ház kurva hideg, csak az egyik szobában van hősugárzó! – figyelmeztetett. – Meg kaját is kell venni, egy hete tésztát eszem kakaóval. Más nem volt, pedig felforgattam a konyhát.

– Na jó, menjünk, hazaugrom a cuccokért, meg szólok anyámnak. A maradék kenyeret bedobálta a vizeskancsóba.

– Nagyon száraz volt... – mondta ártatlan képpel. Röhögtünk.

A ház előtt várt, amíg felmentem a cuccaimért. Nem akartam, hogy anyám találkozzon vele, még elkezdené faggatni.

A Déli pályaudvar alatt, az ABC-ben bevásároltunk. Kenyeret, sajtot, konzervet, egy üveg rumot. Ezt kijövet, a bejáratnál felbontottam. Feltartottam az üveget.

– A hazára!

– A hazát leszarom! – mondta. – A haza is leszar engem.

– Aha. De akkor mire?

– Magunkra! Ez az, magunkra!

Meghúztam az üveget, és odaadtam neki. Fintorogva nyelt egy kortyot, nem nagyon ivott alkoholt.

– No, még egyet, Apa! – mondtam.

Egy kis görnyedt öregasszony nyomakodott ki az ajtón. Egyik kezével egy kocsit húzott, a másikban szatyor. Megemelte felé az üveget.

– Csókollak, Nagyi!

Erre megállt, letette a csomagjait, és azt hiszem, valamit elkezdett mondani. Nem hallgattuk végig a szöveget, elindultunk fel a vonatokhoz. Mázlink volt, majdnem üres volt a kocsi. Hiába, elmúlt a nyár, lassan megint tél lesz, utálom a telet. A szürke eget, a latyakban ide-oda csoszogó embereket, a szelet, a hideg utcákat, a pállott szájakból kicsapó büdös leheletet, ami dérként fagyott meg a kétnapos borostán, a száj körül.

Szinte éreztem azt az elbaszott hangulatot, amit a téli Budapest áraszt. Kinéztem a vonatablakon a gyomos sínekre, ahol még nyoma sem volt hónak vagy jégnek. – El innen, a francba, valami jó meleg, csöndes helyre, valahová délre, Afrikába. Ez az, Afrikába kéne menni, ahol tenger is van. Egyik kezem egy néger csajon, a másik a tengerben, nem, ez nem jó! Egyik kezem a csajon, ez oké, a másikban egy üveg sör, nem, ez se jó! Legyen a másikban is egy csaj, és heverésszünk napernyő alatt. Ez az, ez így kurva jó! Na, nézzük tovább! Az egyik csaj melleit simogatom, a másik pedig...

– Kérsz rumot?

– Tessék?

– Idd meg a rumot!

– Ja, jó, kösz!

– Mit néztél a sötétben?

– Semmit. Csak gondolkodtam.

A vonat lassan elindult. Megint az ablakhoz fordultam, az arcomnál egy barna folt volt az üvegen. Mi lehet? Hányás, szar, rozsda? Rozsda az üvegen? Na, mindegy.

Hirtelen felkapcsolták a villanyt, a gusztustalan sárgás fényben még sötétebbnek tűnt a kocsin kívüli világ. Rajtunk kívül ültek még a kocsiban vagy hárman, az egyik egy barna hajú lány volt. Szemezni akartam vele. Rám se bagózott.

Megpróbáltam aludni, most valahogy nem ment, pedig emlékszem, régebben a buszon is elaludtam néha. Jolit néztem, ő már aludt. Szája egy kicsit nyitva, fejét benyomta a sarokba, a szürke vasúti függöny a füle mellett lengett, néha előrejött, és eltakarta az egyik szemét. Lábát feltette mellettem az ülésre, talpáról száraz sárdarabok estek a műbőrre.

Előhalásztam a cigit, rágyújtottam. Egy ideje Memphisi szívtam, tetszett a sas a dobozán, talán ezért, nem tudom. Jó ideje nem tudtam semmit, és nem is akartam tudni. Eltévedt utasként éltem ezen az idegen bolygón, utáltam a helyet és lakóit egyaránt.

Idegen testként mozogtam egy élő szervezetben, néha csodálkoztam, hogy nem vet ki magából. Egyszerűen nem akartam beépülni, azon gondolkoztam, hogy lehet-e így élni?

Miért ne lehetne? És mi lesz később?

Semmi. Föl fog falni, és észre sem veszi.

Feltettem én is a lábam az ülésre, a lányt kezdtem nézni a másik oldalon. Olyan kis kalapszerű valamit viselt a fején, amit szalagavató bálokon látni néha a táncos lányokon. Kicsit furcsán hatott ezen az embertelen vonaton. Valamit olvasott. Haját copfban hordta, egyik vállára vetve, leért majdnem a melléig. Megpróbáltam elképzelni ruha nélkül. Kis mellei voltak, azt innen is láttam. Gimnazista, lefogadom, a fiúja meg valami balfasz, aki matekot vagy fizikát korrepetál a magamfajtának délutánonként. Pénzért persze, és kézen fogva sétálgatnak, és moziba mennek szombat esténként. No és virágot is kap a randevún a kicsi.

És hétvégén, amikor a szülők a telken vannak, a szemüveges csótány megdönti a kanapén a csajt.

De nem lesz semmi gond, a mama ezután is mosolyogva hozza be a süteményt a fiataloknak.

Miért is ne? Jó srác a Szemüveg, lazán veszi az akadályokat, sportol, diplomás, jó családból. Élete nyitott könyv, semmi görcs, gátlás, kibaszás. Jó parti a babynek, az biztos.

Baszódj meg, Szemüveg! Mit szólnál, ha elvenném a nődet, levinnénk Jolival a nyaralóba egy kicsit hancúrozni, erre mit lépnél, okostojás?

Szeretném látni az arcodat, amikor megtudod, csak egy pillanatra, istenem, de jó lenne!

Kár, hogy lehetetlen, képtelen vagyok ismerkedni, azt hiszem, elröhögném magam, és elhajtana a fenébe. Meg különben sem tetszik annyira, hogy akárcsak megmozduljak érte.

A lány hirtelen letette a könyvet, és papírzsebkendőt vett elő a táskájából. Keresztbe tette a lábát, orrfújás közben rám nézett. Fújás után két gyors törlés, papírzsebkendő vissza a táskába. Aztán felvette a könyvet, és olvasni kezdett.

Mit láthatott? Két srác a másik oldalon. Az egyik alszik, a másik őt nézi. Sovány arc, rövid, molyrágta haj, foltos nadrág, bakancs az ülésen. Itt lehet a gond, nem én vagyok a matekverseny győztese, nem én vagyok a nyerő ember.

Megint az ablakhoz fordultam, kint teljes a sötétség, csak időnként látok távoli fénypontokat.

A vonat néha váltókon megy át, imbolyog és csattog a kocsi. Joli feje az ellenkező irányba lendül, majd megint vissza egy kicsit. Nem ébredt fel.

Óvatosan felálltam, és elindultam a kocsi vége felé. A WC előtti térben sötét volt, megálltam középen. Az egyik ajtót félig nyitva hagyták, odaléptem, egyik kezemmel megtámaszkodtam a falon, a másikkal megfogtam az ajtót, lenéztem a vonat mellé. Olyan volt, mintha betonkeverő gépbe nézne az ember, a hangja is hasonló. A töltéskövek összefolytak a sebességtől. Mennyivel mehetünk? Elég gyors. Talán ilyen a pokol, fekete ajtó, mögötte semmi, hideg szél fúj belőle.

Visszamentem. Joli már ébren volt.

– Hol voltál?

– Vécén.

– Nemsokára ott leszünk, kb. 20 perc. Még megáll vagy két helyen. Basszus, hogy beesteledett. Nem mondom, fűthetnének egy kicsit jobban.

– Aha, fel kell öltözni! – mondtam.

– Barom vasutasok, még ezt se tudják, á!

A vonat lassított. Ijesztő hangok jöttek alulról. Kinéztünk, de nem láttunk semmit, csak a szurok sötétséget.

– Mi van?

– Asszem’ Balatonfüred – mondta Joli.

Leszedte a hátizsákját a tartóról, és előhúzott egy doboz körtelevet.

– Még délelőtt vettem – mosolygott. Kirágta a doboz sarkát.

– Fel kellett volna rázni, így elég szar lesz. Mindegy, adj egy kortyot! Joli megint a zsákban kotorászott, előhúzta a bőrdzsekijét.

– Hideg van – közölte.

– Naná, jön a tél.

– Öregem, ha tudnád, milyen jó kis anyagot hoztam! – A belső zsebében matatott. Egy nejlonzacskót rántott elő.

– Ide nézz, basszus, jó száraz, hajszárítóval csináltam.

– Aha, muti! Csak nehogy olyan legyen, mint a múltkor! Majdnem megkergültem.

– Á, felejtsd el, ez sokkal jobb. Figyuzz, van cigid?

– Van, de ne itt! Még elfelejtünk leszállni.

– Csak egyet, na!

– Nem érted? Nem akarok a vonaton belőve szerencsétlenkedni! Majd ha megérkeztünk, oké?

– Ó, basszus, legalább nekem!

– Na jó. – Elővettem egy doboz olcsó cigarettát, mindig hordtam magamnál. Kivettem egy szálat, kihúztam belőle a dohányt.

– Tessék.

Joli a zacskóból az ablak alatti kis asztalkára szórt egy kis szárított kendert. Szájába vette az üres cigarettát, és elkezdte felszívni. Mikor kész volt, tüzet adtam neki.

– Elhagytuk Füredet, elhúztak a fények.

– Nemsokára, nemsokára – dúdoltam. Joli épp egy hatalmasat szívott, a feje olyan vörös lett, mint a cékla.

– Meg ne szakadj! Úgy nézel ki, mint akinek szorulása van.

Rám nézett, és kirobbant belőle a nevetés.

– Megfulladok!

– Dehogy fulladsz, kisfiam, szívjad csak!

Joli szívott. Hatalmasat. Lent tartotta, amikor nem bírta tovább, lassan kifújta.

– Na, milyen? – kérdeztem.

– Még nem tudom – felelte gyorsan, és szívott még egyet. Körtelevet szopogatva néztem Jolit, ahogy üldögélt a füstben, kezében a rövid kis spanglival. Megint kifújta, éreztem a kender jellegzetes szagát. A csajra néztem a túloldalon, éppen engem figyelt. Jolit nem láthatta, háttal ült neki. Füst van. És? Remélem, hogy nem kezd vészféket rángatni.

– Szia! – köszöntem oda.

Nem válaszolt, visszatért a könyvéhez. Kis majom – gondoltam.

– Mi van, kinek köszöngetsz? – kérdezte Joli.

– Annak a lánynak, nézett – mondtam.

– Ja. Ismered?

– Nem tudom.

Joli elkezdett röhögni, mindig röhögött, ha szívott. Tulajdonképpen nem látszott rajta, csak a szemei csillogtak veszettül.

– Hu, olyan ez a vonat, mint egy elefánt, nem?

– Elefánt?

– Aha, olyan, tisztára olyan, nem? Bent ülünk az elefánt seggében, nem hallod? Morog, zörög, fingik.

– Elefánt, jó, hogy nem már víziló.

– Víziló! Ez kurva jó, ez nagyon jó! Joli görcsösen röhögött.

Összeszedtük a cuccainkat és kinyomultunk az előtérbe. Még mindig sötét volt, a falnak támaszkodtunk, vártuk, hogy a vonat megálljon. Hatalmasat fékezett, a vécéajtó mellettem becsapódott, sikoltó hang hallatszott a kerekek felől. Nem vártam meg, amíg teljesen megáll, felrántottam az ajtót.

– Ugorj! – rikoltotta Joli.

– Hülye vagy? Valakinek a nyakába?

– Ugorj már!

– Jól van, ugorj te, ha akarsz!

– Nem mersz?

– Nem hát.

– Na, figyelj!

– Mindjárt megállunk, ez már semmi, az előbb ugrottál volna! Joli nem hallgatott rám, kilépett a vonatból.

Az első lépcsőről néztem. Pár métert futott, egyszer megcsúszott, majdnem elesett, de csak majdnem, végül megtalálta az egyensúlyt.

Tudtam, hogy nem lesz semmi gond, Joli ilyen volt, hülyeségben, marhulásban király, a többi nem tartozik rá. Ötven méterrel odébb leszálltam én is. Vártam a felém kocogó Jolit, felszállók voltak egypáran, leszállók viszont csak mi ketten. Végignéztem az üres peronon, a vonatablakok valamennyire megvilágították, a beton nedves volt, tíz foknál nem lehetett több, egy pillanatra éreztem a tél szagát. Sötét és hideg ez a tél. Már majdnem fáztam, mire odaért Joli.

– Gyerünk a buszhoz, mindjárt indul! Átrohantunk az állomáson. Joli leelőzött.

– Bent áll – kiáltotta hátra –, nyomás!

Elértük persze, szerencsénk volt, ahogy felszálltunk, elindult.

– Ez ránk várt, öregem – mondtam.

– Óránként jár, ott szarakodhattunk volna az állomáson.

Beültünk a busz végébe, a vezető nem kapcsolta fel a villanyt, ennek örültem.

– Merre van a Balaton? – kérdeztem.

– Arra! – bökött ki Joli a sötétbe. Kinéztem arra, nem láttam semmit.

– A házba hogy jutottál be, még nem mondtad?!

– Az ajtón van egy hosszúkás ablak, alul betörtem az üveget annyira, hogy a kezem beférjen, felnyúltam, és kinyitottam a kilincset. Basszus, ez volt a legnehezebb, majdnem elvágtam a kezem, még mázli, hogy sovány vagyok, befértem az ablakon.

– Az ablakon közlekedsz? – kérdeztem.

– Egy pár napig így volt, de aztán találtam kulcsot.

– Nem veszik észre az ablakot?

– Á, nem hiszem, kutya sincs a környéken ilyenkor, hazahúztak Pestre. Meg általában csak estefelé jövök elő, a függönyöket meg behúzom, a villany miatt.

– Tisztára, mint az elsötétítés, kurva jó! – lelkesedtem.

– Aha.

– Mennyit megyünk még?

– Még három megálló – mondta Joli.

A busz most a parton ment egy darabig, kinéztem, és megláttam a sötét vizet.

– Még sose láttam télen – mondtam az ablaknak.

– Semmi különös, az egészben az a jó, hogy alig van ember ilyenkor – felelte Joli.

– Valami kaja van otthon? – kérdeztem.

– Van még egy doboz fánk, ha nem akarsz konzervet, majd kisütöm. Láttam, van még sör egy rekeszben, meg apám whiskyjei vagy két üveg, de egy biztosan.

– Zseniális, öregem! Ez nagyon jó! Ez kurva jó!

– Kaja, pia, csak a harmadik hiányzik, a francba! Most mi lesz?

– Semmi – mondtam –, le vannak szarva! Még jobb is így, öregem!

– Aha, jobb is így, persze – mondta Joli. – Gyere, leszállunk! Előreevickéltünk a középső ajtóhoz.

Egy emelkedőn szálltunk le a koromsötét megállóba. Mikor elment a busz, feltűnt valami.

– Te, itt csend van, hallod?

– Hallom, és? Menjünk, mert éhes vagyok!

– Ez kurva jó! – Hátba vágtam Jolit.

Elindultunk lefelé egy meredek köves úton. Öt perc múlva a kerítésnél voltunk.

– Ehhez nincs kulcs, át kell mászni – közölte Joli. – Én megyek előre, majd add át a cuccokat! És vigyázz, ha mászol, ne csörögjön a lánc, mert messzire hallatszik!

– Azt mondtad, nincs itt senki.

– Mondtam, persze, de lehet, hogy valami fasz mégis itt dekkol. Sose lehet tudni, ezek állatok.

Áthámoztam magam a kerítésen.

– Apám, majdnem beleültem a villába, kurva kerítés!

– Mondtam, hogy vigyázz! – röhögött Joli csendesen. Átvágtunk a kerten, megmutatta az ajtót.

– Látod, itt törtem be!

– Aha.

Bent a nappaliban állati rendetlenség fogadott, mintha a bútorokat ide-oda tologatták volna. Az asztalon egy halom újság, üvegek, szétszórt dohány, rajzlapok, ceruzák.

– Rajzolgattál? – kérdeztem.

– Próbáltam – mondta. – Na jó, elkezdem a kaját, mert sose végzek. Ott van a sör a szekrény mellett, meg itt van az anyag.

Letette a kis zacskót az asztalra.

Ledobáltam a cuccaimat, és leültem. Joli bevonult a konyhába. Körülnéztem, lépcső vezetett fel a szobákhoz, a lépcső alatt műkandalló, az egyik sarokban tévé, minden ablak, ajtó lefüggönyözve.

– A villanyt ne kapcsold fel! A tévé, az mehet, az nem olyan feltűnő – szólt ki Joli a konyhából.

– Jól van, ne izgulj! – feleltem.

Levettem a dzsekim, egyik lábam feltettem az asztalra, és rágyújtottam, felnéztem a plafonra és kifújtam a füstöt. Becsuktam a szemem és figyeltem a színes kis karikákat, foltokat.

– Mindjárt kész!

– Mi van?

– Mindjárt kész a kaja! – kiáltotta Joli.

Kinyitottam a szemem, és a konyha felé fordultam. Mintha gőzfürdőbe néztem volna, a füstben egy fekete nadrágos alak ugrált ide-oda. Odamentem az ajtóhoz.

– Ég a ház? Segítsek?

– Á, nem kell! Csak ez a kurva zsír, de nem volt más!

– Na jó, te tudod, de ne túl szenesre!

Visszamentem és kinyitottam egy sört. Majdnem a felét megittam egy hajtásra. Kedvem volt inni. A szemem elé tartottam az üveget. Átnéztem rajta a konyhába: zöld akváriumban, zavaros zöld lében fekete halacska vergődött.

– Na, mi lesz azzal a lángossal? – kiáltottam.

A halacska megállt.

– Jól van, na! Mi vagyok én, szakács? Nemsokára az asztalnál faltuk a fánkot.

– Te, apa, meddig akarod még ezt csinálni? – kérdeztem. – Mikor mész haza?

– Haza? Minek? Vagyis nem tudom – nézett rám.

– Apád feljött hozzánk, épp otthon voltam.

– És?

– És kérdezgetett, hogy hol vagy, meg mi van. Én meg adtam a hülyét. De az volt az érzésem, hogy tud mindent, nem tudom, miért. És otthagyott egy levelet.

– Levelet?

– Igen, egy levelet neked.

– És hol van?

– Otthon, nem hoztam el. Gondoltam, nem érdekel. Joli nem válaszolt.

– Majd odaadom, ha feljössz.

– Jó – felelte. – Az van, hogy tényleg nem tudom, mikor megyek haza. Majd ha végképp meguntam mindent, majd akkor, érted?! Most nem tudok – mondta egyszuszra.

– Oké, nem erőltetem a dolgot, csak eszembe jutott.

– Nem tudom, bazdmeg, nem tudom. Most más terveim vannak. Hollandiába fogok menni.

– Minek? – kérdeztem.

– Üzletelni, élni, halni.

– Aha.

– Behozunk egy kis anyagot, úgy veszik, mint a cukrot. Felnyitottam még egy sört.

– Én is elmennék veletek. Öregem, de elmennék!

Joli nem válaszolt, majszolta a fánkot, zsíros ujjait törölgette, szipogott.

– Elegem van az egészből! – mondtam. – Néha szeretném felégetni ezt az egész szart! – Felálltam az üveg sörrel, és a teraszajtóhoz mentem.

Joli bekapcsolta a tévét. Félrehúztam egy picit a függönyt, és kinéztem. Sötétséget láttam és saját magam tükörképét. Visszamentem az asztalhoz. Egy darabig állva bámultam a tévét. Jolival felbontottuk a whiskyt, és együtt röhögtünk a reklámokon meg a sok baromságon. Aztán kilőttük a tévét és elszívtunk két spanglit, Joli előadta szokásos röhögőgörcsei egyikét. A szófosás is rájött ilyenkor.

– A múltkor megpróbáltam habpatronnal, hű, az kurva nagy volt! Elszálltam, mint az állat, marhára betéptem. A Zotyóval elmentünk valami moziba, utána, hű, bazdmeg, azt ki kell egyszer próbálnod! Aztán kimentünk kocsival Szentendrére, ott meg hülyültünk a Duna-parton, aztán benyomultunk egy presszóba, valami szar töményt ittam és rosszul lettem, na, ott szívtam azt a spanglit, amitől jobban lettem, ott az utcán. Aztán hazafelé jöttünk vagy százzal, lekapcsolt lámpákkal éjjel, tudod milyen az? Tudod?

– Nem – mondtam.

– Mint a halál, basszus, mint a halál! Csak mész bele abba a sötétségbe és nem érzed a sebességet, és belesüppedsz a sötét falba, öregem, az volt az igazi!

– Nem lehet valami jó – vetettem közbe.

– Nem hát! És épp ez benne a jó, öregem, nem tudod, hogy mi történik a következő pillanatban.

És mesélt tovább Jolik szakadatlanul, fáradhatatlanul. Egy ideig hallgattam még, talán nem is őt, csak a hangot, egy békétlen, nyughatatlan hangot, egy ismerős, régi hangot, egy megálló, újra elinduló repedtfazék hangot, a haverom hangját. És láttam is őt a konyhából kiszűrődő fényben, láttam keresztbe tett lábait, magyarázó kezeit, sovány arcát, láttam egy füstölgő cigarettát, az izzó parázzsal a végén, egy kéz tartotta, az én kezem. Hajnalban ébredtem föl, arra, hogy fázom. A széken ültem lecsúszva, ugyanott, ahol este. Joli nem volt sehol, feltápászkodtam, a nyakam elzsibbadt, az egyik bokám fájt. Elhúztam a függönyt és kinéztem a szürkületbe. Tökéletes. A félhomályos kert, térdig érő fűvel, lent a kertkapu és a kerítés. Azt képzeltem, hogy itt élek, emberektől távol, a hegyoldalon, hajnalban kelek, kilépek a kertbe, megnézem a fákat. Ezt kéne csinálni, így lehetne élni! Talán ezt kerestem mindig, ezt a kertet, ezt az ember nélküli hajnalt, távol mindentől. Ez hülyeség! Nem keresek semmit, jó, lehet, hogy álmodtam, de nem kerestem, az biztos! Eljöttem az ablaktól, átvágtam a szobán, és fel a lépcsőn. Két ajtó volt egymás mellett, benyitottam az elsőn. Zárva volt. A másodikban aludt Joli, egy emeletes ágy alsó felén. Nagyon kis szoba volt, két ágy, semmi más, a földön egy hősugárzó állt közel az ágyhoz.

Levettem a bakancsom meg a pulóverem, és felmásztam az emeletes ágyra. Jó meleg volt, azonnal elaludtam. Délben keltünk fel leizzadva. Joli a maximumon hagyta a hősugárzót. Leslattyogtam a nappaliba, és felhoztam két sört.

– Kérsz? – kérdeztem.

– Kösz, nem. Úgy igyál, hogy kaja az nincs – mondta Joli.

– Úgy iszom – mondtam.

Lefeküdtem az ágyra, és vártam, hogy elfogyjon a sör.

Joli a konyhában matatott valamit. Egy ablak volt a szobában, közvetlenül az egyik ágy fölött. Odatérdeltem az ágyra, kint sütött a nap, sárga avar borított mindent az ablak előtt.

Lementem a konyhába Jolihoz.

– Mit csinálsz? – kérdeztem.

– Ezt kóstold meg! – odanyújtott egy bögrét. Zavaros lötty volt benne, íze iszonyú rossz.

– Mi a szar ez?

– Máktea. – felelte Joli.

– Ez kurva szar, öregem. – mondtam.

Joli nem foglalkozott ízekkel, majdnem az egészet megitta.

– Járjunk egyet, menjünk le a partra! – ajánlottam.

Joli letette a bögrét, az utolsó korty fekete löttyöt kiköpte.

– Menjünk.

Kimentünk a kertbe, le a kerítéshez. A kertek alatt tíz perc volt az út a vízhez. Nem láttam még ilyen néptelennek a Balatont.

Kimentünk a mólóra, teljesen egyedül voltunk. Sirályok vijjogtak köröskörül, a túlsó partot nem láttam, szürke köd volt a helyén.

Joli kezdett beállni, néha nem nagyon értettem, hogy mit beszél. Megbántam, hogy nem ittam több teát. Köveket dobált a vízbe, hívott engem is, de én mást szúrtam ki magunknak.

– Csónakázni fogunk, apám! – mondtam.

– Hogyan csónakázni? – nevetett Joli.

– Ott vannak, nem látod? A parton, szépen egymás mellett. Odamentünk a csónakokhoz, Joli beugrott az egyikbe.

– Nem lehet, bazdmeg, ezen lánc van!

– Azon nincs! – mutattam egy fehér kis csónakra. Elővettem a sörnyitót.

– Ezen csak drót van, apafej. Joli beszállt a végébe.

– Vágd el! Vágd el! – kiabálta.

– Inkább segítenél!

Ő húzta, én vágtam. Nem volt nehéz. Lapát nem volt, kézzel kellett evezni. Fárasztó dolog, ötven méter után megálltunk pihenni.

– Átmegyünk? – kérdezte Joli.

– Naná! – feleltem.

Elszívtam egy cigit, utána nekifeszültünk megint. Kétszer pihentünk még, már fél óra is eltelt, hogy elindultunk, vagy több, nem tudom, a víz is sodort közben, éreztük. Visszanéztem a part felé, de nem láttam a kikötőt.