Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. november / Tranzitus

Tranzitus

Pontosan tudni, hogy mikor kezdődött.

Pontosan másfél évvel ezelőtt. Típusos eset, a mamillária pseudoekzemás tünetei, kérlek. Viszket? Természetesen. Igen erősen. A felületén bőrpír, érdes tapintású. A páciens szerint olyan volt, mintha a szél kifújta volna. Krémezni kezdte. Száraz a bőre, kérlek, a kezét minden kézmosás után babakrémmel kezeli. Egy kézkezelő. Mind erősebben igényli a zsírutánpótlást. Öröklődőnek tartja. Állítása szerint anyja, anyai nagyapja is érzékeny bőrű. Sajátos körülmény-összejátszás: az apja is, de kevésbé. Közlése szerint egy ízben krómsavas gumitól, talán foszforsavtól (megengedőleg: együtt) kirepedt néhány ujja. Egy évvel ezelőtt króm- és jódérzékenységet állapítottak meg. A csernobili katasztrófa utáni első hétvégén tyúkhúrt szedett anyja pintyeinek (zebrapintyek: Kisapu és neje, néhai Gyöngyszem, Nagyapu és neje, néhai Tündi, esetleg fordítva, nagy a zűr, szóval öt pinty összesen, vagyis öt élő, mivel özvegy Pompon is él, továbbá eleven Kisapu és Gyöngyszem lánya, Dongó is, nemkülönben árva Szúnyog, aki Gyöngyszem két megboldogult lányának fiú unokatestvére, és jelenleg Dongó életének párja), a tyúkhúrt napsütötte, füves terepen szedte, emlékezete szerint két nappal az eset után, ahol fogási felület van a kezén, megvastagodott a felhám, érzéketlenné vált, majd minden krémezés ellenére mélyen behasadozott, némely helyen vérzett is. A beteg úgy találja, hogy a megvastagodott hám mély hasadásai és a pikkelyszerű, lemezes szaru-pattogzás nagyon hasonlít a krómos vagy/és foszforos bőrreakcióra. Úgy véli, nem azonos a kettő, mivel a krómos vagy/és foszforos hatás után az elszarusodott felület egyrészt nem volt érzéketlen, másrészt nem hámlott, csak a vérző húsig behasadt. Kérlek.

Kérlek szépen.

A mamillária bőre pirosabb a szokottnál, a krémezésnek betudhatóan viszketés és száradás már nincs, azonban érzéketlen. A bimbó fényes, pereme előtüremkedett, a közepe beljebb van, engem a lánycsöcsű almára emlékeztet.

Klasszikus emlőrák-tünet. A burjánzás a hámtól befelé terjed.

Ha nem rosszindulatú, akkor prerákos, azaz rákmegelőző állapot a neve.

Le van szarva.

Valószínűleg meghaltam. Az ellenkezőjére nincs bizonyítékom. Amikor hat éves elmúltam, a húgom skarlátot kapott. Én vért apámtól, mert neki hajdan volt skarlátja, az immunitást így akarták belémplántálni, hogy megússzam. Transzplantáciánozás.

Hogy az édeshúgom meg ne fertőzzön.

Nem ő fertőzött meg, hanem a padtársam, aki nem kapta el a betegséget, azonban együtt játszott a Lacikával, aki később a kórházban szobatársam volt. Alig előttem érkezett: a lappangási idő valószínűleg két hét.

Amikor mindenféle előlem dugdosott könyvből megtudtam, hogy az élet lappangási ideje kilenc hónap, illetve a fiúk általában késnek, tehát körülbelül kilenc hónap – ennyi viszonylagosság közepette erősödött meg a tudatomban az, ami Lacika halála után vert bennem gyökeret, amikor az egyidejűleg fellépett bárányhimlő és mumsz miatt különszobába vittek, hogy én ott akkor meghaltam valamikor, csak nem vettem észre.

Ki mondta, hogy a túlvilág máshol van?

Öröklét: tovább álmodjuk, mi történt volna, ha nem halunk meg.

A halálrettegés kicsorbult rajtam negyvenhét decemberének végén, vagy negyvennyolc januárjának elején.

Hátha élek.

Akkor a téma még hátravan.

Mert a negyvennyolcra forduló évben, tél havában megeshetett, hogy az öröktelen álmot éltem tovább. Emellett az szól, hogy Lacika akkor meghalt, és azóta nem találkoztam vele. Bár meglehet, hogy ebből a világból, ahol vagyok, a Lacika túlvilága az innen-onnansó, vagyis ő akkor csak tetszhalott lett.

Akkor én tetszélő vagyok.

Vagyis én vagyok a túlvilágon.

Honnan tudhatnám, hogy a túlvilág nem az igazi evilág-e?

Még senki sem tért vissza reklamálni, hogy rosszul halt meg, tessék neki helyette más meghalást adni, mert nem erről volt szó.

Mindenesetre más koordináta-rendszerbe került, amihez képest mi vagyunk a másvilágon.

Túl világon.

Más világon.

A bölcsesség: ismerni a kaput a kettő között.

Az erény: hinni, hogy van, aki nálunk is jobban ismeri.

A szépség: mulandó.

Az élet a halál lappangási ideje.

Tartama fém-, vagy kvarckoordinátákkal nem mérhető, pedig a homlokrovátkák mindig is ÉLETBEVÁGÁSOK

voltak.

De a paraméter nem a kronométer négyzete.

Hét óra felé várhatnám, hogy kevesebben ülnek az orvosnál.

Ha tudnálak,

most ismételgetnélek,

mert az áthalással nincs gondom,

de a szövegbiztonság tökéletes kell legyen.

(A tudomás anyja.)

Szókészlet nélkül nem megy.

*

Az ajtó kinyílik, kerekre nyíló nővérnősző nézi, elnézést kér a bajuszos ember, s mint tárgytól a festő, néhány lépés hátra, hunyorítva figyel. Igen, azt mondja, igen. Kérdez valamit, válaszolok valamit, bólint. Elnézést kér. Szóval itt, bocsánat, kis türelmet kérek. Mintha nem volna nekem mindegy negyvenhétnyolc óta

ugyanittott,

ahol december huszonnegyedikén este bezárulnak a bagoly ablakok, a családfő mindenhatósági fennköltekezés után erkölcsönzött dicső ábrázattal, csiling-markúan köszönti a falakat magukra húzókat, konyhából a borleves

más réteg: halászlé

lejön hozzátok a rántotthal

ellenkultúra: töltöttkáposzta

és a mákosguba

nem tudják, hogy bejgli csak másnap

és az élesztő ízű

NEHOGY AZT HIGGYE A HAL,

HOGY A KUTYA ETTE MEG!

Olyan nincs, hogy nem eszed meg, büdös kölyök, üres tányért akarok látni.

Utána meghatott csömör, buzgalomként éjféli részeg mise, forró ima száll a szokásborba fojtott ellenszenv fölé, mert ez úgy szép, hogy harangszó évig gyűlölelkezik, aki rokon.

Karácsonykor még holtbiztos, hogy éltem, csak a húgom hiányzott.

Ahol a két év egymásba ért, az átcsúszás kötőjelén láblógatva ült a bemutatkozó:

nevem Mór.

Meglátlak-e?

Kés, villa, holló: gyerekkezembe nem való.

*

Hollóbajszú mondja: tisztán kitapintható, ennyire érzékeny? babszemnél nagyobb daganat. Bocsánat ez hozzá...

Amikor nekiszorult az asztalnak, jobban fájt. Nagyon fáj? Igen.

Meg kell mondanom, mert az az elvem.

Megkérdezte a szépmellű, szeretsz, mondtam, nem, de tetszel, az elsőre megtudható az igazság. Fáj.

Mi lehet a neved?

Nevermore.

Nagyon tetszem? kérdezte Aki Alperes Lett.

Nem.

Pedig csinos vagyok, mindenem megvan.

Szerintem inkább okos vagy, mint szép.

Okos vagyok, de nagyon szép, mindenki megmondta, tudod te nagyon jól, hogy miattam mindenki irigyel téged, és miket össze nem hordanál, de engem nem lehet becsapni.

Az irigység sárga.

Szerintem inkább barna vagy zöld.

Ne mondd, hogy nem nőhöz mész.

Nem mondom.

Van pofád így a szemembe izélni?

Persze hogy van.

Te rohadt. Veled nem is áll szóba senki. Nincs olyan nő.

Így van.

Mi van így?

Amit mondasz.

Most miért csinálod ezt?

Mert igazad van. Rájöttél.

*

A bíróság a felperes hibájából mondja ki a felek válását. A felperes összeférhetetlenségét bizonyítja, hogy hozzá barátok nem jártak, beismerése szerint sincs barátja. Ugyancsak a beismerésből állapítja meg a bíróság, hogy a felek között az életközösség megszakadt, ezt követően a felperesnek fennálló házassága ellenére mással volt nemi kapcsolata. Ezért ki is maradozott. Az alperesnek más férfival kapcsolata nem volt.

Felperes ennek ellenére kezdeményezte a házasságuk felbontását, ezzel is alátámasztva, hogy összeférhetetlensége miatt a házasság társadalmi funkciója megszűnt. Jellemző, hogy felperes a két és fél szobából a nagyobbik szobát kérte a maga használatára ítélni. E szerint az alperes a kisebbik szobát és a félszobát kapta volna meg. Összeférhetetlensége ellenére kérelmezte, hogy a házasságból származó kiskorú György Ferenc gyermeket a bíróság nála helyezze el. Erre az esetre tartásdíj megállapítását sem kérte.

A rendelkezésre álló bizonyítékokból a bíróság egyértelműen megállapítja felperes kizárólagos felelősségét a házasság megromlásában. A kiskorú gyermeket a bíróság alperesnél helyezi el. Az öröklakás egyketted megosztása tulajdonjogát helybenhagyva a lakás kizárólagos használójaként alperest jelöli ki. Egyúttal megállapítja, hogy a fenti lakásban felperes rosszhiszemű, jogcím nélkül visszamaradt személy. Kötelezi felperest a lakás 15 napon belül történő elhagyására. Ennek fejében alperes a jövő hó 31. napjától számított egy éven belül részletekben tartozik 15.000,– azaz Tizenötezer Ft kártérítést fizetni felperesnek. Amennyiben felperes lakáselhagyási kötelezettségének a fenti határideig nem tesz eleget, a bíróság karhatalmi kényszerintézkedést foganatosít. Felperes mint rosszhiszemű jogcím nélküli lakáshasználó a lakhatásáról maga köteles gondoskodni.

A bíróság a perköltségek megfizetését felperesre hárítja, aki karhatalmi intézkedés esetén a továbbiakban felmerülő költségek megfizetésére is köteles.

*

Mikor lenne jó a műtét? Meg kell mondanom, ül le, és kulcsolja, mintha imára, apró kezeit, lehetséges, hogy a daganat rosszindulata, ez majd kiderül, szövettanra a műtét közben küldenénk... Azt hiszem, ezt helyes megmondanom.

Persze, jó tudni.

Az is lehetséges, hogy nem rosszindulatú, de ha mégis, jó százalékban gyógyítható, úgyhogy...

Nem ideges vagyok, hanem türelmetlen. Van még egy csomó dolgom. Mennyi van hátra, ha rosszindulatú?

Ezzel ne tessék foglalkozni.

Úgy osztom be a munkámat. Nem akarok olyasmibe fogni, amit már nem fejezhetek be. Akkor mást csinálnék.

Hát lehet tizenöt év is. De öt-hat biztosan, az szinte száz százalék. Meg azért, igazán mondom, véglegesen is meg lehet gyógyítani. Elég az idő?

Bőven. Szívesen veszem, ha több, mert élni szeretek, de elég. Annyira, hogy sürgős esetben legfeljebb két hét kell. Kidobnék egypár fölöslegessé váló papírt, írnék egy-két levelet, egy sereg telefon, ilyesmi.

Ne vicceljen ezzel a dologgal, mondja a nővér. Ne tessék ilyet mondani, szól az orvos félmosollyal és fejcsóválva.

Komoly vagyok, nem haladékot kérek, hanem

TÁJÉKOZTATÁST.

Mert nekem

„másoknak is

úgy a legjobb, ha nem hagyok hátra olyan dolgot, amivel nem tudnak mit kezdeni.

Neked nincs itt semmid. Két barátnőm tanúsíthatja, hogy már mindent elvittél a tárgyalás előtt. Ha akarod, megnézheted.

A szoba üres, függönyök nincsenek, a beépített szekrények üresek.

Mit keresel? szól valaki valahol. A ruháidat elvitted, itt nincs semmi.

Mielőbb. Mondjuk november hetedikén, már nem ünnep. Talán már aznap, ha nem foglalt a műtő, ügyeletesek leszünk, előre nem tudni.

Néhány ruhanemű azóta, jószívű kurvák szétosztogatták, rendszeretők kidobták. Ami maradt, gazdát talál. Akárkit. Arany? Amikor Ágit megkértem, hogy a zálogból kiváltott legelső jegygyűrűt, a keresztelőmre kapott láncot a kereszttel, meg a piszétől kapott medált nála hagyhassam, azt mondta, ne szarj be, nálam nyugodtan. Amikor a válás után már volt hova vinnem, azt mondta, mit képzelsz, az én jószívűségem ingyen van? Te itt enni is kaptál néha. Mit gondoljak meg?! Nem hagytál itt semmit. Neked aranyad? Ne röhögtess édesapám, és főleg ne követelőzz, amíg szépen vagy. Feljelentelek zaklatásért, ha nem lépsz le.

Mintha mással, máshol. A lánc egy kicsit, de

késfájdalom a baloldalon, szürkéből feketül a kép, és mi az Attila utca Mohácshoz képest. Az őseim nem vesztek ott. Akkor nem volnék. Ha mégis: egy-két ősöm már teher volt, vagy katonásdit játszott Szibinyányi Jank emlékét idézve.

Bimm-bamm. Bimm-bamm. Bimm a pápa – bamm rendeletére.

Lélekharang-estharang. Van pecsétgyűrűm. A monogram stimmel. Örökség lehetne a fiamnak.

Édesapád rosszul volt, annyira felizgatta, hogy ellenkeztél, ró meg a mostohám.

Apád kórházba megy, mondanám, de ő nem ellenkezik. Megy a gyűrű vándorútra. Jön az idézés, ha nem megy a tartásdíj. Lehet, hogy jár, de sajnálatomra ez már földi bíróság előtt érdemben nem tárgyalható.

*

Csadoros lány tesz-vesz. A fejemre itatóspapír-sapkát húzunk. A csador fölött lélek a szemben: életszerető. Megismételhetetlen előtaggal. Ami átdomborodik, megnyúlik, ívbefeszül, redőt vonz és libbent, arcátlan természetességgel suhogja:

sohasem.

A szájkosár mögül szavak és mosolyok csalhatok elő, az infúzió időnként csobban, mintha lelket cserélnénk liternyi elixírre. Egy kicsit csípni fog, szól lábujjhegyű hangon a lány, ezt be kell adnom, ettől megnyugszik.

Izgul? Barátságos mosoly a fekete bajusz alatt. A sebész élesre fent ujjait cérnakesztyűbe rejti, hogy ne lássam. Gumikesztyűt húz, igazgatja. Nem álmos még?

Tényleg csíp egy kicsit. A bal karom a műtőasztal alá csavarva, odaszíjazták, a jobb ölelésre várva kényszerfeszítve: kikötött ölelő, rajta ragtapasz, hogy az infúziós tű ki ne csússzon. Borotvált mellkasomból szemérmes mosollyal, ájtatos pofával néz a világba a férfiatlan hiperkétneműség tumora. Hatalmas cupákos hús zöld lepedőbe csavarva. Érzem, hogy hideg a bőröm, de nem fázom. Az előbb még nagyon szerettem volna megvakarni az orrom hegyét. Most nem érdekel.

Ha utána viszket még, majd megvakarom.

Az előtte véget ért, a fiatal test gyengéden rámhasal, átnyúl a szám fölött, barna folyadékot injekcióz az infúzió csövébe. Izmos dereka nyúlik, becsomagolt pucérságom szorongva ismeri fel a szabadság visszfényét, feszes mell kérdezi a semmitmondó időjárást kopasz emlőmtől, s akárhogy szeretne bókolni az öregedő test, pogány öngúny némít józanságra.

A varázslat azonban zsibong még, amikor az életszél szabad optikája fölülről a gúzsba kötött tetemet, alulról a hat szemű lámpát egymás felé hajlítva láttatja: a rövidesen kigyúló napkörök között nagyapám ül merev képet vágva, mert fényképezik, és rövidesen előbukkan nagyanyám lámpafeje, kissé mosolyog, de komoly, ahogyan bólogatva átszól, hogy ne siess, apró fiam, vigyázz magadra, akkora a forgalom, hogy még.

Ez az a pillanat, amikor átölelnélek.