Trója te feltört dió; SÁMSON; De anima sua.; Panasz; Csendélet, könyörgéssel
Trója te feltört dió
Kardok – megnyúlt esőcseppek
a föld porhanyós belében.
Bárányfelhők égszínkék páncélzaton.
– Patroklosz, szerelmem, lépj elő
a hullahegyből véresen!
Egy madár csüng le a háztetőről,
a követ markolja, vasmadár.
A kéményén ülök, feketén,
bámulok sátáni mosollyal,
zsebkendőmben őrzöm egy galamb kivájt szemét.
Trója ledőlt, és helyén hullákból emelt
dombot Poszeidón, az úr.
Habkönnyű kísértetek röpködnek fölötte éjjelente.
A lovat elnyelte a víz, csámcsogva morzsolta
szét, Néreiszek szorítkoznak törött darabjain.
Trója belepottyant a tengerbe,
ebbe a hűtlen tükörbe,
melyben büszkén nézegette magát éveken át.
SÁMSON
Hajamban rókák farka lobog.
Fogaim izzó fadarabok.
A megkötözött rántott egyet a
világ tengelyén:
fülébe apró csillagok potyogtak.
Az ég, e fából összeeszkábált tető
is ránk szakadt.
Szakállad, ó, hatalmas úr,
terítsd reánk védő paplanul.
De anima sua.
Tépkedjük lelkünk ragacsát, átkozva az ősi
káoszból belepottyant összeszokott kuszaságot.
Csillagaink fényútján lassan kúszik a semmi,
éjfeketén a tekergő csendkígyók szeme villog.
Nyugszik a mindenség feneketlen zsákba csavarva,
holt bolygók szédülnek a lelkünk ködmozsarába.
Panasz
esténként tisztára mosom
bukott angyalok égő köntösét
naponta merülnek belém
porlandó csontjaik
és folynak apró fölsebzett csillagok
– tátongó aranyhalak világom fekete partjain –
a hold füléből véresen
Csendélet, könyörgéssel
Fakadj ki ránk ég, te vízzel teli hólyag!
Fullánkjaink meredeznek.
Tátva a szánk.
Nyelvünkkel fentük késeinket.
Fölöttünk széttárt női lábak.
Dél van.
A combok között a nap
izzva a csúcsra ért.