A Különbözőség és azonosság

Az identitás problémája az elmúlt néhány év kelet- és közép-európai értelmiségi vitáinak egyik újkeletű témája. A társadalom stabilitását megalapozó korábbi identitások – hangzik az érvelés – hanyatlóban vannak, s újfajta identitások vannak kialakulóban, melyek destabilizálják az egyént mint szilárd, egységes szubjektumot. Ennek kapcsán sok szó esik az „identitás válságáról”, melyet a jelenkori társadalmi és politikai változások egyik velejárójának tekintenek.

Az identitás akkor válik problémává, amikor valaki többé már nem biztos abban, hová is tartozik, amikor megkérdőjeleződik helye a múltra vonatkozó narratívakban és a másokkal való kölcsönös kapcsolatok hálójában, illetve kérdésessé válik, hogy ezt mások mint jogosan elfoglalt helyét elfogadják-e. „Identitásnak – írja Z. Bauman – azt a próbálkozást nevezzük, hogy meneküljünk ebből a bizonytalanságból.”

„A zsidó sorsról nem akkor kezdtem-e gondolkozni, miután keményen tudtomra adták, hogy nem tartozom a nemzethez?” – írta Juraj Špitzer. „Mintha minden embernek azonkívül, hogy megszületett, tartoznia is kellene valahová. A véletlen műve volt, hogy éppen Szlovákiában, és éppen zsidónak születtem.” Koherens, szilárd és biztos közösségek nem szembesülnek ilyen problémákkal. Az identitás ezekben a közösségekben az élet élvezésének módozataiban bennefoglalt háttér hallgatólagos része.

Hadd világítsam meg két további példa segítségével, mit is értek „az identitás problémáján”. Az egyik egy ismeretlen által Ahad Haamhoz, a szekuláris zsidó mozgalom egyik elindítójához 1947-ben intézett levélből való: „Akit mi zsidónak mondunk, aki szereti népét, irodalmát, kulturális örökségét... de aki ugyanakkor a természetben és a természetjogban hisz, nem pedig Istenben, a teremtőben – vajon az ilyen ember zsidó vagy nem zsidó?”

A másik példa egy litván politikusnak és történésznek, B. Genzelisnek az UNESCO ez év márciusában tartott Filozófiai Fórumán elhangzott írásából származik: „Mit jelent világpolgárnak vagy európainak lenni... és ugyanakkor litvánnak, katolikusnak és szociáldemokratának... Lehet-e valaki semmi, azaz lehet-e nemzeti és kulturális azonosság, szemlélet és meggyőződés nélkül?”

Az olyan kérdések, mint a „Zsidó-e még az ilyen?” vagy „Hogyan lehet valaki egyszerre kozmopolita és litván?” megfogalmazhatók úgy is, hogy „Mik vagyunk?” vagy „Közülünk való-e az ilyen, vagy már egy Másik?”

Az ilyen kérdésekre nem léteznek kész és egyértelmű válaszok. A Másik és az Én nem stabil, kötött entitások, melyek felfedhetők, s felfedettségük révén biztosítják és állandósítják azt az érzést, hogy azok vagyunk, amik, hanem inkább a történelem, a kultúra és a politika folyamatos játékának függvényei.

Úgy tűnik, mintha a modern világban bizonyos közösségi formák, amelyekhez tartozunk – vagy legalábbis feltételezzük, hogy tartozunk –, mint a faj, az osztály, a nem, része lenne az önmagunkról alkotott képnek. R. Scruton szerint „az ember létállapotának velejárója, hogy az egyén csak azért létezhet és cselekedhet autonóm létezőként, mert előbb valami nagyobbal tud azonosulni: egy csoport, osztály, nemzet tagjának, valamilyen rend részének tudja magát, amelyet névvel sem illet, mégis ösztönösen mint otthonát ismeri fel.” A liberálisabb álláspontot képviselő E. Gellner megfogalmazásában: „Az, hogy az embernek éppúgy van nemzetisége, mint ahogy orra és füle van, nyilvánvaló, de nem igaz.”

Ebben rejlik az identitás egyik paradox vonása. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek rendelkeznie kell vele, de nem úgy, mint ahogy orrunk és fülünk van. Saját identitását mindenkinek újra és újra fel kell találnia, minden új helyzetben, minden nemzedékben és közösségben újra kell értelmeznie. Az identitás nem száll nemzedékről nemzedékre mint valami megtanítható és megtanulható. Ha intézményesítik és tanítják, az könnyen odavezet, hogy az embereket sovinisztává és másokat kirekesztővé teszi. Egyszóval az identitás nem annyira kognitív-nyelvi és tanulási folyamat, mint inkább képzelőerő és fantázia dolga.

Az elkülönülés és a kirekesztés mindig része az identitás kialakításának. A másság az a képernyő, amelyre képzelőerőnk a Másikat rávetíti, hogy hozzá képest és vele szemben kialakíthassuk saját Énünket.

Az azonosság és a másság különbsége a modern Európában mint kulturális és politikai különbözőség fogalmazódik meg, egy olyan logika mentén, miszerint a kulturális különbözőségek a politikai konfliktusok szálláshelyei. „A konfliktus kultúrája vagyunk – írja G. Vattimo –, identitásunk éppen abban rejlik, hogy azt konfliktusainkban folytonosan elveszítjük és újra nyerjük.” Európa sokfélesége azt a problémát veti fel számunkra, miként éljünk vele úgy, hogy azonosság és másság ne egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő fogalmak legyenek.

Ennek megoldását néhányan olyan elidegenített politikai intézmények létrehozásában láttuk, amelyek eléggé formálisak és üresek lennének ahhoz, hogy megfelelő távolságot tartsanak a különböző identitások által támasztott igényektől, hogy ne valamely külön közösség álmának megtestesítői legyenek (s épp ezért valamennyinek teret adnának). Csak ha a „polgár” kifejezés egy olyan üres helyet jelöl a kölcsönös emberi kapcsolatok hálójában, amelyet bárki elfoglalhat, képzelhető el az emberi jogok nyilatkozatának alanyaként a polgár, vagyis „minden ember, tekintet nélkül (fajára, nemére, vallására, vagyoni helyzetére, etnikai származására)”. Csak éppen megfeledkeztünk – figyelmeztet Slavoj Žižek szlovén filozófus – „az absztrakciónak ezt a »tekintet nélkül vmire« frázist működtető erőszakos aktusáról”.

De miért éppen a nemzet, az etnicitás a legalkalmasabb arra, hogy ezt az üres helyet betöltse? Igaza volna Scrutonnak és Genzelisnek? Egyszerűen csak arról lenne szó, hogy az egyén nem létezhet helyileg meghatározott identitás, hagyomány, szemlélet és meggyőződés nélkül, s létezésének óhatatlanul velejárója, hogy önmagát valamilyen „mi” tagjaként azonosítsa? Ha így is van, nem kevésbé igaz az is, hogy minden ilyen azonosulás nem annyira a megismerés, mint inkább a hit és a képzelet műve.

Hinni a nemzet ügyében, írja Žižek, azt jelenti, hiszek abban, hogy nem vagyok egyedül, hogy a hívők közösségéhez tartozom. Minden hitnek okai és következményei vannak. Némely hiteknek viszont az a paradox sajátosságuk, hogy kiváltó okaikat saját következményeik jelentik. Ilyen okok például az embereket egyesítő eszmék és szimbólumok, amelyek csak annyiban léteznek, amennyiben hisznek a létezésükben. Hinni a közös ügyben (egy mindannyiunkat egyesítő közös eszmében) azt jelenti, hogy az egyazon ügyben hívők közösségéhez tartozom. De mi maga a dolog (az „ügy”), amelyben mindannyian hiszünk? Ez mindig, legyen szó vallásról, nemzetről vagy pénzről, valamilyen viselkedésmód szubsztancializálása. A „mások” azok, akik veszélyeztetik viselkedésbeli szokásainkat, annak módjait, ahogyan az életet élvezzük. Ezek a „mások” azonban nem annyira valóságos, mint inkább képzeletileg megkonstruált létezők. Korunk értelmiségi és politikai állapotának patologikus eleme, hogy az elképzelt másik határozza meg azt a módot, ahogyan a valóságos másikkal szemben cselekszünk.

Juraj Špitzer jól tudta, mit jelent „elképzelt másiknak” lenni. „Nem fogadjuk-e magunk is el a ránk kényszerített képet? Nem fordultam-e el magam is az utcán a szakállas zsidótól, nehogy engem, az asszimilált zsidót, vele egy kalap alá vegyenek? Nem akartam közösséget vállalni a makacs fanatizmus és a kiválasztottságban való hit e szimbólumával... Nem akartam zsidó lenni.”

De mi is az, ami Špitzer nem akart lenni? Biztosan nem azt akarta, hogy ne az legyen, ami. Ami nem akart lenni, az a mások által „rákényszerített kép”: a „makacs fanatizmusnak és a kiválasztottságban való hitnek” – bármi olyasminek a szimbóluma, melyet azok úgy határoznak meg saját identitásukkal szemben, mint egy kép negatívját a pozitívval szemben.

Az asszimiláció nem megoldás. Az identitás egyszersmind szimbolikus megkülönböztetés, s identitás különbözőség nélkül éppúgy nem konstituálható, ahogyan pozitív kép sem készíthető annak negatívja nélkül.

R. Rortynak alighanem igaza van, amikor azt mondja, hogy mindenekelőtt a politikai jogokról szóló beszédet kell leválasztani az „identitásra”, a „kulturális különbségekre” és a „Másokra” vonatkozó beszédtől. Sem a tolerancia, sem az elfogadás nem intézményesíthető, mert nem függetleníthetők attól a módtól, ahogy az emberek önmagukat és másokat szemlélik. Ugyanakkor politikai jogok sem képzelhetők el csupán olyan kegy kiterjesztéseként, melyet valaki másokkal szemben saját tetszőleges jóakaratából gyakorol.

Csak a „mindenki, tekintet nélkül...” kinyilvánításában rejlő identitásnélküliség elve teszi azt képessé arra, hogy az emberek közti társadalmi viszonyokat a Törvény alapján közvetítse. Csakis ez teszi lehetővé számukra, hogy kívánságaikat mint jogokat, sérelmeiket pedig mint igazságtalanságokat fejezzék ki. S csak az ennek megfelelő újszerű viselkedés- és magatartásmódok megteremtése, annak a módnak a fokozatos megváltoztatása, ahogy az emberek önmagukat és másokat szemlélik, teheti a sokféleséget konfliktusok helyett a kölcsönösség forrásává.

A „Kik vagyunk?” kérdését „A kölcsönös bizalomnak mely közösségéhez tartozunk?” kérdéseként értelmező közösségnek a maga egységét nem kellene feltétlenül közös eszmékre alapoznia. Egysége a közösen felismert problémákon és a közös érdekeken alapulhatna. A kérdés az, kialakítható-e ilyen közösség. Vagy megvalósítását a múlt szokásokban, szimbólumokban és történelmi mítoszokban megtestesült erőinek öntörvényű hatalma lehetetlenné teszi?