A zsidókérdésről; négy fekvésben
In memoriam Juraj Špitzer
1.
Jeruzsálem az utolsó óráit éli.
Várfalainak bordáit roppant piton,
a légiók ostromgyűrűje szorítja, ropogtatja,
zsigerei egymás ellen lázadnak,
korgó-vonagló beleit éhség marja.
S e förtelmes korgást nevezi majd Tacitus
polgárháborúnak, holott a zsidók
éppen a cívis-lét ellen lázadnak,
mondván, hogy ők nem polgárok,
alattvalók ők az Egy Isten birodalmában.
Az utcákon őrjöngő szikarioszok razziáznak,
s leszúrnak mindenkit, kinek a lábát
a megadás kengyelében találják.
Mária, a bethezobi Eleazár lánya,
eszelősen bámul egy tepsi vályogvetőjébe:
feketére sült csecsemő benne a vályog.
Óh, Mária nem gyilkos, ő hívő,
áldozhatta volna gyermekét
(a Templomért könyörögve) Jupiternek is,
vagy akár Ioannesnek, a fő szikariosznak
(aki Mária apját, a templomvédő
Eleazárt megölte), de ő csak Adonájban hisz,
Isten tervében, amely szerint, lám, Ábrahám is
visszakapta a szándékában már feláldozott fiát.
Künn a város bolondja azt rikoltozza:
Jaj neked, Jeruzsálem!, benn Mária így imádkozik:
Próbára tettél, Uram, de a próbát
nem én nem álltam ki, hanem Jeruzsálem, a város,
ahol apa a fiát árulja el, s az asszony
a férjét fojtogatja az ágyban, mert egyik
zelóta s talán szikariosz a másik,
s egyiknek még van mit ennie,
s a másik az éhség kínjában már a
pajzsokról letépdesett bőrdarabokat rágja.
S a város bűneiért íme a gyermekemen álltál bosszút, Uram,
az én asztalomról visszavetted szerződésedet,
s az áldozatomból egyszerre gyilkosság lett.
Jaj neked, Jeruzsálem, s jaj Jeruzsálemben nekem,
gyilkosok között a leggyilkosabbnak!
(Josephus Flavius nyomán, Kr. u. 76-ban)
2.
Lenyesett főben az utolsó bomlott gondolat,
bong a már nem létező toronyban a félrevert ige.
Titus a lerombolt város falainál a
katonáihoz beszél: „Megtettétek,
amit római megtehet, s tennie meg kell,
a lázadó város a lábszárvértünknél,
Róma lábai előtt hever.
Az elpusztított hidra testének hasítékaiból
genny, mocsok, gyűlölet fröcsköl felénk,
de mi tiszták vagyunk. Mi nem gyűlölködünk,
mi nem embereknek, mi egy eszmének,
egy precedensnek törtük meg fejét:
a Birodalomból egy porszem sem hibbanhat el,
hogyan válhatna hát ki egy egész
provincia! S milyen irány az,
amelyben csak a „honnan” létezik,
s nem létezik a „hová”? Nincsen
személyes okom gyűlölni ezt a népet,
de mért akarja a talányos egyetlen Istenével
önnön lehetőségeit beszűkíteni,
mért akarja önmagát olyan szemmel szemlélni,
amely egy testtelen szörnyeteg homlokában világol,
egy szörnyetegében, aki isten-társait
sorra fölfalta már, fölfalva ezzel az ember
egyen túli esélyét, s példájával a földi
zsarnokoknak is szabad kezet adva az emberevésben.
S hogy mily tanulékony ez az állati ösztönű nép,
mily híven követi zsarnokait a ragadozásban,
arra egyetlen példát mondok: Tegnap
egy zsidó anya megölte csecsszopóját,
s miután átkai fűszerével vastagon behintette,
gyönge csibeként megsütötte és elköltötte.
Érdemel-e hát földet maga alá egy ilyen
állati horda? Maga fölé tán igen, de előbb
ide való, lábunk elé, a porba.”
Így szónokol Titus a képzelt színpadon,
kárpótlásul talán azért a valódi scaenáért, amelynek
nézőteréről őt Vespasianus hadba szólította, s ahonnan
úgy jött el, hogy a júdeai „villámháború” után
Rómába visszatérve még eléri a darab vég-stasimonját.
Nem érte el, de azért Titus nagy esteticus, tudja,
hogy az etikus tett csak akkor véglegesedik,
ha esztétikumként fejeződik be.
(Tacitus nyomán, Kr. u. 106-ban)
3.
Titus számára Jeruzsálem fala
nyilvánvalóan roppant prizma,
amely a fénysugarat Róma érdeke szerint töri.
De azért a jövendő Caesar valóban nagy esteticus,
mert tudja, hogy az van, ami a sírásban és nevetésben van,
s nem az, ami az ölésben s ölelésben. Az ember
nem a tett, hanem a méltósággal
megelőzött s majd reflektált tett. Titus
kitűnő dramaturg, de azt nem tudhatja,
hogy abban a drámában, amelynek prológusát
éppen eldeclamálta, egy-egy fél ezredév lesz
minden felvonás, s a dráma utolsó jelenetében
az egész zsidóságot teszik majd bele
bethezobi Mária tepsijébe.
Én viszont voltam a rettentő gáz-sütő előterében
(igaz, még volt módom választani a gyűjtőtábor
húsdarálója s a háború taposóaknája,
a biztos és bizonytalan gyehenna között),
én meg tudnám írni a peripeteiához a katasztrófát is.
De nincs kedvem hozzá, a műfaj
nem tud mit kezdeni a lélek
mikro-sírásának indeterminizmusával.
Tudatom melyik folyamát betonozzam be
a tragédia erőművébe, melynek zsilipje
csak a vagy-vagy hajóit képes átengedni?
A kórust csak az érdekli: Josephus Flavius könnye
kiért hullt: a római vagy a zsidó elesettekért,
s nem érdekli, hogy Josephus folyékonyan álmodott
latinul, görögül s arámi nyelven.
„Én nem akartam zsidó lenni” –
írtam le egyik könyvem címében, s ezt úgy kell
érteni, hogy nekem a zsidó-lét nem volt elégséges.
Igen, voltam én Josephus Flavius is, de voltam
Koháry István is, a magyar jezsuita-főúr-költő
(emlékszel, „kedves barátom”, találkozásaink során
egész monográfiát összevitatkoztunk róla),
s az „utolsó pozsonyi polgár” is én voltam
(álltunk egyszer e sorok írójával a Mihály-kapu alatt,
s egy turista, hallva magyar-szlovák keverék dialógunk,
így szólt hozzánk: – Látom, maguk ős-pozsonyiak –,
s a barátom számára attól fogva az „utolsó római”
mintájára az „utolsó pozsonyi polgár” voltam);
mindig a „minden”, az ismereteim összege akartam lenni,
s nem a gyakorlat rám-kényszerítette egyetlen álarc,
s ezért inkább Don Quijotéhoz hasonlítottam,
mintsem zsidóhoz. Dehát melyik zsidó nem hasonlít
Don Quijotéhoz és – Sancho Pansához, s Cassiushoz,
az „utolsó rómaihoz”, és igen – a bethezobi Máriához?
És a zsidóhoz melyik keresztény nem hasonlít?
A zsidó megelőz másokat abban, hogy rámondják: zsidó,
s ha azt mondja: Nem akartam zsidó lenni!, ezzel
arcának másik oldalát tartja oda ugyanannak a kénynek.
A 20. század sivatagában liberális tollatlan állat
nyüszít az izzó napon, még mindig nem fér be
a „közjó” hűsébe. S mégis: ki ne unná már
állandóan az önazonosság lepra-kolompját rázni?!
Bizony, a sírgödörből, ebből a lefelé magasodó
obszervatóriumból tisztábban látni mindent,
a nadrágszárak és szoknyák teleszkópján át fellátok
minden vesébe, s elhűlve (sic!) konstatálom:
ilyen fekvésből nézve mindenki zsidó.
(Juraj Špitzer: Nem akartam zsidó lenni c. könyve nyomán, Kr. u. 1994-ben)
4.
„Ugye, anyu, a gyerekek nem is lehetnek zsidók,
csak a bácsik és nénik...?”
(Félálomban, nyitott ablakon keresztül hallott utcai beszédtöredék, Kr. u. 1996-ban)