Az erkölcs toprongyossága

Ami bonyolultnak látszik, az sokszor embertől való egyszerűség, s az egyszerűség álarca maga az Istentől való kiismerhetetlenséget takarja. Ez a gondolat indokolhatja leginkább azt az írói szándékot, amellyel Juraj Špitzer a szlovákiai zsidóság második világháború alatti tragédiáját, a két huszadik században kiteljesedő totalitárius társadalmi rendszer – a fasizmus és a kommunizmus – antiszemitizmusán keresztül az emberiség gondolkodásában kimutatható egyetemes erkölcsi hiányt tárja fel. Ez jellemző leginkább a Juraj Špitzer által a Kétség és remény című esszékötetének opuszait összekapcsoló valóságra, amiben nem lépi át a józan ész határait. Éppen ezért, ha a szerző érinti is az antiszemitizmus és a tolerancia, valamint a kereszténység és a zsidó hit vallási és lélektani kérdéseit, az egyes írásokat a meghatározó tényfeltáró, oknyomozó, rendszerező majd elemző szándékon túl nem jellemzi a dolgoknak a zsidó vallásosságon keresztül való szemlélése. Mindenekelőtt a szlovákiai társadalom, de leginkább a szlovák nemzet önáltató huszadik századi hazugságaival szemben vonultat fel cáfolhatatlan tényeket, mond ki eddig kimondatlan igazságokat.

„Csődöt mondott az emberség, csődöt mondott a szó” – írja Špitzer a kötet előszavában, amely mondata és annak gondolatisága meghúzza azt a már említett határt, amit a józan ész határainak is neveznek, amit ő maga véletlenül sem lép át. Nem keresi a szót ahhoz, amiről már csak a „bűn vagy erény” és a „jó vagy rossz” a „hit és az ateizmus” vallásos kizárólagosságának viszonyrendszerében lehet gondolkodni; helyette a társadalom, a társadalmi és a politikai rendszer kimunkálta jogrend alapján keresi a zsidók deportálásáig, a tudományos módszereket alkalmazó tömeges elpusztításukig érő felszínes gyűlölet mozgatórugóit.

Ez tetszik számára a járható útnak egy olyan társadalomban, amelyen belül a polgárok identitáskereséseinek változataiban még ma is elsődlegesen meghatározó a nemzeti önazonosság keresése, amit sok esetben a keresztény felekezetekhez tartozás mentén is sokan vitatnak. Hogy nem vitatnák akkor a hétköznapi tudat szintjén még mindig keveredő faji téveszmék nyomai alapján fennmaradt destruktív megkülönböztetések és a vallási másság kiváltotta irracionális idegenkedések keveredése alapján?! Önmaga több helyen is mentegetőzik, hogy írásaiban a filozófiai és a szociológiai jelleggel, valamint a dokumentumokkal, statisztikákkal keveredik a memoárirodalmak sajátossága, azonban ez utóbbiak érzelmi túlfűtöttséget feltételező stílusának a nyomát sem találja az olvasó. Špitzer mind a bölcselet alkotóinak felhasznált és idézett gondolatainak, mind a saját következtetéseinek tükrében – figyelem: nem fordítva! – felvillantott személyes élményeit tudta a témán felülemelkedve vizsgálni és prezentálni.

Ezért is fordított oly nagy gondot Juraj Špitzer a dokumentumokra, amelyeket önmaguk döbbenetes embertelenségével mutat meg az olvasójának. (Lásd.: Kényszer és hajlandóság. 109.o.; Kényszer és ellenállás. 165.o) Ezekből lesz nyilvánvaló a szerző következtetése, ami nem köthető kizárólagos módon a zsidóságot sújtó vészkorszak idejéhez és állapotaihoz: „Ha az állam lemond polgárai védelméről, ha őket polgári jogaiktól megfosztva kiszolgáltatja egy másik államnak, akkor biológiai létük kerül veszélybe, s likvidálásuk már csak idő kérdése lehet.”

Tehát a jogfosztás első jelei: az állampolgári jogok oszthatósága és differenciálhatósága; és nem az olykor alantas személyi ösztönök agresszív kitörései jelzik egy társadalom antiszemitizmusát és idegengyűlöletét. Mert a társadalom akkor lesz szinte egy csapásra – stílusosan fogalmazva: egyetlen karlendítésre – „valamiellenes”, amikor törvényesítik, beemelik a jogrendbe az idegengyűlöletet, és nem szankcionálják jogi úton az emberi szabadságjogok megsértőit. S ha nem is éppen az antiszemitizmus jegyében, de a mai Szlovákiában beemelődtek a jogrendbe az alkotmánnyal ellentétes alsóbbrendű jogszabályok. Amint ezeket a megszabott szankciók kirovásával működtetni kezdik (lásd: államnyelvtörvény), minden megtörténhet, ami egy törvénnyel sújtható állampolgárral képzeletünkben megtörténik. Amikor függetlenül a történelmi időtől és szituációtól, valakik olyan jogrendet alkotnak, amely valamifajta „új erkölcsiség” nevében lép fel, igazából az egyetemes erkölcs alapjait, a Tízparancsolat zsidó-keresztény bölcseleti és mindennapi erkölcsét degradálják koldussá. Akit bármikor ki lehet tessékelni még a jog pitvarából is, elegendő hozzá a mindenkori parlamenti többség meggyőzése.

Olvasás közben nem véletlenül jutott eszembe Száraz György Egy előítélet nyomában című esszéje, aminek megjelenése után a hetvenes-nyolcavanas évek fordulóján a magyar nemzet legjobbjai beszélték ki magukból „a zsidóság és a magyarság”, „a kereszténység és a zsidó vallás”, a „holocaust és a nemzet lelkiismerete” stb. témaköröket. Hogy a vita a mai napig tart, annak meghatározó oka a kommunista hatalom képmutatása, amellyel az olyan kérdéseket, mint a „látens antiszemitizmus”, a „kommunista eszmék és a zsidóság” gondosan megkerültették az elsősorban folyóiratokban, de időlegesen a tömegsajtóban is zajlott vitákban. Amelyek – a jelenség sajátosságait ismerve – érthető módon nem szüntethették meg egy csapásra az antiszemitizmust, viszont az uralkodó európai és amerikai eszmeáramlatok szellemében mégiscsak feltártak lényegi összefüggéseket.

Szlovákiában Juraj Špitzer esszéit nem kísérte más, csak a szemérmes hallgatás. Amikor a rendszerváltás után fokozatosan napvilágot láttak az 1968–69 után szilenciumra kárhoztatott író munkái, a szlovák értelmiség a csehekkel és a magyarokkal volt elfoglalva. A nemzeti szuverenitáshoz meg elsősorban önbizalom kell, s ezt igencsak megnyirbálták volna a négy évtizeden át a „partizánnemzet” hamis mítoszával áltatott szlovák nemzet fiainak tudatában. A Posztmodern kétség és remény című esszéjében írja: „A nemzeteknek is van bűnös múltjuk, amely nem mindig volt kényszer következménye. A nemzetek nem mindig voltak félrevezetett, ártatlan, megerőszakolt áldozatok. Bizonyítékok találhatók erre a közeli és nagyon távoli múltban is, már valahol a történelem előtti mitológiákban vagy akár a Bibliában. A nemzetek nemegyszer tettek bizonyságot kollektív erényekről, de hibákról is. Az erények és hibák aránya változó szokott lenni. Ugyanarra a történelmi helyzetre a nemzetek különbözőképpen reagálhatnak.”

Ebben az esszéjében tesz Špitzer kísérletet a közép-európai értelmiség viselkedési és gondolkodási modelljeinek a rögzítésére az immár letűnt két diktatúra után létrejött új szellemi és társadalmi térben. Kiindulópontjának választja Esterházy Péter posztmodern barbarizmus meghatározását. Erre figyelve keresi a párhuzamokat és a különbözőségeket 1968 és 1989 között, aminek számbavétele után Špitzer kimondja az értelmiségről saját ítéletét: „Rendszerint az értelmiség kisebb része az, amely tükröt tart a hatalom elé. Ezzel a kis résszel csaknem mindig szemben állt az értelmiség nagyobb része, amely különböző okokból vagy érdekekből megindokolta a hatalom legitimitását, vagy passzívan viselkedett.(...) A történelemben nincsenek fehér foltok, a történelem ebben az országban mindig jelen volt, mint minden más országban. Fehér foltok a történelemben csak törléssel keletkezhetnek. Ezek a fehér foltok az emberek fejében vannak – tudatlanság okából, vagy azért, mert szándékosan kitöröltek onnan valamit. Annak a viszonynak a problémája, amely az értelmiséget a hatalomhoz és a politikához fűzi, éppoly állandó, mint az értelmiségen belüli konfliktusok.”

A kötetet záró esszében azontúl, hogy megkísérli összegezni a mai szlovák értelmiség lelki és társadalmi állapotait, vázlatát adja politikai szerepválalásának is, amely Špitzer véleménye szerint, de a halála után bekövetkezett változások alapján is, inkább tekinthető politikai kudarcnak.

Ami természetesen nem jelenti az éthosz és az erkölcsi ember kudarcát, de a szellem emberéét sem. De ki tudhatja azt, hogy nem következett volna be ugyanilyen politikai kudarc akkor is, ha az entellektüelek vetik el a politika gyakorlásának ismert módozatait, amelyekről sokan megállapították már a történelemben, mily kevés közük van az erkölcsiséghez, s ha van is bennük valamilyen, akkor azt az uralmon lévő hatalom saját érdekei szerint formálta olyanná?

A kudarc a politika számára mindig adott, ha elveti a szellem embereinek ajánlásait. Ezt a demokráciákban kézenfekvően a háború utáni német társadalmat irányító politika és Heinrich Böll esete bizonyítja. Ebben az író és a politikai hatalom sajátos viszonya – pl. az olyan társadalmi bajok feltárásában, mint amilyen a terrorizmus volt – igencsak ambivalenssé vált. Hiszen a társadalom irányítására törekvő nagytőke gazdasági érdekeit egyeztetni kellett a német értelmiség által a nemzet elé rajzolt jövőképpel, erkölcsiséggel és az azt fenyegető veszélyekkel. Amíg azonban a politika szándékai és az értelmiség vizionálta nemzetjövő nem fedte legalább részben egymást, nem tudott a hatalom ráhangolódni a szellem embereinek gondolkodásmódjára.

Juraj Špitzer a közép-európai értelmiség és azon belül a szlovákiai entellektüelek megítélésében nem volt optimista, de nem következik ebből, hogy pesszimistán ítélné meg demokrácián belüli társadalmi kilátásaikat. Hacsak, nem tekinti majd a szlovák értelmiség többsége továbbra is koldusgúnyájúnak az éthoszt, mint tette azt a kommunista diktatúra negyven éve alatt.