Ďuro

Túlságosan későn ismertük meg egymást. Úgy másfél évvel a halála előtt. Laco Terennél abban az időben kezdett kialakulni a telihold-lakomák tradíciója és megalakult „A Nagy Üst Közössége”, mivel érthető módon mindig csak eintopf szerepelt az étlapon. Ott találkoztunk először, és ki merem jelenteni, hogy rögvest megörültünk egymásnak. És nem csak azért, mert a társaságban mi ketten voltunk a korelnökök.
Ďuro szó szerint uralkodott a lakomán. Ellenállhatatlan elbeszélő volt, és mivel – ellentétben velem – mindenre emlékezett, amit megélt, történeteinek nem akart végük szakadni és mi mindnyájan feszülten hallgattuk. Ha sejtettük volna, hogy már nemsokáig lesz közöttünk, biztosan magnóra vettük volna. De nem vettük fel, s ezzel nagy hibát követtünk el. Mi lenne, ha a pozsonyi kültelkek népi dalocskái és kínrímei ugyanilyen visszavonhatatlanul elvesznének! Laco később elkeseredetten azt mondta, hogy mi, idióták, nem fogtuk fel akkor, hogy Ďuro tulajdonképpen egész idő alatt búcsúzkodott tőlünk. Vidáman búcsúzott. Szeretett élni, annak ellenére, hogy több keserűséget élt meg, mint boldogságot, ugyanakkor azonban az élethez nem ragaszkodott. Akárki látogatta is meg később a kórházban, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak találta, csak éppen egyszeriben semmit sem akart már elolvasni. Ezért hát eszünkbe sem jutott, hogy már nem jut ki élve a kórházból.
Értékes ajándékot kapott a természettől – mélyen ismerte az embereket és együttérzett velük; ez végül is, amint az ismeretes, azt jelenti, hogy képes volt mindenkit megérteni. Kipusztíthatatlan humorral fogadta életének utolsó stációját, mintha csak egy színházi előadás utolsó jelenetét, ami végül is tragikomédia volt, ami felszabadítja a kacagást, elül a harag a szívben és jóérzés keríti hatalmába a színészt és nézőt egyaránt; de ami e világon, tudjuk, csupa-csupa gyötrelemmel jár, az a becses gyökérzet – népének genocídiuma kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne. Tudta, hogy nekünk, akiket közvetlenül nem érint, még megérteni is nehéz, nemhogy osztozni a szenvedésben. Sohasem fogta fel patetikusan ezt az érzést. De nem kerülhette el, hogy ez váljon világlátásának konstans elemévé. Beletellett egy időbe, amíg felfogtam, hogy az elbeszélő mögött, aki örömérzetet és lelkesedést váltott ki belőlünk, egy mélyen tragikus életérzésű ember bujdosik, s hogy számára ez a tragikus életérzés a mindennapi kenyér. Ennek a tragikus tudatnak köszönhetően vált bonyolult, sokrétű, belül mindig változásban lévő személyiséggé. Legalábbis curriculum vitaeje erről tanúskodik. Én már bölcs öregemberként ismertem meg. Ám képes volt újból meglelni magában a gyermeket is. A nálam tett ritka látogatásainak alkalmával gyermekkorának zsidó dalait hallgattuk. És Ďuro sírt.
Amikor „felsőbb parancsra” – amit életem során volt szerencsém megismerni, így hát meg tudom különböztetni a csalóka ötletektől – belefogtam egy Pozsonyról szóló könyvecske megírásába, már a kezdetek kezdetén nyilvánvaló volt számomra, hogy ő nem hiányozhat belőle. Ha akkor még közöttünk van, meríthettem volna pozsonyi történeteinek végtelen készletéből! De a sors közbeszólt, és már csak a fényképei maradtak meg nekem, üveg mögött, a szekrény tetején.

Részlet Egon Bondy „Epizódok ’96” című könyvéből
                     

„Barátaim szerint Oroszváron sok kocsma van, ahol tízes sört csapolnak. Ám nincs módomban megakadályozni az igazság felszínre törését és kénytelen vagyok megosztani minden kortársammal és az elkövetkező nemzedékekkel azon felismerésemet, miszerint ez, néhány kivételtől eltekintve, tévedés.
Az autóbusz fél óránként indul, bőven van időm, hát sétálgatok a környező kis utcácskákban.
Benézek a római táborhely ásatásának kerítésén és meglátom Juraj Špitzert, amint a kavicsban turkál.
Gerulata castellum nem csak valami előretolt helyőrség volt, hanem egy eléggé jelentős légiós központ, hiszen a Tabula Peutingerianán is fel van tüntetve és a Notitia dignitatumban is szerepel. Az egyik első erőd volt az Ister menti limesen és valószínűleg egyben az utolsó is, de leginkább a második században virágzott. Bizonyára vicus – civil városka – is volt a környékén, mert körben több temetkezési hely is található. Csak egy kis része van feltárva, ki tudja mi mindent lehetne még kiásni, ha nem lenne körös-körül új házakkal beépítve.
Ďuro tehát most sem nyughat.
Valahogy észrevett és a kerítéshez lépett.
– Mit csinálsz itt ebben a sötétben? – kérdeztem.
– Ilyenkor a legjobb, senki sem zavar.
– Keresgélsz?
– Muszáj vagyok. Nem hagy nyugodni. És találtam is valamit.
– Csak nem itt? Itt már konzerválva van minden...
– Nem, a római temetőkbe járok. Tudod, én minden technikai segédeszköz nélkül is turkálhatom a földet. Ez az én előnyöm.
– Még mindig azt gondolod, hogy...
– Biztos vagyok benne. Itt zsidó legionáriusok táboroztak. A zsidók híres harcosok voltak, jól tudták ezt a rómaiak is. Így hát a felkelés után besorozták őket.
Mindig ugyanarról beszélt, még akkor is, amikor egy héttel a halála előtt meglátogattam a kórházban és ő egyáltalán nem nézett ki betegnek.
– Hiszen, ahogy arról beszéltünk is, ez egy germán ala garnizonja volt, akik valahonnan a Rajna torkolatvidékéről érkeztek...
–  Igen, de aztán új katonák jöttek Szíriából és saját Jupiter-templomuk is volt itt...
– Olvastam...
– Na és ha Szíriából, ami a rómaiaknál nagyon tág fogalom volt, akkor Palesztinából is. Éppen abban az időben, amikor leverték a felkelést...
– Nem tudom, Juraj, minden lehetséges, de hogy a felkelőket fogadták volna meg zsoldosoknak...
Juraj türelmetlenül integetett.
– Nézd, mit találtam – mondta és valami cserepet húzott elő a zsebéből. Egy széttárt ujjú kéz nyomata volt rajta.
– A fele szemlátomást hiányzik. A másik kéz – ez zsidó funerális szimbolika.
Ha Juraj nem valamelyik külföldi múzeumból emelte el, talán-talán bizonyítéknak is lehetett tekinteni.
– Kétezer éve élünk itt. Kétezer éve dolgozunk. Ezen a földön. Minden sorscsapást közösen éltünk át velük. És hányan maradtunk?
A ködös szürkületben valahogy megéreztem mindazok jelenlétét, akik valaha itt éltek; mintha falként vettek volna körül bennünket.
Az idők során jóval többen éltek már itt, mint amennyien most vagyunk.
És mindnyájan otthonuknak tekintették ezt a vidéket és ezen a földön dolgoztak, ahol most állunk, ahol lakunk és ahol kísérletet teszünk a túlélésre.
És egyszeriben megéreztem, hogy mindez egy kalap szart sem ért.
– Juraj – hördültem fel kétségbeesetten –, itt már nem lehet élni...
– Hát igen. Igazad van. És hol lehet?