Egy nyári vasárnap

NEM TUDTA, MERRE MENJEN.

Megváltoztatta eredeti elképzelését, majd tanácstalanul toporgott az utcasarkon, minden újonnan felmerülő ötletét a legkülönbözőbb kifogásokkal vetve el, és úgy tett, mintha valakit várna. Nem várt senkit, az eltékozolt időt gyarapította.

Az előrejelzés szerint aznap forró nyári idő volt várható. Az esti órákban helyi záporok enyhíthetik a hőséget, amelyek a Duna menti medencében épp oly hirtelenséggel oszlanak fel, mint amilyen meglepő váratlansággal keletkeznek. A hideg zivatarok leggyakrabban a vár négy hegyes kis tornyocskája mögül érkeznek – minden helynek megvan a maga „rohadt lyuka”, ahonnan a borulat érkezni szokott. Délről, a Duna menti vadonerdők felől érkező viharok mindig melegek és páradúsak. Az Adriai- vagy a Földközi-tengerből születnek. Ha felhőit feltartják Jugoszlávia hegyei, a magyar róna felől már csak a felizzott szél áramlik. Alig érezhető. Mint az izzó kohó lehelete, gyilkos egy áramlat. Ilyenkor az emberek azt mondják: a jó emberek meghalnak, a rosszak felakasztják magukat.

Babona! Ha a szelek dönthetnének gondolatainkról, tetteinkről, sorsunkról vagy halálunkról, akkor a legtöbb öngyilkosság a Duna menti medencében történne. A hatalmas folyam felett sohasem szűnik meg a légáramlat, egyetlen évszakban sem, Sem éjjel, sem nappal. A természet úgy piheg, mint egy alvó óriás, még szélcsendben is.

A délről jövő zivatarok pontosan abból az irányból érkeznek, mint egykor a rómaiak – szakította félbe gondolatai áramlását Rafael. Elmehetnék a Gerulátához. Ott eldobhatnám a revolvert.

Az engedély nélküli fegyverviselés büntetendő. Csak nehezen tudnám megmagyarázni, hogy már közel harminc éve őrizgetem, hogy velem volt a háború egész ideje alatt, és hogy ez a kékes fényű fémdarab mára már megszokott társam lett. Talán, ha a rendőr régi frontharcos lenne, megértené a revolverhez fűződő viszonyom, ahogy egy lovag a lovagot, aki akkor is ragaszkodik szeretett, rozsdamarta kardjához, ha semmi hasznát nem veheti. De ma már a rendőrtisztviselők majdnem mind fiatal suhancok, akik a háborúról csak hallottak vagy olvastak, esetleg csak filmen látták. A veteránok az ő szemükben nevetséges alakok. Aligha értenék meg, hogy egy fegyvert is lehet szeretni, s ugyanúgy hozzá lehet szokni az együttélés évtizedei alatt, mint egy kutyához vagy egy kanárihoz.

De miért keresnének fegyvert épp nálam? És miért ne? Egy házkutatás során bármikor előkerülhet, és már benne is vagyok a pácban. Vajon ártatlan embereknél még nem rendeltek el házkutatást? Egy ártatlan emberre is vetülhet a gyanú árnyéka. Elég egy levél vagy egy megfelelő helyen elejtett megjegyzés, hogy Rafael tanár úr furcsán viselkedik, meg hogy revolvert rejteget, amire pedig semmi szüksége. Minek egy tanárembernek revolver? Az ilyen eseteket ki kell vizsgálni, fényt kell deríteni az ügyre. A levelek olykor súlyos esetekre hívják fel a figyelmet. Vannak emberek, akik inkább a névtelenségbe burkolózva harcolnak az igazságért, mert szégyellik magukat vagy mert félnek. Még kevésbé szeretnék magukat olyan névtelen levelezőknek láttatni, akik az igazságtalanságért harcolnak. De végül is: az igazság vagy az igazságtalanság kimondása egyaránt járhat kellemetlenséggel.

Miért nem engedélyeztette mint hadizsákmányt? Erre törvény van. Átfúrják a pisztolycsövet vagy megcsonkítják az ütőszeget. Használhatatlanná teszik a fegyvert és kész. A háborúból származó fegyvert be kellett volna jegyeztetnie. Nem vagyunk Amerikában, ahol bárkinek, akinek csak eszébe jut, lőfegyvere lehet. Szépen is néznénk ki, tanár úr!

Ez igaz, aligha tudnám megmagyarázni, hogy azért nem engedélyeztettem a revolvert, mert egyszerűen nincs rá szükségem, s mert sohasem használnám senki ellen, hisz tudtommal nincs olyan embertársam, aki az életemet veszélyeztetné. De megcsonkítani nem engedem. Átfúrni a pisztolycsövet, letörni az ütőszeget, megfosztani a revolvert – mondjuk így – férfiasságától? Azt már nem. Akkor inkább a folyóba dobom. Inkább elveszejtem, ha már nem tudom megmagyarázni, hogy ugyanolyan kegyelettel őrizgetem, mint a szeretett képeket a szobám falán, Oscar D. vagy Ján M. képeit.

Oscar D. utolsó éveiben szinte csak revolvereket rajzolt, mintha csak menekült volna előlük. Perspektíva nélküli, szétszerelt revolvereket rajzolt és festett, egyszerre láttatva a részleteket, ahogy Picasso rajzolta a fejeket, vagy ahogy a gyerekeknek készült, kivágás kartonlapokra festett házak, kastélyok vagy városházák láthatók, síkban ábrázolva. Síkban szétterített revolverek – ahogy azokat Oscar D. rajzolta, a tenerifei spanyol festő. Az ízeire bontott halál.

Rafael akkor egy orvosi lexikonban kikereste az öngyilkosság címszót, ahol az állt, hogy az öngyilkosság okai nemcsak az individuumban, a személyes sorsban keresendők, bár abban is, bizony, abban is. Olyan körülmények is meghatározóak, mint a földrajzi fekvés, természeti erők, széljárás, évszakok meg hasonlók. A babonás emberek pedig a csillagoknak hisznek, figyelik a bolygók állását a halál házában, a Sárkányfarokban, vagy a Nap és a Hold konjunkcióját, és aztán tényleg megölik magukat, mert a halál utáni vágy bennük él, nem a csillagokban. Egy halott égitest nem határozhatja meg az élő ember sorsát. Rafael egyetlen olyan okot sem talált a lexikonban, ami miatt önkezével vetne véget életének. Legalábbis úgy tűnt neki.

Csodálkozva vette tudomásul, hogy az öngyilkosság okai között olyan meg nem határozott, bizonytalan és homályos fogalmak is szerepelnek, mint például a meghiúsult libidó, fól érezte magát a saját bőrében, és sohasem volt bűntudata a testi gyönyörök miatt. Nem kínozta kielégületlen becsvágy, nem vádolta magát semmivel, nem gyötörte a nagyság és a gyengeség közti ellentmondás érzete. De még az engedelmesség és a dac közti feszültség sem. Nem emlékezett rá, hogy valaha is – akár ifjú korában – lettek volna öngyilkos gondolatai, vagy hogy bűntudatot érzett volna narcizmusa miatt. Soha nem akart senkit sem megölni. Ha valakire megharagudott, nem tartott sokáig. Fellobbant benne a harag, majd ugyanolyan gyorsan, mint a hirtelen jött nyári zápor, szerte is foszlott. Lelkében senki iránt gyűlöletet nem táplált, nem voltak kiegyenlítetlen számlái. Még veled kapcsolatban sem, Lucia!

A könyörgések, szemrehányások és vádaskodások mára már mind kihűltek benne, mára csak betöltetlen revolverek, vagy távolodó viharfelhők – még meg-megdörren az ég, de a vihar nem tér vissza már. Ízeikre bontott szavak, akárcsak Oscar rajzai.

Oscar hülyeséget csinált. A halál magától is eljön, nem kell elébe sietnünk, sem megidéznünk. Egyhamar nem lesz alkalmunk ezen a földgolyón élni. Miért válnánk meg tőle önszántunkból?

Akkoriban Maud már nem lakott a Montparnasse bulváron lévő lakásban, s az idő mintha egyetlen nappá és egyetlen éjszakává sűrűsödött volna össze. Sokat ittak, s ha már nem volt miből, fillérekért vesztegették Oscar képeit, vagy éppen a La Coupole kávéházban cserélték italra. Oscar több-kevesebb sikerrel győzködte a kávéházast, hogy jó üzletet csinál a képeivel, mert a többszörösét fogják érni, miután öngyilkosságot követ el.

Rafaelnek kettő maradt. Az egyiken egy kakas volt, francia nemzeti tolldíszben, szárnyait széttárva feküdt az asztalon, fejét az égnek emelve – hogy könnyebb legyen elmetszeni a torkát, magyarázta Oscar. A másikon pedig egy bika, lehajtott fejjel, támadásra készen, ahogy a haragját a láthatatlan ellenségre összpontosítja. A bika fejéből egy nyílvessző készül kirepülni. Orrát a földnek vetve egész testében megfeszül, mint egy számszeríj, vagy akár egy lőfegyver, mielőtt az első lövés eldördülne.

Az ember ősidők óta csodálja a bika erejét, gyorsaságát, termékenységét. Csodálja és gyűlöli. Egyszerre szeretne azonosulni vele, de ugyanakkor legyűrni is. Előbb felbőszíti, hogy aztán nevetségessé tegye, ugrabugráljon, bukfencezzen felette-körötte, ügyességét fitogtatva. Felnyársalja tarkóját, megmártja kardját a gerincvelőben, csakhogy térdre rogyva lássa maga előtt. Elragadtatással nézi ma is, hogy csorog el súlyos testéből a vér s hogy issza magába a föld. Ha valaki ivott a bika véréből, tiszta lett az istenek előtt. Lement egy gödörbe, ami fölött leszúrtak egy bikát... A rostélyon lecsorgó, sűrű vércseppekben megfürösztötte meztelen testét. Hátravetette fejét, hogy befolyja arcát, fülét, száját, orrát a vér. És elöntötte a szemgödrét, az ajkait, a nyelvét, és mohón szürcsölte a fekete vért...

Oscar spanyolnak született, az ő szemében a bika szent állat volt. Torreádort szelleme ellenére a légynek sem tudott volna ártani. Talán azért ártott magának. Olykor alkoholos mámorában, ha erőtlenebbül fojtotta vissza magába a kimondhatatlant, sírós, remegő hangon énekelni kezdett egy dalocskát a kiskecskéről, aki eltévedt a fekete sivatagban. Amíg a szem ellátott, mindenhol csak homoktenger, és a végtelenül fekete sivatag közepén árvamagában a kiskecske, szegény kiskecske.

Nem hagyta őt nyugodni a tér. Kozmikus képein az eszelős térvágy gomolygott, térből kibomló tér. De lehet, hogy a félelem. Körök és golyók vibráltak, mint születő s kihunyó világok – a pőre anyag önnön alakjaival és formáival történő katasztrofális ütközések. Képélmények a gyermekkor hajnalából, ásító anyaöl, tovatűnt vágyak emlékei, végtelen, többrétegű óceánok partján derékba törő hegységek, ősanyagot széjjelszaggató rengések, melyek az anyagi, látható térrel és idővel gyömöszölik eggyé, születésélmény, kozmikus katasztrófák emberi szemtanú nélkül – explózió az agyban, a gondolat születése vagy a versé.

Szüleit széjjelválasztotta a gyűlölet. Később, amikor kibékültek, ölelésük gyümölcseként megszületett Oscar. Anyja nem sokkal világra jövetele után meghalt, de még megeskette Oscar apját, hogy a kibékülésből született gyermek sohasem lehet boldogtalan, sohasem szabad sírnia. És az apa megígérte, hogy Oscar nem ismeri meg a bánatot és az élete véget nem érő ünnep lesz.

Az embert mindig csak arról az oldaláról ismerjük, ahol megérintettük. Hosszú ideig arról sem volt tudomásunk, mi van a Hold túlsó felén. Eljárunk egymás mellett emberek, ahogy a Hold kering évezredek óta a Föld körül, mindig ugyanazt az arcát mutatva. Majd emberek repültek a Hold túloldalára, akik meghozták a hírt, hogy ugyanaz a holt vidék található ott is, mint a látható felén.

De az ember nem élettelen anyag. Még ha olykor ilyen kietlen holdbéli tájra hasonlít is, a felszín alatt ott szunnyad a fortyogó láva.

Maud francia volt és fekete szemű, sötét haját középen elválasztva viselte. Fekete tincsei gyászszalagokként keretezték halovány arcát. Oscart kajmánnak nevezte, előre ugró, széles állkapcsai miatt. Egyébként ez fennköltebbé és nemesebbé tette Oscar arcvonásait. Olyan habsburgossá. Csúnya volt, de gyönyörű is, fennkölten rút. Véresen távozott azon az öngyilkos éjszakán. Még ebbe a Duna menti városba is eljött a híre. Úgy hagyta el őt az élet, mint a folyó a meredek partot. Nem volt már ereje a sodrás irányát megváltoztatni. Kinézete, mint egy őshüllőé, de már réges-rég az az elárvult kiskecske volt, a fekete homoktengerben. Még mielőtt megismerte volna Maudot, még mielőtt elhagyta volna őt Maud, hogy egy másik műterembe költözzön, más képek közé. Én ezt tudom. Minden más csak rosszindulatú pletyka lehetett, az emberek így próbálják feldolgozni az érthetetlen eseményeket.

Hogy van az, hogy egy nő megszűnik szeretni a férfit, akivel együtt él? Mikor, melyik pillanatban fagy meg a szenvedély? Szétfoszlik az egyik kapcsolat, hogy egy újabb kötelékké fonódjék? Az egyik férfi iránt érzett szerelme kizár mindennemű érzelmet vagy viszonyt egy ugyanolyan közeli emberrel? Vagy pedig a gondolataiba, az ágyába egyszerre két férfi is beférkőzhet? Mi más marad nekünk, mint a banális sóhaj: a lélek rejtelmei kifürkészhetetlenek, a bűn mértéke megmérhetetlen!

Minden csak ködbe vesző kép, ahogy a parttól távolodó úszó látja, ha visszatekint. Maga mögött hagyja az ismerős partokat, folyóágak és öblök mentén a szántóföldeket és a réteket, a magányokat és a városokat – és Párizst is. A La Coupole bárja és a Select kávéház voltak Oscar törzshelyei. Különleges kalandokat és élményeket kergető röptéinek leszálló- és startpályái. Azok is a parton maradnak. Mi is, akik elmentünk, akiktől elmentek.

Minden legendává lényegült. Csak aromák, akkordok maradtak, környezetükből kiragadott képek, mozaikból kihullott, széteső alakzataikhoz vissza nem találó kőlapocskák, dermedt jelenetek a szentek életéből a falakon, templomok boltívein, rómaiaktól örökölt, kővé dermedt szilajság gall melankóliában feloldva, Vercingetorix az elátkozott költők verseiben – egymást előhívó történetek, mint az egymásra rétegződő, mélységekbe alászálló vízió, vagy egy álmatlan éjszaka, amikor éterikus lények hívják egymást, Georgia, Maud, Lucia, Marta – visszatérő álmom töredékei, melyeket elmos az ébredés, csak a hangulat marad. Nincs mit mondanom, még magamnak sem. Nemhogy még másoknak, bár a túlvilágról való beszéd az élők kiváltsága.

Minden elmúlt, minden csak régvolt, minden a múltba veszett, békévé porladt, mint a kihunyt kráterek. Oscar is, Maud is – én is. Mindent csak az én emlékezetem lebegtet, csak nekem érdekes vagy megszokott – esetleg Maudnak, ha még él –, ahogy a Hold lebeg a csendes térben, úgy létezik, mint egy legenda vagy monda, egy rejtjeles rovás a gránitszirten, amit csak mi érthetünk, Maud és én. Halkan énekelgetett róla Oscarnak. Nem is énekelte a spanyol balladát, inkább csak szavalta, olykor dallamra kaptak a szavak, fájdalmasan feljajdultak. Közben Oscarra nézett, de nem látott senkit sem.

Senkinek sincs joga elítélni Maudot. Nincs is kinek.

Nem is olyan egyszerű elrejteni egy fegyvert, mint ahogy azt gondoltam. Ássam el? Ahhoz vízhatlan csomagolóanyagra lenne szükségem, olyanra, ami nem rozsdáll, nem rohad el. A revolvert olajjal átitatott rongyba kell csavarni. Egy rozsdás revolver csak egy darab ócskavas. Észrevétlenül ásni nem könnyű dolog. A néni a földszintről egész nap az ablaknál ül, s abból él, ami a házban, a keskeny utcában vagy a kertben történik. Belebetegszik, ha nem csíphet el valamilyen beszélgetésből legalább egy szót, amiből aztán az egész tartalmát ki tudja következtetni. Mit turkál ez a tanár úr, mint egy vakond? Soha be nem tette a lábát a kertbe, most meg ás. Kincset rejteget, titkos iratokat vagy robbanóanyagot. Az emberek kíváncsiak, ugyanakkor félnek is, ezért lehet kihasználni természetes kíváncsiságukat. Emberek, itt élnek vele egy házban, és nem tudták, hogy fegyvert rejteget? Ezt nevezem állampolgári éberségnek. Vagy tudatosan hallgatták el? Az ilyen eseteket jelenteni kell. Ostobaság – gondolta Rafael. Miért ásnám el a revolvert?

Már réges-rég le kellett volna adnom a hatóságnak. Réges-rég, azaz a háború után. De miért csak most, tanár úr? Miért pont most? A háború végétől közel harminc év telt el! Mire várt? Na mire? Minek őrizgette eddig? Pont most kellett rájönnie, hogy nincs már rá szüksége? Eddig szüksége volt rá? Ejnye, ejnye, tanár úr, ismerje be, hogy mire várt?

Semmire sem vártam. Az embert megnyugtatja az az érzés, hogy fegyvere van. Ha a tenyerembe fektetem a revolvert, mintha egy megbízható barátnak nyújtanék kezet, aki sohasem hagy el, mindig mellettem áll a bajban. Anyaga kékesre edzett acél, hűvös és sima, mint a tükör. Elég egy gyönge lehelet, s kis időre pára ül meg rajta. A pisztoly agya úgy simul a tenyérbe, mintha rá öntötték volna. A csövén át pedig a világ egy kis körszelete látható, és az ezüst szerpentin, ami körforgásba kényszerítve röpíti ki a lövedéket, ahogy a kisfiúk spirálmenetes rúdról kilövik a légcsavart, majd figyelik a röppályát. A holtpontra érve megáll egy pillanatra, majd a szárnyak ellenkező irányú mozgásával érkezik a földre. Vissza előre, vagy előre vissza.

A biztosítózárat a hüvelykujj nyitja-zárja, halk kattanás kíséretében. Akkor már csak meg kell húzni a ravaszt. Felszabadul a nyomás, felcsap egy kis láng, és élesen sikolt a célja felé tartó fémdarab... és nyugalom van. A pisztoly nyomás alatt tartott nyugalom, a lövedék materializálódott sikoly.

Ján M. festő is szerette a pisztolyokat. Egyet el is kérincsélt Rafaeltől azzal, hogy felkelőt szeretne festeni. Aztán ráfogta a főpályaudvaron egy pincérre, mert záróra után nem akarta kiszolgálni. Amikor kiderült, hogy a pisztoly nincs feltöltve, lefegyverezték, és bezárták őt a prostituáltak és egyéb kétes hírű éjjeli madarak közé. A revolvert meg elkobozták, nem került elő sosem. Kár. De én még a légynek sem tudnék ártani – mentegetőzött fölöslegesen.

Játszva bele tudta magát élni a rabló szerepébe. Csodálatos beleérzéssel látott, hallott, érzékelt, amire mások képtelenek voltak. Az ő szemével nézve fantasztikus képek, freskók, fényorgonák formálódtak az ódon falakon, alakváltó felhők gomolyogtak, bálnák, meggyötört arcú, ráncos vénasszonyok, ahogy a költő is látta őket – felfejted a bőrt, mögötte a halál. Egy átvirrasztott közös éjszakán hallhatóvá tette számomra a kőváros kellős közepén az alacsony röptű, láthatatlan madarak vészjósló szárnysuhogását, a fények és az árnyak játékát a hárfán, az őszi lombhullás harangjátékát, a fénynyalábban aláereszkedő porszemcsék csilingelését a tikkadt aszfalton. A Nap aranya vágja az aszfaltot. Egymástól távoli tárgyakat, gondolatokat, képeket helyezett egymás mellé, hogy rejtett jelentéseket fedezzen fel, az ismeretlen lényeget. A szavak, gondolatok ilyetén találkozásakor pattogtak a szikrák, mint zárlatkor vagy elektromos kisüléskor.

Imádta a lovakat, a kardokat és a pisztolyokat, jól hegedült és csellózott. Sokat bolyongott a városban, mintha izgalmakkal kecsegtető idegen vidéken járna, és egyre új, ismeretlen részeket fedezett fel benne, pedig úgy ismerte, mint a tenyerét. Vidám, tarka színekben pompázó csokrokat festett, mégis szomorú volt – szépnek akarta látni a világot, és olyannak is láttatni a képein. Minden újabb szándéka, hogy örömteli képet fessen a világról, elégikus tónust kapott. A kíváncsiság, izgágaság, kísértések, illetve a mámor utáni vágy halála órájáig elkísérték. Az élők emlékezetében lázadóként maradt meg, nem pedig locsogó vénemberként.

Azzal vádolták, hogy pedagógiai ténykedése rossz hatással van a fiatalokra. Fellázadt. Ez újabb vádaskodást vont maga után. Nem bírta megérteni, hogy itt nem tartalmi kérdésekről van szó, hogy fölösleges minden érvelési szándék, mert azt akarják, hogy alázattal elfogadja: a festés hasznáról a feljebbvalóságok döntenek. Az államigazgatás egyik képviselője kijelentette, hogy a festészetnek, az akadémiának nincs szüksége Ján M. festőre. Úgy is lett.

Mikor Oscar meglátogatta Jánt a műtermében, órákig csak néztek egymásra, majd festeni kezdtek. Aztán nézegették egymás képeit, hogy megértsék, megismerjék egymást. Mosolyogtak, lapogatták egymás vállát. Ján nem lett öngyilkos, korán halt meg, az öregség küszöbén. Jól időzítve idézte elő halálát. Oscar elébe sietett. – Látogatóban: sötétségből sötétségbe.

Kár, hogy nem ismerted őket, Lucia, biztosan te is szeretted volna mindkettőjüket. A festők és a szobrászok különös szerzetek. Többet látnak másoknál. Nézik az emberek arcát, és látják a lélek mélységeit, az izzó magmát a kráter mélyén. Meglátják a felszín, a formák és a színek mögött a belső tartalmakat, a mélységet. A hullámok alakja és mozgása víz alatti mélységekről és zátonyokról árulkodik.

*

Még csak reggel van, de a nap már úgy perzsel, mintha izzó kemence közelében állnánk. Jó harminc fok lehet. A szívbetegek jobban teszik, ha árnyékban maradnak.

Ezrével mennek ilyenkor az emberek a Dunához, a strandokra és a tavakhoz. Ki tudja, lesz-e olyan, aki vízbe fúl? Biztosan. Ennyi emberből valakinek vízbe kell fulladnia...

A revolver teszi, hogy megint a halálra gondolok. Miért kellene bárkinek is vízbe fúlnia? És miért nem? A halálról nem szívesen beszélünk, mint ahogy illedelmes társaságban sem mondunk illetlenségeket. Igaza van a bölcsnek – rosszul értelmezzük a halál fogalmát. Nem mintha ez valamit is változtatna a halálhoz való viszonyunkon, vagy az ő viszonyán hozzánk, azt azért nem, de aki jól értelmezi a halál fogalmát, az állítólag jól viszonyul az élet dolgaihoz is. A teljes pompával, és fenséges emelkedettséggel zajló pápaválasztás idején, amikor az öröklét egyetlen képviselőjét válasszák meg a halandók közül, egy bizonyos szerzetes ugyanazt a mondatot ismételgeti az ünnepi ceremónia alatt, hogy a pápa gondoljon a halálra, mert különben – és itt tiszteletlenül, ujjával mutat a jelöltre – így ér véget a földi dicsőség.

A rómaiak másként viszonyultak a halálhoz, természetesebben, mint mi, akiket eltorzított a zsidó és a keresztény morál. Lemondás, fenyegetés, bűn, félelem, elkárhozás, büntetés – itt a földön és a földön túl. Nem dicsőítették a földi szegénységet, hogy ezzel váltsák meg a bizonytalan üdvözülés lehetőségét a túlvilágon. Számukra a halál az élet végét jelentette. Nem többet és nem kevesebbet. A hívő ember fél a haláltól, mert attól tart, hogy elkárhozik földi vétkei miatt. Fél, hogy mi van a halál után.

Ez valami hallatlan, hogy az embereket halál utáni élettel ijesztgessék a földi élet jutalmaként, mikor nem kérték az életet, akaratukon kívül születtek a világra. Egyébként is hallatlan dolog ijesztgetni az embereket. A nem hívőnek sem kell félnie a túlvilági élettől, bár a bűn elkövetésétől ugyanúgy tartózkodnia kell, mint a hívőnek, csak nem túlvilági, hanem e világi szempontokat véve alapul. Úgyhogy egyre megy. Végül is a hívő és a nem hívő ugyanúgy fél a halál utáni semmitől, a kozmikus nemlétben való feloldódástól, a síron túli mozdulatlanságba való visszatéréstől.

Emberek a világon – köd a vízben. A holtak nem hiányoznak az élőknek. A halottól minél hamarabb meg kell szabadulni. A föld alá vagy a tűzbe, majd a szélre vagy a vízre bízni. Bár a legszebb szavak kíséretében. Nagyon fogsz nekünk hiányozni, a tested itt fekszik kiterítve, de a lelked felettünk lebeg, köztünk van, bennünk él, mindörökre. Aki igaz ügyért halt meg, a szabadságért, a hazáért, a nemzetért, az istenért, az emberiségért, e zászlóért, e fegyverek diadaláért (a másik félnek épp olyan fegyverei vannak) – az nem hal meg soha (persze, ha a győztes félhez tartozott). Ostobaságok. Ahogy az élethez való jog megilleti az embert, úgy az életből való önkéntes távozás joga is meg kell, hogy illesse. Ha vállalnia kell a hősi halált, joga kell, hogy legyen a tisztességes emberi élethez is. Harcolja ki magának – szokták mondani azok, akik az életét veszik. Az öngyilkosság nem mindig ballépés következménye, van, hogy ítéletvégrehajtás.

A gyászbeszéd könnyet csal a szónok szemébe, mégsem hisz saját szavainak. Az elhunytról beszél, de magára gondol és szeretteire. A hallgatóságra. A temetés legyen emelkedett, ne hozzon szégyent az élőkre. A halottnak már mindegy, nem lát, nem hall. Ugyanolyan ember volt, mint akik most körülállják. Nincs szüksége dicsérő szavakra. Kedves és meleg szóra még életében lett volna szüksége. Az emberek meglátogatják szeretteik sírját, hogy megsirassák magukat, mert az emlékek fájnak. A szeretett személy iránti gyász lassan enyhül, az egyre ritkábban gondozott sírok beroskadnak, eggyé válnak a földdel, a kőbe vésett feliratok megfakulnak, a szél és az eső áldozataivá lesznek – és az elhunyt másodszor is meghal. A sírok is halandóak. Mindnyájan kétszer halunk meg. Amikor kihunyt a fény szemünkben, és amikor elfelejtenek. Akkor igazán. Ezt ismételgetik unos-untalan a gyászbeszédek is. Mi újat mondhatunk még a halálról?

A születés és a halál a természet szempontjából csak egy epizód, jelentéktelen jelenség. Úgy gondoltam, hogy valami különleges vagyok, aztán kiderül, csak egy kis része vagyok a folyton alakuló-formálódó anyagnak. Átmenetiségem az ő örökkévalóságának eleme. Sovány vigasz. Lehet, az anyag elpusztíthatatlan és örök, a világmindenségben semmi sem vész el –  csak én. Csak a születésem és a halálom közti idő az enyém, csak ez az én egyszeri és megismételhetetlen élményem. Az ember anyag, mely értelemmel van megáldva, az ember élet, mely tudatosítja magát és szeretteit, van történelmi tudata, és jövője lehetőségeiről álmodozik – ez mind az övé, valóban az övé. Milyen felemelően hangzik. A hiábavalóság érzete pedig – ha csak időlegesen, ha csak egy pillanatra is – vágyaink, álmaink segítségével legyőzhető. Másként nem. Az ember akkor örök, ha már nem él.

A Mihály-kapunál találkoztam D. doktorral.

– Míg mások fürödni mennek, én a rendelőmben ücsörgök, és epegörcsöket csillapítok. Az emberek túl sok konzervet esznek.

– Nem fizetik meg a vasárnapi ügyeletet?

– Szívesen lemondanék róla. Könnyű neked.

– Honnan veszed, hogy nekem könnyebb?

– Ha rosszul vagy, csak eljössz hozzám a rendelőbe.

– Nem vagyok beteg.

– Nem csak betegek látogatnak.

– Kihez mennének? A paphoz nem mernek, nehogy vallásosnak higgyék őket, hát hozzátok járnak, mint valamikor a sámánhoz. Hatalmatok van a testi fájdalmak és a lelki gyötrelmek felett. A lélek bajai könnyen válnak testi nyavalyákká, a gyónás pedig ügyes találmány.

– Na látod, ezt a sámáni szolgálatot fizetik meg nekünk. A gyónási pótlékot.

– Hisz tudod jól, hogy a betegségek fele abból ered, hogy az embereknek nincs kinek meggyónniuk.

– Én nem gúnyolódom. De mi lesz velem? Én kinek gyónjak? A vigasszal is úgy vagyunk, mint a tudással. Egyszer csak a végére érsz. Reménytelenül. A szemem előtt sorvadnak el életek, és nem tudok ellene tenni, csak a szenvedéseket tudom enyhíteni. Meg akarjuk hosszabbítani az életet, de jobban tennénk, ha ezt a rövid időt tennénk elviselhetőbbé. Az elmúlás visszafordíthatatlan.

– Az élet gyönyörű. Egyébként nem ragaszkodnának hozzá ilyen makacsul az emberek.

– Na de minden élet?

– A remény is élet... És még valamit, diszkréten. Légy óvatos! Tudod, hogy felugrik a vérnyomás szeretkezés közben? A szívinfarktus határát súrolja.

– Ezt most miért mondod?

– Elővigyázatosságból. Csalóka az idő. Most még tiszta az ég, de a légnyomás rohamosan csökken. Megnéztem otthon a barométert.

– Te a barométer szerint szoktál szeretkezni?

– A biztonság kedvéért mindig megnézem a légnyomást.

Rafael egy népviseletbe öltözött nénitől füstölt sajtot vásárolt. A kofa tájszólása szentimentális hangulatot váltott ki benne, kiejtése gyerekkora kedves tájait idézte emlékezetébe, a fenyveserdők gyantás leheletét, a levegőt, mely magába olvasztotta a napfényt és a gleccserek alól csörgedező, jeges vizű hegyi patakok frissességét. Ebben a hőségben úgy kapkodunk a levegő után, mint a partra vetett hal, de ott, a hegyek között, érezhető a levegő, mintha a szikrázó hótakaró vagy a forrásvíz láthatatlan kristályai áramlanának be az ember tüdejébe.

A klarisszák temploma zsúfolásig tele, még a kapuban is állnak. Odabentről orgonaszó hallatszik.

– Emlékszel? Itt voltunk együtt orgonakoncerten.

– Igen, Lucia.

– Valaki megzenésítette a vérkeringésemet. Az az orgonamuzsika maga volt a fennköltség, a mennyei méltóságteljesség és alázat, a bűnös szenvedély ellentéte, és akkor ez a szenvedély egyszer csak megemelkedett, egész a boltozatig, hogy forró vizű eső fakadjon belőle. A mélyebb fekvésű hangok mélyen alattunk dünnyögtek, és úgy vibráltak bennem, mintha földrengés lenne készülőben. Beléd karoltam, s csak bámultam az ezüstszínű síphegységet, tátott szájjal, mintha magam is egy lennék a sípok közül, melyeket aranyozott madarak kitárt szárnyai kapcsolnak eggyé. Elátkozott mondabeli lények fémkórusa, melynek minden egyes tagja csak egy hangot énekel... Képes lettem volna bármeddig ott ülni, s azt kívántam, bárcsak megállna az idő. Jó volt nekem ebben a veled átélt jóban. Egyszer, jóval ezután, beültem ismét ugyanarra a helyre – a templom teljesen kihalt volt –, s hangosan felnevettem, mert eszembe jutott, hogy kisfiúkorodban azt képzelted, hogy a fuvolás az orrával fújja a hangszerét. Látod, milyen csacskaságok maradtak meg az emlékezetemben.

*

...messze délen, a Duna alsó folyásánál volt a folyó közepén egy csodás sziget: Ada Kaleh. De már nincs. Lehet, hogy csak az én emlékezetem őrizte meg csodásnak. Az elmúlás fölött érzett bánat csodássá formálja a dolgokat. A szigetet elöntötte a víz, mert gátakat emeltek az útjába, hogy megemeljék a víz szintjét. Így süllyesztették el a híres Vaskaput, a kataraktákat és a Traianus római császárról elnevezett utat. Napnyugta felől, szemben az árral, ezen az úton vonultak be a római légiók. Sziklából vájták ki néhány méterrel a víz felett olyan szélesre, hogy egy lovas katona elférjen rajta.

A három kilométer hosszan és fél kilométer szélességben elterülő sziget százhatvan török családnak adott otthont. Az egyik parton Jugoszlávia a másik parton Románia, a folyam közepén pedig egy kis Törökország.

A hadászati stratégiák megváltozásával – nagy csapattesteket nagy térségeken mozgatni – a kis sziget elvesztette katonai jelentőségét. Az erődítmény védőfalai és bástyái a gyerekek játszóterévé, valamint a turisták fényképtémájává szelídültek. A sziget rózsáskertté változott. A rózsákból olajat, kölnivizet, édességet, szörpöt, lekvárt és kompótot készítettek. A kis kávéházakban eredeti török kávét főztek, az aprócska boltokban pedig takarókat, rézből készült csecsebecséket árultak. Turisták jöttek lefényképezkedni a várfalakon, a mecsetnél és a minaret erkélyén. A szigetlakók fából készült, hosszú csónakokon szállították be őket a partról, elképesztő evezőtudománnyal lapátolva a szilaj sodrású vízen.

A nagy történelmi személyiségek utóélete gyakran bizarrul alakul. Caesarról és Napóleonról konyakot neveztek el. Héráról margarint, Mercuriusról üzletláncot és öblítőberendezést. Egy közeli fürdőhely a hegyek között Herkulesről kapta a nevét. Még különösebb, ha macskákat vagy kutyákat Ajaxnak vagy Nérónak neveznek el. Persze, miután már a hős vagy az uralkodó védtelen. Vagy ha az istenség elveszítette hatalmát.

A sziget fölött a félhold örökre lenyugodott. Fából készült, hosszú csónakjaiknak most másként vették hasznát. Ki kellett lakoltatni a szigetet, mert mindkét szomszédos országban vízgátakat építettek jóval a sziget vízszintje felett, s földjüket a víztározó mélyére kívánták süllyeszteni. Mehettek, ahova akartak. Romániába, Jugoszláviába, de még a török őshazába is, amelyet sohasem ismertek. El kellett egymástól válniuk, együtt nem maradhattak. Vagyonkájukat belepakolták hosszú, emelt orrú csónakjaikba, és elindultak lefelé a Dunán. A család tagjai a csónak mélyére húzódva, a családfő pedig a kormányrúdnál, új hazát keresve idegen országok partjai között.

Az erődítmény egyes részeit lebontották, hogy egy másik szigeten állítsanak emléket a törökkel, osztrákkal, magyarral, némettel, orosszal (és tudja isten, ki mindenki lőtt még ide) vívott csatáknak. A lakóházakban szomorú rendetlenség maradt, mint a zsidó transzportok után. A lepusztult rózsaligetekre rávetette magát a vadul burjánzó dunai ősrengeteg. A kihalt mecsetben nem maradt más, mint a falra festett Korán-idézetek és egy muzulmán pap, aki sorsával megbékélve mondta, hogy ő lesz az utolsó, aki majd elhagyja a szigetet, itt született, több mint két évtizedig látta el szolgálatát, ismert minden szigetlakót, minden bújával-bajával, örömével együtt. Még nem tudta, hol akar letelepedni, ha elárasztják a szigetet. Élete hátralevő részében ez már úgyis mindegy volt. És még mindig, mintha nem tudta volna elhinni, hogy mégis bekövetkezhet, bár az ártó szellemek elűzése is csak akkor sikeres, ha hiszünk a létezésükben. Mert nem fog az ima vagy a fohász csodálatos ereje, ha nem áhítatból, a segítségül hívott istenség mindenhatóságába vetett hitből fakad. A szüntelenül zakatoló gépek pedig, melyek ártó szellem módjára darabolták a földet, túlságosan kézzelfoghatóan tagadták a mágia, az átok létezését.

Ültünk a bástyán a hátramaradt néhány török családdal és iszogattunk. Azon a savanyú boron kívül szinte már semmi sem volt kapható a szigeten. Az egyik török tudott valamit magyarul. Szomorú szívvel mesélte, hogy a szigetlakók arra ítéltettek, hogy elhagyják otthonukat. Az elhagyatott házakra mutatva mondta, hogy ez a közösség olyan volt, mint egy nagy család, ami most széthullott. Búskomoran tekintett a sivár kertekre, elárvult hajlékokra, a védőfal alatti szemétdombra, végül felnézett a készülő erőmű távoli fényeire, a gátra, amely majd megállítja a folyó vizét, megszünteti a sodrást és a híres-nevezetes örvényeket.

Ültünk az elsüllyedt sziget elsüllyedt bástyáján a víztározó mélyén, alámerülve. A víz alatti világban úgy láttuk, hogy a kotrógépek és a földgyaluk lámpái, a betontartályokra és a gépkalapácsok tornyaira szerelt reflektorok fényei egy idegen égbolt változatos alakú csillagai. És az Ada Kaleh szigetén töltött egyik utolsó éjszaka csendjében már úsztak a halak körülöttünk.

Emberi ésszel fel tudjuk fogni, hogy a folyó elektromos energiáját csak akaratunknak alárendelve tudjuk tőle megszerezni – mert a népeknek egyre több fényre van szükségük. Ada Kaleh egy kis Atlantisszá kell hogy váljék, lakói ugyan életben maradnak, de mégsem egészen. Nem szükségszerű, hogy az ember egyszerre haljon meg, nem biztos, hogy a halál oka betegség, öregség, baleset kell hogy legyen. Lehet az keserűség vagy bánat is.

A fogságban tartott, rátermett, hihetetlenül merész tettekre is képes emberek, előbb-utóbb passzívvá váltak, búskomorságba estek. Csak ültek és néztek a semmibe. Közönyössé váltak környezetük iránt. Senki sem bántotta őket, egy ujjal sem nyúltak hozzájuk. Ebben a kényszeres helyzetben vérkeringésük egyre inkább lelassult, mígnem teljesen leállt. A méltóságteljes halálhoz szabadság is szükségeltetik.

Mi minden nem jut az ember eszébe, amikor az örvénylő vízfelszínt nézi. Megáll a víz folyása, és az ember árral szemben halad. Az életéről is ezt hiszi, hogy a kezében tartja, hogy uralja, hogy értelmet adhat és irányt szabhat neki. De addig is a víz hegynek le folyik, s a relatív esések végtelen tömege a tengernél egy végsőben egyesül, majd megsemmisül. Az idő, a közönyös idő örök órája ez, amely csak az emberi időszámítás szerint – hétköznapi és ünnepi aktusok, Napfordulók és évszakok folytonos ismétlődése – fordítható vissza.

Miféle vidék ez itt előttem? Kelta, római, germán vagy szláv? Ott, ahol a szoroson átgyűri magát a folyó, nagy történelmi események játszódtak le. Hegyláncok találkozóhelye ez, melyek kettészelik Európát, földrajzilag és történelmileg is. Megállította az avarokat, a hunokat, a magyarokat, a germánokat és előttük még a rómaiakat is. Innen vagy a túloldalról. Hajlékaikból semmi sem maradt, minden a vadonerdő martalékává vált. A közelmúlt történelméből várromok maradtak hátra. Alattuk fekszenek a mi civilizációnk városai. De meddig?

Csak a folyó a régi. Folyton-folyvást ismételgetve az örvénylő kavargást. A part mentén felfelé folyik, a meder közepén pedig, a legrövidebb úton, nagy tömegben özönlik a fősodor, visszacsatolva magához a part menti visszáramlást.

*

Ha kilép a folyó a medréből, és elönti az ártereket, az aljnövényzetet, az erdőket és a réteket, feláztatva a földet, alulról a szemcsés kavicságyon át, a hordalékos ingoványos talajon – a víz és dzsungel mint egy jól szervezett hadsereg, támadásba lendül. Előbb kiküldi az előőrsöt – a csalánt, mely magasabbra nő a jól megtermett harcostól is, és éget, mint a tűz. A csalán után elburjánzik az ágas-bogas aljnövényzet, bevehetetlen erőddé fonódva: az aranyvessző, a galagonya, a sás, a bakszakáll, a borostyán és végül a gyöngyvirág. A második hadoszloppal érkeznek a bokrok és a fák: a som, a zelnicemeggy, a hamvasszeder, a fehér, szürke és fekete nyárfák, a füzeknek számos fajtája, a rezgő nyárfa, gyertyán és éger, gyertyán és kőris.

A vadonerdő megfontoltan támad, mint a római legionáriusok, akiknek egykor át kellett vágniuk ezt a rengeteget, hogy katonai táborokat, őrtornyokat, állomáshelyeket, településeket és városokat hozzanak létre. Irt születtek és nőttek fel gyerekeik, akiknek a Duna menti ősvadon lett az otthonuk, itt élték át első kalandjaikat, itt váltak felnőtté, itt szerettek. Akár a török gyerekek Ada Kaleh szigetén.

Őseik katonaként, hódítóként érkeztek a szigetre. Összenőttek a földdel, amit aztán maguknak kellett megvédeni, hogy később, belépő ellenében, turistáknak mutogathassák történelmüket. Van-e olyan népe a világnak, amely olajággal szerezte volna meg földjét és nem élesre fent kardokkal?

Foggal-körömmel ragaszkodtak ehhez a kicsiny kis hazához. Egy vad sodrású folyam közepén éltek, és mégis ez volt az otthonuk, a hazájuk volt. Bizonyos vágyak kiolthatatlanul élnek az emberben, ilyen az otthon utáni vágy, legtitkosabb vágyaink egyike.

A haza sokszor igazságtalan, mostoha és kegyetlen a fiaihoz. Az embereket erőszakkal űzik ki otthonaikból – és nem csak a villamos energia miatt –, bár a földgolyó túlságosan kicsi ahhoz, hogy bárki is jogot formálhasson arra, hogy ő diktálja, ki melyik hazát válassza magának, melyik lehet az övé és melyik nem. Otthonunk csak egy lehet, a hazánkat viszont megválaszthatjuk. Az otthont nem. Az otthon meghitt meleget áraszt – legalábbis így él az emlékezetben, mert mindenki otthonra vágyik. Hány és hány ember keresett magának önként vagy kényszerből új hazát, de az otthont nem tudta feledni. A spanyolok önként mentek Amerikába, a négereket viszont vasra verve hozták Afrikából, és a rájuk erőszakolt új haza aligha lehetett az otthonuk. A zsidók szétszóródtak a nagyvilágban, hazát nem találtak, otthonukból pedig még ma is kiűzetnek.

A földgolyó minden földlakó otthona kell hogy legyen, hogy ne legyen joga senkinek a haza nevében mások hazáját megtámadni. És akkor a haza szó jelentése nem lándzsa vagy pajzs lenne, nem folynának hódító vagy védelmi háborúk, nem rombolnának le házakat és várakat, senkit sem űznének el otthonából. Akkor talán a szigetlakó törökök is könnyebben megbékülnének azzal, hogy földjüket el kell árasztani, mert kell az energia, és gyermekeik játszva találnának maguknak új otthont, új hazát.

Mindent összekevertem. Az otthon és haza ugyanazt kellene hogy jelentsék. De miért nevezi meg az ember ugyanazt a dolgot több szóval is? Minden szónak kellett hogy legyen önálló jelentése. Elszaporodtak a szavak, hogy megkülönböztethetők legyenek az árnyalatok. A finom, alig érzékelhető árnyalatok, melyek olykor ellentétesek, összeférhetetlenek, mint a színek vagy az illatok. Szerelmes vagy belém? Szeretlek. Egymáshoz közeli, szomszédos jelentések, melyek között szakadék ásít, mint a kihűlt szerelmesek között...

Rafael átment a hídon, és lebaktatott a lépcsőn a folyóhoz. Dél körül már olyan nyüzsgés lesz a parton, mint egy felbolydult hangyabolyban. Az embernek fel kell emelnie a kezét, ha meg akarja állapítani, melyik az övé. El innen! A revolvert is el kellene már intézni valahogy. De hol találjon az ember egy magányos helyet ebben a túlnépesedett világban? Az élethez szükséges tér, amelyre az összes élőlény közül az embernek van leginkább szüksége – és persze a legnagyobbra –, egyre inkább leszűkül. A strandolok úgy fekszenek itt a parton, mint a szótár címszavai. Sűrűn szedett sorokban. Közel és mégis távol.

Izgalmas dolog a szótárban böngészni. Az egymást követő címszavak között nemcsak alaki hasonlóság van, hanem jelentésbeli is, amely végül is meghatározta a hangalakot, a hasonlóságot. Egyik a másikból következik, fokozatosan láncot alkotva. Fivérek és nővérek, unokaöcsök és unokahúgok kiterjedt rokonsága, amely a végeken újabb családokkal vagy törzsekkel fonódik össze. Vegyük például a hon szót. Szomszédságában ilyen szavak találhatók: honalapító, honcsok, honfi, honol, honos, honpolgár, honvédő. Némi rosszindulattal így is eljátszhatunk a szavakkal: honalapító honfi honában honol. Vagy vegyük a következő szavakat: hős, hősi, hősi halott, hősies, hősiesség, hősködő, hőstett. A köztük lévő összefüggések tálcán kínálják a szójátékot: hősködő hős hőstette: hősi halott. A hősiesség annyit tesz – megsemmisíteni az ellenséget, és meg nem semmisülni. Megsemmisíteni azt jelenti, hogy lenullázni, a valamit semmivé változtatni. A semmi a hősiesség egyik alapjelentése szinte valamennyi európai nyelvben, nemcsak a szláv, az újlatin nyelvekben, vagy a németben, de még a magyar nyelvben is. Aki nem hiszi, olvassa: Zničiť, zniczcyc, annihiler, anuler, aniquilar, vernichten, megsemmisíteni... Úgy is mondhatnánk, minél tökéletesebb a megsemmisítés, annál nagyobb hőstettnek minősül. Vagy: minél nagyobb a semmi, annál nagyobb valami a hős, és fordítva. A szavakkal való játék igen veszélyes. Fontos szavaink jelentése könnyen a saját ellentétébe csaphat át, illetve az ellentéte ellentétébe. A szavakkal ölni is, újjáéleszteni is lehet.

Az idő múlik, a szó megmarad, túlélve nemzetségfők pásztorbotját, szentélyek falait, a régmúlt és közelmúlt felvonulásait, keresztes hadjáratait. Szókratész vagy Szent Ágoston mintha a mai emberhez szólna. Az Énekek éneke helyettünk, halandók helyett, vall időszerűén a szerelemről. Közel és távol – ugyanazt jelenti.

Ahogy a festő keresi a színek és formák összefüggéseit a természetben, hogy mélyebben élhesse át a szépet és annak értelmét, miért ne keresnénk mi is a szavakban a közeli-távoli jelentések évszázadok során – tengermélyi üledékként – kialakult rétegét. Az ősök nyelvén az emunah hitet, bizalmat jelent, az uman pedig művészt, talán, mert egyesíti a szívet és az értelmet. Az emanáció jelentése az értelem kisugárzása. Magyar szomszédaink nyelvében az istenhez intézett fohászt imának nevezik. Imádni azt is jelentheti, kérni, az imádott ember pedig istenítve van. A mecset előimádkozója imam, mert ismerte az írást és a szót. Az imanuel vagy emanuel jelentése hőn óhajtott, hőn áhított, de az is, hogy szeplőtelen fogantatású. Az immanencia bennerejlés, mondjuk isteni fénnyel teli edény, de szerelem is, mert öröm és bánat egyaránt benne rejlik. A tűztől távolra pattanó szikrák. Még izzik bennük a tűz, de már kihunyóban vannak, mint a tűzijáték. A kíváncsiság ilyen tüzes szikra, mert csak a nyughatatlan lélek óhajtja megismerni az írást és a szavakat. A kíváncsiság távolra pattanó szikra, amely ismét lángra kíván lobbanni...

Az épület egy fennsíkon állt. Az ablakból ráláttunk az útra, ami mögött dombok, hegyek magasodtak, fölöttük pedig már csak hófoltos szirtek. Az út másik oldalán lomberdő. Ősz volt, elég jól láttunk a fák közé. Csak innen jöhetnek. Én is erről az oldalról támadnám meg az épületet.

Csapdába kerültünk. Együtt maradtunk, de mégis magányosak voltunk. Szerettük volna elkerülni a velük való találkozást, de tudtuk, hogy ez lehetetlen.

A nagy csarnokokban valamikor transzmissziós szerkezetek voltak. Komálom, fűrésztelep, esetleg vízmű vagy talán villanytelep lehetett. Különféle vasszerkezetek, geometrikus alakzatú betontömbök maradtak hátra. Az épületet már rég nem használták semmire. Hagyták tönkremenni.

Tudtuk, hogy megölnek minket, de reménykedtünk, hogy mégsem teszik meg. Keveset beszéltünk, és semmiségekről. A félelemről nem. Nem volt mit tenni, körbe voltunk zárva. Ezt lélekben elfogadtuk. A fegyvereinkkel csak magunkat tudtuk volna megölni. De ezt meghagytuk nekik. Hátha mégsem teszik meg. Ha megöljük magunkat, sohasem tudtuk volna meg, hogy vajon ők megölnek-e minket.

Megláttam a ritkás erdőben, hogy közelednek, pontosan onnan, ahonnan vártuk őket. A mi zöld egyenruhánk volt rajtuk. Beléptek, és közönnyel, minden érdeklődés nélkül néztek ránk. Mintha valami másra szerettek volna nézni inkább. Mindnyájunk számára világos volt, mi fog következni. Nem kérdeztek semmit, csak intettek, hogy üljünk le a földre. Talán egy kicsit csalódottak voltak, hogy csak hárman vagyunk.

Körbeálltak bennünket, egészen szorosan, hogy alig láttam az arcukat. Jól láttam viszont a kitaposott cipőiket, csizmáikat, a térdüket a rosszul szabott uniformisban, s érezhető volt az egyenruhák jellegzetes szaga. Az egyikük levette a köpenyét. Mellén valami kitüntetés lógott.

– Megölnek minket? Bólintott.

– Ne tegyék! Megfordult és elment.

A többiek csak álltak, és néztek minket. Az volt az érzésem, hogy a kitüntetésesnek nem volt kedve a gyilkoláshoz. Egy másik, amolyan szoborarcú, úgy nézett ránk, mint valami hasznavehetetlen tárgyakra, amiket véletlenül talált. Ő is elment, ami azt jelentette, hogy minden a megszokott módon fog történni.

– Gondolj valamilyen vízre! – mondta egy másik. – Sok vízre, tengerre vagy folyamra, ami alig folyik, az majd megnyugtat.

Magam előtt láttam egy folyam ólomszínű felszínét, amilyen napnyugta előtt szokott lenni. Nincs már ilyenkor ereje a napnak, de sem az égen, sem a folyón nem láthatók még a szürkület árnyai. A napsugarak még áttetszőek, színtelenek, alig láthatók, a vízfelszín pedig szürke, mint az olvasztott fém, mint az ólom, a cink vagy a higany.

A hang mindig ugyanazt ismételgette: Vízre gondolj, nagy vízre, vízre, tengerre vagy folyamra. Elfogadtam az akaratát, hogy minél távolabb lehessek a közönyös tekintetektől.

Már mindenhol víz volt körülöttem, és én is benne voltam, minden egyes részében, a felszínén és a mélyén egyaránt. Mindenhol ólomszürke, csillogó víztükör, én pedig benne. Már én is víz voltam. Az épületet, amiben valaha villanytelep, komálom vagy vízmű lehetett, már nem is láttam. Csak még a közönnyel szemlélő szempárt, de az is olyan volt, mint az a víz.

Egyszer csak az volt az érzésem, hogy már megtörtént a dolog. De nem változott semmi. Mindenhol ugyanaz a szürkén csillogó víztükör, én meg ebben a mindenben. Nem fájt.

Valaki így szólt.

– Vigyék a kötözőhelyre, még lélegzik.

Nem egy különleges történet. Ráadásul azzal is gyanúsítható vagyok, hogy csak kitaláltam. Az a vágyunk, hogy eggyé váljunk a vízzel, még a születés előtti állapotunkban gyökerezik.

P., a folyam-tenger hajózás egyik kapitánya végrendeletében arra kérte barátait, hogy hamvait szórják a folyó vizébe, amelyen az életét leélte. Titokban hamura cserélték az urnában a hamvait, és kívánsága szerint – leghűségesebb barátai körében, mert rokona nem volt, már jó ideje egyedül élt – a folyóba szórták. Mikor az egykori világjáró a négy fal közé szorult, a lába fellázadt a teste ellen, nem akarta cipelni többé.

A víz mozgása megváltoztatta a kis halmocska alakját, az elővédet, mihelyst elérte az áramvonalat, magával ragadta a sodrás. A derékhad még egy kicsit vonakodott, de az utóvéd egy búcsúkör után a sodrással tartott. Hamvai szétáradtak, mint a virágpor, mint a virágzó nyárfa pelyhei, mint a szökdécselő, apró szemű esőcseppek a víz színén.

És vándorútra kelt. Vontató- és tolóhajókkal találkozott, gőzösökkel, halászbárkákkal. Megkerülte a zátonyokat, betekintett a folyóágakba. Érintette a Duna menti fővárosokat, szerencsésen átjutott a zuhatagokon, hogy személyesen vigye meg halálhírét a tengernek – mint a maratoni futó.

– Hová, hová, ilyen gondterhelten, Rafael úr?