Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. október – Juraj Špitzer-emlékszám / Könyvekről

Könyvekről

Gyakran találkozunk azzal a véleménnyel, hogy a holocaust irodalma zsúfolt. Ezt azonban a következőkben ismertetendő köteteket tekintve – átfedődéseik ellenére – sem tarthatjuk mérvadónak. Azonosságuk az „el nem múló múlt”, „történet, amelyet nem lehet meg nem történtté tenni”, s amely mindegyik közösséget megismételhetetlenségében és egyedülvalóságában, azaz sajátosan sújtó tény. „A deportálás története kimeríthetetlen téma” – írja Sas Andor (A szlovákiai zsidók üldözése 1939–1945. Kalligram, Pozsony 1993, 264 l.; 171). A részletre összpontosuló vagy az összefüggéseket többé vagy kevésbé átfogó, stílusként felfogható nézőpont és értékelésmód által kivehetőbbé válnak az egyes változatok és műfaji tipológiájuk. Az egyik pólust jelentheti a puszta számbavétel, a tények időrendi felsorolása és statisztikai jellemzése mint „zérus fokú” stilizálás. Így iktatja könyvében Simon Wiesenthal az elmúlt két évezrednek a zsidók pusztítását célzó eseményeit és akcióit – naptárszerűen (Le livre de la Mémoire Juive. Édition Róbert Laffont, S. A, Paris 1986; Jeder Tag ein Denktag. Chronik jüdischen Leidens. Bleicher Verlag, Gerlinger 1988; 2. Auflage 1989). A benne feltüntetett hónapok és napok egymásutánjában jelölt évszám a napokat puszta rögzítésként is megrázó emléknappá avatja.

Sas Andor ahhoz a tanárnemzedékhez tartozott, amelynek még teljes volt a képzettsége. Nyelvtudása egyaránt terjedt ki ü világ- és a klasszikus nyelvekre, beleértve a hébert; utalhatnánk zenei műveltségére stb. Mint irodalomtudós belátja az irodalom filozófiai dimenzióit, amint arról például Szerb Antal Magyar irodalomtörténetében idézett „Madách és Hegel” című dolgozata tanúskodik (Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár 1926, 396). De érdeklődése a kezdetektől fogva a történeti anyag szabatos levéltári kutatására, feltárására irányul, ahogy azt kötetünk anyagára nézve a szerkesztő (Csanda Gábor) jegyzetében kellőképpen kiemeli. (A hivatkozott irodalom és a forrásmegjelölés elhagyása a könyv olvasmányosságát szolgálja, bár a kutató számára nem fölösleges, ha feltételezheti, hogy van egy dosszié, amely ezt is tartalmazza, s amelyet egy könyvtár, levéltár vagy a Zsidó Kultúra Múzeuma őriz.) A történész Sas Andor természetesen nem hagyhatja ki a visszatekintést a szlovákiai zsidóság múltjára s ezen belül egyetlen helyszínnek, a pozsonyi gettónak vagyis a Zsidó utcának és történetének megidézését (20 és kk.). Ennek kapuja 1840-ben nyílt meg, s az élet benne a korlátozások ellenére a polgárjogi státus és az egyenjogúsítás felé fejlődött. Paradox kontrasztként merül fel, hogy „ez a régi gettó nyomott hangulatával, korlátozásaival, elkülönítettségével együtt még mindig több életlehetőséget engedett lakóinak, mint a szlovák állam törvényei 1939 és 1945 között. Nem elég azt mondani, hogy a régi pozsonyi gettó 1939-ben mintha kilépett volna a múltból, mintha visszahelyeződtek volna régi kapui és emberei. Ennél sokkal rosszabb történt.” (23); a „zsidó népcsoport... egy fasiszta csatlósállamnak nem polgára, hanem gyűlölettel és megvetéssel kezelt fosztogatási objektuma lett. A szlovákiai zsidóság 1942-ben 57 000, 1944-ben további 15 000 hozzátartozójának deportálásával fizette meg ezt a sorsfordulatot.” (25)

A szerző a történész és a jogász tárgyias, szakszerű, esettanulmányként ható leírásából (S. A. három doktorátusa közül az egyik a jog- és államtudományi volt) következőleg s azt keretezve fogalmazza meg ítéletét. A dokumentumok közlésével, jegyzőkönyvek részleteivel, a résztvevők tanúságát, vallomását tartalmazó fejezetekkel, a statisztikai adatokat egyáltalán nem csupán kiegészítésként alkalmazva, hanem azokat értelmezésükkel együtt a középpontba helyezve, komponálása és fogalmazásmódja a kötetet mindvégig rettenetében is lebilincselő olvasmánnyá avatja. (Jelentőségét illetően lásd – Tóth László: A csehszlovákiai magyar művelődés kezdetei 19451948 között. In: Gyurgyík László et a., Fejezetek a csehszlovákiai magyarság történetéből. Kalligram, Pozsony 1993, 273–4). Fejezeteinek tömörsége és logikája pedig a könyvnek feszes kompozíciót kölcsönöz. Ezek lexikonszerűen sorolják fel és jellemzik a körülményeket és a tényezőket a német és a megszállt keleti területeken kívül a zsidóüldözés legkíméletlenebb változatában (A Zsidó Központ, A Pracovná skupina, Morávek és a Központi Gazdasági Hivatal, A szlovák állam elnöke – J. Tiso, A szlovák parlament, A jogfosztást legalizáló jogszabályok, Az egyház szerepe, A sajtó szerepe és mások). A Zsidó Központot (Ústredňa Židov, UŽ) a hatóságok hivatalos áttételeként létesítették, „az üldözést támogató és megkönnyítő eszköz helyett” azonban „annak hathatós enyhítőjévé és elhárítójává” (240) vált. Keretében szerveződött az illegális Munkacsoport (Pracovná skupina). Eközben a Lengyelországba szállítás általában a gyűjtőtáborokból történt, míg az úgynevezett munkatáborokban az ittmaradókat koncentrálták családostul is. Lakóik ipari tevékenységet folytatva állami megrendelésre és rabtartóik számára, kísérelték meg az átvészelést, a deportálás elkerülését. Amint tudjuk, a deportálásnak két hulláma volt: 1942-es és az 1944–45-ös deportálás (mindkettőt a megfelelő fejezet részletezi; lásd: 153–173).

A szerkesztő egy helyütt a monográfiának emlékirat-vonásait említi (251). Ez a kötetben, igaz, csak háttéri és lappangó, egy-két részletben sejlik fel. A kötet zárásaként az elhurcoltak valóságélményének és az ittmaradók reflexiójának idézésében az utóbbi tulajdonképpen vallomás és önjellemzés: „Akiket vagonokba zsúfoltak, deportáltak, s akik mocsaras lengyel tájakon romokat takarítottak, gyárakban robotoltak, hordták halastavakba a krematóriumok áldozatainak hamvait..., azoknak, ha fizikailag bírták a rabszolgamunkát, csak egy gondjuk volt: védekezni a munkavezetők és felügyelők durvasága ellen, ételosztásnál egy-két kanállal több leveshez jutni, egy falattal több kenyeret szerezni... Aki azonban otthon maradt, és végignézte az otthoni üldözést, majd bujdokolt és rejtőzött, annak több ideje és idegereje maradt gondolkodni. Nem tudta felfogni, hogyan nem homályosul el a nap az embertelenségek láttára, hogyan süthet közömbösen ennyi gonoszra és gonoszságra,” (244).

Még megjegyezhetjük, hogy a könyv „kétnyelvűsége”, a szlovák dokumentumrészletek beiktatása, az intézmények és szervezetek szlovák nyelvű alakja s hasonlóképpen rövidítéseiké célszerű, a tényirodalom hitelességét, az aktualizálást, közvetlenséget fokozza. (De a Junger László szökését taglaló szakaszban a „Sabinovba ment” zavaró, magyar szövegben a Kisszeben városnév a szokványos [168]. Ugyanott az „Ostrowianba szökött” lengyel betűje számunkra bizonytalanná teszi a jelölést; valószínűleg itt a Kisszebentől északra fekvő Ostrovany [Ostrovjany; Osztópatak, Osztropataka] községről van szó.)

               

*

               

Juraj Špitzer Nechcel som byť žid (Nem akartam zsidó lenni, Kalligram, Pozsony 1994, 269 1.) című könyvének előszavában azt jelentésként tünteti fel a novákyi (a helység kevésbé ismert magyar neve Nyitranovák – a szerk. megj.) gyűjtőtáborról és a munkatáborról, amelyhez a transzportok leállítása után az előbbit hozzácsatolták. A kiadásnál több mint két évtizeddel ezelőtt megírt műben mint elbeszélő, mint az események résztvevője elsősorban a közlés hitelességét tartja szem előtt, művét így tudósításként vagy akár kulcsregényként olvashatjuk (vö.: 10). Sas Andor szakszerű feldolgozásában – amint szóltunk erről – követi az események haladványát, sajátossága azonban, hogy az egyes fejezetek a történteket lexikonszerűen rögzítik, s eközben a történész tudatában van a közvetlen átélés jelentőségének, amelyből a kortörténet kutatója nem vonhatja ki magát (lásd i.m. 10). J. Špitzernél épp a közvetlen tapasztalat kerül az elbeszélés tengelyébe, minek következtében az atmoszférateremtés, a légkör, a háborús évek hangulatának felidézése, a rabok és rabszolgatartóik portréja, az elmélyülő pszichológiai és társadalomtudományi jellemzés válik erősségévé. A megtörténtnek és emlékének, az eseményeknek és értelmezésüknek egymásbajátszódása csakúgy, mint az egyes fejezetek mottójaként szereplő Josephus Flavius-idézetek a reflexivitást növelik.

Sas leírja a munkatáborok létesítését mint az átvészelés lehetőségét, szabatosan törzskönyvezi ipari tevékenységüket, a bennük kialakult szociális és kulturális életfeltételeket (i.m. 219–224), s kellő mértékben közli a novákyi munkatáborra vonatkozókat is. J. Špitzer emlékiratszerű tárgyalásmódjában a tényszerűnek szerves folytatásaként halmozódnak a részletek. Az ekképpen tanúságtételnek szánt mű ennek folytán s a fentebb vázolt műfaji kihatású sajátságok jegyében egymástól különtagolódó, de egyúttal egymást kiegészítő fejezetekből áll. Az irodalomelméleti vizsgálódás a műfajnak fragmentumjellegét, részlegességét, töredékességét emeli ki, amelyet csak az időbeliség egymásutánja foglal epikai egészbe. Kötetünkben azonban az egyes fejezetek összefüggése és belső logikájuk is így hat, azaz erősíti a folytonosságot. A szerző művébe két „kitérést” komponál. Az első, amelyet csak részlegesnek minősít, Josephus Flavius dilemmája. A zsidó háború írója belátva a harc folytatásának kilátástalanságát és meddőségét átállt a rómaiakhoz, ebben vélve az átmentődés esélyét. Magatartását a szerző az asszimiláció formájának tekinti, s egymáshoz méri, illetve egymással magyarázza a történeti helyzeteket (168 és kk.). A másik (231 és kk.) az ellenállási csoport megszervezése a táborban, amelynek egy harci egység kialakításával megbízott vezetőségi tagja lett. Ez fegyvereket szerzett, tűzoltógyakorlatnak álcázott katonai kiképzést, sőt lövőgyakorlatokat folytatott, s felvette a kapcsolatot más ellenállási gócokkal, partizáncsoportokkal. Az író megállapítja, hogy a novákyi munkatábor szerveződésének és tevékenységformáinak fő célja az átélés összetevőjeként az elszigeteltség és a depresszió leküzdése volt. Az ellenállási csoport léte és akciói pedig bizonyítják azt, hogy a zsidóság, főképpen a fiatalabb nemzedék nem a hagyományos zsidó fátumot, a beletörődést és hagyatkozást választotta, hanem el volt szánva az „értelmes halálra”. A „jelentés” utolsó harmadában megjelenő „kitérés” kompozicionális tényező, a „művön kívüli időben” szerves előzménye a táborlakók részvételének a szlovák nemzeti felkelésben, a szövegben azonban épp a részvétel kerül zömmel eléje, s az elbeszélés utolsó fejezete, megintcsak „előzve”, a tábor felszabadulását, megszűnését és a harci egységnek a nemeskosztolányi kaszárnyába vonulását foglalja magába.

               

Kiváló magyar fordításban (Mayer Judit) jelent meg Juraj Špitzer esszé-és tanulmánykötete, a Kétség és remény (Kalligram, Pozsony 1994, 296 1.). Az előbbiben is felvetett kérdések újabb tisztázására tesz kísérletet, gyújtópontjában a zsidólevéssel. A zsidóság történeti tapasztalatának összefüggéseit, következményeit és következtetéseit vizsgálja, kitekintést nyújtva a megfelelő irodalomra. Kiindulópontként jelentős mértékben támaszkodik a „puszta” tényekre, amelyek beletrisztikus feldolgozásából sem hiányoztak, s a fejezetek tájolását szolgálják a mottók is. Többször utal a történészek vitájára (Die Kontroverse. München 1964), amelyben összecsapott a holocaustot egyedülvalóságában, mint a történelemnek kizárólagosan német megoldását szemlélő értékelés azzal, amely „keleti” párhuzamát változatának tekinti. Mindkét špitzeri kötet álláspontja ebben a holocaustnak egyetemesebb jellegében való felfogása. A Kétség és remény előszavában – szerintünk – azzal is, amikor napjaink valóságát bevonva megjegyzi: „...a tények tiszteletben tartásának kötelességéhez hozzátartozik az a jog is, hogy elgondolkodjunk rajtuk, és emberi osztályrészként fogjuk fel őket. Én éltem ezzel a joggal. Az olvasó is megtehetné ezt, és felvethetné magában a kérdést, vajon a szorongásnak és a meghatározhatatlan fenyegetettségnek ma is fennálló érzései nem gyökereznek-e részben a holocaustban is,” (12; vesd össze továbbá: 116, 119, 134 és másutt).

Hasonlóképpen vélekedik Koncsol László Engel Alfrédnak a következőkben ismertetendő könyve utószavában (183 és kk.), s a kérdést mint egyetemesebb érvényűt válaszolja meg Rákos Péter is (Egy imádság, melynek az első szava „ámen”. In: uő.: Prágai őrjárat. Kalligram, Pozsony 1995, 252). De ugyanilyen értelmet tulajdoníthatunk Špitzer szlovák nyelvű művében egy helyütt, ahol Sas Andor Zsidó utcáját ecseteli plasztikus közvetlenséggel, a stílusának fanyar humorával megírt jelenetnek (amikor az elbeszélő a háború után újból erre tér): „– Mi újság? – kérdeztem az éjjeli mulató előtt ácsorgó férfitól. / Mi volna? – válaszolt kiénekelt pozsonyi akcentussal. – Elvitték a zsidókat, azután a németeket és a magyarokat, ezek pedig itt maradtak. / Fejével intve a két hölgy felé, akiknek küllemük és viselkedésük semmi kételyt sem hagyhatott foglalkozásuk iránt” (i.h. 101).

Huszonhét történész és filozófus nézetét tartalmazza az Augsteint, R. et a Devant l’histoire. Les documents de la controverse sur la singularité de l’extermination des Juifs par le regime nazi (A történelem előtt. A zsidók megsemmisítésének a náci rendszer által mint sajátosnak a vitaanyaga. Les Édition du cerf, Latour–Maurburg, Paris 1988; eredetileg: Historikerstreit. R. Piper Gmb HS Co. Kg, München 1987). A kiadványban a német genocídium sajátos, egyedi voltáról vagy ennek tagadásáról, „banalizálásáról” – a kifejezés Gadamertől származik – olvashatunk. Eberhard Jäckel megjegyzi, hogy közte és a keleti változat közt feltételezik az eltérő szempontokat, s nem tesznek egyenlőségjelet köztük, mégis sokan mindkettőt egyazon szintre helyezik. Akik a történelmi kizárólagosságot hangsúlyozzák, a különbséget, különneműséget a kétféle mögöttes eszmeiségnek tulajdonítják, s az a színterek (gázkamra, munkatábor) eltérésében is kifejezést nyer. E. Jäckel a német holocaust példa nélküliségét abban látja, hogy „a múltban még sohasem határozta el egy ország, és nyilatkoztatták ki képviselői érdemileg a legmagasabb szinten, miszerint egy embercsoportot amennyire csak lehetséges teljességében kell megsemmisíteni, az öregeket, asszonyokat, gyermekeket és csecsemőket beleszámítva”, i.m. XXV.

               

*

               

Engel Alfréd: A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve (Kalligram, Pozsony 1995, 220 1.) a Kiadónak nyilván legrangosabb sorozatában, a Koncsol László szerkesztette Csallóközi Kiskönyvtár köteteként jelent meg, a szerkesztő utószavával s gondosan összeállított jegyzetekkel. A könyvről nem írhatunk ismertetést, annyira csupán önmagával, azaz esetleg idézetek gyűjteményével volna jellemezhető. A hitközség történetével ismertet meg minket, keletkezésével és virágzásával, mindennapjaival és ünnepeivel, néprajzával és intézményeivel, s nem hiányzik belőle a zsidó humor eszközeivel megidézett idill sem, miközben az elejétől kezdve egyben a pusztulás végső akkordja is hallik soraiból meg a vád. A választékos, héber és jiddis szókinccsel tűzdelt archaizáló nyelve pátoszával az örök emlékezést hivatott szolgálni. (A Jegyzetek bibliafordításai ezt a szintet tartják, 206–7 s másutt.) A mű a sorozatból nem mellőzhető, a kísérőszöveg szerint: „Engel nagy történelemismerettel és érző lélekkel megírt könyvének tanulmányozása nélkül hiányosan ismernénk a nagy Duna-sziget múltját, amelybe a zsidóság élete évszázadokra sűrűn beleszövődik”. A történeti anyag beható tárgyalása s a minduntalan felerősödő zsoltárszerű jajszó kettősség: a történész tárgyismerete és a résztvevőknek, közelállóknak az emlékektől szabadulni nem kívánó alámerülése. Anyaga és kompozíciója ekképpen változó erőséggel képviseli Sas Andor megállapítását a „kortörténet feldolgozójának” feladatáról, akinek „distanciára lenne szüksége, hogy tárgyilagos lehessen”, de „a megrázó tényekről nemcsak érzékszervein és agyán keresztül szerez tudomást, hanem az átélés pokoli forgószelében sodródik (i.m. 10). Az olvasmány az előbbiekhez olyképpen is pótló, hogy „beemeli” a határ másik oldalát. S megtaláljuk benne az 194l-es, első magyarországi deportálás említését, amelynek főleg a hontalanná nyilvánított zsidók estek áldozatául Kárpátaljáról, akiket Kamenyec-Podolszkba vittek, s legyilkoltak (kb. 20 000 embert; vö.: uo. 130).

A könyv olvasása közben és nyomán kiújul bennünk a „letűnt világ” érzete, a vészkorszak utáni űr, amely az átvészelők és a visszatértek elvándorlásával véglegessé vált. Teljesedése és analógiái kiterjedtek a Kárpát-medence egészére. Az egyetemességében felfogott holocaust és következményei folytán az érintkező s egymást fejlődési tényezőként átszövő kultúrák, népi, vallási és nemzeti hagyományok együttélése visszaszorult. Az elkülönbözést, becsavarodást és szegényedést követhetjük, amelyet régiónkban a zsidóság, majd a németség letűnése s a magyarság nemcsak számbeli fogyatkozása okozott. (Gondolhatunk ezzel kapcsolatban például arra, mennyire hiányzik napjaink valóságából a szórványmagyarság abban a szerepében és minőségében, amelyet hajszálpontosan határozott meg tanulmányában Duka Zólyomi Norbert – Szórványmagyarok. In: Vagyunk és leszünk. A szlovenszkói magyarság társadalmi rajza 1918–1945. Összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Fazekas József; Kalligram 1993, 237–243, főképpen 239–40 [eredetileg: 1942]. Alaptétele a szórványstátust egy körülhatárolt, élesen kirajzolódó időszakra nézve adja meg, az újabb vizsgálatok azonban a szerepkört ezen túlmenően igazolhatják.)

A kulturális örökség s általa bennfoglalva a multikulturális jelleg a régióban a levéltárak, könyvtárak, képtárak, múzeumok anyagaként, a kövekben, műemlékekben és történetiségükben őrződik meg, megkövetelve, hogy legyen, aki számon tartja, aki ismeri őket, s közben nem felejti, hogy az önazonosság feltétele a párbeszéd a másikkal. Ennek tekintetbe vétele nélkül fiktív és illuzórikus, s a 20. századi létfilozófia lényegbeli eleme, úgy is mint etikai függetlenség és önállóság, amely a helyzet követelményeinek és a hagyományoknak állandó szembesítésére késztet; eltérően a keleti egyöntetűségtől ezáltal nyitottabb a rektifikálásra és a fejlődés iránt.

               

Csanda Gábor filológiai rátermettségéről vall, ahogy a Sas-kötet szerkesztésénél igénybe veszi a tárgykör szakirodalmát, s többek közt Ivan Kamenec Po stopách tragédie (Archa, Bratislava 1991) monográfiájára hivatkozik (Sas i.m. 251). Áttekintő és a történész megközelítését példaszerűen képviseli, szinte valamennyi részletre kiterjedő s közben összegező Ladislav Lipscher feldolgozása – Židia v slovenskom štáte 1939–1945 (Ostfond, Ústav pro soudobé dějiny ČSAV, Ofprint; Print-servis 1992; eredetileg német nyelven – R. Oldenbourg Verlag, München 1979). J. Špitzer tanulmány- és esszékötetének Kényszer és ellenállás című fejezete a besztercebányai szimpózium beszámolóit tartalmazó kiadványban a novákyi harci egységre vonatkozó bővebb adatolással, mellékletekkel van ellátva; lásd uő. Možnosti odporu a odboja Židov v rokoch 1939–1945 (A zsidók szembeszegülésének és ellenállásának lehetőségei az 1939–1945 közti időszakban; In: Tragédia slovenských židov. Materiály z medzinárodného sympózia Banská Bystrica 25. –27. marca 1992, Zost. D. Tóth, DATE I, Banská Bystrica 1992, 247–289, 275 és kk.). A közzétett dokumentumok három kötete: Hubenák, L., zost.: Riešenie židovskej otázky na Slovensku (1939–1945). Časť II, SNM-HM, Judaica Slovaca 11, Bratislava 1994, Časť II. SNM-HM, Judaica Slovaca 14, Bratislava 1994, Časť III. SNM-MŽK, Judaica Slovaca, Bratislava 1995.

E sorok írója nem történész, s a tárgykör irodalmát csak hiányosan ismeri. Megírásuk indítékaként csak az „el nem múló múltra” hivatkozhat, amely azáltal van emlékezetében jelen, hogy volt osztálytársai közül csak ketten tértek, gyermekkori játszótársai, elemi iskolai és gimnáziumi padtársai, valamint családjának ismerősei és barátai közül pedig senki sem tért vissza, s 1994 decemberében hajszálon múlott, hogy családtagjaival együtt nem vált sorstársukká.

               

*

               

A felsoroltakhoz Peter Kónya-Dezider Landa Stručné dejiny prešovských židov (Az eperjesi zsidóság rövid története. PVT a.s Bratislava divízia Prešov pre ŽNO Prešov, Prešov 1995, 120 1.) című munka a vészkorszakot tárgyaló fejezetével (45–56) és a koncentrációs táborokat megjárt társszerzőnek (az eperjesi zsidó hitközség elnöke, a zsidó hitközségek országos szövetségének alelnöke) a visszaemlékezésével kapcsolódik. D. L. az első, a zsidó fiatalokat deportáló transzportok egyikével (1942. április 2.) először a lublini, majd a következő évekre az auschwitzi, a háború vége felé pedig a mathauseni KZ-lágerbe került, fogságának utolsó színhelye Ebensee és Antrauensee volt. (De nem maradt ki a folytatásból sem, koholt vád alapján elítélve 1951-től négy évet Illaván és a jáchymovi munkatáborban töltött).

A kötet tökéletesen szerkesztett; áttekinti a zsidóság történetét az Árpád-házi királyok korától kezdve napjainkig, dokumentum- és képanyaga, valamint a hivatkozott irodalom a tárgyaltakat célszerűen egészítik ki. A történész módszertani állásfoglalása: miszerint „Eperjes históriája az újkorban nagymértékben esik egybe zsidóságának történetével. Kölcsönösségükben pedig azt kell meglátnunk, ahogy a város magas szintű gazdasági és kulturális fejlettsége a zsidó lakosság fejlődésére nézve is kedvező körülményeket teremtett. A zsidóság létszáma olykor a város lakóinak 20%-át is meghaladta, intézményeinek és kulturáltságának, vallási és közéleti tevékenységének a hatása a régi Eperjes képének el nem vitatható részévé vált” (67). A történeti folyamat „a falakon kívül” (3–13), a zsidóság térnyerése II. József uralkodásával a falakon belül, a 19. század első harmadával kezdődő liberalizálódás, a szabadságharc hatása és a virágzás korszaka a kiegyezés óta (31–43) ugyan általánosabb, de a keleti régiónak megvannak a sajátságai, bizonyos különállása a nyugati területekkel szemben kitűnik már abban is, hogy a bevándorlás Galíciából történik.

A galíciai Tarnopolban született 1760 körül Holländer Márk. Mint kereskedő jelentős vagyont gyűjtött össze, amelynek egy részét az udvarnak ajándékozta, miáltal kellő befolyásra tett szert. Az eperjesi városi tanács és főképpen a kereskedőcéh ugyan akadályozni próbálta megtelepedését a városban, ő azonban 1789-ben házat vásárolt a fő utcán, és vászonkereskedést nyitott. A magisztrátus látva, hogy sikeres s további árucikkekre kiterjedő üzleti tevékenységéből a városnak egyre nagyobb haszna van, engedélyezte számára a bor- és szeszárusítás jogbérletét, s Holländer lett az első zsidó, akit polgárává fogadott. Hálája jeléül állíttatta fel ezért a főtéren ma is látható Neptunusz-szökőkutat.

Gazdasági foglalatoskodásai és összeköttetései révén hittársai életfeltételeit kívánta jobbítani, biztosítani érdekvédelmüket. A császárnál kieszközölte, hogy a megye zsidóságának törüljék maradék adóját. A megye valamennyi zsidó szervezetének, hitközségének legfőbb elöljárójává, főnökévé és bírójává – „ros medina” – választották meg (1813); ha kellett, adóikat saját pénzéből fizette ki, s támogatta a szomszéd megyék zsidóságát is. A zsidók egyenjogúsításáért folyó országos mozgalomnak vezető személyiségévé vált. A pozsonyi egyházközség is felkérte, hogy küldöttsége élén forduljon a kancelláriához és az országgyűléshez, s a felpanaszolt sérelmekre valóban jogorvoslást szerzett. Tisztségében mindig újólag megerősítették, 1930-ban úgy, hogy ebben fiával, Leóval osztozott.

Az 1806-ban Eperjesen született Holländer Leó választatott meg az első eperjesi egyházközség elnökének (1830). Mint a Kollégium diákja Pulszky Ferencnek és Kossuth Lajosnak volt barátja. Mivel mint zsidó az ügyvédi hivatást nem gyakorolhatta, abbahagyva jogi tanulmányait apjával társult üzletei kezelésében. Posztját azonban rövid idő múlva fiának adta át, s ő maga a tudományoknak, a műveltség terjesztésének és a zsidóság emancipációja szolgálatának szentelte életét. A vidéki hitközségek felvirágoztatásán fáradozott, s részese volt az eperjesi zsidóság hitbeli, oktatásügyi, közjóléti stb. intézményei létrehozásának. Pulszky Ferenccel mentek együtt nyugat-európai útjukra. Holländer tanulmányozta az európai zsidóság helyzetét, és ismételten kifejtette elképzelését a magyar zsidóság polgárosodásának útjáról. Rómában az ország zsidóságának jogegyenlősége érdekében a pápa közbenjárását kérte a császárnál. Az országgyűlés alsóháza által elfogadott 1844-es törvényjavaslat a zsidók egyenjogúságáról nagyrészt úgyszintén az ő érdemének tudható be. A két Holländer munkásságát, a történelmi fordulópontok kihatását a zsidóság helyzetére és az adott törvényeket taglalt könyvünk viszonylag teljesebben elemzi. Bár ismertetésünkben csak egy-egy mozzanatra térhetünk ki, nem hagyhatjuk el azt, hogy ne szóljunk Holländer Leó részvételéről a szabadságharcban. A forradalom első napjaitól, hasonlóképpen, mint a vele mindenben együttműködő rabbi, Schiller Salamon, felkereste a vidéki egyházközségeket, méltatta a forradalmat, s mindketten toborozták hitsorsosaikat zászlai alá. Holländer és Schiller maguk is beálltak katonának. Hollandért Kossuth őrnagyi rangban a hadsereg főhadbiztosának nevezte ki. A háború végén – Gyula fiával, aki főhadnagyként küzdött – a komáromi erőd védelmében vettek részt, s a kapituláció feltételeinek értelmében szabadon hazatérhettek. Ede fia azonban századosi rangban Dessewfy Arisztid tábornok – az aradi vértanú – szárnysegédje volt, s Világos után bujdosni kényszerült.

Holländer Leó a későbbiekben is nem lankadó odaadással folytatta munkásságát, a 60-as évektől Dr. Austerlitz Mayer rabbi segédletével. Személyisége feloldhatatlanul kapcsolódik az egyházközség intézményeinek gyarapodásához és kiépüléséhez, kezdeményezője volt az első eperjesi zsinagóga építésének is (1847–9), s 3 500 arannyal járult hozzá.

Eperjes első rabbija volt az óbudai születésű Schiller-Színessy Salamon Márk dr. (Színessy a forradalomkor magyarosított neve). Mint utász és a honvédsereg rabbija több ütközetben vett részt. A Szeged melletti Szöregnél ötven társával együtt sikerült a császári sereg hátában felrobbantania a Tisza-hidat. Ezáltal elvágták a császáriak visszavonulásának az útját, s csapataik az ütközetben vereséget szenvedtek. A harcban Színessy fogságba esett. Temesvárra szállították, de egy hitsorsosa segítségével sikerült megszöknie, s Fiúmén keresztül Angliába jutnia. A hadbíróság távollétében halálra ítélte.

Schiller-Színessy tanulmányait Gyöngyösön kezdte, filozófiai képzettséget Pesten, Halléban és Jénában szerzett (ahol 1844-ben doktorált). Az eperjesi hitközségnek 1844-től rabbija, 1847-ben a Kollégium tanárának hívták meg. Angliában először rabbiként működött Birminghamban, később Manchesterbe költözött; 1863-ban elfogadta a cambridge-i egyetemi könyvtár megbízását a héber kéziratok rendezésére, 1866-tól az egyetemen a rabbinikus irodalom magántanára, majd a világhírű egyetemnek 1878-ban nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Több tudományos jellegű művet és prédikációgyűjteményt jelentetett meg. Amikor 1887-ben Eperjesen tűzvész ütött ki, amelynek a zsinagóga és a Kollégium épülete is martaléka lett, Angliában az eperjesi zsidók megsegítésére nyilvános gyűjtést rendezett; az összegyűlt összeg felét az új zsinagóga felépítésére, másik felét a Kollégium újjáépítésére adományozta. (1890-ben halt meg Cambridge-ben).

A Holländerek és Színessy portréjának a kötet anyagát kivonatoló taglalásával arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a kiadvány (más, általunk nem jegyzett részleteivel nemkülönben) magyar vonatkozásaival a magyar vagy magyar nyelven olvasók érdeklődésére tarthat számot – amennyiben magyar fordításban is megjelenne (Budapesttől Izraelig és Los Angelesig; az amerikai várost olyan összefüggésben említve, hogy a Los Angeles-i Zsidó Központ és az amerikai kongresszus illetékes hivatala 1989-ben az akkori csehszlovák szervekhez folyamodott az eperjesi zsinagóga megvásárlása és Amerikába szállítása ügyében, feltehetően az Eperjesről elszármazott zsidó polgárainak ösztönzésére is. A város elöljáróságának és a helyi zsidó hitközségnek és elnökének tiltakozására az alku nem jött létre, a rendkívül becses freskókkal rendelkező s napjainkban az egykori Zsidó Múzeum maradék anyagának is helyt adó műemlék a helyén maradt). A kötetnek magyar, német és angol nyelvű összefoglalása van, kellő szövegezésben (A magyarban csak a „neológ”-hoz rendhagyóan kapcsolt ,,-us” képzőt és a „hitközség”-nek ismételten mint „-közösségnek” a jelölését kifogásolhatjuk; a 97. lapon a Magyarraszlavica, Tótraszlavica bontódik hibásan).

                             

A kötet történeti anyagát még két adalékkal egészíthetjük ki. Rá kell mutatnunk arra, hogy az eperjesi zsidóság történetéből alig hiányozhat a „nagyvitézi tragédia” megemlítése. Amikor 1919. június 12-én a csehszlovák hadsereg újból bevonult a térségbe, Nagyvitéz (Víťaz) községben hat cseh katona a Lefkovics és a Fleischer család hét férfitagját a falu határában agyonlőtte és kirabolta. Az akció – szerintünk – pogromjellegű volt, s helye volna S. Wiesenthal „naptárában”. (Leírását lásd: Új Világ, V. évf. 20. sz., 1923. május 13, 2).

A másik esemény felemelő. A „Rövid történetben” olvashatjuk, hogy a neológ temetőben tíz elesett katona sírjánál 1926-ban emlékművet állítottak fel (39; a képanyagban lásd a 93. l.-on).

Az eperjesi neológ hitközség szentegylete a világháborúban elesett 13 hősi halottjának avatott emlékoszlopot 1937. május 6-án. Az emlékkő domborművét Mikita Antal ternyei római katolikus plébános készítette. Az avatáson részt vettek a katolikus és az evangélikus egyház lelkipásztorai, a katonai helyőrség küldöttsége, s beszédet mondott Dr. Austerlitz Tivadar, Fábry Zoltán evangélikus lelkész, Schöpflin Géza és német nyelven Erőss Dezső, a 67-es cs. és kir. gyalogezred, a város háziezredének nyugalmazott alezredese. Austerlitz beszédét szlovák nyelven kezdi, majd magyarul folytatja: „Kettejük híján nem takarja őket az édes otthon pihentető drága földje. ... Nem apotheozist fonunk emlékükre. Nincsen szépsége a háborúnak, nincsen glória a tömegöldöklésen... Nincsen szépség, sem glória azon, hogy nép a néptől a jogát csak gyilokkal kérheti számon, és hogy parancs szavára s gépfegyverek golyózáporában rohantak a tűzbe, a halálba... De itt fog állni emléke, symboluma még egy nagy, magasztos eszmének. Alkotó művésze, a nemesveretű, bibliai pap Mikita Antal, szentszéki tanácsos, ternyei római katolikus plébános, lehelte bele itt ércbe művészi ihletén szárnyaló hódolatát a zsidó hősök emlékének. Állani fog itt a műve tanúbizonyságul, és majd, ha már mi nem leszünk és majd, ha talán más szellem járja, tetemrehívásként, hogy népek csatái után és fajok ádáz harcai közepette, Sáros földje ilyen embertestvériséget hirdető, valló és megvalósító isten szolgáját termelte ki magából.” / „Mindennapi hitvallásunk: Halljad Izrael egy csak egy az Isten! Mintha most ebből az ércből hallszanék, fölcsendülne és harangzúgásként bongna, kongna tovább ennek az istenes papnak responzuma: Halljad Világ, csak egy az Ember!”

Ezután két háborús rokkant, a félkarú dr. Kissóczy József ügyvéd, volt tüzérfőhadnagy és a botra támaszkodó Schöpflin Géza nyug. főgimnáziumi tanár, volt honvédszázados babérkoszorúval a kezükben léptek az emlékmű elé, s helyezték el a babérkoszorút Schöpflin szavait kísérőén a talapzatra. (Kissóczy József Ásguthy Erzsébet írónőnek volt a férje. [Z. L.]; az ünnepség leírását lásd: Új Világ, XIX. évf., 19. sz., 1937. május 8., 1–2).

Az esemény jelentős visszhangot keltett, s számos méltató levél érkezett utána a szerkesztőség és a rendezők címére. Austerlitz Tivadar ezekből közölt többet „A temetőt járom” c. cikkében (Új Világ XIX. 31. sz, 1937. július 31., 1–2); közülük választottuk a következőt: Gräfin Eleonora Brandis, Italien „Mit grossem Interesse und Rührung habe ich im »Új Vilag« die Beschreibung der schönen Feier in Eperies gelesen. Heutzutage eine wunderbare Sache, wo sonst überall nur der Hass regiert zwischen den Menschen.” (Nagy érdeklődéssel és meghatottsággal olvastam az „Új Világ”-ban a szép eperjesi ünnepség leírását. Manapság csodálatos esemény, amikor mindenütt másutt csak a gyűlölet uralkodik az emberek közt.)

Igaz, amiről szóltunk, rejtve maradó s könnyen feledésbe merülő „levéltári anyag”, de amire vonatkozik, azt sem lehet meg nem történtté tenni...