Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. október – Juraj Špitzer-emlékszám / Néhány emlékfoszlány Ďuro Špitzerről – halálának hihetetlen első évfordulóján

Néhány emlékfoszlány Ďuro Špitzerről – halálának hihetetlen első évfordulóján

-i -n fordítása

A Duna, „ez a varázslatos folyó”, némely pozsonyi utca, a Križková, a Štefánikova, a Staromestská és a Lýceum kávéház is szegényebb, jellegtelenebb és tartalmatlanabb, amióta nem látni arrafelé Juraj Špitzer magas alakját, jellegzetes, fehér haj borította fejét, Ďurot, ahogy a legtöbben hívták, bár voltak már olyanok is, akik Ďuri bácsinak szólították.

Kis híján egy év telt el azóta, hogy hirtelen, minden pátosz – és bízom benne, nagyobb szenvedés nélkül – eltávozott ebből a nem túlságosan nyájas világból. És még mindig nagyon sokaknak hiányzik a kezdeményező és figyelmes vitapartner és beszélgetőtárs, a megértő és békítő ember, a szívélyes pajtás és a zord barát.

Emlékszem még a borostás fiatal szerzőre és újságíróra, amint belépett a gimnázium hatodik vagy hetedik osztályába, ahol széles látókörű szlovák tanárunk, dr. Sedlák meghívásának eleget téve az irodalmi szakkör vendége volt. Egyáltalán nem emlékszem, miről volt szó. Talán az irodalomról beszélt – alkalmazkodva az általunk feltett kérdésekhez. A fiatal írónál intenzívebben érzékeltem a partizánt – aki számomra a bátorságot és a győztest testesítette meg –, a harciasságát (ami saját hibáinak felismerésével és bevallásával megfogyatkozni látszott) és talán tekintetének feneketlen szomorúságát. A későbbi évek közvetlenebb és gyakoribb találkozásai alkalmával szerzett ismeretek eltakarják és lehet, hogy el is torzítják első emlékeimet, amelyek csonkák és kevés találkozásunkon kívül mások elbeszéléseiből táplálkoznak – a szellemes kollégáról és bátor újságíróról, aki a ma már legendás Kultúrny životra is rányomta a bélyegét, a filmforgatókönyv-íróról és irodalomtudósról, aki soha meg nem jelentetett lírai verseket ír.

Az első hosszabb és személyesebb beszélgetés eléggé váratlanul következett be és felejthetetlen maradt. A reményteljes 1968-as évben a kiadóban keresett fel a Nem akartam zsidó lenni című memoár- és elmélkedőkönyvének kéziratával. Új arcvonás volt ez az én kissé felületes portrémon, amely a hajdani partizánról és a kockás inges fiatal szerzőről készült, aki oly szívósan igyekezett meggyőzni, hogy „hozzátok tartozom”! Hosszú időbe tellett, amíg felismerte, hogy egyes-egyedül van, s hogy végzetesen azokhoz tartozik, akiknek nem adatott meg a túlélés. Huszonhat évnek kellett eltelnie, míg a Nem akartam zsidó lenni végre megjelenhetett. A tabuizált szerző és a tabu téma egyaránt akadálya volt a könyv megjelenésének. A szerző hosszú húsz évre hivatalosan megszűnt létezni (annak a társaságnak a döntése folytán, amelyben valaha a jövő egyetlen zálogát látta és amelynek később könyörtelen kritikusává vált), pusztán a titkosrendőrség megkülönböztetett figyelmének objektumaként létezett. (Ennek illusztrálásaként álljon itt egy rövid történet: Valamikor a 80-as években kölcsönöztem neki egy Chagall-monográfiát. Úgy két hét múlva felhívott, magánál tarthatja-e még egy ideig a könyvet. És mindjárt másnap megjelentek nálam a titkosrendőrök, hogy kivizsgálják, milyen könyvet kölcsönöztem Ďuronak.) De még a megállított időnek ebben a korszakában sem volt szinte olyan nap, hogy ne írjon valamit: halomnyi tárcát, tanulmányt és értekezést hagyott maga után – nem a világról, amelyben élt, hanem arról a világról, amely benne élt. Ezeket megérné közzétenni.

Azon könyvének tárgya, amelyben arról ír, mi nem szeretett volna lenni – és bár oly szomorúan békélt meg sorsával, mégsem válhatott mássá –, élete utolsó harmadának meghatározó témájává vált. E köré a téma köré rendeződött tudományos érdeklődése: tanulmányai, elmélkedései az emberi természetről, az egyén szerepéről a korban és a kor szerepéről az egyén gondolkodásában, ez a téma volt az, ami vérévé vált és áthatotta minden emlékét, ami egyre inkább a halálra kínzottak tömegeihez vonzotta, ami szívós állandósággal táplálta benne a bűntudatot azért, mert ő túlélte. Véletlenül.

Ez az érzés és a zsidó sors történelmi gyökereire vonatkozó kérdések hatottak át és sodorták magukkal. Az aktuális kérdések iránti érdeklődése fokozatosan vesztett intenzitásából – a hiábavalóság érzete miatt, ami arányos volt azokkal az abszurditásokkal, melyeknek tanúja volt, és kicsit a Kultúrny život újbóli megszűnése miatt érzett csalódásának köszönhetően is, amelynek megjelentetése titkos álmai közé tartozott és aminek megvalósításán mérhetetlen elánnal dolgozott a megint reménnyel kecsegtető 1989-es évet követően. Ám a történelemhez való visszafordulás és a múlt örökös jelenléte – az ebből fakadó szomorúság és szkepszis – túlharsogták a reményt, még ha sohasem gyengült is azon törekvése, hogy a szkepszist a toleranciába vetett hittel győzze le. A történelem kérdéseihez való makacs és egyre tanulságosabb visszatérései révén szerette volna megérteni az aktuális történéseket, és leginkább azokat az embereket – motiváltságukat, szavaik mögött megbúvó gondolkodásmódjukat –, akik a jelen főszereplői. Azonban egyre inkább elhatalmasodott rajta a szomorúság – az öreg, kedves, s már csak néhanapján csipkelődő bölcs férfiú szomorúsága.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, mindenkivel megtalálta a közös hangot; például az evezősökkel is, akikhez kijárt a csónakházba, az ő dunai menedékébe, a Dunára, erre a csodálatos folyamra, ahová majdnem az utolsó napokig kijárt evezni, melynek minden kanyarulatát, minden ágát, minden hajlatát ismerte. Számos verset és esszét szentelt a Dunának, mint ahogy a Duna menti városnak is, amit alaposabban ismert, mint akik itt születtek. (És csodálatos emlékezőtehetségének köszönhetően, minden utcanevet ismert, minden korábbi megnevezésüket is, s hogy a változékony külső körülmények révén milyen sorrendben váltakoztak.) Nagy érdeklődéssel beszélgetett el bárkivel a „fából ácsolt faluban”, a piacon – ahová Karol Minárik barátjával járt borozni, aki partizánbajtársa volt és később egy Pačes nevezetű kellemetlen vizsgálótiszt nyugdíjaztatta –, még a Hlinka Gárda parancsnokával, a hajdani belügyminiszterrel, Alexander Machhal is. Simon Wiesenthallal értett egyet: a megismerés, az igazságosság a cél, nem a bosszú.

Sokan vannak, akik közel érezték magukhoz. A nálunk jól ismert osztrák író, Wolfgang Kraus hosszú éveken át elküldte neki új könyveit, melyekbe mindig lelkes, csodálatos, csaknem egész oldalas ajánlásokat írt. A forradalom utáni első pozsonyi német konzul, Dieter Bricke elsírta magát a telefonba, amikor értesült, hogy Ďuro nincs többé. És megdöbbenéssel fogadták a hírt Prágában és másutt is.

Nálam az állólámpa alatt volt számára fenntartva egy kiült fotel, amelybe – amikor a dunai evezésből lesülve és megelégedetten betoppant – hátgerincét fájlalva leereszkedett, így sóhajtva fel: „hasogat a történelmi keresztcsontom”. Ezt a fotelt ezóta is Ďuro foteljának nevezem. Abban iszogatta a kávét, abban ülve olvasta fel – feltámadt kétségeivel viaskodva –, amit éppen megírt – vajon elég pontos és világos-e. Abban a fotelben ülve bűvölte el és babonázta meg lovagiasságával és mesemondó művészetével a gyerekeket és a legkülönbözőbb korosztályhoz tartozó nőket. Nagyon sajnálom, hogy nem őrzi hangfelvétel a történeteket, amelyeket mindig csiszolt, nyomdakész elmélkedésekkel tűzdelt meg, és sajnálom azt is, hogy csak kevesek emlékezetében marad meg Ďuro és Albert Marenčin barátjának patafizikus, bájosan értelmetlen és épp ezért mélyebb értelemmel teli beszélgetései. Noha nem volt bátorságom bekapcsolódni, szívesen hallgattam őket.

Nagyon hiányzik nekem és másoknak is. De hálás vagyok, hogy itt volt és e világi létemnek egy bizonyos szakaszát lefedte életének egy nem túlságosan hosszú szakaszával.