Kalligram / Archívum / 1996 / V. évf. 1996. szeptember / Egy év töredékei

Egy év töredékei

Felirat egy bódé oldalán: „Hol van Varga Gyula Ernő kárpótlása 13 év után?”

Barátom a tévében látta a gyilkost, aki gördülékenyen mesélte el, miért, s miként ölte meg a lányokat. Eszembe jut egy újsághír. Valaki azért ment autójával a fának, s halt meg, mert ki akarta kerülni az útra szaladó macskát.

Egy restaurátor nyilatkozata: „Ez a 140 koporsó is tetemes mennyiség”.

Falfirka: „A tudás bűn, de én ártatlan vagyok.”

Krúdy Gyula szülőháza. Vajon ennyire szürke volt akkor is? Ez a szürkeség hívta elő Krúdy színeit?

Idő, amikor az ember képtelen leírni egy ép mondatot.

Hallgatni, mikor halálos betegségéről beszél egy ember. Szinte könnyedén.

Álom. Egy kiállítás megnyitója. A „szónok” meglepően kegyetlen. Előbb a festő gyengeségeiről beszél, utóbb dilettantizmusáról. Nézem a festőt: sír. Aztán döbbenten érzékelem, hogy a „szónok” és a festő egyugyanazon ember. Az ablaknál dulakodás. Ketten a mélybe löknek egy harmadikat. (Nem a kiállítás közönségéhez tartoznak.)

A férfi, akit szörnyű tragédia ért, s egy történetet hallgatva kacagnia kell.

Amikor olyan vers íratja magát, amilyet sohasem akartam.

Bojan egy éve jött el Szarajevóból. Édesanyja muzulmán, édesapja szerb. Azt sem választhatta meg, hogy melyik oldalon tartsák számon. Kérdezem: Mi lesz tíz vagy húsz év múlva? Lehet, hogy ugyanez, feleli. És hozzáteszi: Nem rögtönözve mondja, gondolkodott eleget.

Amikor valaki miatt elutazunk, s némán hallgatjuk különféle társaságokban. Vagy magunk is csevegni kezdünk. Egyre növekvő feszültséggel, mert hiszen beszélgetésre vágyunk, más hangra és más szavakra.

Húsz évvel idősebb nálam. Könnyebben élnék, ha találkozhattunk volna húsz évvel ezelőtt. Régi és új barátságokról beszél. Mikor az újakról, szemérmesen rámpillant. Ebben a pillanatban lettünk végképp barátok.

Aki kudarcaiból teremti meg sikereit.

A színész, aki abba őrült bele, hogy nem kapott meg egy főszerepet. Most egy másfajta főszerep más szövegét mondja naponta az Avenue Junot és a Rue Caulaincourt színpadán.

Párizsban mennyivel több olyan lányt látok, aki „az én esetem”. Kedves arc, okos tekintet, méltósággal teli tartás. Finom, érzékeny, tiszta íveket sejtetnek a ruhák. Nőiességük tiszteletet parancsol.

Közismert, hogy az ember alkalmazkodni képes mindenféle időjáráshoz, elvisel éhséget, börtönt, betegséget. De a leginkább bámulatra méltó az, ahogyan létezni tud a boldogtalanságban.

Tábla: Halotti ügyek intézése. „D” épület földszint. (Az udvar felől)

Híradó. Bosznia. Elfoglalt város. Halottak, menekültek ezrei. Idézet a bemondótól: „Az élet visszatért a régi kerékvágásba.”

Halálbüntetés. Nem az a kérdés, hogy az elítélt mit „érdemel”. A halálbüntetés eltörlésével nem a bűnözőt védjük, hanem az ítéletet kimondót s az ítéletet végrehajtót. Hogy ne legyen törvény, amely ölésre kényszerít bárkit is. Bírót, hóhért. Hogy senkinek se kelljen halálba küldenie egy másik embert sem szóval (bíró), sem tettel (hóhér). Mert hóhér az is, aki csak egy gombot nyom meg. Vagyis az ember – minden ember – nem öléshez való jogáról van szó. ❖

Lányportrék. (Ha festeni tudnék.) Ül a buszon, az ablak melletti ülésen. (A járdáról.) Kapaszkodik a buszon. (A busz végéből.) Koncertteremben ül. (Hátulról.) Moziban ül. (Oldalról.) Telefonfülkében áll. (Oldalról.) Metróban ül, az ablak tükrében néz. (Szemből.) Zebránál áll, zöldre várva. (Oldalról.) Az alagút lépcsőjén jön. (Alulról és felülről.)

Az út ugyanaz, de máshová érkezem.

Két könyv. Az egyiket középkorú hölgy olvassa a New York-i metrón (szemben egy idősebb asszony ül, fején hajcsavarokkal), a másikat egy koreai diáklány a Staten Island-i hajóra várva. Az egyik Thomas Mann Varázshegye, a másik Ibsen Nórája.

A Staten Island-i teraszról a Hudson-öböl. Az idős férfi egykor arra gondolt, nyugdíjasként majd távcsővel figyeli a hajókat, ellenőrzi érkezésüket. Ehelyett itt vannak a repülőgépek, követhetetlenül.

A dűnék „grafikái”. Szélcsend. Mégis hatalmas hullámok: néhány száz mérföldre működik a Louis hurrikán.

Manhattani barátom előadása az ápolónők érintéséről. Az erotikus pillanatok jótékony hatása. Az ápolónők lehetnének ridegek is, mit se törődve kezük hatalmával, de ők inkább kedvesen „visszaélnek” vele. Mosolyogva fogadják az udvarlást is, hogy „nem itt”, „nem így” kellett volna megtörténnie a találkozásnak.

Álom. Palicsi barátom megsebesül menekülés közben. Először csak könnyebben. Aztán másodszor is rálőnek, az egyik golyó pontosan a korábbi sebet éri. Végül két újabb golyó súlyos sebet ejt.

Egy kislány mondja: Én nem, csak a hasam akar sírni.

Montreálban, az európai szimbolizmus kiállításán, George le Dure különös festménye. Egymásba nyíló szobák, egy figura, félig, ahogy lép valahova. Újra és újra visszatérek a képhez. Vajon kihez, hova lép az az ember?

A pékségben hosszú, homorú lapáttal „merik ki” a kemencéből a bagelt. A lapát ívének szépsége és hasznossága.

A Szent István templom Chicagóban. Előtte egy autó parkol, rendszáma: CSORNA 2.

Blues-kocsma. Két öreg fekete zenész határtalan életöröme. Önfeledten táncol egy lány. Aztán a mikrofonhoz hívják, ő is énekel. Lehangoló a dolgok összekeveredése. A rajongó csak addig szép, amíg rajong.

A chicagói busz. A csendülés. Kétszer én rántom meg a zsinórt (így kell jelezni a leszállást), mint aki itt él. (A lányportrékhoz: Szemben egy fekete diáklány ül, finom vonásokkal.)

A chicagói magasvasút. A perspektíva izgalmassága. Milyen közel visz egymáshoz két embert az azonos kín.

Egy chicagói vállalkozó a templomban felállítja játékautomatáit, s a befolyt pénz egy részét felajánlja az iskolának.

Virrasztva az óceán felett, ahogy a gép belerepül az éjszakába.

Az idős festő meséli: Mikor a főiskola befejezése után eljött Budapestről, vásznait a Feneketlen tónál, a szemétdombon hagyta. Lábával még be is kotorta őket.

Kórház. A tolókocsiban idős férfi, alig él már. Egy fiatalabb megszólítja, lelkendezik, annak idején sokszor látta a GYAC-ban focizni.

Sebesült feketerigó a járdán, a kerítés tövében. Egy kislány követi menekülését, s mondogatja:

Jaj, folyik a vére... Jaj, folyik a vére!

Temérdek varjú. Csak jönnek, jönnek a Rába felől. Már vagy negyedórája nézem a fekete repülést, s nem látom a sereg végét. Egy ponton háromfelé oszlanak. Miért ott? A szétválásnak van-e oka, célja? Ki vagy mi döntött?

Önmérséklet. Ha önmérsékletre lennének képesek azok, akiknek hatalom van a kezükben. Bármiféle hatalom.

Vajon gyerekkoromban is ilyen fekete volt-e a Rába a behavazott tájban?

Befagyott tócsák az ártéri erdőben. A jég alatt egy másik világ. A fagyás másmás színű rétegei. Zajlik a Rába. A hangok, ahogy egymáshoz érnek, egymáshoz súrlódnak, egymásba nyomulnak a jégtáblák vagy nekiütődnek a partnak. A folyókanyarban felhő, mint egy hegy, a fák között piros ég, repülőgép fehér csíkjával.