Jelentés az Emberről a Niopé-673 fedélzetén; A hetedik reggelen; Komáromi éj

Jelentés az Emberről a Niopé-673 fedélzetén

Ott melegében az éj vize fényes tükrébe kéri magát.

Fürdik és fázik, a bűn bizseregteti, míg igaz álma szelíd.

Így gyakorolja a nemzést, nincs-igaz énje virul hát.

Élete táncba virágzik, megvesz és megvet minden igét.

Testvérként csak a végzet imádja, istene elbújt, hiába kívánja.

Imája gyenge, nem töri át a falát se kardja, se tőre.

Dalol hát, majd mérget iszik, megugatja kutyáját.

Napra és éjre és fagyra és kéjre a mámor új lihegése

forralja, míg lelke kilobban az űrbe vidáman.

Sáv ezer csík közt, távoli zongoraszólót hallgat.

Éktelen öklét szopja, szivacsos száján pokol tüze csókol.

Felperzsel, magot ültet, s a tűz újra megemészti.

Füstöt és vízsugarat szól, ágyúdörejt is csuklik elégszer.

Hentese minden húsnak, nincs-szíve ver, levegőt kér nincs-tüdeje.

Lángezer évek a csillagöszvérek útján magukkal cipelik.

Másfajta lét mélykék sugarába csavarja, s felszívja

őt a világtalan Semmi világa, hol Mindennel parolázik.

A hetedik reggelen

A kölcsönkért estélyi ruhák a szeméten hevernek.

Világtalan festők szeméből születik a hajnal.

Kihűlt pecsenyéi felett riadtan motoz az éj.

Már csak a madártetemek ontanak meleget.

Finom mosópor permetez, a fák vére világít.

Részeg rögök közt szappan és kenyérszelet.

Egy sárga kabátos angyal zsebre gyűri a holdat.

Láthatatlan hálókon fennakad a tekintet.

Két ölelés közt kés feszül a mellnek.

Nem szűnik meg mégsem a föld mélyéből a morgás.

A virradat vörös szemét madárszárnyak dörzsölik.

A kereszt árnyéka felkúszik a falakon.

Komáromi éj

Csillagok csavarognak a múzeumi képeken.

A csonka szobrok végtagja kinő, egy régi

gramofon recsegve tánczenél.

Grafikákról a grófok lesátafikálnak,

s megvitatják a görbe terek dinamikáját.

„Az Idő a legnagyobb gerontológus”

mondja az egyik, csupa cérnaszál a szája,

úgy beszél, mint aki egy öltéssel képes bevarrni

a művészet lyukas zsebét. Tollvonás a másik,

megvonja vállát, párhuzamosai véletlenül

találkoznak így. „A festőket agyonszúrjuk

ma egy ecsettel” szól a harmadik, a lázadó

ballonkabátos ördög, farokpamacsa száz szőke szikra.

Aztán csend, valamilyen mollban. Félhomály.

Megmozdul most a szobor a múzeum udvarán,

a templomra néz, tétován legyint.

Önmagát kérdi az Úr: „Legyen akaratom szerint?”

Szünet. A Teremtésben feljajdulnak a szögek.

Mert hála van ugyan, de... Nincs köszönet!